A magyarországi zsidó holocaust
A magyarországi zsidó holocaust
A német megszállásig Magyarország a német fajelmélet gyakorlatba történő átültetése szempontjából szigetnek számított. Korlátozták ugyan a zsidók jogait (amit nem lehet eléggé elítélni), de fizikai létük 1944 márciusáig nem került közvetlen veszélybe. Az országban nagyszámú menekült talált menedéket, köztük a környező országokból idemenekült zsidók is.
Az antiszemitizmus legkorábbi formája a vallási volt, amely az ún. Krisztus-gyilkosság elméletén alapult. A felvilágosodás idején bővült ki világi és társadalmi, elsősorban gazdasági indíttatású elemekkel, majd a XIX. század második felében Oroszországban, Franciaországban, Németországban, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiában erősödött fel. Ez utóbbiban és így Magyarországon e felerősödést az is motiválta, hogy a hagyományos közép- és kisnemesség zöme elvesztette gazdasági erejét, s nemességével nem tartotta összeegyeztethetőnek a bekapcsolódást a kapitalista kereskedelembe és iparba, ezzel párhuzamosan pedig a hazai, valamint a Galíciából és Oroszországból (az ottani zsidóellenes pogromok elől menekülve) betelepülő zsidóság éppen a kereskedelembe és az iparba való bekapcsolódással gyorsabban erősödött gazdaságilag, mint a hagyományos társadalmi középrétegek. Hozzájárult az antiszemitizmus erősödéséhez, hogy a zsidók százalékos arányukhoz képest nagyobb mértékben léptek értelmiségi (tanári, ügyvédi, újságírói stb.) pályákra. A XIX. század második felében jelentek meg az antiszemitizmushoz sorolható vagy ahhoz (is) kapcsolódó rasszista, fajvédő elméletek is, de ez akkor még általában nem vezetett a zsidók elkülönítéséhez és fizikai bántalmazásához. 1918-tól új elemként jelent meg, hogy a Központi Hatalmak háborúvesztése és feldarabolása részben a zsidóság nemzetközi “összeesküvésének” köszönhető, s hogy a zsidók világuralomra törő, egységes fajt alkotnak, s céljaik elérésére gazdasági erejükből eredő befolyásukat használják fel. Mindezt (ami természetesen nem igaz) meglovagolva bizonyos politikai erők (köztük elsősorban Hitler és pártja) a zsidókat tették felelőssé a háborúért, a forradalmakért, a gazdasági és pénzügyi problémákért, majd az 1920–1930-as évek fordulójától a gazdasági világválságért. Propagandájuk szerint a zsidók megszerezték a nemzeti és a világgazdaság, valamint a nemzeti és a nemzetközi kultúra kulcspozícióit, s a legkézenfekvőbb megoldás eltávolításuk a gazdaságból, a kulturális és a közéletből, horribile dictu az adott ország, sőt Európa területéről. Utolsó és legtragikusabb fázisként a náci Németország vezetése eljutott a zsidók fizikai megsemmisítéséig, a német szövetségi rendszer egyéb államai (általában együttműködve a német hatalmi szervekkel, esetenként önállóan) a zsidók gettókba való kényszerítéséig és deportálásáig a német koncentrációs táborokba.
A “zsidókérdés különleges kezelésének” igénye az 1930-as évek közepétől egyre erősödő német befolyás hatására és az ezzel párhuzamosan előretörő hazai szélsőjobboldal követelésére került a magyar kormánypolitika látókörébe. A későbbi I. zsidótörvénynek aposztrofált jogszabályra vonatkozó törvényjavaslatot Darányi Kálmán miniszterelnök terjesztette be az Országgyűlésnek, de “a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló 1938:XV. törvénycikk 1938. május 29-i kihirdetésekor már Imrédy Béla volt a kormányfő. A törvény az értelmiségi és a szabadfoglalkozású pályákon kamarák felállítását rendelte el, amelyekben a tagok legfeljebb 20%-a tartozhatott az izraelita hitfelekezethez. Az arányszám vonatkozott a vállalati értelmiségi munkakörökre is. Mentesültek a hadirokkantak, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, továbbá akik 1919. augusztus 1. előtt tértek át valamely más bevett felekezetbe. A vallási diszkrimináció hatályon kívül helyezte az állampolgári jogegyenlőség elvét. A több tízezernyi érintett támogatására alakult meg 1938 decemberében a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája.
Az 1939. május 5-én kihirdetett, II. zsidótörvényként elhíresült, “a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939:IV. törvénycikk a zsidóságot már fajként határozta meg. E jogszabály értelmében zsidónak volt tekintendő, aki az izraelita vallási közösséghez tartozik, vagy ha ő maga nem, akkor egy szülője vagy két nagyszülője igen. A Teleki Pál miniszterelnöksége alatt elfogadott törvény 6%-ban maximálta a zsidók arányát az értelmiségi kamarákban, és ugyanilyen arányban visszaállította a numerus clausust (a felvehető diákok számarányát) a felsőoktatásban. Számos gazdasági megszorítás mellett szűkítette a zsidók polgári és politikai jogait, tiltotta állami tisztségek viselését és az állampolgárság újonnan való megszerzését vagy visszaszerzését. Ez különösen a 124visszacsatolt területek zsidóságát érintette. Az elhúzódó országgyűlési vitában a tervezetet főbb vonalaiban támogató keresztyén egyházak javaslatára a keresztyén hitre tértek több kategóriáját kivonták a törvény hatálya alól, s további kilenc kategóriának mentességet adtak (pl. az egyetemi tanároknak, az olimpiai bajnokoknak és a hadirokkantaknak).
Míg az első két zsidótörvény a polgári és a politikai jogok korlátozása mellett főleg a zsidók gazdasági pozícióit igyekezett aláásni, a német birodalmi nürnbergi törvényeken alapuló ún. III. zsidótörvény már a zsidók és nemzsidók közötti társadalmi kapcsolatok felszámolását tekintette céljának. “A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” kiadott 1941:XV. törvénycikk 1941. augusztus 8-án, Bárdossy László miniszterelnöksége alatt lépett életbe. Megtiltotta a zsidók és a nemzsidók házasságkötését, s a házasságon kívüli nemi kapcsolatot börtönbüntetéssel szankcionálta. Teljessé vált a magyar zsidóság törvényileg szabályozott elkülönítése a társadalom többi részétől.
A Kállay Miklós kormányfősége alatt 1942. szeptember 6-án kihirdetett, “a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól” szóló 1942:XV. törvénycikk, folytatva a zsidók gazdasági pozícióinak felszámolását, eltörölte ingatlanszerzési és tulajdonlási jogukat. Kivételt száz hold alatti birtoknagyság esetében engedélyezett. Végrehajtása során több százezer hold mezőgazdasági és erdőingatlant (jobbára nagybirtokot) vettek el zsidó tulajdonosaiktól. Jóllehet időrendben ez volt a IV. zsidótörvény, több szakmunka csak az első hármat tartja nyilván ún. zsidótörvényként.
Magyarország német megszállása után országgyűlési határozattal elfogadott zsidótörvény már nem született, ellenben a Sztójay-kormány 1944. március 29. és október 15. között 103 fontosabb ún. zsidórendeletet hozott, és számos olyan “szigorúan bizalmas” jelzésű rendeletet adott ki a hatóságok számára, amely a zsidókra vonatkozott. Nehéz a legfontosabbakat kiemelni, így csupán példák hozhatók közülük. Az 1.200/1944.M.E. számú rendelet megtiltotta zsidó háztartásban nemzsidók alkalmazását, az 1.220/1944.M.E., illetve az 1.210/1944.M.E. számú megszüntette a zsidók sajtó-, színművészeti, filmművészeti és ügyvédi kamarai tagságát, az 1.140/1944.M.E., az 1.230/1944.M.E. illetve az 1.300/1944.M.E. számú bejelentési kötelezettséget írt elő a telefonokra, a gépkocsikra és a rádiókészülékekre, a 217.300/1944.K.K.M. számú előírta azok beszolgáltatását, az 1.240/1944. M.E. számú elrendelte a sárga Dávid-csillag viselését, az 1.270/1944.M.E. számú korlátozta a zsidók utazását, az 50.500/1944.K.K.M. számú bezáratta kereskedéseiket. 10.800/1944.M.E. számmal rendeletet alkottak a szellemi élet zsidóktól való megóvására, 1.600/1944.M.E. számmal elrendelték a zsidó vagyon bejelentését és zár alá vételét, 1.610/1944.M.E. számmal kényszerlakhelyeket jelöltek ki. A zsidórendeleteket Endre László belügyminisztériumi közigazgatási államtitkár felügyelte.
Mindezt megtetézte deportálásuk a megsemmisítő táborok felé. A megszálló német csapatokkal együtt érkezett Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) zsidókérdés “végleges megoldásával” (Endlösung) megbízott referense és különítménye. 1944. március 10-12-én Mauthausenben Eichmann és közvetlen munkatársai (Hermann Alois Krumey, Otto Hunsche, Dieter Wisliceny, Franz Novak, Theodor Dannecker, Franz Abromeit, Siegfried Seidl), akik 1942–1944 között már jelentős “tapasztalatokra” tettek szert e téren, kidolgozták Magyarország zsidótlanításának tervét. A Budapesten berendezkedő Eichmann-törzs 10 vidéki kirendeltséget szervezett.
Március 20-án Budapesten német felszólításra, egyfajta országos hatáskörű összekötő szervként megalakult a Magyar Zsidók Tanácsa. Elnöke, Stern Samu a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült, a Tanács vezetését Domonkos Miksa vette át. Novemberben a gettó megszervezése a kitelepítettek ügyeit intéző lakás- és utazási osztályra hárult.
Április 6-án az Eichmann-különítmény vezetőinek részvételével értekezletet tartottak a teljes szuverenitásával már nem rendelkező magyar állam Belügyminisztériumában, ahol elhatározták a zsidók gettókba tömörítését. A végrehajtást csendőrkerületenként rendelték el, a kassai kerületet véve előre, s a budapestit utolsónak. A gyakorlatban a gettók gyűjtőtáborok voltak, ahol embertelen körülmények uralkodtak. Összesen 40 gettó létesült, ebből 17 Kárpátalján, 7 Erdélyben, 7 a Dunántúlon, 4 a Tiszántúlon.
A m. kir. Csendőrség kezdettől részt vett a zsidóság gettókba gyűjtésében, majd deportálásában, ám ellentétben a háború utáni vádakkal ez nem a testület fasiszta vagy antiszemita jellegéből adódott, a csendőrök sem voltak erősebben antiszemiták, mint az akkori társadalmi átlag. Praktikus okból vonták be a Csendőrséget, szükség esetén a Rendőrséget, sőt a Vámőrséget is: egyszerűen erre kevés volt az e célból Magyarországra küldött németek létszáma. Eichmann stábja hozzávetőleg 200 főt tett ki, ami elegendő volt az adminisztratív irányításra, de kevés a gyakorlati végrehajtásra. Ennek következtében hárult a végrehajtás a magyar karhatalmi erőkre, s miután az vidéken indult meg, zömmel a Csendőrségre. (A Rendőrség általában a fővárosban és a városokban, a Csendőrség általában vidéken működött.)
Május 4-5-én Bécsben a német Biztonsági Szolgálat (SD), a Birodalmi Vasút és a m. kir. Csendőrség képviselői megtárgyalták a magyarországi illetőségű zsidók deportálásának menetrendjét. Formailag munkaerő-kiutaztatásról volt szó a Nagynémet Birodalomba, gyakorlatilag azonban a haláltáborokba, Magyarországról legfőképp Auschwitzba történő kiszállításról. A május 14-én megindult deportálások a magyarországi zsidóság nagyobb részét érintették. A “D.A.-Umsiedler” (“német munkás-kitelepítés”) feliratú marhavagonokban június 21-ig a végrehajtást felügyelő Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint, a kassai, a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a miskolci és a székesfehérvári csendőrkerületből 327.244 főt deportáltak. Június 29-ig, ugyancsak Ferenczy adatait alapul véve, a szegedi és a debreceni csendőrkerületből további 40.505, július 9-ig a szombathelyi, a pécsi és a budapesti csendőrkerületből 53.684 zsidót. Veesenmayer feljegyzései 437.402 főt mutattak ki összesen. 125A haláltáborokból elenyésző kisebbségük tért csak vissza.
A deportálások üteme 1944 nyarán lelassult. A keleti fronton kialakult katonai helyzet következtében a korábbinál kevesebb vasúti szerelvényt lehetett erre a célra használni, illetve lassan a végéhez közeledett a vidéki zsidóság deportálása. Azok ellen már májustól sokan emelték fel szavukat, köztük a teljesség igénye nélkül Ravasz László, a magyarországi Református Egyház zsinati püspök-elnöke, egyben a Horthy-család bizalmasa, Bethlen István gróf, a szürke eminenciás, Angelo Rotta pápai nuncius és Gusztáv svéd király. Serédy Jusztinián hercegprímás június 29-én pásztorlevélben tiltakozott. Roosevelt amerikai elnök június 26-án egyenesen fegyveres megtorlással fenyegette meg Magyarországot, ha nem állítják le a deportálásokat. Június 21-én a magyarországi protestáns egyházak közös memorandumot adtak át Sztójay Döme miniszterelnöknek, aminek visszautasítása nyomán közös pásztorlevelet szerkesztettek. Ezt a kormány a katolikus érseki pásztorlevéllel együtt kobozta el. Sokan vették ki részüket az embermentésből, köztük ugyancsak a teljesség igénye nélkül a svéd Raoul Wallenberg, Carl Danielsson svéd királyi követ, Carl Lutz svájci konzul, Angelo Rotta pápai nuncius, Carlos Branquinhoi portugál ügyvivő, Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője, báró Apor Vilmos győri római katolikus püspök, nem is beszélve a számtalan névtelen, életét kockára tevő magyar emberről, köztük csendőrökről is. Menleveleket (Schutzpass) állítottak ki, védetté nyilvánítottak egész házakat, háztömböket (kellő hatáskör és befolyás birtokában), vagy egyszerűen elrejtették a zsidó vagy a zsidónak számító embereket.
A hazai és nemzetközi tiltakozások, továbbá a Magyarországra május folyamán bekerült ún. Auschwitz-jegyzőkönyvek (amelyben a haláltáborból megszökött olyan zsidók írták le tapasztalataikat, akik láger-beosztásuk révén információkat tudtak gyűjteni a beérkező szállítmányokról, az emberek kiválogatásáról és elpusztításáról, elgázosításáról és elhamvasztásáról) hatására Horthy kormányzóban és a vezetés egy részében megérett az elhatározás a deportálások leállítására. Ehhez persze kevés volt az elhatározás, szükség volt a megszálló hatóságok mögött álló német katonai erő számottevő csökkenésére is Magyarországon. Az ez utóbbit érzékelő Horthy azon túl, hogy léphetett a további deportálások leállítása végett, elérkezettnek látta az alkalmat március közepén elvesztett szuverenitása – legalább részbeni – visszaszerzésére. Június 24-én a minisztertanács ülése a deportálások várható következményeivel foglalkozott. A 26-i koronatanácson ismét áttekintették a várható kül- és belpolitikai következményeket, s Horthy felszólította a kormányt, hogy a budapesti zsidók deportálásához ne kezdjen hozzá. Július 7-én véglegesen elhatározta a deportálások leállítását, s döntését Veesenmayer tudomására hozta.
Budapesten mintegy 250-280 ezer zsidó (ebből 170 ezer budapesti, a többi befogadott menekült) maradt. Deportálásukat a németek előbb június 30-tól, majd egyszerre és július 10-éig szándékoztak lebonyolítani, több okból. Magas számuk óvatosságra intett: emlékezetükben élt még a varsói gettó felkelésének emléke, s Budapesten töredéke volt csak annak a német csapatlétszámnak, mint ami Varsóban annak idején rendelkezésükre állt. Ráadásul ott és akkor nem létezett semmilyen lengyel állam, itt és ekkor viszont újra nagyon is létezővé és ezzel egyben megbízhatatlanná kezdett válni a magyar állam.
A kormányzó ugyanis végre elszánta magát a cselekvésre, és leállíttatta a deportálásokat. Ha mégis sikerül a német elképzelések szerint a budapesti zsidókat deportálni, akkor az csak Horthy ellenében történhetett volna meg. Az pedig egyértelműen kifejezi, hogy a kormányzónak már nincs lehetősége akaratának érvényesítésére, vagyis tényleges hatalommal nem bíró, névleges államfővé vált. A német jelenlét következtében felbátorodó hazai szélsőjobb mind gyakrabban gondolt a kormányzó hatalmának névlegessé tételére, amely egyezett a német szándékokkal. Horthy pedig éppen ekkor látta elérkezettnek az időt teljes szuverenitása lépésről lépésre történő visszaszerzéséhez. E két folyamatnak valamilyen formában szükségszerűen ütközésre kellett vezetnie.
Önmagában véve abban sem volt semmi rendkívüli, hogy a deportálások irányításába bevont két belügyminisztériumi vezető, Baky László politikai és Endre László közigazgatási államtitkár (akiknek menesztését júniustól Horthy többször kérte Sztójaytól, de Jaross Andor belügyminiszter csak Endrét mentette fel) a Rendőrség megerősítésére csendőralakulatokat összpontosított. Budapesten a Rendőrség létszáma e feladatra valóban kevés volt. Csakhogy mire a csendőrök útba indultak – a német szándékokkal ellentétben – már megszületett a kormányzó döntése a deportálások leállítására. Július elejére Budapestre érkezett a galántai, a nagyváradi és az ungvári csendőr-tanzászlóalj, valamint néhány önálló tanszázad, amelyeket honvédlaktanyákban helyeztek el. Az apropót a galántai egység zászlószentelési ünnepsége adta. A Vérmezőre tervezett aktusra zászlóanyának magát a kormányzó hitvesét, Purgly Magdolnát kérték fel.
Horthy környezetének néhány tagja egyre idegesebben szemlélte a készülődést. Felmerült bennük a lehetőség (fél évszázad távlatából már tudjuk: alaptalanul), hogy a szélsőjobboldal a németekre támaszkodva kísérletet tesz a kormányzó kikapcsolására az ország vezetéséből. Ha a német követség képes deportáltatni a budapesti zsidóságot, akkor a magyar szélsőjobboldallal együtt el is érte célját. Maga a kormányzó nem vont le ennyire messzemenő következtetéseket. Bízott – és joggal – a csendőrök hűségében. Azt azonban el tudta képzelni, hogy a fővárosban összpontosított csendőröket felhasználják a zsidók puccsszerű deportálására, mielőtt még azok tudomást szereznének az ő tiltó parancsáról.
Július 2-án Lázár Károly altábornagy, a Testőrség parancsnoka – önhatalmúan – lépett. Tájékoztatta Koszorús Ferenc vezérkari ezredest, az 1. páncéloshadosztály vezérkari főnökét, aki épp a seregtest parancsnokát is helyettesítette. Budapesten nem volt számottevő katonai erő, így jöttek számításba a közelben állomásozó páncélosok. A hadosztály parancsnoksága Esztergomban, csapattestei többek között Jászberényben, Aszódon, Rétságon, Vácott, Párkány-Nánán, Esztergomban, Zsámbékon, Pátyon, Perbálon, Tinnyén és Tökön települtek. Ahogyan a kormányzó, úgy a Testőrség parancsnoka sem vonta kétségbe a 126csendőrök hűségét a kormányzóhoz, ám felelős volt az államfő védelméért. A szabályzatok ezt szó szerint határozták meg, de Lázár most úgy gondolta, a kormányzói akarat védelmével magát a kormányzót védi; a folyamat kimenetelét tekintve akár még fizikai értelemben is. Nem a csendőrök ellen, hanem a németek szándéka ellen. S ha adott esetben a német szándékokról és a kormányzói legfelsőbb akaratról tudomással nem bíró csendőrök a két belügyi államtitkár parancsát teljesítve hozzákezdenének a fővárosi zsidók deportálásához, akkor akár annak megakadályozásával is.
Július 3-án – Lázár útján – Koszorús már magától Horthytól kapott parancsot, emlékiratai szerint: “a Baky-féle akció elhárítására.” Koszorús az előzetes intézkedésekkel megbízta Beleznay István vezérkari őrnagyot (akit később Rákosi végeztet ki), majd tájékozódás céljából felkeresett egy-két csendőrszázadot. Megállapította, hogy azok kizárólag a zászlószentelésre való felkészülésről tudnak, mint feladatról. Ezután saját alakulatait járta végig, s meggyőződött a tisztikar kormányzó-hűségéről. Ezt követően személyesen szabta meg a feladatot a legnagyobb harcértékkel bíró 1. harckocsiezred és I. páncélos-felderítőzászlóalj parancsnokának, Baló Zoltán ezredesnek és Németh Imre alezredesnek.
Horthy magára a Csendőrségre is számított a budapesti zsidók deportálásának, ezzel a németek szándékának meghiúsításában. Emlékirataiban erről így ír: “Összefogásukra és eltávolításukra Baky és Endre, a két belügyi államtitkár rajtaütésszerű akciót tervezett. Erre a hírre az Esztergom mellett állomásozó páncéloshadosztályt Budapestre rendeltem, és a budapesti csendőrség parancsnokát utasítottam, hogy ha kell, erőszakkal akadályozza meg a zsidók elszállítását. ... Hogy a Budapesten lévő zsidóságot ez a közbelépésem mentette meg, hivatalosan tanúsítja a magyar zsidóbizottság nyilatkozata, amelyet tagjai, Stern Samu, Pető Ernő dr. és Wilhelm Károly dr. 1946. február 3-án állítottak ki.”
A kormányzó kísérletet tett Vörös János vezérezredes megnyerésére is. A Honvéd Vezérkar főnöke fontos beosztást töltött be. Azon túl, hogy gyakorlatilag ő volt a Honvédség egészének irányítója, hadialkalmazás esetén, tekintve a testület kettős jellegét és utaltságát (mai szakkifejezéssel alárendeltségét) a Csendőrség felett is rendelkezhetett. Ráadásul mint a fegyveres erők főparancsnokának, a Legfelsőbb Hadúrnak (a kormányzónak) közvetlenül volt alárendelve, így nem függött a miniszterelnöktől sem. Vörös húzódozott a határozott fellépéstől, ami olyan rossz benyomást tett Horthyra, hogy ez közrejátszott kihagyásában az októberi kiugrási kísérlet előkészítéséből is. Hogy miként zajlott az államfő és a vezérkarfőnök beszélgetése, idézzük Vörös naplóját: (július 4-én) “Őfőméltósága újabb puccskísérletről tájékoztatott. Jelentettem, hogy erről nem tudok semmit és nem is tételezem fel, hogy a mai időkben akadjon magyar ember, aki ilyesmire vetemedik. Közölte, hogy szándékában van a zsidók további kiszállítását megakadályozni ... Jelentettem, hogy ebben a kérdésben különös körültekintéssel kell eljárni ... elkerülendőnek tartom, hogy a zsidókérdés megoldásának elodázása miatt politikai súrlódások keletkezzenek.” (ti. a németekkel) Vörös naplójegyzetéből kiderül, hogy valamit alaposan félreérthetett. A kormányzó, ha használta egyáltalán a “puccs” kifejezést, akkor a fővárosi zsidók puccsszerű eltávolítására gondolt, ám ezt a vezérkarfőnök nem csupán a kormányzói szándék és szuverenitás ellen tervezett akcióként, hanem az államfő személye elleni fellépésként értelmezte. Ha ez a beszélgetés 1917-ben zajlik le, a két katona valószínűleg még nem érti félre egymást. 1944-ben azonban Horthy már elsősorban politikusként, s csak másodsorban katonaként gondolkodott, míg Vörös alapvetően katonaként. Lehet, hogy a – téves – “csendőrpuccs” megnevezés a Honvéd Vezérkar főnökétől került be a köztudatba, de ez nem bizonyítható.
Horthy július 5-én este magához hívatta Koszorús ezredest és utasította, hogy a felrendelt csendőralakulatokat, tekintet nélkül a közelgő zászlószentelési ünnepségre, távolítsa el a fővárosból. A zsidók puccsszerű eltávolításának megelőzésére, de nem a “csendőrpuccs” letörésére. Koszorús 2330-kor rádión kiadta parancsát a két nappal korábban meghatározott feladat végrehajtására. Az 1. harckocsiezred és az I. páncélos-felderítőzászlóalj még éjszaka elérte a fővárost. Az alosztályok (mai terminológiával alegységek) hajnalra elfoglalták kijelölt állásaikat. Volt olyan század, amelynek (egyik) célpontja a Rózsadomb pereméről, harckocsi-löveggel a Hotel Majestic, a Gestapo budapesti főhadiszállása volt.
6-ára virradóra Lázár altábornagy parancsára testőrök vitték (nem őrizetben) a Várba a csendőrzászlóaljak és önálló csendőrszázadok parancsnokait. Ott a Testőrség parancsnoka tájékoztatást adott nekik a páncélosok felvonulásáról, és felszólította őket arra, hogy telefonon adjanak parancsot a vidéki helyőrségekbe történő, azonnali visszaindulásra. A csendőrtisztek, bár nem értették a történteket és azok hátterét, a parancsot kiadták. Koszorús ezredes reggel 7-kor tiszti járőrt küldött Baky László belügyminisztériumi politikai államtitkárhoz. Emlékirataiban így ír: “Értésére adtam, hogy a legfelsőbb parancs ... végrehajtásának kikényszerítésére az 1. pc. hadosztály csapataival itt állok ... elrendeltem Bakynak, hogy 24 órán belül a csendőrzászlóaljaitól ürítse ki Budapestet ... Néhány perccel 9 óra előtt Baky azt mondta a járőrparancsnokomnak ... csendőreivel ki fog vonulni Budapestről.” A csendőrök 8-án délig befejezték a főváros kiürítését. 9-én a páncélosok is visszatértek helyőrségeikbe. Az Eichmann-kommandó végrehajtó karhatalom nélkül maradt. Budapesten – egyelőre – helyreállt a hétköznapok rendje. E ponton a történésznek “ki kell szólnia” a sorok közül. A korabeli viszonyok ismeretében, bármi áll Koszorús emlékirataiban, nehezen tételezhető fel, hogy egy honvéd ezredes “csak úgy” felszólíthat bármire egy hivatalban lévő államtitkárt. Még akkor sem, ha magától a Legfelsőbb Hadúrtól kapott eligazítást feladatairól. A tiszti járőr valószínűleg tájékoztatta és nem utasította Bakyt, aki nem helyezkedett szembe a kormányzó intézkedésével, legfeljebb a közben eltelt két óra alatt ellenőrizte annak valódiságát.
A fővárosi zsidók deportálására ekkor nem került sor. Néhány nap elteltével azonban a németek a kistarcsai gyűjtőtáborból összeállítottak egy zsidókat szállító szerelvényt. A kormányzó utasította Jaross Andor belügyminisztert a vonat kifutásának megakadályozására. Mivel az már 127elindult, Ferenczy László alezredes Hatvanból egy csendőrosztaggal személyesen fordíttatta vissza. (Néhány nap múlva a szerelvény mégis elment.) Később, a nyilas hatalomátvétel után, november 6-tól a Budapest körüli ostromgyűrű karácsonyi bezárásáig a nyilasok 50-70 ezer zsidót indítottak Budapestről gyalogmenetben a Birodalom felé, munkaszolgálatra (“halálmenet”). Hozzávetőleg ezek fele a magyar–német határon épülő erődítéseken dolgozott, a többi menet közben elpusztult vagy haláltáborba került, például Dachauba. A Budapesten maradt zsidók közül a nyilasok ezreket lőttek a Dunába vagy koncoltak fel. 1945. január 18-án az odaérkező szovjet csapatok kb. 70 ezer embert találtak a gettóban. A pesti volt az egyetlen gettó, amely megmenekült a teljes megsemmisítéstől.
Horthy számított arra, hogy a németek nem veszik jó néven a történteket. Sem a budapesti zsidók megóvását, sem kísérletét szuverenitása visszaszerzésére. Július 7-én Berlinbe küldte miniszterelnökét. Hitler elégedetlenségét fejezte ugyan ki a zsidókérdés megoldatlansága miatt, de szívélyesen fogadta a magyar kormányfőt. Veesenmayer viszont tiltakozott Horthynál Sztójay esetleges menesztése ellen – nem is annyira Sztójay személye, sokkal inkább Horthy hatalmi manővere miatt –, s erre az esetre kilátásba helyezte saját visszavonulását. Horthy tudta, hogy Veesenmayert csak egy, a német érdekeket még agresszívebben érvényesítő birodalmi megbízott követhetné, s hogy ezen esetben szuverenitása tovább csökkenne. Lakatos Géza vezérezredes miniszterelnöki kinevezésére, noha a kormányzó erre is szerette volna az alkalmat kihasználni, még nem került sor.
Hitler július 21-én Berlinben fogadta Horthy főhadsegédét, Miklós Béla vezérezredest. Előadta, hogy Magyarország területe hadászati jelentőséggel bír, s megtartására minden eszközt igénybe vesznek. 31-én a Führer megbeszélést folytatott több német katonai vezetővel, ahol kijelentette: “A magyar térség biztosításának jelentősége létfontosságú, annyira döntő, hogy egyáltalán nem lehet túlbecsülni ... nagyon megfontolandó, mit tudunk odaküldeni, vagy ott felállítani, hogy ha szükséges, bármikor képesek legyünk Horthy úr magyar államcsínyének elébe vágni”. Hitler bizalma tehát júliustól végleg megrendült Horthyban, ám még mindig csak vele tudta elképzelni Magyarország megtartását. A kormányzó menesztésére majd csak szeptemberben szánta el magát, Románia átállása, illetve a Horthy környezetéből kiinduló fegyverszüneti tapogatódzások felerősödése hatására.
Ha hiteles ítéletet szeretnénk alkotni a július első hetében történtekről, több problémába ütközünk. A galántai csendőrzászlóalj zászlószentelése nem volt ürügy. A zömmel újoncokból álló alakulatok valóban ezzel a paranccsal indultak a fővárosba, s ott meg is kezdték a gyakorlást az ünnepségre. Igaz, kézifegyverekkel és néhány Ansaldo harckocsival, de ünnepélyes katonai rendezvényeken minden országban mindmáig fegyverrel díszelegnek. Újra ki kell emelni, hogy a csendőralakulatok parancsnokai nem értették, miért vonultak fel a magyar páncélosok, miért hivatkozik azokra a magyar csendőrök ellenében a magyar Testőrség parancsnoka, s miért kell nekik elrendelniük a visszaindulást a vidéki helyőrségekbe, órákkal a zászlószentelés előtt. Baky és Endre államtitkárok nem tájékoztatták őket előre semmiről; nem is tehették, hiszen ez veszélyeztethette volna a zsidók eltávolítására tervezett puccsszerű akció sikerét. Hiba volt, hogy sem Lázár, sem más katonai vezető Horthy környezetéből nem tett kísérletet a csendőrparancsnokok tényszerű és részletes tájékoztatására, noha egyikük sem kételkedett a csendőrök hűségében a kormányzóhoz. Nem kizárt azonban, hogy nem tudták felmérni vagy nem volt idejük felmérni: a csendőr-parancsnokok között van-e “embere” Bakynak vagy Endrének.
Egy hatalomátvételre készülő csoportnak (1944 nyarán még) számolnia kellett a honvédtisztek nagyobb részének kormányzó-hűségével. A Budapesten összevont csendőralakulatokat honvédlaktanyákban helyezték el, ráadásul szétszórtan. Ez ellentmond annak, hogy a csendőrökre támaszkodva Baky és Endre államcsínyre készült volna. Ha viszont a németek támogatásával keresztülviszik akaratukat a zsidók deportálására, azt csak a magát már elhatározott kormányzó ellenében tehetik meg, kenyértörésre juttatva a dolgot Horthy és a németek között, már július elején. Ráadásul ekkor még a németek sem Horthy eltávolításában látták a megoldást, legfeljebb tényleges hatalmának formálissá tételében, illetve környezete bizonyos tagjainak lecserélésében. Nem volt szándéka – ekkor még – a nyilasoknak sem Horthy eltávolítása, maga Szálasi Ferenc pártvezér is “Kitartás! Éljen Horthy!” köszöntéssel jelentkezett a kormányzói audiencián.
Láttuk, hogy a két folyamatnak óhatatlanul ütközésre kellett vezetnie (vagyis a kormányzó törekvésének a szuverenitás visszaszerzésére, ezzel ellentétben a németek és a hazai szélsőjobb szándékának a maradék szuverenitás további csorbítására, illetve a budapesti zsidóság puccsszerű deportálására). A németeknek ebben, kellő számú saját karhatalmi erő hiányában, eszközül szolgált volna a Csendőrség, anélkül, hogy erről maguk a csendőrök tudomással bírtak volna. Ezt azonban a németek szándékát elfogadó két belügyi államtitkár sem minősíthette “csendőrpuccsnak”.
Maga az Izraelita Felekezet ortodox, neológ és status quo ante hitközségekbe szerveződő izraelita vallású magyar állampolgárokból állt. Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország 1941–1944 közötti területén 725.007 izraelita lakos (4,9%) élt, a trianoni területen 400.980 (4,3%). Ez 1944-ig a környező országokból ide menekült zsidókkal együtt mintegy 750.000 főre növekedett. Jogaikat 1938-tól – mint láttuk – több ún. zsidótörvény korlátozta. Az 1942. július 19-én kihirdetett 1942:VIII. törvénycikk bevett jogállásból elismertté minősítette vissza a felekezetet, és megszüntette képviseletét a Felsőházban. Zsidónak tekintették a konvertitákat (keresztyén hitre áttérteket) és gyermekeiket is. Az 1942:XIV. törvénycikk értelmében a hadköteles zsidó vagy zsidónak minősített férfiak honvédelmi kötelezettségüknek csak kisegítő munkaszolgálattal tehettek eleget. Az ország hadba lépésekor a nem magyar állampolgárságú, illetve hontalannak nyilvánított zsidókat kiutasították, közülük 18 ezer főt 1941. július 17. és augusztus 17. között Körösmezőn át kitoloncoltak a már német megszállás alatt álló területekre. Augusztus 27-28-án a podólai Kamienec-Podolszk városánál 128az SS egyik különleges alakulata (Sonderkommando C) ukrán milicistákkal együtt közülük hozzávetőleg 16 ezer embert agyonlőtt. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, amikor tudomást szerzett a tömeggyilkosságról, leállíttatta a további kitoloncolásokat. Mintegy 2000 fő visszakerült Magyarországra. Az ukránok által a Dnyeszteren leúsztatott halottak közül igen sokat a Magyar Megszálló Erők katonái fogtak ki a folyóból és temettek el a helyszínen.
Ide érve tekintsük át a többi magyarországi felekezetet is. A legnagyobb létszámú hagyományosan a Katolikus Egyház volt. Az 1941. évi népszámláláskor Magyarország 1941–1944 közötti területén 8.073.234 lélek (55%) volt latin, 1.700.146 (11,6%) görög szertartású római katolikus, a trianoni területen 6.122.583 (65,7%), illetve 233.672 (2,5%). Kis számban éltek itt örmény szertartásúak is. A magyarországi katolikus egyház a világegyház része, amelynek feje a római pápa (1939 és 1958 között XII. Pius). A magyarországi egyházszervezet élén az esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása állt (1927–1945 között Serédi Jusztinián). 1938-ban 3 érseki tartományban (Esztergom, Kalocsa, Eger) 7 latin (Szombathely, Győr, Veszprém, Székesfehérvár, Pécs, Vác, Szeged-Csanád) és 1 görög szertartású (Hajdúdorog) püspökségre oszlott. 1938–1941 között, a visszacsatolások során 4 latin (Rozsnyó, Kassa, Szatmár, Nagyvárad) és 4 görög (Munkács, Nagyvárad, Máramaros, Kolozsvár-Szamosújvár) püspökség került vissza. A kárpátaljai és észak-erdélyi görögkatolikusok (kb. 1,5 millió lélek) nagy része ruszin és román volt. A románok nemzeti jellegük hangsúlyozására megőrizték egyházkormányzati különállásukat a magyar katolikus egyháztól.
A katolikus püspökök az első és második zsidótörvényt (erős kritikával) megszavazták, a harmadikat elutasították. 1939-ben a püspöki kar védnöksége alatt megalakult a konvertiták mentésére a Magyar Szent Kereszt Egyesület. Az egyházi szervezetek és a szerzetesrendek szerepet játszottak a társadalom rendjének és működőképességének biztosításában, a szociális problémák kezelésében. A német megszállás után, a pápai követséggel (nunciaturával) együttműködve, jelentős szerepük volt az üldözöttek mentésében. Kiemelkedett a Pannonhalmi Főapátság, ahol több ezren találtak menedéket, a Szociális Testvérek Társasága és általában a szerzetesi intézmények. A püspökök előbb a szószékről, majd politikai eszközökkel, tiltakozásokkal próbáltak közbelépni. 1944 nyarán eljutottak a nyilvános és ünnepélyes demonstrációhoz. Ilyen volt Serédi és püspökei június 29-i közös pásztorlevele. A nyilasokkal szemben a papság többsége a passzív ellenállás útját járta. Két püspököt, Mindszenty Józsefet és Shvoy Lajost a nyilasok internáltak.
A Görögkeleti Egyház a bevett felekezetek közé tartozott. Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország 1941–1944 közötti területén 560.954 (3,8%) fő, a trianoni területen 38.321 (0,4%) ortodox (keleti) keresztény felekezetű lélek élt. A szerb ortodox keleti egyház két püspöksége, a budai (Szentendre) és az 1941 tavaszán Magyarországhoz visszakerült bácsi a belgrádi szerb ortodox patriarchátushoz tartozott. Lélekszáma kb. 170 ezer fő volt. A román ortodox egyház 3 püspöksége (Máramaros, Kolozsvár, Nagyvárad) 1940 nyarán került vissza Magyarországhoz kb. 300 ezer lélekkel. A munkácsi ruszin ortodox püspökség 1939 tavaszán 150 ezer hívővel került vissza, de nem képezett külön egyházat, hanem a szerb autokephal (egyetlen patriarchátushoz sem tartozó, hierarchiájában független és önálló) egyház joghatósága alatt állt. A többi (görög, bolgár, magyar nyelvű) egyházközség kánoni helyzete rendezetlen volt. 1941-ben ezért a kormányzó a munkácsi püspökség és az egyházfő nélküli egyházközségek élére adminisztrátort nevezett ki. A magyarországi román és szerb ortodox keleti püspökségek autokephal nemzeti egyházaik részei maradtak, ezért a magyar állam nem ismerte el őket, kivéve a budait.
A második legnépesebb egyház Magyarországon – ugyancsak hagyományosan – az evangélium szerint reformált helvét hitvallású (kálvinista) Református Egyház volt. Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország 1941–1944 közötti területén 2.789.276 (19%) lélek, a trianoni területen 2 millió (20,8%) lélek volt református, túlnyomó többségben magyar anyanyelvű. Az ország területe 4 egyházkerületre oszlott: a dunamellékire, a dunántúlira, a tiszáninneni és a tiszántúlira, amelyek az 1938–1941 közötti visszacsatolásokkal területükben nagyrészt ismét teljesekké váltak. 1941-től kiegészült a román impérium alatt létesült erdélyi, illetve királyhágó-melléki református egyházkerülettel. Az egyház legtekintélyesebb vezetője az Egyetemes Zsinat és Konvent püspök-elnöke, dr. Ravasz László dunamelléki püspök (Kálvin téri lelkész), világi elnöke Balogh Jenő volt. A Református Egyház ifjúsági szervezetei, főleg a Soli Deo Gloria főiskolai diákszervezet Révész Imre debreceni püspök támogatásával bekapcsolódtak a háborúellenes és az antifasiszta mozgalmakba (így ott voltak Balatonszárszón). 1942-ben Éliás József lelkész vezetésével megalakult a konventi Jó Pásztor Bizottság a konvertiták védelmére. Az üldözöttek mentésében fontos szerepe volt a budapesti Skót Missziónak, amelynek vezetőjét, Hainingen nővért a Gestapo halálra kínozta. A Református Egyház vezetői több alkalommal tiltakoztak a zsidóüldözés ellen. A közös protestáns akciók, így az 1944. június 21-i, Sztójay miniszterelnökhöz eljuttatott memorandum és a 25-i közös pásztorlevél mellett Ravasz szorgalmazta a katolikus egyházzal való közös fellépést, ám sikertelenül.
A másik nagy protestáns felekezet az ágostai hitvallású (lutheránus) Evangélikus Egyház volt. Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország 1941–1944 közötti területén 729.929 (5%), a trianoni területen 557.647 (6%) evangélikus lélek élt. Az egyháztagok azonos arányban magyarok, németek és szlovákok voltak. Négy egyházkerületre oszlott: a bányaira, a dunántúlira, a dunáninnenire és a tiszaira. Új egyházkerület a visszacsatolások nyomán nem alakult, a történelmiek egészültek ki területükben. Az Evangélikus Egyházegyetem élén báró Radvánszky Albert egyetemes egyházi és iskolai felügyelő állt (1923–1948), az egyházkerületek élén püspök (superintendens). A világháború 1939 utáni szakaszában a rangidős Kapi Béla győri, a legtekintélyesebb Raffay Sándor bányakerületi püspök volt. Az egyház a zsidótörvények és a háború kérdésében a többi történelmi keresztyén egyházzal egyetértésben foglalt állást: az I. és II. zsidótörvényt elfogadta, a 129továbbiakat nem. A háború ellen nem, de annak szörnyűségei ellen fellépett. A német megszállás után a lelkészek részt vettek az üldözöttek mentésében. Sztehlo Gábor és Keken András lelkész a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával és a református Jó Pásztor szervezettel együttműködve ezrek életét mentette meg.
A katonák lelki gondozásáról az egyházmegyéktől elkülönülten működő tábori lelkészi szolgálat gondoskodott. A Honvédségnél békeidőszakban tényleges állományú (mai terminológiával hivatásos), háború idején még tartalékos tábori lelkészek szolgáltak. A római és görög katolikus katonák lelki gondozását a Római Katolikus Tábori Püspökség, a református, evangélikus és unitárius katonákét a közös Protestáns Tábori Püspökség irányította. A katonai közigazgatási beosztásnak megfelelően 7 (a visszacsatolások nyomán 8, majd 9) ún. vezető kerületlelkészi beosztást szerveztek, ahol egy vagy két római katolikus és egy református vagy evangélikus lelkész pásztorkodott. Ők irányították a kisegítő polgári lelkészeket is, ahol a helyőrség létszáma nem igényelte tényleges állományú tábori lelkészek beosztásba helyezését. Tényleges állományú tábori lelkészek szolgáltak még a katonai kórházaknál és tanintézeteknél is. A szolgálat tagjai egyházi és állami funkciót töltöttek be, ennélfogva egyházi és katonai fegyelmi felelősség alatt álltak. 1941 nyarán szétválasztották a hátország és a hadra kelt sereg lelkészi szervezetét. A háború folyamán több mint 600 tartalékos lelkészt hívtak be, akik főhadnagyi rendfokozatban általában a katonai egészségügyi szolgálatnál, gyakran a fronton tevékenykedtek. A tábori lelkészek munkájukat önállóan végezték. Feladatuk volt a vasár- és ünnepnapi istentiszteletek, a nemzetvédelmi előadások tartása, a temetési szertartások ellátása, a halottak anyakönyvezése, a levelezés a hozzátartozókkal, s a posta ellenőrzése és cenzúrázása.
Kevéssé ismert, hogy a m. kir. Honvédségben tábori rabbik is működtek. Behívásukat csak háborús időszakra tervezték, akkor egyszerre egyházi és katonai felhatalmazás alapján látták volna el a zsidó katonák lelki gondozását. A Honvédelmi Minisztérium 1939. október 15-én tartalékos izraelita tábori lelkészi jelvény rendszeresítéséről intézkedett. A munkaszolgálatra behívott izraelita vallású katonák vallási és egyházi igényeinek kielégítése céljából 1943. július 1-14. között Jászberényben tábori rabbi-tanfolyamot szerveztek. Történt ez akkor, amikor a német hegemónia alatt álló európai területekről már gőzerővel folyt a zsidók haláltáborokba történő deportálása.
