46. A HÉTRŐL
46. A HÉTRŐL
Küry Klári barackvirág illatúnak, valamelyik modern poéta fehér csodát havazónak, Bársony István vad és vadász író, almavirágfelhősnek titulálja, pedig semmiképpen sem érdemes e szép titulusokra a mostani tavasz. Nyirkos, náthás, göthös, hideg, csúnya bíz ez s az én édes virágom, az orgona, kinyílott ugyan, de illattalan. És nem látom legszebb seregét sehol a tavasznak, az ifjú leányokat, kik télen talán nem is élnek vagy lomposak és sápadtak s így tavaszkor támadnak fel s röpülnek ki az utcákra, mihelyst olcsó, mutatós tavaszi blúzaikat beszerezték. Ez a mostani tavasz hát nem tavasz. Nem kívánkozunk ki a nagy házak közül. Nem bolyongunk vadvirágok között, vad, ismeretlen, csinos, friss arcocskák után, de fáradtan tartunk ki tovább is az állandó zsúr- és korzószépek s az agyonimádott színésznőcskék mellett, kik pedig mandátumaikat nem a tavasztól nyerték. Így élünk mi most. Fáradt testünk-lelkünk hiába szomjúhozza a fölfrissülést. Hideg eső csapdos reánk…
*
Meg kellene fürödnünk lourdes-i vízben. E csodavízben, mely olyan hatású – mint egy német vicclap írja –, hogy a féllábú nyomorék három lábbal száll ki belőle. Nem kell immár Nagyváradon vitázni, hogy becsukják-e vagy sem a szent barlangot. Lourdes kegyelmet kapott. Bizonyára valami új csodatétel folytán.
Combes miniszterelnöknek megjelenhetett valaki a lourdes-i prefektuson és polgármesteren kívül is. Ám ez a valaki pogány istenségbeli lény volt. A bölcs Mercurius, ki rámutatott az üzleti könyvre; ennyi és ennyi millió frankot jelent Lourdes s Combes engedelmeskedett, miként annak idején Soubirous Bernadette. Oh, be jó is, hogy még nem járt le a csodáknak korszaka, hogy ma még a vakok is láthatnak; sőt hogy éppen csak a vakok láthatnak. Az oltárok előtt pedig száll a tömjénfüst s az áhítatos fohász, hogy minél később következzék el az épszeműek látása…
*
Nagy volt a mi lelkünknek ő gyönyörűségük, hogy mennyi hatást lehet kihozni a Trilby-féle darabokból, a Vasgyáros-nívójú semmiségekből, holott a magyar színészek egy Ibsen, Tolsztoj darabnál elfelejtik, még a Bródy Sándor Dadájánál is elfelejtik, s a Strindberg, Dreyer, Hartleben stb. daraboknál pedig meg sem kísértik a hatást kihozni. Rettenetes a magyar színészeknek irodalmitlansága. Rettenetes azért, mert megtagadása a tradícióknak, melyeket ők olyan örömmel szeretné[ne]k tőkésíteni.
A magyar színészet természet és igazság szerint az irodalomból sarjadzott, érte és általa élt. A magyar szellem azóta az irodalomban is kiterjeszkedett, kibontakozott, de a színészet eltávolodott tőle. A színészet elközönségesedett, s mint önmagáért való komédiázás növekedett, kamaszodott. Ma ott tartunk, hogy kifinomodottabb irodalmi ízlésű magyar ember kénytelen egy teljes évig várakozni, hogy aztán néhány estén ott lehessen az irodalmat szolgáló – német színészek vendégjátékain. Nálunk bőségesebben teremnek a színésztalentumok, mint bárhol is, de színészetünk rafináltságában is lealacsonyult komédiázás, az emberi és nemzeti lélek haladását, az új ideákat szolgálni nem tudó. Mikor megbotránkozunk a Klári-Sári viaskodáson, a kicsi nőcskéket fogadó tapsokon, a Déry és egyéb margitok kultuszán, elfelejtjük, hogy ezt mind magamagának köszönheti a magyar színészet, mikor önmagát célnak tekintve, az irodalmat eldobta magától, s elközönségesedett.
*
Egyebekben közeledünk esőben, hóban május felé, mely nemcsak vörös lesz ez évben, de exlexes is. A politika már csodálatosan, éppen a közeledő veszedelmek előtt egyre unottabb. Csömör fogott el mindenkit. Nagy, kontrasztos társadalmi események vernek inkább hullámokat. A kiújuló Dreyfus-ügy, a dunai ünnep, Nagyváradon a műkedvelő hölgyek s urak készülődése és sztrájkok, amelyek egyre sűrűebbek s egyre keserűebbek.
A Marseillaise nem elég már e forrongó, beteg világnak. Valami új harci riadó kellene, amelyből mindent elsöpörve viharozna ki az elnyomott milliók keserve, a bűn, a szenny, a betegség, mi elhatalmasodott a földön…
Nagyváradi Napló 1903. április 26.
Dyb.
