39. A HÉTRŐL
39. A HÉTRŐL
A sztrájkok hosszú sorozatában, amelyek ez évben annyiszor meggyötörték Nagyváradon a munkaadókat, egy se okozott annyi bosszúságot és elkeseredést, mint a mostani; a varróleányok sztrájkja. Pedig higgyék el nekem bűbájos szépei a téli korzónak, selyemben és csipkében pompázó nagyságos asszonyok és kisasszonyok, a sok sztrájk közül egy sem olyan jogosult, tanulságos, mint ez. Ugy-e késnek a tavaszi toalettek? Ugy-e félnek, hogy azok, akik Bécsben, B[uda]pesten dolgoztatnak, túlragyognak most már mindenkit? Ugy-e szörnyűség, hogy a szabónő nem szállíthatja idejében a ruhát?… De lám, a varróleányok, akikkel haragos munkaadóik alkudozni sem akarnak, olcsó szoknyáikban, vékony, kopottas galléraikban megreszketnek egy-egy téliesebb tavaszi szélfúvástól és könnyeiket visszafojtva, de szepegve s keserűen csinálják meg a mérleget: most már sem munka sem kenyér. Az ő részükön van tán az igazság, de ezt sem sütni, sem főzni nem lehet, s különben is ma még az igazságot kevés gyomor képes bevenni.
Íme, nagyságos és szépséges asszonyok és kisasszonyok: így állanak egymás mellett a dolgok. Emitt a harag a késlekedő tavaszi toalettek miatt, a megsértett kényelem lázadozása, amott a kenyértelenség és reménytelenség. Hajh, pedig a bús és szűkölködő munkátlanok között is vannak bizonyosan fiatalok, szépek, tetszeni, hódítani, élni vágyók, s az ő álmuknak mégsem szabad gazdagabbnak lenni a mindennapi kenyérnél. A manó akarja a világot reformálni s megcsinálni a szent harmóniát, de némely kiáltó szembekerüléseknek mégis csak ki kell váltaniok a társadalomból egy kis koncessziót, egy kis hajlandóságot rendezkedésre. – Milyen szép volna például, ha a varróleányok sztrájkjának csak annyi eredménye volna, hogy maguk, nagyságos asszonyok és kisasszonyok, csak egy csöppet hozzászoknának a türelemhez, ha késik az új ruhájuk, s néhányuk talán ahhoz a szörnyűséghez is, hogy némely ruhadarabot saját szépséges kezeivel készítsen el, és mindenek fölött ahhoz az istentelen, de egyre tolakodóbb gondolathoz, hogy az élet egyre kevesebbeknek hajlandó megengedni a kényelmet, holott az élethez és kényelemhez való jog minden ember joga.
*
A sztrájk jegyében kavarog a mai élet. Sztrájkol minden. Hiszen a legnagyobb hatalom, a szerelem is hányszor sztrájkol. Pláne Magyarország egy nagyobb méretű sztrájktanya most. Sztrájkol a parlamenttől lefele minden, s ha az ex-lex igazándi ex-lex lesz, nem lesz adófizetés, nem lesz újoncszállítás, viszont beszüntetik a fizetést az állampénztárak. Csinos kis dolgok elé nézünk. Ám valami kicsi elégtételhez mégis csak jut a politika szenzációs révén Nagyvárad. Ha a régi dicsőség a néhai generálissal el is múlt, kicsinyeljék s gáncsolják bár Barabás Bélát sokan, mostanában ő vezetett, Nagyvárad követe. Kossuth Ferenc úgy sem dicséri meg ezért, Széll Kálmán sem, talán Müller Salamon sem, mért ne jegyezzük le mi ezt az ő dicsőségét?…
*
Virágvasárnap van. Öt napra bezárulnak a Szigligeti Színház kapui. Talán meg sem fog ez tetszeni Nagyvárad ábrázatán. Nagyon nincsen divatban a színház. A műtárlat egy hét alatt több kedves kavarodást, érdeklődést, lármát csinált, mint a színház két hónap alatt. Az igaz, hogy a Fekete Sas nagyterme sem álmodhatott ennyi fényről, népről, zajról. Nagyvárad most a műtárlaton lakik. Úgy sejtjük, hogy minden nagy ribilliót, érdeklődést, kedvet és lármát a színházra, a pótszezonra fogja átruházni a műtárlat. Hiszen állandóan csoportosulás volt az előtt a kirakat előtt, hol Parlaghy Kornélia, Haller Irma és Agnelly Irén, az új primadonnák fotográfiái ragyogtak. Milyen kíváncsiak a habitüék:
– Szőke? Barna?
– Szép?…
– Milyen a naiva?
– Jönnek új karhölgyek?…
Somogyi Károly általunk kérdezteti, hogy számíthat-e [a] nagy kíváncsiság csengő pénzre váltására, mert igen kegyetlenül sarcolják a városházán, s ha a dolog sokáig így tart még, a színház bemondja a sztrájkot…
Nagyváradi Napló 1903. április 5.
