45. A HÉTRŐL
45. A HÉTRŐL
Újra zenghetjük hát a szomorú melankolikus dalt: „Hol a boldogság mostanában?… Barátságos meleg szobában”. Kik pár hét előtt virágos tavaszról ábrándoztunk, már kucorgunk megint a fűtött kandalló mellett és nézzük az ablakon át a hópihék szállását. Téli világ van künn újra és ennek az időjárásnak legföllebb Rátkay József örül, aki titokban reménykedik, hogy ha ez az abnormális hideg tovább is így tart, esetleg még korcsolyázni is lehet az idén.
Annál melegebb és napsugarasabb a hangulat a virágvasárnapkor újra megnyílt színházban. A közönség is, a színügyi bizottság is lelkesen gratulált Somogyi igazgatónak új társulatához, mely egy csapásra meghódította a nagyváradiakat, és divatba hozta a színházbajárást újra. Somogyi maga is elelmélkedik most a nagy hatás titkán, és ezen törik a fejüket a színházi kritikusok is. Az igazságot azonban Somogyi éppúgy röstelli bevallani, mint a kritikusok. Itt a vonal alatt azonban megsúghatjuk, az esztétikai és dramaturgiai szabályokat analizáló kritikusoknak, hogy az igazságot keressék csak a Haller Irma éjfekete szép szemeiben; a Parlagi Kornélia szilfid termetében, bodros loreley-hajában; az Agnelly Irén legénybolondító huncutkás mosolygásában, a Berlányi Vanda kedves naiv arcocskájában és az új karhölgyek formás tetszetős megjelenésében. Az új színtársulat hódításának titka a női szépség, mely mintha versenyt rendezne most a mi színpadunkon. Ne tessenek ezen nagyon megbotránkozni, tisztelt mogorva kritikus urak, mert nem olyan rettentő vétek az, hogy a szép színésznők jobban tetszének, mint a csúnyák. A szépség a művészetnek alapja és első főkelléke s a legjobb ajánló levél a színpadra. Alapjában véve ott kezdődik a modern művészet, hogy aki nem szép, azt nem is ereszti a kulisszák közé, és elvként hirdeti, hogy valamint a sánta ember nem való táncosképpen, a nem szép arcú és termetű embernek nincs semmi keresnivalója a színpadon.
Ennek a modern művészi követelménynek túlságos mértékben is megfelel az új színtársulat. Az igaz, hogy ennek folytán szörnyű veszedelem fenyegeti a jogászokat, gimnazistákat és nőtlen urakat, no de ez az ő dolguk. Ám vigyázzanak a szíveikre, amelyet [!] most önkéntelenül is heves ostrom alá vesznek színtársulatunk szépei.
Most pedig, hogy legjobb meggyőződésünk szerint megvilágítottuk az új színtársulat fényoldalát – mutassunk be egy kis megszívlelésre érdemes árnyképet is róluk.
*
A sok ostoba, útszéli szentencia közül nem utolsó az sem, hogy a színészhez csak addig van közünk, míg a színpadon van. Ez valamikor lehetett igazság, s majd lehet talán még valamikor. Ma nem az. Sőt nem az. Ma a társadalom egészen magának követeli a színészt. Galádság, kegyetlenség, de így van. És vajon ez egyetlen galádsága és kegyetlensége a mai társadalomnak? És vajon nem számol-e evvel a hisztrió, mikor már első bukfencét csinálja a nagyságos publikum előtt?… Ma az az igazság, hogy nem is szabad másként tennie a színésznek, mint az őt szülő társadalom követeli. A társadalom kiragadja a névtelen milliók sötétjéből a színészt, ad neki tapsot, babért, mámort. Kíváncsiságával, pazarlásával meghatványozza benne a legkínzóbb, de legszebb és legemberibb indulatot, a hiúságot. Az agyvelejét nem méri meg. Egy grimaszát. jobban honorálja, mint egy nagy gondolkozó hat kötetét… Ezek által szerez teljes cézári jusst a színészen a publikum, a társadalom, Nem mondjuk mi azt, hogy minden színész hisztrió. Van aktor is közöttük, van produkáló, van teremtő is. Kevés. Ez a kevés készíti most elő az eljövendő korszakot, mikor majd csak a színpadon járó színészhez lesz köze a publikumnak, a festéket letörlőhöz nem.
A nagyváradi társadalom – magyar viszonyok és fogalmak szerint – tipikusan modern. Kíváncsisága, zsarnoksága szinte lángoló. És mégis Nagyváradon a legerősebb a színészek reakciója e kíváncsisággal s e föntebb már megmagyarázott zsarnoksággal szemben.
Az életét még a társadalom ellenére is, a lehetőségek között, jussa van mindenkinek a maga ízlése szerint berendezni. A poétának, a festőnek, a politikusnak stb. A színésznek nem egészen. Ha majd az lesz minden színész, ki új színeket, hangokat, figurákat tud szállítani a teremtés állandó, nagy emberi munkájához, vagy hogy olcsóbban beszéljünk: nagy önálló művészi célok felé törtet, s ideáinak megérleléséhez jogos lesz a teljesen független életberendezkedés – meg fog szűnni magától a társadalom zsarnok kíváncsisága. De a társadalom a mai színészt a maga formájára csinálta.
A mai átlagszínészt nem vonja el művészi álmaitól, ideáitól, nem zavarja a teremtés lázas óráiban a publikum, ha megkívánja tőle, hogy a neki juttatott privilégiumok fejében ne térjen ki az ő érdeklődése elől…
*
Higgadtan, kissé filozofálva, elvontan akartuk megmagyarázni, a nagyváradi közönség miért rója föl a nagyváradi színészeknek, hogy azok igen elszigetelt életet élnek. A nagyváradi életnek, főként szórakozó életnek, vannak szintén megnyilatkozásai, formái, terei. E megnyilatkozásokban, e formák között, e tereken alig lehet látni nagyváradi színészt. Megpróbáltuk megértetni azt is, hogy a közönségnek joga van ez elszigeteltséget bűnül róni fel. Azt talán aztán magyaráznunk sem kell, hogy a színészek e reakciója a közönség érdeklődése ellen nem csak a színészeken, de a színházon is megbosszulja magát. A nagyváradi közönség résztvevést követel a színészektől a nagyváradi életben, s mikor a teljes passzivitást tapasztalja, véleményt formál. És ez a vélemény a színészek kultúremberi érzékére, intelligenciájára természetesen nem lehet túlságosan hízelgő…
Nagyváradi Napló 1903. április 19.
