37. ÓVATOSSÁG
37. ÓVATOSSÁG
Sulyok Istvánnak nem kell az 1848. XX., de ha a „Tiszántúl”-nak volnék, nem dicsérném meg Sulyok Istvánt ezért, nem hinném, hogy ez a radikális irány elítélése, s hogy ezekután napirendre lehet térni „a felekezetközi viszonyok nagy anomáliái” fölött, s így pár száz esztendőre ki lehet törülni a magyar szótárból a kényes, a rettenetes szót, a szekularizaciót. No, ne ijedjen meg senki.
Most nagyon ijedősök az emberek. Mi benne hagyjuk a szótárban a… még le sem írjuk másodszor. Csak meg akarjuk ezúttal érteni és értetni a Sulyok Istvánokat.
Ha a mai magyar állami és társadalmi irányzat olyasféle volna például, mint a francia, vajon félnének-e az állami ellátástól a Sulyok Istvánok? Mi alig hisszük. És, íme, az új idők küszöbén, mikor szocializálódik az állam, s feléje-beléje terelődik egyre és egyre több dolog, a magyar protestánsok egy jó részének és a gondolkozó részének, ki kell ragadnia magát az új idők áramlatából, s úgyszólván reakcionárius kősziklára támaszkodni, holott nálunk a liberalizmus és haladás fő tömegerőssége éppen a protestantizmus.
Nagy oka lehet e különös, az első percekben szinte megdöbbentő jelenségnek. Ám ezt a nagy okot nem kell nagyon keresni. Hogy kissé negyvennyolcas fráziskodással éljünk: a Kollonicsokat nem temették még el. Íme, ez az ok. A regnum Hungaricum még mindig Marianum. Dinasztiája – a legkatolikusabb, a tradíciókhoz legragaszkodóbb. Ez meg az ok – oka. Kollonics él. És operál. A talmi parlamenttől, feudális bilincsektől, papi domíniumoktól a Nagymagyarország hóbortjáig, melyben a katolikus Horvátország, Dalmácia és Bosznia jönne, az agrárius magyar junkereskedésig és egyetemi és más keresztheccekig, minden azt mutatja, hogy él. És ha a klerikálisok azt állítják, hogy a Vatikánban nem akarják és remélik Magyarország teljes katolizálását, hát hitessék ezt el az öregapjukkal. És azt is, hogy Tisza Kálmán és Bánffy Dezső ellen nem azért szították a szörnyű gyűlöletet, mert kálvinisták voltak.
De van közelebb fekvő nagy ok is ám arra, hogy óvatosak legyenek a Sulyok Istvánok. Szerte és nyíltan kolportálják azt a nagy valószínűséget, hogy Széll után jön még egy átmeneti, talán éppen Bánffy-iskolájú magyar kormányzás, de azután már okvetlenül a klerikalizmus következik. Nem bánjuk, ha ezt mosolyogva minősítik kávéházi pletykának a komolyak és mindenben mérsékeltek. De azt megint ki meri állítani, hogy ez a pletyka nem a lévő valóságok fölismeréséből fakadott?…
A mai idők fokozott óvatosságot parancsolnak azoknak, kiknek élete a liberalizmus levegőjére van berendezve.
De ne legyen ez az óvatosság meglapuló óvatosság. Erre meg aztán a Sulyok Istvánokat figyelmeztetjük. Fáj nekünk ugyan, hogy még ma is, a huszadik században a Názáreti óta, a felekezeteknek s a felekezetek harcainak kell eldönteni az „út, élet és igazság” sorsát, de erről tenni nem lehet. Ám, ha a liberalizmus, a haladás érdekében szükséges a felekezeti harc, ne féljen a protestantizmus sem militánsnak lenni. Ne kezdje, de állja a harcot. Ismételjük: ha már csakugyan bele kell törődnünk abba, hogy az emberek még ma is felekezetek szerint csoportosulva végezzék a jövendő készítés öntudatlan, szent munkáját.
Végül újra az 1848 XX.-ról kell szólnunk. Ne hajtsák végre. Ám komolyan hangozzék fel végre a teljes, erkölcsi és anyagi egyenlőségnek a riadója. Ez különben is a jövő zenéje. Azé a jövőé, mely szent és nagy emberi sikereivel keresztül fog diadalmasan gázolni mindezen ma súlyos és nagy problémákon.
Nagyváradi Napló 1903. március 29.
A. E.
