352. FÉLREVERIK A HARANGOT
352. FÉLREVERIK A HARANGOT
A harangokat, minden harangokat, egyszer félreverték. Régen-régen volt ez. Mikor ebben a most jéghideg országban lángoltak a lelkek. Mikor ehhez a most mostoha földhöz odatapadt minden lelkes élő, mikor szilajon, elszántan zengett e kis meleg országon végig.
Mindnyájan el fogunk menni…
Óh, régen volt ez, nagyon régen… Mi nem értjük, alig hisszük. A mi lelkünk nem lángol már. E kis ország hideg, és nem tapadunk többé buja szeretettel sáros földjéhez. Nem tapadunk, s el se mennénk, hiába üzenne akárki minékünk!…
S ha mégis üzenne, ha a harangokat, minden harangokat egyszer meghúznának, megmelegedne mégis e kis hideg ország néhány talpnyi földje.
Csak annyi, amennyire elfér egy kis fehér gárda. Roskatag csapatja a múltnak. Nagy idők tanúi, hamvadó szívek, idegen félistenek. Már a múltban élnek. Csak romszíveik megmaradt parazsa a melegség e kis hideg országban…
…A hétfői vásár napján, a nagy hídon keresztül roskatag, agg embert, fehér fejűt, bortól pirosat vezetett egy másik öregember.
Olvadó hóban futkostak a szánok. Ragyogott a nap. Sürgött a piac. Szaladt, rohant minden. Csak ez a két ember botorkált, mintha nem is e világból volnának. Negyvennyolcas agg honvédek… Még ki nem hűlt óriások e kis hideg földű országban. Fehér asztal mellett e hideg országért koccintgathattak hevítő poharat. Az öregebbik jobban visszaálmodta a múltat. A másik szeretve, becézve sürgette:
– Őrmester úr, siessünk, sohse érünk haza!…
Ballagott a két régmúlt ember. Csitri fiatalok megnevették őket. A közvitéz elfohászkodta magát:
– Hejh, őrmester uram, ha hazaérünk, félreverik a harangot!
…Édes két öregember, mámoros két öregember, dehogy verik félre!… Egyszer volt, régen volt, mikor megszólaltak a harangok, minden harangok… Akkor meleg volt e kicsi ország, és most fagyos hideg…
Szabadság 1901. január 25.
ae.
