Magyarország hadszíntérré válása 1944-ben
151Magyarország hadszíntérré válása 1944-ben
Magyarországot, tágabb értelemben a Kárpát-medencét a nyugati és a keleti szakirodalomban egyaránt másodlagos, esetenként mellékhadszíntérként említik. A puszta számok ezt látszanak alátámasztani. Stratégiailag a háború normandiai partraszállás utáni szakaszában megfigyelhető a törekvés, hogy ki érkezzen először Berlinhez: az angolszászok a Ruhr-vidéken vagy az oroszok Brandenburgon át. Emellett sem szabad azonban szem elől téveszteni azokat a tényezőket, amelyek a Kárpát-medencét fontossá tették a fő hadviselő felek, Németország, a Szovjetunió és Nagy-Britannia számára. Az Amerikai Egyesült Államok nem tanúsított komoly érdeklődést Magyarország iránt.
A Kárpát-medence hadászati jelentősége a világháború utolsó évében folyamatosan nőtt. Mind a német, mind a szovjet hadvezetés új és új seregtesteket irányított át a magyarországi frontra. Példa erre az 1944. decemberi ardenneki offenzívát végrehajtó német 6. páncéloshadsereg áthozása 1945 márciusában a Dunántúlra, vagy a 3. Ukrán Hadseregcsoport főerőinek Magyarországra irányítása Szerbiából és Horvátországból.
A fenti tényezők – a teljesség igénye és fontossági sorrendbe kényszerítésük nélkül – a következőkben foglalhatók össze.
Németország számára a Kárpátok térségének megtartása alapvetően volt fontos.
– Biztosítania kellett a túlélésre hivatott Alpenfestung (Alpesi Erőd) hadműveleti előterét, legalább annak kiépítéséig és katonai megszállásáig. Igaz, az 1945 tavaszáig sem épült ki katonailag számottévő erődrendszerré, de 1944 őszén ennek elvi lehetősége még fennállt, s éppen a magyar határon sikerült kiépíteni a legkülső védőöveként is funkcionáló Reichsschutzstellungot (Birodalmi Védőállást).
– A román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogénmezők birtoklása a háború folytatása szempontjából a német haderő számára létfontosságúvá vált. Német szakértők úgy nyilatkoztak, hogy a magyar olaj (amely ekkor már az egyetlen forrása volt a németeknek) elvesztését követően a német haderő már csak egyetlen hónapig képes folytatni a háborút – a zalai olajmezők 1945. április elején kerültek szovjet kézre, s május elején az európai háború befejeződött...
– A térség elvesztése a Harmadik Birodalom további szövetségeseinek elvesztését vonta (volna) maga után, amit Hitler természetesen több okból sem engedhetett meg:
a birodalom politikailag végérvényesen elszigetelődik, egyedül marad, ha ez megtörténik;a szövetségesek haderejének kiesése, netán a németek ellen fordulása újabb seregtesteket von el a lengyel, a nyugati és az itáliai frontról, ahogy ez megtörtént Románia átállását követően is;óhatatlanul nagy veszteségek következnek be (a román átállás 23 német seregtest teljes vagy részleges pusztulását okozta rövid idő alatt).
– Hitler sokáig nem adta fel a reményt (egyre inkább szalmaszálai egyikeként kapaszkodva abba), hogy a Szovjetunió mint a cári Orosz Birodalom terjeszkedési irányai örökösének megjelenése a Balkánon a háborúba való belépésre készteti a török vezetést, egykori (1914–1918-as) szövetségese oldalán. Ebből a szempontból sem volt mindegy, hogy a németek katonailag jelen vannak-e a Balkánon vagy legalább annak kapujában. A balkáni német katonai jelenlét (egyik) alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. Később ez annyiban módosult, hogy a jelentős német balkáni haderő visszavonulásának feltételévé vált. Ráadásul Hitler a balkáni orosz terjeszkedéstől (is) várta a német szövetségi rendszer ellen harcoló, egyre inkább belső ellentétektől terhelt koalíció széthullását.
Nem voltak kevésbé lényegesek a szovjet fél motivációi sem.
– Nem volt szabad időt hagyniuk az Alpenfestung kiépítésére és megszállására. A szovjet hadvezetés, illetve Sztálin 1944 második felében nem tudhatta még teljes bizonyossággal, hogy végül az Alpesi Erőd nem fogja betölteni hivatását.
– Belátva a magyar olaj fontosságát a német haderő és ipar számára, igyekezniük kellett azt mihamarabb kiütni a Birodalom kezéből. Ez egyébiránt nem volt egyértelmű, hiszen inkább erőltették Bécs irányába a támadó hadműveleteket, mint a zalai szénhidrogénmezők megszerzését – igaz, a Dél-Dunántúlon álló szovjet 57. és később a bolgár 1. hadsereg 1945 márciusának végéig így is jóval nyugatabbra helyezkedett el a 2. és a 3. Ukrán Hadseregcsoport főerőinél.
– A szovjet vezetés kifejezetten törekedett szövetségeseinek leválasztására Hitlerről, ahol erre esélyt látott vagy nem ellenkezett szerződésben foglalt kötelezettségeivel. Nem mutatható ki ilyen a létében is kizárólag a Harmadik Birodalom fennmaradásától függött Hungarista Munkaállammal, illetve Szlovákiával és Horvátországgal kapcsolatban. A szövetségesek leválasztására irányuló törekvésben nem csupán politikai, hanem katonai, sőt presztízsszempontok is szerepet játszottak.
– Az sem volt lényegtelen, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerül lekötni, illetve elvonva a lengyelországi főiránytól, hány hadosztállyal kevesebbel számolhat a Birodalom szíve felé meginduló 152Rokosszovszkij, Zsukov és Konyev marsall. Gondoljunk például arra, hogy 1944–1945 fordulóján a bekerített magyar főváros felmentésére éppen Varsó alól hozták el Gille tábornok teljes IV. SS-páncéloshadtestét.
– Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, maga is jelentősnek nevezte a magyarországi hadszínteret. 1944 októberében úgy fogalmazott, hogy “igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz ... ehhez előzőleg, szét kell vernünk a magyar területen lévő ellenséget. Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”
Törökországgal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a Hitler-ellenes szövetségi rendszer nem csupán német oldalon történő belépését igyekezett elkerülni, de ezen túlmutató aspirációi is voltak. Különösen Churchill szerette volna elérni, hogy Törökország lépjen hadba, vagy legalább bocsássa repülőtereit a szövetséges légierő rendelkezésére. Törökország beléptetésének kívánalma a teheráni konferencia jegyzőkönyvében is megjelent – s az utolsó utáni pillanatban meg is történt, bár török csapatok a háború előrehaladása miatt már nem kapcsolódhattak be a hadműveletekbe.
A térség fő hadszíntérnek számított természetszerűen Magyarország számára, amely mindent elveszthetett a Vörös Hadsereg térnyerésével, így a politikai és államberendezkedési struktúrát (annak személyi konzekvenciáival) vagy a Szent István-i határok helyreállításának nemzeti célját (ideértve a visszacsatolt területek ismételt és immár végleges elvesztését). Az utóbbiba – időlegesen – belenyugvó, az előbbit részben átmenteni megkísérlő, a még menthetőnek vélt elemek mentését megkísérlő, s nem utolsósorban a további pusztulást és pusztítást megelőzni akaró Horthy Miklós kormányzó lemondatását követő nyilas rendszer számára önmagában is elsődlegessé tette a kérdést az egyszerre létét jelentő és veszélyeztető összefonódás Hitler Németországával. Az egyesek által hangoztatott finn minta viszont a katonaföldrajzi viszonyok következtében Magyarország számára objektíve nem volt követhető. Az pedig, hogy a korabeli magyar vezetők közül ki és milyen mértékben látta előre egy kommunista diktatúra kiépítését az országban, s hogy ez mennyiben befolyásolta cselekedeteiket, külön tanulmány lapjaira tartozik.
Mindezek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence nem számítható a mellékhadszínterek közé. Sőt: Európában a harmadik helyre sorolható a germán–lengyel alföld és a Dániától Svájcig húzódó nyugati hadszíntér mögött.
Az első quebeci konferencián, 1943. augusztus 24-én eldőlt, hogy az addig alapvetően Németország elleni angolszász stratégiai bombázásokat kiterjesztik a Földközi-tenger térségére és Közép-Európára is. A november 14-én erre vonatkozóan kiadott hadműveleti parancs már konkrét célként jelölte meg Budapest, Csepel és Győr hadiüzemeit. Külön erre a feladatra dél-olaszországi bázisokon felállították az amerikai 15. légihadsereget. A később meginduló bevetésekben a brit 205. bombázócsoport is részt vett.
A légitámadásoknak februárban el kellett volna kezdődniük, de az időjárás és a szervezési nehézségek késleltették az új hadműveletet. Március közepén Anthony Eden brit külügyminiszter kért néhány napos halasztást – talán arra számított, hogy Magyarország ellenállást fejt ki az országot megszálló németekkel szemben. Március 17-én magyar vadászgépek első ízben támadtak Nyugat-Magyarország felett átrepülő amerikai bombázó köteléket. Korábban erre nem volt példa, a béketapogatódzások egyik eredménye éppen az volt, hogy az angolszász légierő csak átrepült Magyarország felett, de nem támadta területét, a magyar vadász- és légvédelem viszont nem támadta az átrepülő kötelékeket.
1944. április 3-án nappal az amerikai, sötétedés után a brit légierő bombázta a csepeli és a dél-budapesti hadiüzemeket: a Dunai Repülőgépgyárat, a Weiss Manfréd Repülőmotorgyárat, valamint a ferencvárosi pályaudvart. Az első Magyarország elleni légitámadásnak több mint ezer halálos áldozata volt. A légitámadások ezt követően a hadiüzemek és a közlekedési csomópontok ellen sorozatban ismétlődtek. Az amerikaiak általában nappal, a britek általában éjszaka támadtak. Nagyobb támadás érte április 12-én és 13-án Budapestet és Győrt, május 5-én Budapestet. Május 5-én a brit repülők megkezdték a Duna elaknásítását. Június 2-ától áttértek az ún. ingabombázásokra, a dél-itáliai támaszpontokról felszállt kötelékek fehéroroszországi és ukrajnai repülőtereken landoltak, onnan tértek vissza eredeti bázisaikra, s közben oda-vissza támadták célpontjaikat. Nagyobb támadás érte 2-án Szegedet, Szolnokot, Debrecent, Miskolcot, Nagyváradot és Kolozsvárt, 13-ára virradó éjszaka az almásfüzitői olajfinomítót, 14-én Budapestet, Csepelt, Almásfüzitőt, Szőnyt, Kecskemétet és Pétet, 26-án és 27-én Budapestet, július 3-án Budapestet, Szegedet, 8-án Veszprémet, 14-én Budapestet, augusztus 9-én Budapestet, Győrt, Almásfüzitőt, 20-án Budapestet és Szolnokot, 22-ére virradó éjjel Szőnyt, 23-ára virradó éjszaka Miskolcot, 28-án Szolnokot, 29-én Szegedet, Szőnyt, 30-án Kecskemétet, Ceglédet és Nagyváradot, szeptember 1-jén Debrecent, 12-én, 14-én, 15-én és 17-én Budapestet, 19-én Szolnokot, 20-án Győrt, október 7-én Zalaegerszeget, Komáromot és Érsekújvárt, 13-án Székesfehérvárt, 17-én Nagykanizsát és Szombathelyet, november 19-én Keszthelyet.
A Vörös Hadsereg térnyerése nyomán 1944. november 22-től az angolszász légierő a magyar légteret “átadta” a szovjet 5., 17. és 8. légihadseregnek, a 2., 3. és 4. Ukrán Hadseregcsoport szervezetszerű repülő kötelékeinek. Ezt követően is bombáztak esetenként magyarországi célpontokat, az utolsó légitámadások 1945. március 4-én Sopront, 12-én Pápát, 13-án Daruvárt, 14-én Érsekújvárt és Szőnyt, 26-án Komáromot, 26-án és 27-én Szombathelyet érték. A szovjet és a román légierő is hajtott végre támadásokat hátországi magyar célpontok ellen. Ezek száma nem sokkal maradt el az angolszász légierő támadásainak számától, összesített volumene és hatása azonban jelentősen.
A légitámadások “eredményeként” az éppen 1944 tavaszától felfutó magyar hadiipar termelése a nyár folyamán egyre csökkent, majd ősztől leállt. Megszűnt a magyar repülőgépgyártás, félbemaradt a Turán harckocsik, a Zrínyi rohamlövegek és a Csaba páncélgépkocsik gyártása, a Tas harckocsié meg sem indult – hogy csak példákat említsünk. Mindez persze nem csupán a bombázások számlájára írható, ide kell számítani – többek között – a nyersanyagbázis fokozatos szűkülését is. Összesítésben az ország 153területén, beleértve a visszacsatolt területeket is, 1700-1750 helységet ért légitámadás (nem számítva bele a frontrepülők okozta károkat). Magyarország mai területén ez a szám 1024.
1943–1944 fordulóján meggyorsították a vadászerők átfegyverzését Me 109 gépekkel, s elkezdték a lokátorrendszer telepítését. A hátország védelmére alakult meg 1944. május 1-jén Veszprémben a 101., szeptember 3-án a 101/II., december 1-jén a 102. vadászrepülő-osztály. Szeptember 30-án megalakult a 101. vadászrepülő-ezred, amelynek vezetését a 101. osztály parancsnoka, Heppes Aladár őrnagy vette át. Az irányítás német kézben volt, április 1-jétől Ausztria és Magyarország védelmét a német 8. vadászrepülő-hadosztály parancsnoka, Gotthard Handrick ezredes koordinálta. E hadosztály elvileg a Német Birodalom keleti tartományi vadászparancsnokságának (Jafü Ostmark) alárendeltségébe tartozott. Szeptember 1-jétől szerepkörét átvette a 77. német vadászrepülő-ezred parancsnoksága. A Honvédelmi Minisztérium nyilas hatalomátvétel után kinevezett légügyi főcsoportfőnöke, Justy Emil vezérezredes nem kapott szerepet a légiharcok irányításában.
1944 nyarán a magyar politikai és katonai vezetésben sokan hitték, hogy a háború még sokáig távol tartható Magyarországtól. Ne feledjük, hogy az ország 1944 tavaszáig a béke szigetének számított. Igaz, április 3-án az angolszász légierő megkezdte területének bombázását, de az ellenséges haderők még nem foglaltak el országrészeket. Maga a Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes is bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német segítséggel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható. A minta az 1915 és 1917 közötti kitartás volt a Kárpátokban. Hasonlóan vélekedett a legtöbb magas beosztású katonai vezető is. Egyikük sem sejthette azonban, mit forralnak Bukarestben.
1944 nyarának végére a front nem csupán Kárpátalján érte el a korabeli magyar határokat, de a Székelyföldön is. Augusztus közepén még úgy tűnt, a front az ország belső területeitől hosszabb ideig távol tartható. Az 1. hadsereg ekkoriban szilárdította meg arcvonalát az Északkeleti-Kárpátokban, a hegység erdélyi szakaszától pedig még viszonylag messze húzódott a front, ráadásul ott húzódott az erőltetett ütemben kiépített államerődítés, az Árpád-vonal. A magyar határ és a szovjet csapatok között pedig ott állt a két német hadsereg és a román haderő tekintélyes része. Hamarosan azonban gyökeres fordulat következett be. A változást Románia 1944. augusztus 23-i átállása hozta.
I. Mihály román király augusztus 23-án 16 órakor letartóztatta Ion Antonescu tábornagyot, az ország teljhatalmú katonai diktátorát (a conductort, amit németre Führerként is lehet fordítani). 18 órakor tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a meglepett német követet, Manfred von Killingert. A Constantin Sntescu vezérezredes elnökletével megalakított kormány lezáratta a Bukarestbe bevezető utakat és vasutakat, s blokád alá vonatta a bukaresti német alakulatokat. Másnap a román hadsereg országszerte támadásokat intézett addigi szövetségese, a német hadsereg ellen, válaszként a Luftwaffe bombázta Bukarestet. 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak. A “királypuccs” sikerült.
1943 során a román vezetés, akárcsak a magyar, titokban felvette a kapcsolatot az angolszász hatalmakkal. Ellentétben azonban a Kállay-kormánnyal, a román királyi udvar a Szovjetunióval is kereste az érintkezést. Barbu tirbei herceg vezetésével 1944 tavaszától már komoly tárgyalásokat folytattak Kairóban, majd Moszkvában. 1944. január 16-án a brit kormány átengedte a fegyverszüneti tárgyalások irányítását (Románia vonatkozásában) a szovjetnek. Április 12-én közölték Romániával az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amit Antonescu ugyan elutasított, de a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt – együtt és az uralkodó tudtával – június 10-én elfogadott. (A fegyverszünetet majd csak az átállás után, szeptember 12-én írták alá.)
A szovjet vezetés 1944 első feléig majdnem azonosan tekintett Magyarországra és Romániára, sőt az utóbbival szemben Besszarábia, Észak-Bukovina és Transznyisztria (a Dnyeszter – románul Nistrul – és a Déli-Bug közötti területek) bekebelezése, továbbá az 1941-es odesszai román vérengzés miatt mélyebb ellenszenvet táplált. 1944-ben azonban örömmel fogadta a román felajánlkozást, amely lehetőséget biztosított a Balkán-félsziget irányában történő gyors előnyomulásra. Hogy a román szándékokat ösztönözzék, burkolt ígéreteket tettek az erdélyi kérdés Románia javára történő megoldására.
Az augusztus 20-án megindult iai–chiinui szovjet offenzíva darabokra szaggatta a román 3. és 4. hadsereg arcvonalát. A 2. és 3. Ukrán Hadseregcsoport már az első napon áttörte a harcászati mélységet, s másnapra részenként bekerített 18 német hadosztályt (a 6. hadsereg zömét a 8. hadsereg részeivel) és a román 3. hadsereget. 24-én Chiinu elfoglalásával a hadművelet első szakasza lezárult. Ezt követően a szovjet csapatok egy része a bekerített erőket számolta fel, nagyobb része továbbhaladt. A 2. Ukrán Hadseregcsoport 26-án bevette Foksányt (Focani), és 29-ére kijutott Bukarest–Ploieti körzetébe. A 3. Ukrán Hadseregcsoport 29-én elfoglalta Tulceát, Galacot és Sulinát, majd a 2. Ukrán Hadseregcsoport balszárnyával megkezdte a Havasalföld elözönlését.
A szovjet offenzíva megindulását követő két napon, 21-én és 22-én Antonescu kétszer is tárgyalt Hans Friessner vezérezredessel, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokával, majd a 22-én összehívott rendkívüli minisztertanáccsal kimondatta a háború folytatását. 23-án 16 órára kihallgatást kért a királytól, majd még aznap a frontra készült, s intézkedett a Bukarestben és környékén állomásozó román csapatok arcvonalba indítására. A fronton álló 3. és 4. hadsereg parancsnokáról, Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie teflea hadseregtábornokról feltételezni lehetett a hűséget a németekhez és Antonescuhoz. A királyi Udvar ezért az átállás időpontját három nappal előbbre hozta.
Augusztus 23-án 22 órakor a rádióban elhangzott a király kiáltványa. I. Mihály bejelentette a katonai-fasiszta diktatúra (sic!) felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését az Egyesült Nemzetekkel szemben, a román hadsereg csatlakozását a szovjethez a náci Németország elleni küzdelemben, s mint a fegyveres erők főparancsnoka, megparancsolta a hadseregnek, hogy indítson hadműveleteket Észak-Erdély visszacsatolására. A királyi kiáltvánnyal 154egy időben kiadott hadparancsában a román vezérkar új főnöke, Gheorghe Mihail hadosztálytábornok elrendelte a német haderő kiverését Románia területéről, egyben a magyar és német csapatokkal szembeni aktív harctevékenységet Erdélyben.
Augusztus 25-étől román csapatrészek többször betörtek Magyarországra, nem csupán annak akkori, de trianoni területére is. Sntescu felszólította Magyarországot Észak-Erdély kiürítésére. Hogy a tábornok-kormányfő szavainak nyomatékot adjon, a román légierő augusztus 30-án magyar városokat bombázott, az 1940-ben visszacsatolt részeken Nagyváradot és Szászrégent, a trianoni országterületen Kecskemétet és Ceglédet.
Friessner már 23-án este javasolta a hadseregcsoport hátravonását a Kárpátok vonalára. E visszavonulást kivihetőnek tekintette, de elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a német 6. hadsereg még megkapaszkodik a Duna-delta–Galac–Foksány–Kárpátok vonalon, amivel megakadályozzák a Balkán szovjet elözönlését. Elképzelhetőnek tartotta, mivel egyrészt 24-én már ismerte a német politikai vezetés szándékát, hogy politikai megoldást keres a válságra: az egy évvel korábbi olasz mintát követve, de annál sokkal gyorsabban németbarát bábkormányt alakíttat Romániában, másrészt ez a vonal földrajzilag alkalmas volt szilárd védelem kialakítására. A Duna-delta, illetve a Duna legalsó folyása Galactól a Deltáig jól védhető, miként a Kárpátok is. A hegység délkeleti kiszögellését Adjujdtól Galacig a Szeret (Siret) folyó köti össze. E területet legnagyobb városa, Foksány után Foksányi-kapunak (Poarta Fosanilor) is nevezik. A Foksányi-kaput a Szeret jobb partján megerődített vonal védte, amit még 1916–1918 között osztrák–magyar műszakiak építettek ki, s 1943-tól a románok felújítottak. A még e vonalon kívül harcoló csapatoknak Friessner augusztus 24-én hajnalban az abba történő visszavonulást, az ezen belül elhelyezkedőknek a román hadsereg lefegyverzését és a német katonai közigazgatás bevezetését szabta feladatul. Ugyanezt az OKH 26-án erősítette meg.
Friessner nem tételezte fel, hogy a román haderő hamarabb aktivizálódik, mint a német, s hiba volt, hogy lebecsülte a hátországi román alakulatok harcértékét. Románia nem került német katonai megszállás alá, a hátországban így a Ploieti térségébe települt légvédelmi alakulatokon kívül nem tartózkodott számottevő harcoló német erő. Ezzel szemben Dél-Erdélyben, a Partiumban, a Bánság keleti felében, a bolgár határon és a főváros körül erős román kötelékek állomásoztak. Románia ugyanis területi követelést támasztott minden szomszédjával szemben, s nyíltan hangoztatott igényeinek adott esetben katonai erővel kívánt érvényt szerezni. Bulgáriától Dél-Dobrudzsát kívánta visszaszerezni, amit 1918-ban szerzett meg (azelőtt sosem tartozott a román fejedelemségekhez), s 1940-ben vesztett el. A német bábállam Szerbiától a Bánság nyugati felét szerette volna megszerezni, egy 1916-os, még az Antanttal kötött titkos szerződés alapján; s amelyre Magyarország is igényt tartott mint 1918 előtti magyar felségterületre. Magyarországgal szemben mindazon területeket követelte, amelyeket az 1940. évi második bécsi döntéssel vesztett el. A hátországban mindezekért összesen 24 hadosztályt és 9 dandárt állomásoztatott.
Heinrich Himmler SS-birodalmi vezető augusztus 25-én kiadott intézkedésében elrendelte új védővonal kiépítését a Déli- és a Keleti-Kárpátok gerincvonalán, egyidejűleg a hatalom visszaszerzését és megszilárdítását Dél-Erdélyben. Katonailag ezt úgy próbálta meg biztosítani, hogy az Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer, a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka rendelkezésére álló összes erőt a Déli-Kárpátok hágóinak megszállására, illetve Dél-Erdélybe vezényelte. Winkelman feladatává tette a magyar–román ellenségeskedés kirobbanásának megakadályozását is. Himmler elképzelhetőnek tartotta az olasz mintájú megoldást, amelyben az észak-itáliai Olasz Szociális Köztársaság szerepét egy dél-erdélyi román bábállam töltötte volna be. E célból nevezte ki Erdély teljhatalmú biztosává Arthur Phleps SS-Obergruppenführert, aki szeptember folyamán a magyar támadáshoz csatlakozó német Gruppe Siebenbürgent (Erdély-csoportot) vezette.
Attól tartott, hogy a németbarát fordulat végrehajtására hajlandó román elemeket is elidegeníti magától, ha megengedi a Románia elleni magyar támadást. Pedig ha lett volna lehetőség a Déli-Kárpátok hágóinak lezárására a szovjet csapatok beérkezése előtt, akkor – a német csapatok katasztrofális helyzetének ismeretében – az csak egy augusztus 23. után azonnal megindított magyar támadással valósulhatott volna meg. Más kérdés, hogy egy ilyen, legkésőbb augusztus 25-26-án meginduló támadásra az Erdélyben állomásozó magyar IX. hadtest erői akkor elégtelenek lettek volna, s ezt a Honvéd Vezérkarban pontosan tudták. De szeptember 5-én már későn volt, akkor semmi esély nem volt már az átjárók lezárására, a szovjet főerők dél felől már felfelé kapaszkodtak a Déli-Kárpátok átjáróiba. Korábban viszont képtelenség lett volna e támadás megindítása, hiszen ahhoz megfelelő magyar katonai erőt kellett felvonultatni. Akkor, szeptember 5-én a magyar támadás már csak egyetlen szempontból bírt jelentőséggel, megvédve Kolozsvárt és áttette román területre a hadműveleteket. Az viszont semmilyen forrás által sem igazolt fikció, hogy a magyar támadás Dél-Erdély visszacsatolását célozta volna. Még akkor sem, ha egyes szélsőjobboldali sajtótermékekben ily módon is értelmezhető írások jelentek meg.
A német visszavonulás a gyors román aktivizálódás és a még gyorsabb szovjet előretörés nyomán északnyugat felé csak a korabeli magyar határon állt meg. A román csapatok, bár több ponton megkísérelték, nem tudták a magyar határon túl is üldözni az oda visszahátráló német harccsoportokat. Augusztus végére az arcvonal a magyar határon stabilizálódott. A Balkán viszont a németek szempontjából összeomlott. A 2. Ukrán Hadseregcsoport augusztus 31-én elfoglalta Bukarestet. A Szovjetunió szeptember 5-én hadat üzent Bulgáriának, a 3. Ukrán Hadseregcsoport 8-án átlépte a bolgár határt, 9-én felkelés tört ki. A bevonuló szovjet csapatok még annyi ellenállással sem találkoztak, mint a Magyarországra bevonuló németek március 19-ére virradóra. A félmilliós bolgár hadsereg nemhogy segített volna a németeknek tartani a frontot, csatlakozott a szovjet félhez: szeptember 18-án a bolgár haderőt hadműveletileg alárendelték a 3. Ukrán Hadseregcsoportnak. Szeptember 15-én a szovjet csapatok elérték 155Szófiát, s a hónap végén felzárkóztak a jugoszláv és a görög határra. A 3. Ukrán Hadseregcsoport szeptember 28-án megindította a belgrádi hadműveletet, s október 8-án kijutott a Morava-folyóhoz. Ezen a napon indult a bolgár 2. hadsereg támadása Ni irányába, melyet közösen a jugoszláv és a szovjet erőkkel 14-ére birtokba vettek. A harcok kiterjedtek Dél-Szerbiára és Macedóniára is. A szovjet csapatok október 10-én kierőszakolták a Moraván való átkelést, 17-ére Belgrádtól délkeletre 20 ezer német katonát kerítettek be, s a csoportosítást 19-ére felszámolták. Október 20-án Belgrád elesett. Október 4-én a brit haderő partra szállt a Peloponnészoszon, és megkezdte előnyomulását Görögország belső területei felé.
A Balkánon még ekkor is tekintélyes Tengely-haderő állomásozott. A szigeteken (így Krétán és Rhodoszon), Görögországban, Albániában, Horvátországban (amelynek akkor része volt Bosznia–Hercegovina) és Szerbiában 14 német hadosztály és dandár állomásozott, további 8 hadosztály részeivel megerősítve. Hozzájuk kell számolni néhány olasz alakulatot, amelyek hűségesek maradtak Mussolinihez, a teljes horvát hadsereget, a szerb fegyveres erőket, valamint a német oldalon harcoló, zömmel önkéntesekből álló horvát, szerb, bosnyák, macedón, montenegrói, albán, SS és egyéb alakulatokat. Együttes létszámuk meghaladta az 570 ezret.
Október 8-án von Weichs tábornagy, a délkeleti hadszíntér német főparancsnoka (Oberbefehlshaber Südost) engedélyt kapott a balkáni F Hadseregcsoport (1945. március 25-ével beolvadt a horvátországi E Hadseregcsoportba) visszavonására. A harapófogóból kibújni igyekvő német csapatok október 11-én kiürítették Athént, november 3-ára Görögországot, 29-ére Albániát. Dél-Dalmáciában feladták a veszélyesen keskeny déli partszakaszokat, de Közép-Dalmáciában megálltak. Hitler határozott utasítására Horvátországot feltétlen tartani kellett. Október végére a szovjet csapatok bevonultak a Szerémségbe, Szlavóniába és a Bácskába is. A balkáni Tengely-haderő kezében tartott terület gyakorlatilag Horvátországra korlátozódott. Ott azonban a két irányból, délről és keletről érkező visszavonulás nyomán olyan mértékben megnőtt az alakulatok száma, hogy 1945 márciusában még segíteni tudtak a német haderő utolsó nagyobb offenzívájában, a LXXXXI. hadtest két kisegítő támadást indított a Dráván át északnak. E tekintélyes haderő részei a Zágráb környéki és a szlovéniai hegyekben csak május 14-16. között tették le a fegyvert.
A Balkán 2-3 hónap leforgása alatt elveszett, nem számítva Horvátországot. Hogy ez ilyen gyorsan történt, a román átállás következményének tudható be. Ez váltotta ki Bulgária gyors átállását is, ami viszont visszafordíthatatlanná tette az eseményeket.
A magyar vezetés a román átállás napjáig a nyugati megoldásban reménykedett. A román előzetes fegyverszüneti feltételeknél lényegesen korábban, 1943. szeptember 9-én átvett brit fegyverszüneti feltételek alapján bíztak az angolszász csapatok megjelenésében a Kárpát-medencében. Úgy vélekedett, hogy ki kell tartani a Kárpátokban, s akkor kihúzhatják a Balkán felől vagy az Észak-Itáliából bevonuló angolszász csapatok megérkezéséig, akik előtt kapitulálva végrehajtják a brit előzetes fegyverszüneti feltételekben foglaltakat. Mindezt úgy, hogy lovagias módon nem támadják hátba a világháborús szövetségest, Németországot, s a szovjet haderő feltartóztatásával még érdemeket is szereznek a Nyugat előtt. Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi miniszter 1944 nyarán még azzal búcsúztatta el a harctérre induló Kéri Kálmán ezredest, az 1. hadsereg leendő vezérkari főnökét: “Az 1. hadsereg feladatát abban látom, hogy az orosz hadsereget a Kárpátok előtt, vagy a Kárpátokban addig visszatartsa, amíg az angolszászok délről és délnyugatról közelebb érnek.” Délen majd a román hadsereg védekezik saját országában. Az október 4-i partraszállás a Peloponnészosz-félszigeten azonban már más hadászati koncepció jegyében történt, a brit csapatok a Szovjetunióval történt megegyezés értelmében nem léptek túl a görög határokon. Ez nem a rég várt balkáni brit partraszállás volt.
Románia átállását Magyarország nem követte. Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a román határt, noha a vezetés több intést kapott, hogy semmilyen körülmények között se tegye ezt meg. Gondoljunk például Bakách-Bessenyey György, volt berni követ távirataira. A magyar csapatok mégis átlépték a határt. Igaz, a román csapatok ezt már tizenegy nappal korábban megtették. Az alapvető kérdés azonban nem az volt, hogy Magyarország megtámadja-e Romániát, hanem az, hogy kitart-e Németország mellett.
Pusztán a katonai erőviszonyok lehetővé tették volna a magyar kiugrást is, a román átállást követő néhány napban. Ez esetben Magyarország (továbbra is) azonos oldalon marad, mint Románia. Ez utóbbi így hiába szerette volna fegyverrel is visszaszerezni 1940-ben elvesztett területeit, mivel azt a Szovjetunió katonai jelenléte (akárcsak 1940 augusztusa és 1944 augusztusa között Németországé) kizárta volna. Csakúgy, mint azt, hogy Magyarország fegyveres erővel tegyen kísérletet a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek megvédésére Romániával szemben. De nem ez történt.
Magyarország kitartott – legalábbis augusztus–szeptember fordulóján – Németország mellett. Ebből viszont az következik, hogy az akkor már a Szovjetunió oldalára állt Románia lehetőséget nyert Észak-Erdély fegyverrel történő visszaszerzésére. A lehetőséggel élt is, s mint láttuk, az erre vonatkozó utasítások sokkal korábban napvilágot láttak, mint ahogy a magyar támadás megkezdődött volna. Már augusztus 23-án, akkor, amikor a magyar vezetésben még a polémia sem vette kezdetét a támadásról, amely egyébként sem politikai célból indult meg, hanem katonaiból. Nem Dél-Erdély visszacsatolásának szándékával, hanem azért, hogy lezárja a Déli-Kárpátok hágóit.
Megítélésünk szerint, ha Magyarország azonnal követi Románia példáját, semmilyen körülmények között sem törhetett volna ki magyar–román háború, hiszen ezt a Szovjetunió nem engedte volna meg. Magyarország azonban tovább harcolt Németország oldalán, ami elkerülhetetlenné tette a román–magyar háborút, függetlenül a magyar szándékoktól. A román vezetés ugyanis elhatározta magát. 1940-ben elvesztett területeinek visszaszerzésére mindenképpen megindult volna, akkor is, ha egyetlen magyar katona sem lépi át a magyar–román határt. Igaz, akkor nem Magyarország a támadó fél (annak ellenére, hogy – s 156ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – nem magyar katonák lépték át először a határt), de a lényeg az antifasiszta koalíció szempontjából nem ez volt. A lényeg az volt, hogy Magyarország szembefordul-e Németországgal, vagy tovább harcol oldalán.
S hogy Magyarország – közvetlenül Romániát követően – német szemüvegen át nézve képes lett volna egy kiugrásra, vagy nem, idézzünk egy olyan német tisztet, aki bár felelős beosztást töltött be, mégsem tartozott a katonai vezetéshez. Zimmermann százados, aki a kolozsvári IX. magyar hadtestparancsnokságon teljesített szolgálatot mint összekötő tiszt, augusztus 24-én késő este a következőket mondta Welser Tibor tartalékos zászlósnak, Veress Lajos altábornagy hadtestparancsnok 2. segédtisztjének: “Ha most Magyarország kiugrana, semmit sem tehetnénk ellene, mert a Romániában rekedt hadsereg akcióképtelen, pedig annak szánták azt a feladatot, hogy a magyarokat féken tartsa.”
A román átállást követő néhány napban a magyar vezetés magatartását egyfajta kettősség jellemezte. Ismét keresni kezdte a háborúból való kiválás lehetőségét, illetve kétségbeesett katonai erőfeszítéseket tett a szovjet előretörés megállítására a Kárpátok vonalán.
Augusztus 24-én Horthy magához rendelte Lakatos Géza vezérezredest, és megbízta kormányalakítással. A kormányzó, aki hosszabb ideje készült a Sztójay-kormány felváltására, úgy vélte, s joggal, erre most jött el az alkalom. A Délkelet-Európában harcoló német seregtesteket leköti a román átállás nyomán kialakult helyzet, Magyarország területén pedig nem állomásozik számottevő német erő (65-70 ezer fő, beleértve a rendőri alakulatokat és a Gestapot is). A kormányzó és köre jól számított: a németek valóban nem tudták megakadályozni a kormányváltást, ám volt még annyi befolyásuk, hogy a kormánylista módosítását elérjék. A Lakatos-kormány 29-én lépett hivatalba. Tagjai: Hennyey Gusztáv szolgálaton kívüli vezérezredes külügy, Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi, Bonczos Miklós (október 12-től báró Schell Péter) belügy, Reményi-Schneller Lajos pénzügy, Gyulay Tibor iparügyi, Jurcsek Béla földművelésügyi, egyben tárca nélküli közellátásügyi, Rakovszky Iván vallás- és közoktatásügyi, Vladár Gábor igazságügyi, Markos Olivér kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter. Az új kormány elutasította a budapesti zsidóság deportálását, bár a Sztójay-kormány zsidórendeleteit nem érvénytelenítette. Több szélsőjobboldali politikust leváltott kormányzati tisztségéből, illetve szabadlábra helyezett a német megszállás után lefogott németellenes személyiségeket, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Elsődleges feladatát, az ország háborúból való kivezetésének előkészítését azonban csak igen vontatottan teljesítette. Sőt, átvette elődje döntését a Déli-Kárpátok elérésére vonatkozó magyar támadás megindítására, s nem negligálta annak német katonai segítség kérésére vonatkozó elemét sem. Nem tudta elhárítani a hadiállapotot Magyarország és Románia között – bár ez lagalább annyiban, ha nem jobban múlott a román félen is. Később, mint látni fogjuk, többször is a háború folytatása mellett foglalt állást.
A vezetés gyorsan reagált a romániai fordulatra. A 24-ére virradóra megtartott koronatanácson több katonai intézkedést hoztak, így elrendelték a magyar–román határ lezárását, s a tábori póthadosztályok mozgósítását. Ezek a gyaloghadosztályokhoz képest gyengébb harcértékű alakulatok két gyalog-pótezredből és kisszámú tüzérségből álltak. (Minden hadtestparancsnokság az irányítása alatt álló honvéd kerület területén egy, a saját hadrendi számát viselő póthadosztályt állított fel.) Intézkedtek a Fővezérség hadilétszámra emelésére. Ez a Honvéd Vezérkar azon, viszonylag kis létszámú, közvetlenül a vezérkarfőnök alárendeltségében álló törzse volt, amely a hadra kelt seregtestek hadműveleteit, illetve személyi pótlását és anyagi ellátását irányította. A Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, László Dezső altábornagy intézkedései sorába tartozott az a megkeresés is, amit Hans von Greiffenberg vezérezredeshez, a budapesti német katonai attaséhoz juttatott el. Ebben kérte, járjon közre német csapatok bevetéséért Dél-Erdély megszállására. E kérés már önmagában is cáfolja az egyes művekben fellelhető vádat, miszerint a magyar vezetés az utolsó utáni pillanatban is csak a további revízióra tudott gondolni. Dél-Erdély német megszállása ugyanis – a támadó magyar haderő háta mögött – a németbarát román állam kialakításához teremtette volna meg a lehetőséget, s nem az újabb revízióhoz.
Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke augusztus 25-ére virradóra érkezett haza a német főhadiszállásról. Azonnal vezetői értekezletet hívott össze. Jóváhagyta helyettese intézkedéseit, s további intézkedéseket tett a Dél-Erdély felől várható események megelőzésére, s a védelmi rendszer kiterjesztésére a Déli-Kárpátokra.
Augusztus 25-én délután összeült a (régi) minisztertanács rendkívüli ülése. Az ott elfogadott határozatok meghatározó jelentőséggel bírtak az elkövetkező szűk két hónapra. Az ülésen a beteg Sztójay Döme miniszterelnök helyett Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter elnökölt. Meghívottként jelen volt Vörös János is, aki általános áttekintést adott a román átállás nyomán kialakult hadihelyzetről. Beszámolt a német főhadiszálláson folytatott tárgyalásairól, arról, hogy tudomása szerint a német hadvezetés, bár törekszik a szovjet csapatok megállítására és a román hadsereg lefegyverzésére, fokozatosan feladja a Balkánt, s 1945 tavaszán szándékozik új erők bevetésével az arcvonalat ismét előrevinni, beszámolt továbbá Guderian ígéretéről a II. tartalékhadtest Lengyelország területén harcoló seregtesteinek hazahozatalára, valamint hadianyag-szállításokra.
Jungerth-Arnóthy Mihály, a külügyminiszter állandó helyettese kijelentette, hogy a román király “proklamációja ... hadüzenetet jelent”, s feltette a kérdést, milyen esélye van az egyesült szovjet–román hadsereg feltartóztatásának. Vörös rámutatott, hogy egy ilyen támadás ellenében a Honvédség huzamos ellenállásra képtelen. Jungerth-Arnóthy beszámolt az ankarai, madridi és lisszaboni magyar követségről szerzett információiról: a semleges országok szerint most jött el az ideje Magyarország kiugrásának a háborúból. Beszámolt a stockholmi amerikai követ intéséről is, miszerint az országra nézve végzetes következményeket vonna maga után egy Dél-Erdély elleni katonai akció. Kifejtette a már ismert és téves tételt arról, hogy Magyarországot angolszász csapatok fogják megszállni, s hogy London ezért elnézi Magyarországnak, ha a 157szovjet csapatokkal szemben továbbra is ellenállást tanúsít, vagyis feltartóztatja azokat a brit csapatok beérkezéséig a Kárpát-medencébe. Ehhez pedig célszerűnek tartja katonai segítség kérését Németországtól.
Bonczos Miklós belügyminiszter közbevetette, hogy a Honvédségnek meg kell előznie a várható támadást, s be kell nyomulnia Dél-Erdélybe. Vörös kifejtette, hogy “nem lehet lerohanni Dél-Erdélyt, mert erre a célra nincsen katonaságunk és nincsenek páncélosaink.” Hangot adott aggodalmainak is: “…nem ártana-e ez nekünk még jobban a szövetségeseknél, ha most az alkalommal élve, lerohanjuk Dél-Erdélyt.” Reményi-Schneller és Jungerth-Arnóthy a német segítség kérdését feszegették, sőt ez utóbbi az esetleges támadásról szólva kijelentette, hogy “ha katonailag ez reánk nézve előnyös volna ... akkor ezt kellene megcsinálni az ország érdekében, ha mindjárt diplomáciailag rosszabb helyzetbe is kerülnénk.” A szituáció a fonákjára fordult. A katonák (Vörös mellett Csatay honvédelmi miniszter) a katonai akció ellen érveltek, a politikusok mellette. Az összegzésben lefektették, hogy német katonai segítségért kell folyamodni, majd az ülést elnapolták.
26-án délután a minisztertanács ülése folytatódott. Megismétlődött az előző napi paradox szituáció. Előkerült Heinz Guderian vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke két ülés között megérkezett kérdése is: Magyarország hajlandó-e részt venni egy Dél-Erdély ellen indítandó német támadásban. A Honvéd Vezérkar főnöke azon az állásponton volt, hogy ameddig a várható román támadás nem indul meg, a Honvédség rendelkezésre álló részeit csak összpontosítsák a (korabeli) magyar–román határ mentén, de ne lépjék át. Ezt képvislete Csatay is. Jungerth-Arnóthy, Reményi-Schneller és Bonczos álláspontja viszont megerősítést nyert Szász Lajos iparügyi miniszterrel.
Végül a politikusok döntöttek, a katonák ellenében. A döntést Vörös és Csatay azon az alapon fogadta el, hogy az alapvetően politikai döntés. A minisztertanács határozatot hozott a támadás megindításáról, azonban azt három feltételhez kötötte. Egyrészt a Honvédség akkor léphet támadásba, ha az együtt indul meg a német csapatokkal; furcsa feltétel, ha Guderian kérdésével kapcsoljuk össze. Másrészt a támadásnak nem volt szabad a magyar haderő szétforgácsolódásához vezetnie. Nonszensz feltétel, az úgy-ahogy megfelelő harcértéket képviselő seregtestek az 1. hadsereg kötelékében harcoltak, az ország belsejében csak mozgósítás alatt álló pótseregtestek voltak. Utóbbiak ereje eleve elégtelen volt egy támadás megindításához, nyilvánvalóan meg kellett azokat erősíteni, ezt pedig harcoló seregtestek kivonásával lehetett megoldani, ami csak az 1. hadseregtől történhetett; vagyis a támadás megindításához, aminek nem lett volna szabad a magyar erők szétforgácsolásához vezetnie, eleve szét kellett forgácsolni az egyetlen igazán ütőképes magasabb szervezeti köteléket. A harmadik feltétel szerint a támadást csak a kijelölt csapatok felvonulása és felfegyverzése után szabad megindítani. Ennek első fele rendjénvaló, de a felfegyverzést csak német segítséggel lehetett elképzelni. Erre vonatkozóan pedig legfeljebb Guderian augusztus 23-án Vörösnek tett ígéretében bízhattak, amit az még akkor tett, amikor nem volt tudomása a romániai fordulatról. Kérdéses volt, hogy a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport romániai összeomlását követően, amikor a német hadvezetés legsürgetőbb feladata annak újjászervezése volt, mennyiben lehetett egy igen nagy horderejű döntést komolyabb mértékű német hadianyag-szállításokra építeni.
Augusztus 26-án a magyar vezetés – megerősítve László altábornagy 24-i kérését – kifejezte kívánságát Greiffenbergnek, hogy német csapatok szállják meg Dél-Erdélyt, illetve (megelőző lépésként) Szlovákiát. Ismét egy ellenérv az újabb revízió cáfolatára.
A 26-i határozat ellenére a magyar vezetés hozzáállását továbbra is egyfajta kettősség jellemezte. A Lakatos-kormány első minisztertanácsi ülése augusztus 29-én éjszaka zajlott. Többek között megfogalmazták katonapolitikai célkitűzéseiket is. Ez a háború folytatását határozta meg “magyar becsületességgel határaink megvédéséért”. Az ülésen kimondták, hogy mivel Románia semmisnek jelentette ki a második bécsi döntést, s miután néhány napja már megkezdte az ellenségeskedéseket a határ mentén, Magyarország gyakorlatilag hadiállapotba került délkeleti szomszédjával. Leszögezték, hogy kérni fogják a magyar területen újjászervezés alatt álló német csapatok bevetését az arcvonal stabilizálására. A dilemma a kiugrásról vagy a támadásról már nem került elő. A Lakatos-kabinet átvette elődjének döntését a dél-erdélyi támadás megindítására, ezzel párhuzamosan megkezdte a kiugrás előkészítését. Olyan kettősség volt ez, amelynek (mai terminológiával élve) menedzselése meghaladta a katonának jól bevált miniszterelnök politikusi kvalitásait, s valószínűleg meghaladta volna egy nála sokkal rutinosabb politikus lehetőségeit is.
Az új miniszterelnök augusztus 28-án rádión felhatalmazta Bakách-Bessenyey György, volt berni követet a tárgyalások felvételére az angolszász hatalmakkal. Azt a diplomatát, aki Magyarország német megszállását követően kivált a diplomáciai szolgálatból, s aki augusztus 26-án Horthyhoz küldött üzenetében óvta Magyarországot Románia megtámadásától, egyben javasolta a fegyverszüneti tárgyalások kezdeményezését. Bakách-Bessenyey 29-én táviratozott Lakatosnak, hogy London “fogadókész”, ám “a fegyverszüneti tárgyalások angolszászokra való korlátozása lehetetlen. Minden kísérlet oroszok kizárására a tárgyalások azonnali csődjét jelenti.” Másnap további utasításokat kért. 31-én Lakatos válaszában jelezte, hogy az angolszász kizárólagosságot az ország katonai megszállására érti, nem a tárgyalásokra. Szeptember 1-jén Bakách-Bessenyey viszontválaszában értelmezte, hogy ez is kivitelezhetetlen, s ismét óvta a magyar vezetést a támadólagos fellépéstől Romániával szemben.
Bizonyos fokú polémia azért folyt, de már nem arról, hogy legyen-e támadás, vagy sem, hanem annak időpontjáról. Augusztus–szeptember fordulóján sűrűn mentek a sürgönyök Budapest és Bern között. Bakách-Bessenyey igen aktívan tevékenykedett, s Lakatos, illetve külügyminisztere, Hennyey bizonytalanok voltak abban, mennyire zavarja meg az angolszász hatalmakkal történő kapcsolatfelvételt a dél-erdélyi támadás. A minisztertanács végül szeptember 4-én döntött, hogy egynapos halasztást követően, a magyar 2. hadsereg támadása 5-én hajnalban meginduljon.
158A polémia közben, augusztus 30-án érkezett Budapestre az OKH megbízott vezérkari főnöke. A német vezetést nem elégítette ki az augusztus 26-án adott magyar válasz a dél-erdélyi német támadásba való bekapcsolódásra, s zavarta a kormányváltozás is. Guderian látogatása egyrészt a magyar vezetés szándékainak és lehetőségeinek felmérését célozta, másrészt Hitler így szeretett volna nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy a még a Sztójay-kabinet által elhatározott magyar támadás valóban meg is induljon.
Guderian 31-én délelőtt tanácskozott Vörössel és helyettesével, Lászlóval. A Honvéd Vezérkar főnöke a Kárpát-medence megtartásának hadászati fontosságával érvelt, majd ismertette elgondolását a dél-erdélyi támadás végrehajtására, amivel Guderian egyetértett. Guderian Vörös emlékiratai szerint “közölte, hogy ehhez a támadáshoz egyelőre 2 SS-hadosztályt tud rendelkezésre bocsátani. ... Megígért minden lehető anyagi támogatást is mind az 1. hadsereg, mind a tábori póthadosztályok részére.” Guderian megerősítette ígéretét a lengyel területen harcoló magyar csapatok hazahozatalára. Ígéretet tett továbbá a magyar seregtest-parancsnokságok mellett működő német összekötő törzsek létszámának és szerepének csökkentésére, általában a paritásos viszony kialakítására.
Guderian Lakatossal és Hennyeyvel folytatott tárgyalásain általában válságosnak ítélte a fejleményeket, ám kijelentette, bízik az arcvonal stabilizálásában Délkelet-Európában (a Kárpátok vonalán – R.I.). Lakatos kifejtette, hogy ez Magyarország elemi érdeke is, így a dél-erdélyi offenzív fellépés már eldöntött dolog; azonban a Honvédség lehetőségei korlátozottak, s a “magyar erők Torda irányába helyi előretörésre szorítkoznak” csak. Ehhez is szükség van az 1. hadsereg kötelékéből néhány seregtest átvezénylésére, ami elkerülhetetlenné teszi az 1. hadsereg hátravonását a kevesebb erővel is tartható megerődített állásokba az Északkeleti-Kárpátokban. Guderian elfogadta mind az 1. hadsereg visszavonulását, mind a 2. hadsereg támadásának korlátozott jellegét. Lakatos egyenes kérdésére válaszolva kijelentette, hogy a “csodafegyverek” nem képesek eldönteni a háború sorsát.
Guderiant fogadta Horthy is. A találkozó inkább volt protokolláris jellegű. Horthy kijelentette, hogy a Honvédség teljesíti kötelességét, de ehhez az kell, hogy a német haderő szilárdan tartsa a Duklai-szorost és Belgrádot (a Duna vonalát – R.I.), valamint rövid időn belül megfelelő katonai erőt irányítson Erdélybe. A kormányzó tehát, aki új miniszterelnökét az ország háborúból való kivezetésével bízta meg, katonai segítséget kért Németországtól a háború folytatására. Ez a már jelzett remények ismeretében érthető csak meg, miszerint ha Magyarország feltartóztatja a Szovjetuniót, de kapitulál a beérkező angolszász csapatok előtt, akkor London és Washington hallgatólagosan elfogadja majd a késleltetett kiugrást. Guderian megismételte Vörösnek és Lakatosnak tett ígéreteit, s megtoldotta azzal, hogy a német haderő úgy fogja védeni Magyarországot, mint saját országát.
Az OKH megbízott vezérkari főnökének érkezésével egy időben, augusztus 30-án terjesztette fel a Honvéd Vezérkar 1. (hadműveleti) osztálya azt az előterjesztést, amelyben “D.Erdély mielőbbi megszállásának előnyeit vázoltuk.” Vörös még aznap jóváhagyta a dokumentumot, a Legfelső Honvédelmi Tanács elé terjesztette, s kérte annak hozzájárulását a Romániával szembeni aktív határvédelem elrendeléséhez. Az LHT szeptember 1-jén megadta hozzájárulását, egyben határozott a támadás megindításáról. Az aktív határvédelem azt jelentette, hogy a Honvédség jogot nyert a határ átlépésére, ha határvédelmi feladatainak megoldására az célszerűnek látszott, s immár nem kényszerült arra, hogy a határ magyar oldalán várja be az ismétlődő román betöréseket. Szeptember 1-jén a Fővezérség is kiadta intézkedését a 2. hadsereg parancsnoksága felé a támadás megindítására.
Vörös meghátrált a politikusok döntése előtt. Álláspontja megváltozásában szerepet játszottak Guderiannal folytatott tárgyalásai, s hogy nyilvánvalóvá vált: a közeljövőben számolni kell egy erős szovjet–román támadással Észak-Erdély ellen. Akkor pedig már célszerűbbnek látta az arcvonal előbbrevitelét egy jobban védhető vonalra, illetve a hadműveletek színterének áttételét a szembenálló fél területére. Mindezt jelzi szeptember 4-i memoranduma, amelyben összefoglalta, amit akkor szükséges teendőnek gondolt. Áttekintést adott a keleti front helyzetéről Finnországtól a Baltikumon és Lengyelországon át a Kárpátokig és a Balkánig. A Kárpátoktól északra két szovjet offenzív iránnyal számolt: Varsó–Posen (Pozna)–Berlin, illetve a San folyó–Krakkó–Breslau (Wroclaw). Elemezve a román átállás nyomán kialakult helyzetet, kimondta, hogy a Kárpátoktól délre és keletre a román területeken “előnyomuló orosz erőkkel szemben nincs ellenállás. Ennek következtében ez az arcvonalrész pillanatnyilag a keleti arcvonal legveszélyeztetettebb része, ami az egész keleti arcvonal helyzetét válságossá teszi és háborút eldöntő hatásúvá lehet.” Három lehetséges szovjet továbbtámadási irányt vázolt fel: a magyar Alföld, Bulgária és Albánia felé (mindhárom be is következett). Számolt a német általános visszavonulás, sőt összeomlás lehetőségével, s állást foglalt a Honvédség ütőképes megóvása mellett, mivel tartott a szomszédos országok magyarság-ellenes lépéseitől. Óvta a politikai vezetést a feltétel nélküli megadástól, az 1918-as magyar és az 1943-as olasz példát említve elrettentő példaként. Valószínűsítette, hogy “a német hadvezetés a Kárpátok–Duna–Száva vonal ... tehát Magyarország területének megvédését minden lehető erejével ... támogatni fogja”. E vonal megtartása szempontjából alapvetőnek ítélte a Déli-Kárpátok hágóinak birtoklását. Ennek hiányában csak a Duna–Száva által védett Dunántúl tartható. Végkövetkeztetése az, hogy a szovjet csapatok távol tartása érdekében “csapataink megindulnak, hogy német segítséggel megszállják és a Déli-Kárpátokban felépítsék a Magyarország megvédésére legelőnyösebb adottságokkal rendelkezésre álló védelmi vonalat.”
Szeptember 5-én Budapesten Vörössel tárgyalt Walther Wenck altábornagy, Guderian helyettese. A megbeszéléseken szóba került az Észak-Erdélyben újjáalakított 2. hadsereg és a Délkelet-Alföld védelmére, egyben a 2. hadsereg támadásának jobbszárnyán kisegítő támadásra készülő IV. hadtest megerősítése az 1. hadseregtől elvont seregtestekkel, az 1. hadsereg arcvonalának hátravétele az Északkeleti-Kárpátok gerincére, a lengyel területen harcoló seregtestek hazahozatala, valamint a már megindult dél-erdélyi hadművelet lehetőségei. Vörös javasolta, hogy a 159magyar területen harcoló összes magyar és német erő felett magyar magasabb parancsnokság gyakorolja a vezetést. E kérdésben nem jutottak megegyezésre, a német hadvezetés ragaszkodott ahhoz, hogy a hadműveleteket a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoksága, legfelsőbb szinten az OKH irányítsa.
A magyar támadás megindítását a politikai dilemmán túl elsősorban az hátráltatta, hogy a román átálláskor az Észak-Erdélyben csak a IX. (kolozsvári) hadtestparancsnokság alárendeltségébe tartozó erők állomásoztak. A IX. hadtest csekély erőkkel rendelkezett, közülük csak a 9. határvadászdandár volt teljes harcértékű, a többi feltöltetlen keretalakulat. A hadtest parancsnoka dálnoki Veress Lajos altábornagy (szeptember 1-jétől vezérezredes) volt. Beosztását 1942. november 15. óta töltötte be, s 1944. augusztus 25-től őt bízták meg a 2. hadsereg megalakításával. A hadtest vezetését Kovács Gyula vezérőrnagy (szeptember 1-jétől altábornagy) vette át. A IX. hadtestet augusztus 28-án a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe utalták. Helye a vezetési struktúrában a Székelyföld kiürítéséig nem változott, ennek során, szeptember 12-én a német 8. hadsereg kötelékébe lépett. A 9. határvadászdandár parancsnoksága Csíkszeredán volt. Alárendeltségébe három (65., 67., 70.) határvadászcsoportban négy határvadász-zászlóalj tartozott. Volt még két határvadászcsoport (68., 69.), amely nem tartozott a 9. határvadászdandár kötelékébe. Ezek is a Székely Határvédelmi Erőkhöz tartoztak, amelynek parancsnoka 1944. július 1. és október 16. között Horváth Ferenc vezérőrnagy volt. A Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága alá volt rendelve a IX. hadtest parancsnokságának. A 9. határvadászdandár kötelékébe tartozott még nyolc határportyázó-század. A Székely Határvédelmi Erők kötelékébe tartozott húsz székely határőrzászlóalj is. E milic-jellegű egységek elhelyezkedése a határvadászcsoportok működési területéhez kötődött.
A székely határőrzászlóaljak (1. és 2. Gyergyószentmiklós, 3. Ditró, 4. Csíkszépvíz, 5. Karcfalva, 6. Csíkszereda, 8. Kézdivásárhely, 10. Kovászna, 11. és 12. Sepsiszentgyörgy, 13. Barót, 14. Székelyudvarhely, 15. Oklánd, 17. Székelykeresztúr, 18. Parajd, 19. Marosvásárhely, 20. Erdőszentgyörgy, 21. Ákosfalva, 22. Mezőmadaras, 27. Nyárádszereda) állományát – a fontosabb beosztásokat betöltő tisztek kivételével – nagyapa korú póttartalékosok alkották, akiket a román átállást követően sok esetben levente korú fiúkkal egészítettek ki. Itt alakult ki a később Budapest védelmében is gyakran alkalmazott “bácsi-öcsi” kettős: egy frontot járt, harci tapasztalatokkal rendelkező katona (önkéntes, határőr stb.) mellé beosztottak egy puskaport még nem szagolt fiatalt. A két embernek nem volt szabad egymástól elszakadnia, a “bácsi” felelt az “öcsi” kiképzéséért és testi épségéért; nem egy esetben még fegyverzetük is közös volt. E sajátos rendszer (a szükség törvényt bont elve alapján) több problémát is áthidalt, így például megtakarította a szervezett kiképzésre fordított időt vagy bizonyos értelemben enyhítette a fegyverzethiányt.
A történelmi magyar–román határon (a második bécsi döntés nyomán keletkezetten nem) állt az 1940-től kezdődően kiépített Árpád-vonal, amely ugyan nem képezett összefüggő védelmi vonalat, de 1944 augusztusára több eleme már állt, elsősorban a völgyzárak. Ezeket a Radnai-havasoktól az Ojtozi-szorosig összesen tizenkettő erődszázad biztosította, amelyek a határvadászcsoport-parancsnokságok alárendeltségébe tartoztak.
A Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, László Dezső altábornagy augusztus 24-én 345-kor határzárat rendelt el a magyar–román határon. Intézkedett Észak-Erdély és a Székelyföld katonai biztosítására a IX. hadtestparancsnokság felé, s hogy a Székely Határvédelmi Erők azonnal szállják meg a Keleti-Kárpátok átjáróit. Elrendelte a felállítás alatt álló 5 új határvadász-zászlóalj felvonulását, 4 új erődszázad felállítását. A mozgósított pót-seregtestek közül a 2. tábori póthadosztályt az Úz völgyében és az Ojtozi-szorosban kialakult helyzet miatt Csíkszeredára irányította. 27-én a hadosztály alárendeltségébe belépett a 65. és 69. határvadászcsoport, valamint a 10. rohamtüzérosztály. A hadosztály 28-án a Székely Határvédelmi Erők, ezzel a IX. hadtest alárendeltségébe lépett. Kivonta továbbá az 1. hadsereg kötelékéből a 25. gyaloghadosztályt és a 2. páncéloshadosztályt. E két seregtest 30-ától a 2. hadsereg kötelékébe tartozott. 26-án újabb két seregtestet vontak ki az 1. hadsereg arcvonalából: a 20. gyaloghadosztályt és a 27. könnyűhadosztályt.
Függetlenül a politikai döntéshozó folyamattól az hamar eldőlt, hogy a magyar–román határ mentén felvonuló csapatokat egy hadsereg-parancsnokság alatt célszerű összevonni. A Honvéd Vezérkar augusztus 25-én 9 órától kezdődő vezetői értekezletén elhatározták, hogy erre a célra a 2. hadsereg-parancsnokságot fogják (újra) felállítani, s a feladattal a IX. hadtest parancsnokát bízzák meg. A 2. hadsereg-parancsnokság 30-án alakult meg. 29-én az OKH intézkedett a 2. hadsereg beléptetésére a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe, ami szeptember 2-án lépett életbe.
Szeptember 1-jére az Erdélyben harcoló két magyar hadtest, a II. és a IX. hadrendje “összeállt”. A Kolozsvár térségében álló, s az 5-ei támadás súlyát viselő II. hadtest kötelékébe a 25. gyalog-, a 2. páncélos-, a 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint az 1. és 2. hegyi-pótdandár tartozott, a Székelyföldet védő IX. hadtest kötelékébe a 27. könnyű-, a 2. tábori póthadosztály és a Székely Határvédelmi Erők, köztük a 9. határvadászdandár.
A magyar 3. hadsereg megalakítása körül magyar–német kötélhúzás alakult ki. A Makó térségébe rendelt IV. hadtestnek eredetileg csatlakoznia kellett volna a 2. hadsereg támadásához, akárcsak a II. és IV. hadtest között, Nagyvárad körzetében felvonult VII. hadtestnek. A IV. (pécsi) hadtest az augusztus 24-i mozgósítás nyomán került az Alföldre. A VII. (miskolci) hadtestparancsnokság kivonására az 1. hadsereg kötelékéből és a 4. tábori póthadosztály, valamint a 12. tartalékhadosztály beléptetésére annak alárendeltségébe a Fővezérség szeptember 7-én intézkedett. Vörös saját kézben szerette volna tartani a magyarországi harcok vezetését, a németek viszont ragaszkodtak ahhoz, a hadműveleti irányítás a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokának kezében legyen. A IV. hadtest Fővezérség-közvetlen seregtestként indított támadást szeptember 13-án, s foglalta el Aradot. Ehhez csatlakozott Belényes irányú támadásával a VII. hadtest. A német hadvezetés először egy német vezetés alatt álló hadtestcsoportba 160szerette volna betagolni a két magyar hadtestet, majd a hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe utalta azokat. 19-én Vörös a két magyar hadtestből, illetve a IV. hadtestparancsnokság feladatait átvevő VIII. hadtestparancsnokságból szervezte meg a 3. hadsereg parancsnokságát. Ezt a németek azonnal betagolták a hadseregcsoportba. 21-étől a német 6. és a magyar 3. hadseregből létrehoztak egy seregcsoportot (Armeegruppe Fretter-Pico), a 6. hadsereg parancsnoka, Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok vezetése alatt. A 3. hadsereg parancsnokává a kormányzó Heszlényi József altábornagyot, a IV. hadtest parancsnokát nevezte ki.
A német intézkedések a Honvéd Vezérkar főnökét arra sarkallták, hogy fellépjen a magyar seregtestek feletti hadműveleti vezetés megtartása érdekében. Szeptember 17-én Guderiannak írt levelében tiltakozott a német törekvések ellen a parancsnoklási viszonyok átalakítására, s kérte, hogy a német magasabb parancsnokságok alárendeltségében harcoló magyar seregtesteket ne részenként, hanem egészében alkalmazzák. Külön is tiltakozott a IV. és a VII. hadtest német parancsnokság alá vonása ellen, megemlítve a 3. hadsereg-parancsnokság felállítását. A német hadvezetés nem adta fel azon elképzelését sem, hogy a magyar 2. hadsereg se közvetlenül tartozzon a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe. Már augusztus 29-én felmerült, hogy a német 8. hadsereggel együtt alkosson seregcsoportot, Otto Wöhler gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt. Ez nem vált valóra, a seregcsoportba való betagolás azonban nem került le a napirendről. 16-án a német 6. és a magyar 2. hadseregből megalakították az Armeegruppe Fretter-Picot, majd október 1-jén a német 8. és a magyar 2. hadseregből az Armeegruppe Wöhlert.
