Harcok a Kárpátok előterében
Harcok a Kárpátok előterében
1944 elejétől a nyugat-ukrajnai, s részben belorusz területeken addig szovjet, ukrán és esetenként fehérorosz partizáncsoportok ellen bevetett, közel 90 ezer fős magyar megszálló erők a szovjet térnyerés következtében egyre gyakrabban sodródtak bele reguláris alakulatokkal vívott harcokba. Több esetben egyedül, támogatás nélkül kellett felfogniuk a nemegyszer meglepetésszerű szovjet tömegtámadásokat. Az egyes német parancsnokságok (leginkább hadműveleti szükségből) gátolták a Honvéd Vezérkar erőfeszítéseit, hogy a megszálló seregtesteket a Kárpátok védelmének megszervezéséhez vonják hátra.
1944 elején a VIII. hadtest öt könnyűhadosztálya (1., 5., 9.,12., 23.) Pinszk és Breszt körzetében látott el útvonal- és vasútbiztosító feladatokat, a VII. hadtest (18., 19., 21., 201. könnyűhadosztály) hátrálás közben egyre közeledett az Északkeleti-Kárpátokhoz, ám mivel ún. felelősségi körzete a szovjet támadási irányba esett, gyakrabban került közvetlen harcérintkezésbe reguláris alakulatokkal. Március első dekádjától seregtestei Galícia területére sodródtak, s 22-étől a német Dél Hadseregcsoport parancsnokságának parancsára a Dnyeszter-vonal védelmére kellett felvonulnia. 25-én magyar–német katonai megállapodás született bevethetőségéről szovjet reguláris erők ellen – a korábbi megállapodásban még ennek lehetőség szerinti elkerülését rögzítették. A proszkurov–csernovici szovjet hadművelet során a gyenge harcértékű 21. és 201. könnyűhadosztály március 27. és április 2. között Horodenkánál, illetve Kolomeánál súlyos veszteségeket szenvedett.
A két hadtest térbeli eltávolodása okán 1944. április 4-én a Megszálló Erők Parancsnokságát feloszlatták. A VII. hadtest három (18., 19., 201.) könnyűhadosztállyal a Galíciában felvonuló magyar 1. hadsereg kötelékébe került, a VIII. hadtest parancsnoksága a német Közép Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségében Magyar Megszálló Csoport Parancsnoksággá alakult. Kötelékébe hatodikként átsorolták a 21. könnyűhadosztályt. A megszálló könnyűhadosztályokat májusban három gyalogezredből álló tartalékhadosztályokká szervezték át. A Magyar Megszálló Csoport megnevezése május 1-jén II. tartalékhadtestre változott, s a hadrendjébe utalt hat könnyűhadosztályból megalakult az 5., 12. és 23. tartalékhadosztály. A Lengyel Főkormányzóság irányába visszaszoruló hadtestet április 5. és július 18. között Bor Jenő altábornagy, attól augusztus 20-ig Vattay Antal altábornagy, utoljára szeptember 22-ig Lengyel Béla altábornagy vezette.
Július 15-én a II. tartalékhadtest alárendeltségébe került a lengyel hadszíntérre – német kívánságra – kivezényelt 1. lovashadosztály is, amelyet addig a Honvéd Vezérkar és maga Horthy kormányzó kifejezetten igyekezett megóvni, és Magyarország területének védelmében tervezett felhasználni. 130A hadműveleti területre június közepén szállították ki, s a német I. lovashadtest kötelékében hamarosan be is vetették. A Luniniec körzetéből végrehajtott visszavonulás után július 3-5. között Timkowicze–Kleck körzetében súlyos veszteségeket szenvedett. Itt zajlott le – mint láttuk – a magyar hadtörténelem utolsó lovasrohama. A német visszavonulást fedező utóvédharcokat követően, mire a lovashadosztály a magyar II. tartalékhadtesthez került át, véres vesztesége elérte a 2500 főt.
Július második felében és augusztusban a II. tartalékhadtest előbb az Északi-Bug folyó mentén, majd Varsó környékén került bevetésre. A varsói felkelés idején a német gyűrűbe osztották be. Az akkor már Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt álló magyar hadtest nem volt hajlandó részt venni a felkelés leverésében, sőt arcvonalszakaszán keresztül tartották a lengyel Honi Hadsereg felkelői az összeköttetést a külvilággal. Ennek következtében a németek elszánták magukat a hadtest kivonására a varsói gyűrűből.
Ebben a helyzetben érkezett a magyar politikai és katonai vezetés kérése a némethez a fenti magyar alakulatok hazaszállítására Románia 1944. augusztus 23-i átállása nyomán. Miután a varsói felkelés idején történtek miatt a német hadvezetés elvesztette bizalmát a magyar megszálló alakulatokban, ám egyidejűleg érzékelte a magyar eltökéltséget a dél-erdélyi támadásra, hozzájárult a II. tartalékhadtest kivonásához. A 12. és a 23. tartalékhadosztályt szeptemberben, az 1. lovashadosztályt október első felében hazaszállították. Az 5. tartalékhadosztályt – hadműveleti okból – a német hadvezetés visszatartotta. Mint az utolsó magyar megszálló alakulat december végén indult volna haza, de a fronthelyzet alakulása miatt már nem érhette el a magyar határt. 1945-ben Ondva-völgyi védőállásából a Cseh–Morva Protektorátuson és osztrák területen át Bajorországba vonult vissza.
A Vörös Hadsereg 1943 végére megközelítette az Északkeleti-Kárpátokat, ezért 1944. január 6-ától fokozatosan mozgósították a magyar királyi 1. hadsereget. A Náday István vezérezredes parancsnoksága alatt álló, a 16., 24. gyaloghadosztályból és az 1., 2. hegyidandárból álló hadsereg kezdetben kifejezetten a magyar határ védelmére vonult fel. Magyarország német megszállása csak részlegesen akasztotta meg a mozgósítást, a VI. és IX. hadtest közigazgatási területéről az tovább folytatódott. Március végére a kijelölt seregtestek befejezték a felvonulást. A hadsereg-parancsnokság 29-én indult útba Munkácsra. Ezen a napon vette át a négy seregtest feletti közvetlen vezetést is.
A hadvezetés az Északkeleti-Kárpátok védelmére 1939. szeptember végétől, Kelet-Galícia szovjet annektálásától, a Keleti-Kárpátokéra az 1940. évi második bécsi döntéstől készült. Mivel az 1914–1915. évi két orosz uzsoki betörést követően a hegyvonulat tartását nagymértékben megkönnyítette az átjárók műszaki megerődítése, úgy vélte, egy erődvonal kiépítése lehetővé teszi a Kárpátok tartását a szovjet haderőhöz képest gyengébb erőkkel is. A munkálatokat az 1940 őszén felállított Erődítési Parancsnokság irányította.
A fő védővonalnak szánt Árpád-vonal a határtól néhány km-rel beljebb, a domborzatot követve húzódott, s ez volt az Északkeleti- és a Keleti-Kárpátok átjáróit lezáró erődítések legbelső vonala. Nem képezett összefüggő védelmi vonalat. Egy-egy fontosabb település és a hágókat, szorosokat lezáró erődök alkották a fő támpontokat, ilyenek álltak a Tatár-hágó felől a Fekete-Tisza völgyében Körösmező (Jaszinya), Tiszaborkút (Kvaszi), Rahó (Rahov); a Tarac völgyében Királymező (Usztycsorna) térségében, majd erődítések sorakoztak a Tiszáig; erődök létesültek a Toronyai-hágón át a Husztra (Chust) vezető úton Ökörmező (Mezsgorje); a Vereckei-hágón át a Munkács (Mukaevo) felé vezető völgyben Volóc (Volovec); az Uzsoki-hágó felől az Ung völgyében Fenyvesvölgy (Sztavnoje) körzetében. Az 1. hadseregnek 1944 kora tavaszi felvonultatásakor e kárpátaljai támpontokat kellett (volna) megszállnia. Az Árpád-vonal Moldvával szemközti középső szakaszának védelmét a kolozsvári IX. hadtestnek szánták, székelyföldi szektoráét a Székely Határvédelmi Erőknek. E két utóbbi seregtest mozgósítására csak Románia átállása után került sor. A középső és a déli szektorban kiépített fontosabb támpontokat, illetve az Árpád-vonal “működését” a magyarországi harcok kezdetét bemutató fejezetben írjuk le.
Az Árpád-vonal biztosítási öveként a határvonal mentén épült ki a Szent László-állás. Megnevezése is tükrözte kiegészítő funkcióját: nem vonalnak, “csupán” állásnak titulálták. Az Északkeleti-Kárpátok és a Máramarosi-havasok átjáróit zárta le. Létesítését egy időben kezdték az Árpád-vonallal. Műszakilag megerődített völgyzárakból és reteszállásokból állt. Nagyobb támadó erő megállítására – jellegéből adódóan – nem volt alkalmas.
Galíciában, a román határ (a Cseremosz folyó) és a Lengyel Főkormányzóság határa (a San folyó) között létesítették a Hunyadi-állást, az erődítések legkülső vonalát az Északkeleti-Kárpátokba vezető völgyek bejáratánál. Az össze nem függő támpontok láncolatából, azok között műszaki zárakból és reteszállásokból álló állás arra szolgált, hogy a Galíciában harcoló erők ennek fedezetében húzódhassanak vissza a hegyekbe. Délkeleti végpontjai a Csorna Hora előterében Zabye (Zsabje) és Mikuliczyn (Jaremcsa) térségében, fontosabb támpontjai a Javornik és a Gorgan alatt a Tatár-hágó felé vezető utakon Delatyn (Gyeljatyin) térségéig, majd az Arsica előtti Stary Mizun, a Toronyai-hágó előtt Zielona, a Vereckei-hágóba felvezető úton Stryj körzetében épültek ki, északi végpontja Turka mellett volt az Uzsoki-szoros felé vezető völgyben. A német hadvezetés szorgalmazta a Hunyadi előretolt állásának kiépítését Prinz Eugen néven. Hozzá is kezdtek, de a magyar haderőnek nem volt elég ereje és eszköze két erődvonal egyidejű építéséhez Galíciában.
A német megszállás után az 1. hadsereg feladata lényegileg változott meg. Be kellett tömnie a szovjet proszkurov–csernovici hadművelet nyomán Csernovic és Tarnopol között a német védelemben keletkezett közel 200 km-es hadműveleti rést. Március 28-án az Erich von Manstein tábornagy parancsnoksága alatt álló Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe lépett, április 1-jén megkezdődött átcsoportosítása Galíciába.
A proszkurov–csernovici hadműveletet az 1. Ukrán Hadseregcsoport indította március 7-én, hogy elvágja a német Dél Hadseregcsoportot (német 1. és 4. páncéloshadsereg, 1318. hadsereg) a tőle délre védekező A Hadseregcsoporttól (német 6., román 3. és 4. hadsereg), elérje az Északkeleti-Kárpátokat, s – együtt a 2. Ukrán Hadseregcsoporttal – átlépje Románia 1941 előtti határát. Az 1. Ukrán Hadseregcsoport főerői (1. gárdahadsereg, 60. hadsereg, 3. és 4. harckocsihadsereg) március 11-ig 100 km mélységben előretörve megközelítették a Tarnopol–Proszkurov vonalat, átvágták a Lemberg–Ogyessza vasútvonalat, s 17-éig a Mogiljov-Podolszk–Kamenka vonalon rést ütöttek a német 1. páncéloshadsereg és 8. hadsereg között. 21-étől felújították a támadást, s Csernovic, illetve Kamienec-Podolszk, majd a Dnyeszter és a Kárpátok felé előretörve a dél felé visszavonuló német 1. páncéloshadsereg bekerítésére törekedtek. A 2. Ukrán Hadseregcsoport a Dnyeszteren átkelve március 17-én behatolt Besszarábiába, 26-án elérte a Pruth folyót. A Dnyeszter átjáróinak védelmére Uscieczkónál és Nizniownál 22-én bevetették a magyar VII. megszálló hadtestet (18., 19., 21. és 201. könnyűhadosztály). 25-én Horodenkánál, 27-28-án Kolomeánál és 29-én Obertynnél a magyar csapatok súlyos veszteséget szenvedtek.
A szovjet csapatok Proszkurov 25-i, Kamienec-Podolszk 26-i, Kolomea, Delatyn és Nadworna 28-i, végül Csernovic 29-i elfoglalásával Kamienec-Podolszktól északra katlanba zárták a német 1. páncéloshadsereg zömét. A nem hézagmentes gyűrűből a német csapatok április 7-én Bucacz körzetében törtek ki, a II. SS-páncéloshadtest 4-én Podhajce körzetéből indított ellenlökését követően. A szovjet ékek 14-én elfoglalták Tarnopolt, de Stanislaunál elakadtak a magyar 18. könnyűhadosztály és a német Puechler-csoport védelmében. 9-én a német 4. páncéloshadsereg indított ellentámadást Stanislau körzetéből a Dnyeszter irányába. 13-ától bekapcsolódott az 1. páncéloshadsereg III. páncéloshadteste, s a magyar 1. hadsereg seregtestei ennek során léptek be a hadműveletekbe. Az 1. hegyidandár 12-én Delatynnál, a 2. hegyidandár 14-én Solotwinonál vette fel a közvetlen harcérintkezést a szovjet csapatokkal.
Hitler április 2-i hadműveleti utasítása értelmében a magyar 1. hadseregnek kellett lezárnia a fent említett hadműveleti rést. A Tatár-hágó–Stanislau terepszakaszról északkelet általános irányban támadva kellett elérnie a Kolomea–Ottynia–Obertyn vonalat. A támadó fellépés tervét Náday visszautasította, így április 17-én már a Magyar Megszálló Erők addigi parancsnoka, Lakatos Géza vezérezredes vezette támadásba a 136.000 főt kitevő 1. hadsereget, amelynek állománya ekkorra kibővült a 2. páncélos-, a 25. gyalog- és a 18., 19., 201., valamint a 27. (székely) könnyűhadosztállyal. A hadműveleteket három hadtestparancsnokság, a VI., VII. magyar és a XI. német irányította. Az április második felében kivonuló 20. gyaloghadosztály a magyar 1. hadseregtől északnyugatra álló német 1. páncéloshadsereg kötelékébe került.
A Vörös Hadsereg Vezérkara április 17-én, a magyar támadás napján védelembe rendelte az 1. Ukrán Hadseregcsoportot. 27-éig az 1. hadsereg helyreállította az összeköttetést a Dél-Ukrajna és Észak-Ukrajna Hadseregcsoport között, elérte Kuty–Kosow–Pistin–Kolomea–Ottynia–Tlumacs vonalát, 26-án hídfőt foglalt a Pruth keleti partján, és visszafoglalta – többek között – Nadwornát, Delatynt, Ottyniát, Peczeniczynt és Kutyt. A kitűzött célok közül egyedül Kolomea elfoglalása nem sikerült, ám ez nem befolyásolta a végeredményt. A 30-án beszüntetett hadművelet során 15 és félezer katonáját, valamint a harckocsik háromnegyedét veszítette el. Az Észak-Ukrajna Hadseregcsoportot ekkor már Walther Model tábornagy vezette, aki a hadművelet irányítását Lakatosra bízta.
Az 1. hadsereg támadásának idején változás történt a Honvéd Vezérkar élén. Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek német nyomásra mennie kellett, ezt Veesenmayer március 31-én külön levélben kérte Sztójaytól. A kormányzó környezetében fontolóra vették Lakatos kinevezését, április 4-én Horthy ezt még Lakatossal is közölte. A már aláírt kinevezés életbe léptetésére nem került sor, ismét csak Veesenmayer közbelépése nyomán. A teljhatalmú birodalmi követ arra hivatkozott, hogy nem lehet elvonni egy éppen támadásra készülő hadsereg újonnan kinevezett parancsnokát, s vitéz nemes Vörös János altábornagyot javasolta. Vörös, akinek jó német kapcsolatai voltak, a székesfehérvári II. hadtest parancsnoka volt. Horthy 18-án fogadta, 19-én kinevezte. A Honvéd Vezérkar új, április 30-ától vezérezredesi rendfokozatot viselő főnöke ezzel az előléptetéssel több, rangban előtte álló tábornokot “megelőzött”, ami feszültségeket indukált a tábornoki karban.
Nyáron újabb erősítések érkeztek az 1. hadsereghez, köztük a 7. gyaloghadosztály. A hadsereg harcértéke mégsem növekedett, mivel a német alakulatok egy részét kivonták arcvonaláról. A 201. könnyűhadosztályt feloszlatták, személyi állományával, fegyverzetével és felszerelésével a 18. és 19. tartalékhadosztályt töltötték fel. Változás történt a vezetésben is: Horthy hazarendelte Lakatost, akivel politikai tervei voltak, adandó alkalommal miniszterelnökévé szándékozott kinevezni, s reábízni a szuverenitás fokozatos visszaszerzését a németektől, illetve az ország kivezetésének előkészítését és végrehajtását a háborúból. A kifejezetten németbarát Sztójay-kabinet működése nyomán egyre kevesebb politikusban bízott meg, a katonákban viszont igen. Úgy vélte, neki, a Legfelső Hadúrnak a tábornoki és tisztikar (néhány kivételtől eltekintve, akiket viszont éppen Lakatosnak kellett volna fokozatosan lecserélnie), engedelmeskedni fog bármely helyzetben. Október 15-én nagyot csalódott. A május 15-i keltezésű parancssal az 1. hadsereg parancsnokává kinevezett Beregfy Károly vezérezredes 26-án vette át új beosztását.
A parancsnokváltás a fronton álló hadsereg élén egybeesett a három szövetséges nagyhatalom május 13-i felhívásával. A dokumentum Magyarország, Románia és Finnország tudomására hozta, hogy ha szembefordulnak Németországgal, akkor nem csupán az antifasiszta koalíció győzelmét segítik elő, de saját érdeküknek megfelelően cselekszenek, mivel egyrészt csökkenthetik saját háborús áldozataikat, másrészt a háború utáni béketárgyalásokon az átállást figyelembe fogják venni. A németek által megszállt Magyarország szuverenitásában korlátozott kormányzója akkor már erre nem tudott reagálni.
Július 13-án az 1. Ukrán Hadseregcsoport támadásba ment át az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport ellen Lemberg (Lwow, Lvov, Lvv) irányába. A szovjet terminológia szerint lvov-sandomierzi hadművelet első szakaszában 18-áig 132200 km széles és 50-80 km mély áttörést ért el, átkelt a Nyugati-Bug folyón, Brodi körzetében bekerített 8 német hadosztályt, 22-éig elérte a San folyót. 27-én elesett Lemberg, 28-án Przemyl és Jaroslau. 22-én a támadás elérte a magyar 1. hadsereg balszárnyán harcoló VII. hadtestet. 23-án elesett Ottynia, 24-én Halics, 25-én Nadworna, 27-én Delatyn. Július 26-28. között az 1. hadsereg csapatai visszahúzódtak a Hunyadi-állásba. Miután a szovjet főerők támadása Breslau irányába folytatódott, a szovjet balszárny (1. gárdahadsereg, 18. hadsereg, 17. önálló lövészhadtest) elakadt a Tatár-hágó előterében megszilárduló magyar védelem előtt.
25-én Josef Harpe vezérezredes, az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport új parancsnoka Stanislauba rendelte a 18. könnyűhadosztályt és a 2. hegyidandárt. Bár konkrét visszavonulási parancs német részről nem érkezett, a magyar vezetés megerősítve látta gyanúját, hogy a németek Dél-Lengyelország irányába szándékoznak hátravonni a magyar 1. hadsereget. Beregfy tartotta magát ahhoz, amit kinevezésekor Horthy a lelkére kötött, és a szovjet csapatok kikényszerítette visszavonulást a magyar határ irányába szándékozott vezetni. Kidolgoztatta az erre vonatkozó parancsot, de ki már nem adta. 26-án a németek felmentését kérték. A hadsereg visszavonását a Szent László-állás irányába a VI. hadtest parancsnoka, vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy hajtotta végre. Az új parancsnokot, vitéz lófő dálnoki Miklós Béla vezérezredest, addigi főhadsegédét a kormányzó csak augusztus 1-jén nevezte ki. A hadseregtől elszakadt VII. hadtestet parancsnoka, Vörös Géza vezérőrnagy maga hozta vissza a Toronyai- és a Vereckei-hágó irányába, a német 1. páncéloshadsereg parancsnoksága – akinek alárendeltségébe ekkor tartozott – megkérdezése nélkül. Július végére a Hunyadi-állás középső szakaszán és balszárnyán a helyzet stabilizálódott, a visszavonulása a jobbszárnyon a Szent László-állásig megtörtént.
A magyar visszavonulást követve a szovjet 1. gárdahadsereg augusztus 5-én elfoglalta Stryjt, 6-án Drogobicsot, 7-én Sambort és Borislawot, de a Kárpátok átjáróiba a 18. hadsereggel együtt sem tudott behatolni. Augusztus 5-én az Északkeleti-Kárpátokon át a Magyarországra és Szlovákiába való kijutásra az 1. Ukrán Hadseregcsoport balszárnyából megalakították a 4. Ukrán Hadseregcsoportot. A sikeresen védekező Rauss-seregcsoport (német 1. páncéloshadsereg, magyar 1. hadsereg) ellenállásának felerősödése és a saját csapatai kifáradása miatt augusztus 15-én a 4. Ukrán Hadseregcsoport beszüntette a támadást. 29-én a főirányban támadó 1. Ukrán Hadseregcsoport is védelembe ment át.
Miklós vezérezredes és vezérkari főnöke, Kéri Kálmán vezérkari ezredes irányításával augusztus folyamán megszilárdították a védelmet a hegységben, egyidejűleg átszervezték az 1. hadsereget. A mozgósított III. hadtestparancsnokság és az annak alárendelt 6., 10. és 13. gyaloghadosztály beérkezésével párhuzamosan a 18. tartalékhadosztályt beolvasztották a 16. gyaloghadosztályba, a 19.-et a 20.-ba. A soproni 7. gyaloghadosztályt, mivel július 23-án ennek arcvonalszakaszán következett be a szovjet áttörés, példa-statuálás céljából feloszlatták. Katonái a 24. gyaloghadosztály állományába kerültek. A VII. hadtest arcvonalszakaszára beérkezett a német 4. hegyihadosztály. Augusztus végére az 1. hadsereg létszáma elérte a 200.000 főt, amelynek egytizede volt német.
Augusztus közepétől a 4. Ukrán Hadseregcsoport már az új állásokat támadta. Számottevő sikert nem ért el, a védőknek augusztus 7-étől már ellentámadásokra is tellett erejükből. A Hunyadi-állás még tartott támpontjait az 1. hadsereg csak szeptember 25-27-én, tervszerűen ürítette ki, kivárva Guderian vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke engedélyét. Körösmező körzetének kivételével a szovjet csapatok két és fél hónapon át, október közepéig a magyar vonalak előtt álltak.
Galíciában a magyar katonáknak nem csupán szemtől szembe kellett megvívniuk az ellenféllel. Az arcvonal mögötti területeken jelentős partizántevékenység folyt. A gerilla-harcmodor alkalmazását az arcvonal közelében is lehetővé tette a magyar csapatok létszámából és elhelyezkedéséből adódó számtalan hézag, így például a hegyekben húzódó biztosítási övben egymástól viszonylag nagyobb távolságra felállított őrsök hálózata. Kezdetben az arcvonalak mögött a magyar katonákat egyaránt támadták szovjet és nemzeti érzelmű ukrán partizánok. A támadások oly mértékben veszélyeztették az összeköttetési vonalakat, hogy a 201. könnyűhadosztályt partizán-elhárításra kellett kikülöníteni.
A magyar katonák alig kezdték megszokni a megszokhatatlant, a gyakori rajtaütéseket, amikor 1944 késő tavaszán–kora nyarán felfigyeltek arra, hogy a partizánok “nem következetesek”. Egyre több esetben tapasztalták, hogy nyilvánvaló “helyzetben” elmaradt a támadás, s bár gyakran a partizánok nyomait is megtalálták, mégsem bántotta senki őket. A bal szomszéd német 1. páncéloshadsereg és a jobbról csatlakozó román 3. hadsereg katonái ezt a “következetlenséget” nem tapasztalták, ott a partizánok lecsaptak, ahol és amikor csak tudtak. Az ukrán nemzeti függetlenségért harcoló partizánok rajtaütései maradtak el, majd – a világháborúban párját ritkító módon – egyre javuló kapcsolat alakult ki a honvédek és a partizánok között. Erre addig legfeljebb magyar katonák és lengyel partizánok között adódott példa.
1941 második felében az Ukrajna területén áthaladó magyar csapatok semmiféle kapcsolatba sem kerültek az ukrán nemzeti mozgalommal. Az ukránok a magyarokban azokat látták, akik részt vettek Sztálin hadseregének, így hatalmának kiszorításából szülőföldjükről. Nemegyszer az ukrán falvakat elérő magyar katonákat is úgy fogadták mint felszabadítókat. És – emlékeztek az egykori k. und k. időkre, amikor viszonylag jobbak voltak életfeltételeik... A második világháború utolsó két évében magyarok és az ukrán nemzeti és állami függetlenségért küzdő erők között viszonylag jó kapcsolatok alakultak ki.
A magyar katonáknak időre volt szükségük annak felismerésére, hogy többféle gerilla létezett. Voltak, mint szerte a Szovjetunióban, a Moszkva utasításait követő, kommunista vagy kommunista vezetés alatt álló partizánok, valamint a csak Ukrajna területén, annak is elsősorban nyugati területein tevékenykedő ukrán nemzetiek. Ez utóbbiak az Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrainska Povsztanszka Armija, UPA) kötelékébe tartoztak. Az elnevezés előfordult Ukrainska Partizanska Armija formában 133is, de az előbbi az eredeti. Az UPA állományában nem csupán ukránok, de szép számban galíciai és podóliai lengyelek is harcoltak, s megtalálhatók voltak soraikban kárpáti ruszinok és bukovinai románok is.
A Szovjetunió hatalmas területein nem csupán e két kategóriába sorolható partizánok működtek. Voltak antikommunista fehér-orosz és kaukázusi, fehérorosz (belorusz) nemzeti, balti nemzeti, kozák nemzeti, anarchista, trockista (Sztálin birodalmában!) és egyes helyeken mindenki ellen harcoló zöld partizánok is. Galíciában működtek nemzeti lengyel (Honi Hadsereg, Armija Krajowa) és kommunista lengyel (Népi Hadsereg, Armija Ludowa) partizánok is. Az anarchisták, a trockisták és a lengyelek kivételével e szervezeteknek sikerült német gyámság alatt laza együttműködést kialakítaniuk, az Antibolsevista Nemzetek Blokkja (Antibolsewistischer Block der Nationen, ABN) keretében. Nem sorolhatók a partizánok körébe a mindenütt előfordult rablóbandák és az elsősorban a Fekete- és a Kaspi-tenger mellékén fellépett helyi hadurak vagy törzsi vezetők szabadcsapatai.
Az ABN pontos megalakulási helye és ideje nem ismert, de 1942 első feléből már maradtak fenn adatok működéséről. Központi szerve nem alakult, sem az ABN, sem bármely alkotója nem rendelkezett tényleges szuverenitással. Tagja volt az Orosz Felszabadító Hadsereg (Russzkaja Oszvobogyítyelnaja Armija, ROA, közkeletűen Vlaszov-hadsereg), a három balti állam (Észtország, Lettország, Litvánia) német gyámság alatt működő látszat-önkormányzata, illetve több kaukázusi kis néptörzs és az Ukrán Nacionalisták Szervezete (Organyizacija Ukrainszkih Nacionalisztov, OUN). 1946-ban a ABN-t az OUN nyugatra menekült maradványai Münchenben újjáalakították, 1947-ben csatlakoztak hozzá a dunai és a balti államok emigráns szervezetei, több albán menekült politikus, illetve a Magyar Szabadság Mozgalom és rövid időre a magyar Duna Club. Vezető szerve ekkor a Központi Bizottság (Zentral Komitee), hivatalos lapja a Politische Trume volt.
Tagszervezete volt az ABN-nek az UPA is, amely a Galíciában már működő lengyel- és szovjetellenes partizánszervezetek egyesítésével, 1941. június 30-án német gyámsággal alakult meg, egyidejűleg az Ukrán Területi Igazgatással. Katonai parancsnoka Dimitro Kliacsivszki vezérezredes volt, vezérkari főnöke Bogdan Zubenko vezérőrnagy. Kezdetben a megszálló német hatóságok karhatalmi segéderejét adta, de 1943-tól harcolt a németek, 1944-től az Ukrajnát elérő szovjet csapatok és a románok ellen is. 1944-re létszáma elérte az 50 ezer főt. 1944 őszére Ukrajnát teljes egészében uralta a Vörös Hadsereg. Az UPA a harcot Ukrajna függetlenségéért az 1940–1950-es évek fordulójáig folytatta.
Nyugat-Ukrajnában, ahol a magyar 1. hadsereg harcolt, “csupán” kommunista orosz és ukrán, nemzeti ukrán, nemzeti lengyel és kommunista lengyel partizánok tevékenykedtek. A kommunisták, bármely nemzetiséghez tartoztak, harcoltak minden megszálló hadsereg, így a magyar ellen is, a Vörös Hadsereg beérkezéséig, amikor azzal egyesültek. A lengyel nemzeti partizánokkal a magyar katonai és politikai vezetésnek 1939 ősze óta kifejezetten jó kapcsolata volt, s ez megmaradt 1944-re is, ők nem támadták a magyar alakulatokat.
Az első magyar–ukrán kapcsolatfelvételre Volhyniában került sor. Koniuskyban a Magyar Megszálló Erők helybeli zászlóalj parancsnokságán Petro Olijnik ezredes, az UPA déli katonai körzetének parancsnoka megbízásából megjelent Andrej Dolnytsky százados. Nincs adatunk az 1943 nyarán lezajlott megbeszélés tárgyáról és kimeneteléről, ám az a folytatás ismeretében nem végződhetett kudarccal. A kapcsolatfelvételben ki kell emelni gróf Andrij Septickij lembergi görög katolikus püspök szerepét, aki egészen a város 1944 tavaszi elestéig közvetített a magyar katonai hatóságok és az Ukrajna függetlenségéért küzdő politikai és katonai szervezetek között.
1943 októbere és decembere között valamikor az Ukrajnában megszálló feladatokat ellátó magyar VIII. hadtest vezérkari főnöke, Padányi József alezredes megszervezte egy OUN-delegáció magyarországi látogatását. A háromfős küldöttség Lembergből repülőgépen utazott Budapestre. A delegációban Ostap Lutszki, Euhen Vretsiona és Ivan Hrynioh (más források szerint a vezető Miron Luckij, a harmadik tag pedig Vaszilij Mudrij volt) vett részt, s Budapesten fogadta őket Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke, valamint dr. Saly Dezső, a Külügyminisztérium tanácsosa. Az ukrán küldöttség magával vitte a nemzeti kormány (Rada) vezetője, Nyikolaj Lebegy írásos irányelveit. Ezek nagy vonalakban a következőket tartalmazták:
– a delegáció a függetlenségéért küzdő Ukrajna egészét képviselje,
– szerezze meg a magyar kormány támogatását Ukrajna függetlenségéhez,
– Ukrajna egyidejűleg hadban áll a kommunista Oroszországgal (sic! – s nem a Szovjetunióval) és a hitleri Németországgal,
– Ukrajna nem kíván harcolni Magyarország Ukrajnában állomásozó haderejével,
– a delegáció vegye rá a magyar kormányt, hogy szakítsa meg kapcsolatait a hitleri Németországgal,
– Ukrajna Magyarország segítségét kéri a kis nemzetek egységfrontjának kialakításában a két totalitárius (sic!) hatalommal szemben,
– a delegáció érje el egyezmény aláírását az alábbi fő vonalakkal:
minden magyar katonai akció leállítása az ukrán lakosság ellen, minden UPA-akció leállítása a magyar katonaság ellen, közös harc a német és a szovjet haderő ellen, fegyverzeti, ellátási, egészségügyi és kommunikációs együttműködés a Honvédség és az UPA között, ennek koordinálására összekötő törzstisztek cseréje, UPA-tisztek magyar képzése, Magyarország befogadja a szovjet hadsereg által elfoglalt ukrán területekről ideiglenesen menekülő polgári lakosságot, az egyezményt a háború végéig titkosan kell kezelni, záradékba kell foglalni, hogy a háború utánra halasztják a közös határ kijelölését és a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezését a két országban
Noha a hazatérő OUN-delegációval Lembergbe utazó Marton András alezredes a Honvéd Vezérkar főnökének nevében találkozott az UPA katonai főparancsnokával, 134Dimitro Kliacskivszki vezérezredessel, az 1943. évi kapcsolatfelvétel nem zárult konkrét egyezmény megkötésével, s maga a kapcsolatfelvétel is titokban maradt a magyar és az UPA-katonák körében. A tárgyalások ideiglenes megszakadásának magyar részről az volt az oka, hogy az ukrán fél szorgalmazta a magyar–német kapcsolatok megszakítását, illetve hogy az ukrán területi igények között szerepelt a Magyarországhoz 1939-ben visszacsatolt Kárpátalja (Karpatszka Ukraina). Mind az egyezményre, mind a kapcsolatfelvétel katonák közötti ismertté válására még fél évet kellett várni.
A Rada és az UPA vezetői 1944 tavaszára két lényeges engedményt tettek. Egyfelől lemondtak Kárpátaljára vonatkozó területi igényükről, másfelől már nem szorgalmazták, hogy Magyarország szakítsa meg kapcsolatait Németországgal. Igaz, az eltelt fél esztendő alatt nagyot fordult a hadiszerencse: a szovjet hadsereg már megközelítette az Északkeleti-Kárpátokat. Az újabb kapcsolatfelvételre azt követően került sor, hogy 1944 májusának végén, a hegység keleti oldalán, a Beszterce (Bisztrica) völgyében egy nagyobb UPA-partizáncsoport magyar csapatok előtt kapitulált (puskalövés nélkül, inkább, mint hogy német vagy szovjet fogságba essenek). A tárgyalások végül eredményre vezettek. 1944. június 27-én kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy, a magyar 1. hadsereg VI. hadtestének parancsnoka és Kliacskivszki UPA-vezérezredes megbízásából Bogdan Zubenko UPA-vezérőrnagy írásban állapodott meg (főbb vonalakban) az alábbiakban:
– az UPA és a Honvédség azonnali hatállyal beszünteti az ellenségeskedést,
– az UPA összekötőket vezényel a magyar csapatok ellátását biztosító alakulatokhoz, azok biztonságának szavatolására,
– a Honvédség ellátja az UPA sebesültjeit és betegeit.
A mindennapi gyakorlat hamarosan túlment az írásbeli megállapodás pontjain, az elvileg a VI. hadtest hadműveleti területére kötött egyezmény hatása túlterjedt a sávhatárokon. Előfordult, hogy a szovjet vonalak mögötti csapatmozgásokról az UPA tájékoztatta a magyar parancsnokságokat. Tudunk olyan esetről, hogy ukrán nemzeti partizánok szabadítottak ki a szovjet fogságból aznap elfogott, s hátra még nem szállított magyar katonákat (az eset Nadwornán történt, ahol a magyarokat fogságuk első éjszakájára egy tornaterembe zárták). Volt, hogy a harchelyzet változása miatt egyszerre kellett egy magyar és a szomszédos erdőben addig észrevétlen rejtőző UPA-zászlóaljnak állást váltania. A két parancsnok egyeztette a menetvonalat és a menetrendet, így a két egység egy időben, egymás alakzatainak megzavarása nélkül hajthatta végre feladatát. (Ezen esetről bővebben lehet olvasni az Ungvárott megjelent Kárpátalja 1993/4. számában.)
A Hadtörténelmi Levéltár német iratanyagában nincs nyoma, hogy a magasabb szintű német parancsnokságok jelentettek volna a magyar 1. hadsereg és az UPA között kialakult jó viszonyról. Ez azonban nem értelmezhető úgy, mintha nem bírtak volna tudomással arról. Visszaemlékezések tanúsága szerint volt eset, amikor német futártiszt magyar jelzéseket kért gépkocsijára, mert nagyobb kiterjedésű erdőn kellett áthaladnia.
Augusztus elején, mint Hídvégi Lajos tartalékos hadnagytól, a német XI. hadtest alárendeltségében lévő magyar 24. gyaloghadosztály parancsnokának segédtisztjétől tudjuk, a galíciai Bisztrica völgyében, Rafailowán települt hadosztályparancsnoki harcállásponton Markóczy János vezérőrnagy parancsnokot az UPA képviseletében a falu sztarosztája, polgári elöljárója kereste fel. (Azt már csupán az érdekesség kedvéért érdemes elmesélni, hogy az idős ukrán férfi haptákba vágta magát a magyar generális előtt, és tökéletes németséggel jelentkezett nála, mint egykori k. und k. őrmester.) Megegyezésük értelmében, a június 27-i egyezményen túlmenően az UPA még magyar fegyvereket és lőszert is kapott, cserében a 24. hadosztályhoz tartozó katonák fent leírtak szerinti kiszabadításáért. A rafailowai találkozóját követően UPA-összekötő települt a hadosztályparancsnok mellett. A Hadtörténeti Múzeum birtokában van egy fénykép, amelyen Markóczy vezérőrnagy együtt horgászik a Bisztricában a nemzeti egyenruhában (!) lévő ukrán összekötővel.
Július és augusztus fordulóján, amikor a magyar 1. hadsereg visszavonult az Északkeleti-Kárpátokban kiépített erődrendszerbe, a Tatár-hágó galíciai feljáratát a magyar honvédek és az UPA-partizánok közösen tartották a szovjet támadó csoportosítással szemben egészen addig, ameddig a magyar főerőknek sikerült visszaérkezniük az erődvonal fedezetébe. A visszavonulás során német egységek is keveredtek a magyarokkal, így a magyar bajtársaikkal vállvetve harcoló UPA-katonák – óhatatlanul – a németeket is fedezték.
Magyar területre viszonylag kevés ukrán húzódott vissza, az UPA zöme Ukrajna területén maradt, ám egy kisebb csoportról tudjuk, hogy a magyar katonákkal együtt vonult vissza, s beszorulva a gyűrűbe, részt vett Budapest védelmében. Az Ukrán Rada és az UPA egyes vezetői – ez még nem bizonyított, de valószínűsíthető – az 1. hadsereg hadműveleti területén és Magyarországon át menekültek Nyugatra. Az emigrációban létrehozták saját szervezeteiket. Központjuk Münchenben települt, s voltak szervezeteik az USA-ban és Kanadában is. A bajor fővárosban épp az OUN és az UPA vezetői újították fel az ABN-t. Az NKVD, s utóda, a KGB nem tartozott sem a felejtős, sem a szemérmes szervezetek közé. Banderát 1959-ben Münchenben egy ügynök a nyílt utcán lelőtte, néhány év múlva egy másik ügynök Melniket tette el láb alól egy mérgezett szivarral.
135
)
A przemyśli erődrendszer 1914/1915 fordulóján
136
)
Örömmámor Budapesten a mozgósítás hírére. Az emberek még világszerte hittek a gyors győzelmi menetben... (HTM)
)
Mozgósítás! A 2. Landwehr-gyalogezred parancsnoka és törzse (UD)
)
A budapesti „háziezred”, a császári és királyi 32. gyalogezred búcsúztatása a frontra induláskor (HTM)
)
Lósorozás az 1914 nyári mozgósításkor (HTM)
)
Udovecz György huszár bevonulás előtti képe. Eltűnt Przemyślben, 1915-ben (UD)
137
)
Újonnan avatott huszár hadnagyok. Még nem tudják, mi vár rájuk… (UD)
)
Honvéd század téli ruházatban. Még ők sem tudják, mi vár rájuk… (UD)
)
Mindenkire szükség van. Felszerelnek a népfelkelők (HTM)
)
„Irány a front!” (HTM)
138
)
„A Királyért és a Hazáért!” Tisztavatás (UD)
)
Török gyalogság indul a frontra (HTM)
)
Muzulmánok az osztrák–magyar hadseregben is voltak. Bevonuló bosnyákok Szarajevóban (HTM)
)
Önkéntesek, köztük bosnyákok eskütétele (HTM)
139
)
A Lajta túlfelén. Tisztavatás a bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémián (UD)
)
A Lajta túlfelén. Magyar csendőrszázad Bécsben (UD)
)
Lóúsztatás (HTM)
)
Esketés a front mögött, Burla, 1916 (HTM)
)
A cs. és kir. 68. gyalogezred Szerbiában, 1915… (UD)
)
…és Galíciában, 1916 (UD)
140
)
Felfelé az Alpok szikláin (HTM)
)
Károly főherceg trónörökös (balról a második) kitüntetést ad át a keleti fronton, 1916. Középen Kövess Hermann tábornagy (HTM)
)
Gyalogos járőr (HTM)
)
Osztrák–magyar és német vezérkari tisztek megbeszélése egy 1908 M. 10 cm-es hegyitarack mellett (HL)
)
A cs. és kir. 55. gyalogezred tisztjei a visszafoglalt Vereckei-hágóban, 1914. november 15. (HL)
141
)
Akadémikus század menetgyakorlaton – (UD)
)
Huszárok ún. császárgyakorlaton – (UD) – az 1890-es évektől még a mozgóháborúra készültek…
)
…ami helyett jött az állásháború. Állásrendszer Galíciában (HTM)
142
)
I. Ferenc József osztrák császár és magyar király II. Vilmos német császárral. „Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek…” (HTM)
)
…de négy tél is a fronton köszöntött rájuk. Állásrendszer Galíciában (HTM)
)
Völgyzár a Kárpátokban (HTM)
)
Dorongút a sártengeren (HTM)
)
Állásrendszer az Isonzó völgye és a felhők felett (HTM)
)
Épül a kaverna az olasz fronton (HTM)
143
)
Osztrák–magyar rohamcsapat (HTM)
)
Átjárónyitás a drótakadályon (HTM)
)
1915 M. 3,7 cm-es gyalogsági ágyú állásban a Mrzli vrh oldalában, 1916 (HTM)
)
1915 M. 22,5 cm-es aknavető töltése (HTM)
)
1908 M. 8 cm-es zsákmányolt orosz löveg légvédelmi talapzaton (UD)
)
15 cm-es tarack lövés közben Abrankánál, 1914. december 22., a háttérben Dietz parancsnoki gépkocsi (HL)
)
Orosz hadifoglyok az Uzsoki-szorosban (HTM)
144
)
Nincsen magyar ló nélkül (UD)
)
„6HH”: m. kir. 6. honvéd huszárezred jelzése a katonasapkán (HTM)
)
Az osztrák–magyar haditengerészet szolgálati mentőkutyája (HTM)
)
A 350. postafiókszámú tábori posta Lavocsnében (HL)
)
„Készül a gulyás!” (HTM)
)
Készül a hegyivadászok ebédje Tirolban (HTM)
)
Ebéd az első állás lövészárkában, 1917. május 2., Krn-hegység (HTM)
)
„Kiegészítjük a kincstári ellátást!” (HTM)
145
)
Lovasroham (Geiger Richárd festménye) (HTM)
)
1895 M. 8 mm-es Mannlicher ismétlőpuskák karbantartása (HTM)
)
1907/12 M. Schwarzlose géppuska légvédelmi állványon (UD)
)
1917 M. kisgránátvetők „munkában” az Isonzó-fronton, 1916 (HTM)
146
)
1915 M. 7,5 cm-es Škoda hegyiágyú az Isonzó-fronton (HTM)
)
1917 M. 7,65 cm-es Škoda ágyú légvédelmi talapzaton (UD)
)
1911/1916 M. 30,5 cm-es mozsár a galicíai fronton, Slaroskonál, 1915 (HTM)
)
1914 M. 10,4 cm-es Škoda tarack lövegpajzs nélkül (UD)
)
1905/08 M. 8 cm-es légjárómű-elhárító ágyú a Cattaroi-öblöt uraló montenegrói Lovćen-hegy előtt (UD)
147
)
Osztrák–magyar Albatros D III vadászgép Dél-Tirol felett (HTM)
)
Lloyd kísérleti repülőgép az aszódi repülőgépgyár kifutóján (HTM)
)
Osztrák–magyar légballon előkészítése felszállásra (HTM)
)
Az otrantói csatából hazatérő gyorscirkálók. Elöl a HELGOLAND, majd a SAIDA, hátul a vontatott NOVARA (HTM)
148
)
Ennyi maradt a X. főerőd páncélkupolájából Przemyślben (HTM)
)
Páncélkupola a Plöcken-hágónál (HTM)
)
Kísérleti osztrák– magyar páncélozott tehergépkocsi lövegtoronnyal (HTM)
)
Károly főherceg trónörökös megszemléli a II. számú páncélvonatot (HTM)
149
)
A Nemzeti Hadsereg Szegeden, 1919 (HTM)
)
„Végre hazafelé!” (HTM)
)
Vissza a frontra – a Vörös Hadsereg katonájaként (HTM)
)
IV. Károly úton Budapest felé tábori istentiszteleten, Budaörs, 1921. október 23. (UD)
)
Horthy Miklós altengernagy, a Nemzeti Hadsereg fővezére (tányérsapkában) megszemléli a fegyverzetet (UD)
150
)
Brassó vármegye alispánjának jelentése IV. Károly királynak a román készülődésről 1918. október 21-én (HL)
