73. A NAGYVÁRADI NAPLÓ IGAZSÁGA
73. A NAGYVÁRADI NAPLÓ IGAZSÁGA
Kitiltották-e vagy sem a nagyváradi negyvennyolcasok pártköréből a Nagyváradi Naplónak azt a példányát, melyre a mai napig sem fizetett elő még a tiszteletreméltó pártkör – nem túlságosan érdekel bennünket. Ellenben igen jól mulattunk azon a kedves kis kánikulai ötleten, hogy a Nagyváradi Napló odadobta magát Khuen-Hédervárynak, mert hát – tetszik tudni – Khuen-Hédervárynak nem volt nagyobb gondja, mint hogy jó barátságot kössön a Nagyváradi Naplóval, s a Nagyváradi Napló éppen csak Khuen-Héderváryra várt, a magyarra, a radikális liberálisra, a derékre, az erősre. Jó vicc, ugye? Vagy komolyan haragusznak reánk Szokoly Tamás úr és a kávéházi forradalmárok? És komolyan hiszi rólunk a Khuen-Héderváry-imádást egy komoly ember is? Mivel ma minden lehetséges, s fejvesztéssel sem lehetne küzdeni az általános fejveszítés ellen, próbáljuk megérteni egymást – komolyan.
A Nagyváradi Napló sohse adta oda magát egyetlen mai politikai pártnak sem. Igen előkelő és igen bölcs – mondjunk divatot – divat ma már ez a magyar politikában. Azt jelenti, hogy ébredni kezd az értelem, s a csorda-abszolutizmus mai pártrendszere teher lesz lassanként minden értelmesebb politikusnak. Ma már pártokon kívül és felül áll Bánffy Dezső, Eötvös Károly, Vészi József, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, Beöthy Ákos. Mondjunk-e több nevet még? Elég intelligens társaság talán. A mai pártviszonyok olyan lehetetlenek, olyan együgyűek, olyan immorálisok, olyan anakronizmusok, hogy az értelmességnek külön kell állnia. Talán nem lesz ez mindig így. Talán hamar lesz másként. Ma így van. Menjünk tovább. Mikor rajongtunk mi Barabás Béláért a politikusért? Soha. Álmunkban sem. Kedves, szimpatikus, érdekes úri magyar ember Barabás Béla. De ugyanez a Barabás Béla, ki egyetemi polgár korában díszkardot vitt Abdul Kérimnek vagy kinek. Mi gyönyörködünk a kilométereket átható baritonban, de baritonra, csak baritonra nem akarnók e bajos, szegény ország sorsát bízni. És bocsássa meg nekünk a magyarok istene – s tudjuk, hogy megbocsátja – az önálló vámterületet, a szavazati jog kiterjesztését, a liberális reformok folytatását, s a militarizmusnak, mint olyannak, megrendszabályozását elsőbb rendű céloknak tartjuk egy igazi parlamenti harcban a nemzeti vívmányoknál. A nemzeti vívmányok maguktól jönnek aztán. Nos, mi együtt harcoltunk Barabásékkal, s egyszer csak észrevesszük, magunkat, hogy a harc új modort és új irányt kapott. És észrevesszük, hogy még a siker sem fogja pótolni az áldozatot amit eddig hoztunk! Flegmann Árminnak, Kádár Jánosnak, Kovács Kálmánnak, de mindazoknak, kiknek élén e lap küzd, hiában mutatják meg majd egy év múlva a hadsereg közös lobogóját, az új katonai büntető törvénykönyvét, a visszahelyezett magyar tiszteket. Az exlex, a nyomában járó gazdasági válságok, az állandó tönk-veszély fejében csekélyke kárpótlás lesz mindez. És elég katasztrófa az is már, hogy az obstrukció államférfi helyett egy granicsárt tolt a nemzet nyakára. Megálljunk! Próbáljunk egy kicsit rendbejönni. Nagyon sok a baj. És ekkor jön a hír, hogy a Barabás Béla baritonja a Szent László térről azt fogja szétzúgni az országba, hogy ha már eddig vagyunk, menjünk tönkre egészen. Erre kiáltottunk mi vétót. Erre kellett nekünk kíméletlen őszinteséggel kimondani az igazságot, hogy Barabás Béla nem döntheti el ennek az országnak a sorsát, s harsogó toroknál erősebb igazság a korgó gyomor, nem is argumentálván másként. Ha Körbert rendelte volna ki Bécs magyar miniszterelnöknek (mert nálunk Bécs rendel miniszterelnököt, s a drágalátos szabadelvű párt az utolsó lakájt is elfogadná) – ha már egyszer szóba álltak vele –, első kötelesség az országot az exlexből kivezetni. Ezért kellett nekünk a bariton-politika ellen felemelni szavunkat erélyesen, pláne a beszámoló révén történt botrányok után. És a bán? Barabás és az egész negyvennyolcas gárda együttvéve nem látja olyan igazán Khuen-Héderváryban a veszedelmet, mint látjuk mi. Ezt a mindenre kész embert a kamarilla küldte ki, s a függetlenségi párt fogadta be. Hogyne kellene nekünk a bán ellen küzdeni, aki olyan veszedelmes, hogy úgynevezett radikális pártot levesz a lábáról?…
A Nagyváradi Napló igazsága a régi. E lap radikális liberális. Bánffy eszméiért harcolt akkor, mikor Bánffy lezuhant a hatalom polcáról, s ez elvekért, a Bánffyénál egy kissé radikálisabb értelmezésben harcolt azóta máig, mindig anélkül, hogy ezt Bánffynak még csak be is jelentette volna. És ez elvekért küzd most és jövőre is, Még esetleg Bánffy nélkül is, mert mink nem személy, hanem elvek mellé szegődtünk. Ha Nagyváradon Bánffy-párt alakulásáról beszélhetnek ma, első részünk nekünk van ebben, s mi örülnénk legjobban, ha ezt az alakulást nem veszélyeztetnék avatatlan kezek, ha ez a Bánffy-párt imponálóan, hódítóan kelne föl, kelne életre Nagyváradon. Bármiként: mi magunkért és közönségünkért a régiek maradunk. A Nagyváradi Napló a radikális haladás zászlója. A magyar földön hatalmasabb igazság nincs ennél!…
Nagyváradi Napló 1903. július 19.
