A háború sűrejében
A háború sűrejében
1941-ben Magyarország – a kassai bombázással együtt is – önként csatlakozott a keleti hadjárathoz. 1942-től azonban a nagyobb arányú bekapcsolódás már Hitler határozott kérésére – talán már csekély nyomására – történt. A Barbarossa-terv meghiúsult, a szovjet hadsereg a várt katonai összeomlás helyett 1941–1942 telén szovjet ellentámadást indított, és mintegy 200 km-rel hátravetette a németeket, ami arra késztette a német hadvezetést, hogy 1942-ben nagyobb arányban vegye igénybe szövetségeseinek katonai erejét. Kétségbe még nem esett senki, az 1914–1918 közötti periódusban is előfordult ilyesmi, 1917 végére mégis sikerült győzelmet aratni a keleti hadszíntéren. Az OKH 1942 folyamán a Blau-hadművelet fedőnevű hadjáratban tervezte mindazt megvalósítani, amit 1941-ben nem sikerült, s még a következő tél beállta előtt szerette volna térdre kényszeríteni a Szovjetuniót. Az offenzívát az arcvonal déli szárnyán kívánta megindítani, hogy – részben függetlenül a folytatástól – minél gyorsabban rátehesse kezét a déli olajmezőkre.
Az 1942. január 6-9. között Budapesten tárgyaló Ribbentrop német külügyminiszter a teljes magyar haderő bevetését kérte. A magyar vezetés kifejezte hajlandóságát nagyobb erők kivezénylésére a keleti hadszíntérre, ám nem akart mindent feláldozni egy biztosnak már nem tekintett eredmény elérése érdekében. Még nem gondolt szovjet háborús győzelemre, de már látta az elhúzódó háború veszélyét – az 1914–1917 között történtek megismétlődését várta. Féltette a visszacsatolt területeket, s nem adta fel a további revíziót. E téren pontosan nem körvonalazott német retorziótól is tartott, így nem zárkózott el a német kérés elől, csupán a követelések mérséklésére törekedett. Január 20-22. között Keitel tábornagy, az OKW főnöke járt a magyar fővárosban. Ő a Honvédség felét kérte, s harmadát kapta. Az 1942. január 22-én született, írásba nem foglalt megállapodás szerint 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségében kilenc gyalog-, egy páncélosdandárnak és egy repülő köteléknek kellett részt vennie az 1942. évi hadjáratban. A kiküldendő hadsereg várható alkalmazását, annak területi- és időhatárait, illetve veszteségeinek pótlását nem tisztázták, ám Keitel szóbeli ígéretet tett a hiányzó nehézfegyverzet és felszerelés biztosítására kint a hadműveleti területen. E tisztázatlanságból (is) fakadt, hogy a hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes cselekvési lehetőségei a hadszíntéren behatároltak voltak, tevékenysége gyakorlatilag a harcvezetésre korlátozódott, hadműveleti kérdésekben minden esetben az elöljáró német parancsnokságok döntései voltak mérvadóak.
Noha a Honvédség hadrendjében három hadsereg-parancsnokság (1., 2., 3.) szerepelt, a kivonuló 2. alárendeltségébe nem eredeti seregtestei kerültek. A részleges mozgósítás az ország teljes területét érintette. A minisztertanácsot január 26-i határozatában az vezérelte, hogy a 2. hadsereg személyi állományának összeállítása egyenlően terhelje mind a kilenc honvéd kerületet, s minél kisebb mértékben érintse a katonai szempontból legértékesebb, legjobban kiképzett korosztályokat és csoportokat. A kijelölt szombathelyi III., pécsi IV. és miskolci VII. hadtestparancsnokság csak két-két saját könnyűhadosztályát mozgósíthatta, a harmadikat más hadtest kötelékéből vette át. A 207 ezer fős hadsereg szervezése februárban kezdődött. A gondosan válogatott sorállomány nem haladhatta meg a Honvédség sorállományának 20%-át, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30-45 év közötti póttartalékosok tették ki. A nemzetiségek (főleg románok) aránya 20%, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a nyilvántartott baloldaliaké 10% volt. A mozgósításra az egyes seregtestek kiszállítási sorrendjének megfelelően február 24-től került sor, amit a vasúti kapacitás határozott meg. A hadműveleti területen hat hetet szántak a kiképzésére és összekovácsolásra.
A kivezényelt 2. hadsereget – magyar viszonylatban – a lehető legjobban szerelték fel. Mindent egyenlő arányban 107vontak el a kilenc hadtesttől: a rendelkezésre álló készletek csaknem felét. Keitel ígérete – a fegyverzet és a felszerelés kiegészítésére – azonban csak részben, főleg zsákmányanyagok átadása révén realizálódott. Ezzel a magyar királyi Honvédség akkor legkorszerűbben, legjobban felszerelt hadseregét küldték ki a keleti hadszíntérre egyfelől (az elhúzódó háború már felidéződő rémképe ellenére) győzni, pontosabban részt venni a közös győzelemben, másfelől a magyar politikai és katonai vezetésben élt a remény, hogy a gyorshadtesthez hasonlóan viszonylag hamar leváltják. A 2. hadsereg tragikus sorsát – számos bizonytalansági tényező, köztük a német hadsereg Moszkva előtti megállítása ellenére – 1942 tavaszán még nem lehetett előre megjósolni.
A tárgyalások még a Bárdossy-kormány idején folytak, ám a magyar csapatok bekapcsolódására az 1942. évi hadjáratba már a Kállay-kormány működése alatt került sor. A politikai vezetés konzervatív csoportjai (az elsősorban Bethlen körül tömörülő arisztokrata-nagybirtokos, illetve ipari- és banktőkés körök) 1942 tavaszára megelégelték Bárdossy németeknek tett engedményeit, s egyre veszélyesebbnek tarották mindinkább jobbra tolódó belpolitikáját. Az államfő szintén elvesztette bizalmát a kormányfőben, részben a fenti okokból, részben mivel nem támogatta teljes meggyőződéssel a kormányzóhelyettesről szóló törvényjavaslatot. Nem tartotta alkalmasnak, hogy egy magyar miniszterelnöktől elvárható eréllyel ellenszegüljön az újabb német követeléseknek, így nyomást gyakorolt rá, hogy távozzon. A kormányzóval szembeni konfrontálódást nem vállaló Bárdossy 1942. március 7-én egészségi állapotára való hivatkozással beadta lemondását.
A Bethlen-csoport az angolszász hatalmak felé kapcsolatot teremtő (felújító) külpolitika óvatos alakítására alkalmas, az elhúzódó háború folytán esetleg megváltozó külpolitikai körülmények között Magyarország Közép-Európában elfoglalt helyzetének átmentésére kész, s ehhez a belső erők megszervezésére képes, tekintélyes politikust szeretett volna látni a kormányfői székben, aki alkalmas a módosított politika Berlinnel történő elfogadtatására is. E bonyolult és nehéz feladatra dr. Kállay Miklóst javasolták a kormányzónak, aki éleslátását, belpolitikai tapasztalatait és kompromisszumkészségét tekintve megfelelt az elvárásoknak, ám Hitler szemében félig-meddig ellenzékinek számított. Nem véletlen, hogy kinevezését követően csak egy évvel fogadta első ízben. Úgy vélték, hogy Kállayt a katonai vezetésben változásokat ígérő Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke támogatja majd. Ugyanez vezetett Bartha Károly honvédelmi miniszter őszi felváltására Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredessel.
Nem sokkal a kormányváltást megelőzően a már idősödő államfő mellé olyan helyettest állítottak, aki a megváltozott háborús helyzetben bármikor energikusan léphet fel, s akinek személye biztosíték arra, hogy adott esetben az utódlás alkotmányos és zökkenőmentes lehessen. Horthy Istvánt, a kormányzó idősebb fiát 1942. február 19-én az Országgyűlés két házának együttes ülésén választották kormányzóhelyettessé, miután törvény született e méltóság létrehozásáról. Felmerült (ma még nem tisztázott módon) Ravasz László dunamelléki református püspök, zsinati elnök, a Református Egyház legtekintélyesebb vezetője közreműködésével egy református nemzeti dinasztia alapításának terve is. Horthy István megválasztása, éppen a Horthy-dinasztia megalapításának veszélyétől tartó katolikus klérus, a legitimisták és a szélsőjobboldal heves tiltakozását váltotta ki. Fél évvel később, 1942. augusztus 20-án, a Don menti hídfőcsaták idején az 1. vadászrepülő-osztály kötelékében frontszolgálatot vállalt Horthy István tartalékos főhadnagy Ilovszkoje térségében hősi halált halt. Halálával a mérsékelt politikusok csoportja jelentős támaszát vesztette el, s a királyválasztás kérdése is lassan lekerült a napirendről.
A Kállay-kormány 1942. március 9-én lépett hivatalba. Tagjai: Keresztes-Fischer Ferenc belügy-, Bartha Károly vezérezredes (1942. szeptember 24-től Nagy Vilmos vezérezredes, 1943. június 12-től Csatay Lajos vezérezredes) honvédelmi, Reményi-Schneller Lajos pénzügy-, báró Bánffy Dániel földművelésügyi, Radocsay László igazságügyi, Hóman Bálint (1942. július 3-tól Szinyei Merse Jenő) vallás- és közoktatásügyi, Varga József kereskedelem- és közlekedésügyi, egyben iparügyi miniszter. A külügyi tárcát közel másfél évig a miniszterelnök, 1943. július 24-től Ghyczy Jenő vezette. 1943. március 29-től két tárca kettéválásával Varga József kivált a kormányból, a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter Zsindely Ferenc, az iparügyi Bornemissza Géza lett. Új tagként került be 1942. április 17-től Lukács Béla tárca nélküli hadigondozási és Antal István tárca nélküli nemzetvédelmi és propagandaminiszter, továbbá 1942. június 30. és október 19. között Lossonczy István, majd Szász Lajos tárca nélküli közellátási miniszter.
Kállay kinevezésekor azt a feladatot kapta a kormányzótól, hogy keresse meg a háborúból való fokozatos kiválás lehetőségeit, s ne küldjön (a már megígért kontingensen túl) több harcoló alakulatot a frontra. Súlyos teherként nehezedett rá az egyre feszültebbé váló magyar–román viszony, Bukarest mind nyíltabban hangoztatta igényét az első bécsi döntéssel visszatért területekre. Ez arra késztette, hogy erőinek nagy részét a háború végjátékában elkerülhetetlennek látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Céljai között szerepelt a Honvédség fejlesztése és a határok védelmére való összpontosítása. Noha kezdetben a közbiztonsági szervek intézkedéseket foganatosítottak az ún. függetlenségi mozgalom felszámolására, a kormány 1942 őszétől megkezdte a béketapogatódzásokat (lásd lejjeb). Miután a német vezetés ezekről tudomást szerzett, Hitler Kállay leváltását követelte a kormányzótól, aki azonban erre nem volt hajlandó. Kállay viszont, akit a németek diplomáciai bojkott alá helyeztek, rákényszerült a külügyi tárca átadására.
A magyar–német viszony megromlása az 1943. április 16-17-i első klessheimi tárgyalásokon vált tapinthatóvá. A kormányzót Kállay is elkísérte. Horthy azt kívánta képviselni, hogy Magyarország fenntartás nélkül támogatja a Tengely Szovjetunió elleni “keresztes háborúját”, külpolitikai célja a teljes területi revízió és a történelmi határok békés biztosítása, ám képtelen további katonai kötelezettségek vállalására (ekkor a Honvédség már túl volt a doni katasztrófán). A csúcstalálkozón azonban, ahol jelen volt Ribbentrop német miniszter is, Hitler az első percekben 108magához ragadva a kezdeményezést, rövid történelmi és politikai eszmefuttatás után durva támadást intézett a magyar vezetés ellen. Vádjai szerint Kállay nem hisz a Tengelyhatalmak győzelmében, ezért defetista külpolitikát folytat (név szerint említette az angolokkal és amerikaiakkal kapcsolatot teremtő magyar küldötteket, köztük Szent-Györgyi Albertet és Frey Andrást), s így meneszteni kell Magyarország elszabotálja a zsidókérdés “megoldását” (ez is igaz volt) s a román hadsereggel ellentétben a magyar nem állt helyt a Donnál. Ez utóbbi különösen érzékenyen érintette a magyar vezetőket, hiszen – azon túl, hogy pont a románokkal hasonlították össze és nem éppen kedvezően – a román 3. és 4. hadsereg sokkal gyorsabban omlott össze és özönlött hátra a szovjet csapatok támadásakor, mint a 2. magyar. Horthy visszautasítva a vádakat, védelmébe vette a magyar katonákat, a külpolitikai irányvonalat, a zsidókérdés addigi kezelését, és elutasította a Hitler által megfogalmazott követelések nagyobb részét, köztük Kállay leváltását. Mintegy ellenértékként, s hogy ne bosszantsa fel végzetesen Hitlert, beleegyezett az SS-toborzás folytatásába az országban, az addigiaktól eltérően még a Honvédség soraiból is azzal, hogy a jelentkezők elveszítik magyar állampolgárságukat, s családjaikat Németországba lehet kitelepíteni. Nem fogadta el a tárgyalásokról kiadott német kommünikét sem, így Budapesten attól eltérő közleményt adtak ki.
A Kállay-kormány hivatali idejének derekára esett a magyar (had)történelem egyik legtöbbet emlegetett tragikus fordulata, a 2. hadsereg doni katasztrófája. A magyar seregtestek nagyobb része 1942 júliusában és augusztusában érte el Voronyezstől délre a Don folyót. A magyar köztudat azóta is Don-kanyarként ismeri ezt a földrajzi helyet, noha a valóságban az említett folyószakaszon több kanyarulat is létezik. Közülük hírhedtté vált az uriv-sztorozsevojei és a scsucsjei. A 2. hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes a vezéri főhadiszálláson, 1942. május 16-án jelentkezett Hitlernél, s az első – igen általános – hadműveleti tájékoztatót tőle kapta meg. A német nyári offenzívához csatlakozva, amelynek során a Kurszk körzetében elhelyezkedő német Weichs-seregcsoport és a tőle délre összevont német 6. hadsereg együttes támadása az első ütemben a Donhoz való előretörést, a második ütemben a Don és az Oszkol folyók közé zárt szovjet csapatok megsemmisítését célozta, a német VII. hadtesttel megerősített 2. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a német 4. páncélos és a 6. hadsereg között Kurszk térségéből kiindulva Tyim előtt törje át a szovjet védelmet, és Sztarij Oszkol irányába jusson ki a Donhoz.
Az elsőként a hadműveleti területre érkező III. hadtest a Weichs-seregcsoport kötelékében június 28-tól – német csapatokkal közösen – 300 km szélességben törte át a szovjet Brjanszki és Délnyugati Hadseregcsoport arcvonalát, s 150-170 km mélyen előretörve, július 7-10. között érte el a Dont. A harcok súlypontjába került 9. könnyűhadosztály négynapos harcban foglalta el Tyim városát, áttörve egy műszakilag jól kiépített, 10-15 km-es mély védőálláson. A nagykanizsai seregtest elvesztette állományának 20%-át.
A német hadvezetés a hadműveletek legyezőszerű kiterjedése miatt július 9-én kettéosztotta a Dél Hadseregcsoportot. A magyar 2. hadsereg a német 4. páncélos és 2., 6., az olasz 8., valamint a román 3. és 4. hadsereggel együtt von Bock, majd von Weichs vezérezredes B Hadseregcsoportjának kötelékébe került. E csoportosítás (bal) északi szárnyára – benne a magyar 2. hadseregre – hárult a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők birtokba vételét célzó hadműveletek balról és hátulról történő biztosítása. A délkeleti irányban előretörő német főerőktől északnyugatra a Donhoz kiérkező magyar seregtesteket védelembe rendelték a folyó mentén. A hadseregcsoport parancsnoksága a német harcászati elvek szerint a magyar 2. hadsereg védősávját 200 km szélességben határozta meg, ám nem vette figyelembe, hogy a magyar könnyűhadosztályok – a német gyaloghadosztályoktól eltérően – csupán két és nem három gyalogezreddel rendelkeztek. Így fordulhatott elő, hogy a hadsereg Don menti védelmi vonalát mindössze 18 gyalogezred szállta meg, csupán hozzávetőleg 80-90 ezer katona tartotta, s a védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére nem volt lehetőség. Pedig a hadsereg vezető beosztású katonái 1914–1918 között mint fiatal tisztek igen sok tapasztalatra tettek szert a mélységben tagolt, többlépcsős védelem kiépítésében és szisztematikus megerődítésében.
A védelem rendszerének kialakítását hátráltatták az ún. hídfőcsaták. Bármely hadsereg, ha visszavonulás közben elér egy folyót, átviszi azon főerőit, de igyekszik néhány hídfőt megtartani az érkezési parton. Ezzel egyrészt nehezíti a támadó felzárkózását a folyóra, másrészt kiindulási állásokat szeretne hagyni későbbre, amikor már ő támadhat, s ha addig sikerült hídfőit kézben tartania, akkor azokból indíthatja meg ellentámadását. Erre törekedtek a magyar 2. hadsereg elől a Don mögé visszavonult szovjet csapatok is. A szovjet 6. hadsereg harctevékenységének középpontjába a jobb (nyugati, vagyis az érkezési) parton az Uriv és Sztorozsevoje által határolt Don-szeglet, Scsucsje, Korotojak és Kosztyenki környéke került. Célja egy támadó hadművelet kiinduló bázisainak megteremtésén túl a Voronyezs–Davidovka vasútvonal oltalma volt.
Az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti ún. hídfőcsatákban, amelyekbe két német gyaloghadosztály is bekapcsolódott, csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevojét sikerült elfoglalni. Az utóbbi Uriv község térségével közösen alkotott hídfőt, s dacára az 1942. július 18-án, augusztus 10-én, illetve szeptember 9. és 15. között indított magyar–német támadásoknak, Uriv orosz kézen maradt. A scsucsjei hídfő ellen két sikertelen támadást vezettek augusztus 9-én és 30-án. A korotojaki felszámolására is három kísérlet történt, augusztus 7-8-án, 15-17-én és szeptember 1-4-én. A 2. hadsereg vesztesége a hídfőcsaták alatt 26-27 ezer főre tehető, az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak fele elveszett. Ezen ütközeteket követően, november folyamán személyi állomány részleges pótlására és fokozatos felváltására 35-36 ezer ember került ki a Donhoz. A hídfőcsaták utolsó fázisával egy időben, 1942 szeptemberében a hátország első ízben szembesülhetett a háború közvetlen hatásaival, amikor szovjet távolbombázó repülő kötelékek szeptember 5-ére és 10-ére virradóra két ízben bombázták a magyar fővárost. E meglepetésszerű légitámadásokat közel egy évig nem követték újabbak.
Amikor a magyar 2. hadsereg a hídfőcsatákat vívta, a 109németek még lendületben voltak. Paulus vezérezredes 6. hadserege és Hoth vezérezredes 4. páncéloshadserege augusztus 23-án elérte Sztálingrádot, amely a Volga mint víziút lezárásának lehetősége és a Vezér nevének viselése miatt egyszerre bírt stratégiai és szimbolikus jelentőséggel. Szeptemberben az előrenyomulás üteme lelassult, a Kaukázuson túli olajmezőkig a német haderő nem jutott el, s a kezdeményezés is kicsúszott a kezéből. Az arcvonal déli szakasza 1942 őszén két hónapra – a második sztálingrádi csata november 19-i megindulásáig – megmerevedett. A szovjet hadvezetés ezalatt hasonló visszacsapásra készült, mint egy évvel korábban Moszkva alatt, csak most már stratégiai és nem taktikai méretekben. A hadműveleti terveket készítő Zsukov arra számított, hogy gyengébb harcértékű szövetségesein keresztülgázolva könnyebben elérheti a németek visszavonulását, esetleg bekerítését.
1942. november 19-én a szovjet csapatok áttörték a Sztálingrádban súlyos helységharcokba bonyolódott német csoportosítástól északra álló 3., másnap a délre álló román 4. hadsereget. 23-án katlanba zárták a német 6. hadsereget, a 4. páncéloshadsereg részeit és néhány szövetséges csapattestet. Ezt követően a gyűrű szélesítésére törekedtek, amelynek külső szélén szisztematikusan szorították egyre messzebb Sztálingrádtól a német Dél Hadseregcsoport erőit, ezzel párhuzamosan elhárították a 4. páncéloshadsereg december 12-én dél felől indított felmentő támadását. Támadásuk december 17-én elérte az olasz 8. hadsereg sávját. Az olaszokkal északnyugatról szomszédos magyar 2. hadsereg parancsnoksága, amely ekkor már maga is szovjet támadást várt, sürgette az ígért és kért fegyverzet, felszerelés és csapaterősítés kijuttatását.
A hadseregcsoport parancsnoksága, érzékelve a délkeletről északnyugatnak hullámszerűen indított támadás-sorozatot, felismerte, hogy a következő szovjet támadás a magyar 2. hadsereget éri. Annak arcvonala mögött ezért 1943. január 2-ától Hans Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt egy hadtestnyi tartalékot állított össze, amelybe beosztották a német 168. gyaloghadosztály háromnegyed részét, a 700. páncéloscsoportot, a 190. rohamlövegosztályt és a magyar 1. páncéloshadosztályt. Ez utóbbi miatt azonban a Cramer-hadtest valójában csupán egy hadosztálynyi megerősítést jelentett a 2. hadseregnek, hiszen saját páncéloshadosztálya addig is ott volt. Sőt: a Cramer-hadtestbe történt beosztással a 2. hadsereg parancsnoksága elvesztette közvetlen parancsadási lehetőségét a legerősebb magyar seregtest felett, mint ahogy a B Hadseregcsoport parancsnoksága a Cramer-hadtest egésze felett. Légvonalban 700 km-es arcvonalszakaszon ugyanis csupán ez, a peremvonal mögött 50-100 km-rel elhelyezkedő hadtest volt az egyetlen tartalék. Amint felállították, Hitler azonnal saját hatáskörébe vonta a Cramer-hadtest bevetésének engedélyezését. Ennek pedig szűk két hét múlva súlyos következményei lettek.
1943. január 12-én a szovjet 40. hadsereg kb. két hadosztálynyi erővel és kevés harckocsival harcfelderítő vállakozást indított az urivi hídfőből nyugat felé, s 6-10 km mélyen betört a 7. könnyűhadosztály védelmébe. A magyar 2. hadsereg felettes német parancsnokságai még nem tartották visszafordíthatatlannak az Urivnál kialakult helyzetet. Most bosszulta azonban meg magát az, hogy a védőállásoknak nem volt mélységi kiterjedésük. Január 12-én délelőtt olyan volt a helyzet, mint amikor a Titanic éppen megkapta végzetes sebét a jéghegytől, de az utasok többsége még békés nyugalomban aludt.
A szovjet Voronyezsi Hadseregcsoport főerőinek (40. hadsereg, 3. harckocsihadsereg, 7. lovashadtest, 18. önálló lövészhadtest) a – szovjet terminológiával – osztrogozsszk–rosszosi hadműveletben az urivi és a scsucsjei hídfőből, illetve a magyar arcvonaltól délre január 14-én kellett volna a főtámadást megindítaniuk a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek bekerítésére és megsemmisítésére, s kedvező helyzet teremtésére a magyar 2. hadsereghez északnyugatról kapcsolódó német 2. hadsereg ellen – a hullám következő ütemében – indítandó támadáshoz. A páncélelhárító fegyverzettel alig rendelkező, harckocsijaiktól elzárt, mozgásában korlátozott tüzérségű magyar csapatok azonban a nagy erejű harcfelderítő vállalkozásnak sem tudtak ellenállni. Az ezt érzékelő szovjet hadvezetés előrehozta az offenzívát. A január 13-i magyar ellenlökés kudarca után a helyzet válságosra fordult. A részekre szakadt 7. könnyűhadosztály többszöri bekerítésből kitörve visszavonult nyugati irányba, így mindkét szomszédjának felé eső szárnya nyitottá vált.
A harcfelderítéssel ütött résbe bevetett szovjet csapatok zöme dél felé kanyarodott. Január 14-ére, amikor Uriv térségében a fokozatosan mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés elérte a 40 km szélességet és 20 km mélységet, a 2. hadsereg arcvonala kettészakadt. Az urivi hídfőtől északra álló III. hadtest harcászati összeköttetése megszűnt a hadsereg főerőivel. Még 13-án a szovjet erők Scsucsje körzetében és a Don mentén lévő maradék olasz arcvonalon is megindították offenzívájukat. A scsucsjei hídfővel szemben védekező 12. könnyűhadosztály védelme 14-ére összeomlott. A két sikeres szovjet áttörés és az azt követő átkaroló hadmozdulatok következtében az urivi és a scsucsjei hídfő közé eső doni arcvonalrész védelme lehetetlenné vált.
A Cramer-hadtest január 16-án ugyan végre ellentámadást kezdett, de már elkésett. A IV. hadtest 13. és 10. könnyűhadosztálya Osztrogozsszkba vonult vissza, s ott a német 168. gyaloghadosztállyal körvédőállást foglalt. E napon a szovjet ékek elérték Rosszos városát, ezzel átkarolással fenyegették a Don mentén kitartó olasz Alpini hadtest három gyaloghadosztályát és tőlük északra a magyar VII. hadtest 23. és 19. könnyűhadosztályát.
Ekkor kezdődött a Voronyezsi Hadseregcsoport és a Brjanszki Hadseregcsoport négy (40., 13., 38., 60.) hadsereggel indított, a magyar 2. hadsereg balszárnyán harcoló III. hadtest és az attól északra álló német 2. hadsereg elleni hadműveletének előkészítése. A III. hadtest ennek során január 26-ig tartotta állásait, lelassítva a voronyezsi német csoportosítás bekerítésére előretörő szovjet 60. hadsereget. A 9. könnyűhadosztály 17/III. zászlóalja még 27-én hajnalban is Don menti állásaiban tartózkodott, s csak parancsra vonult vissza. Január 28-án a szovjet csapatok Kasztornojétól délnek és Gorsecsnojétól északnak előrenyomulva az Olim patak völgyének nyugati oldalán átkarolták a német XIII., VII. és a magyar III. hadtestet. A további visszavonulás során a magyar és a német seregtestek mintegy vándorló katlant képezve mindvégig képesek 110nyitva tartani a menekülés folyosóját nyugat felé. A magyar csapatok február 2-án a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok után több csoportban déli irányban kijutottak a katlanból, annak ellenére, hogy parancsnokuk, gróf Stomm Marcell altábornagy – a magyar hadtörténelemben páratlan módon – feloszlatta hadtestét.
Noha a végsőkig való kitartást két parancs is előírta a magyar 2. hadsereg számára (Hitler 1942. október 14-i parancsa az 1942/1943-as téli védelemre, valamint a Honvéd Vezérkar főnökének december 27-én beérkezett utasítása), több német tábornok is tanácsolta Jány vezérezredesnek a még a Don mentén kitartó VII. hadtest 19. és 23. könnyűhadosztály visszavonását. Ezek után Jány január 17-én hajnalban elrendelte a VII. hadtest visszavonulását, ám Weichs vezérezredes, a B Hadseregcsoport parancsnoka később nem vállalta parancsnoksága szóbeli intézkedését. A IV. és VII. hadtestnek kisebb-nagyobb csoportokban sikerült visszavonulnia. A 2. hadsereg megmaradt csapatai – a III. hadtest kivételével – az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza.
Január 24-én Hitler 22-i engedélyével a B Hadseregcsoport parancsnoksága kivonta az arcvonalból a magyar 2. hadsereget. A IV. és VII. hadtest hátravonását a harcképes csapattöredékeket összefogó, Vargyassi Gyula vezérőrnagy vezette csoport és a Cramer-hadtest biztosította. A hiányos fegyverzetű, felszerelésű és téli ruházatú magyar csapatok erőn felüli helytállása megakadályozta, hogy a szovjet hadsereg nagyobb katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő erőket. Egy-egy támpont vagy község napokig tartó védelme nem várt akadályt jelentett a szovjet hadműveleti célok elérésében. Március 5-én a 2. hadsereg újjászervezési körleteként – a szovjet csapatok előretörése miatt – a Dnyepertől nyugatra lévő Koroszteny és Ovrucs környékét jelölték ki.
1943. február 1-jén Hitler fogadta Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét, aki azzal a kormányzói megbízatással érkezett, hogy kísérelje meg kieszközölni a magyar 2. hadsereg hazahozatalát, és ne tegyen ígéretet több alakulat kiszállítására. Hitler azonban a 2. hadsereg átszervezését és további frontszolgálatát követelte, sőt a német haderő leterheltségére hivatkozva a Balkánra is kért magyar megszálló kontingenst. Szombathelyi megérezte, hogy következmények nélkül minden német kívánság elől kitérni nem lehet. Megállapodása Hitlerrel visszatetszést váltott ki a politikai vezetésből, még akkor is, ha az nem a Werth–Teleki és Werth–Bárdossy mérkőzés Szombathelyi–Kállay változata volt. Szombathelyi viszonya megromlott a Bethlen–Kállay csoporttal, amely egyre nagyobb fenntartással viseltetett a háborúból való kiugrást és a németekkel való szembeszegülést katonailag továbbra is elképzelhetetlennek tartó vezérkarfőnökkel.
Szombathelyi – és kezdetben Kállay Miklós miniszterelnök – úgy vélte, hogy magyar megszálló erők jelenléte a Balkánon még előnyös is lehet, amennyiben bekövetkezik a várt balkáni brit partraszállás. A minisztertanács március 10-i, majd 30-i ülésén azonban mint a magyar érdekekkel össze nem egyeztethetőt elvetették azt, hogy megelőzzék a Tito partizánhadseregével várhatóan egyesülő brit csapatok és a magyar megszálló seregtestek közötti, s a különbékét lehetetlenné tevő fegyveres összeütközést. A minisztertanács egyidejűleg állást foglalt, hogy akár újabb magyar megszálló seregtestek kiküldése árán is (a Szovjetunió területére) haza kell hozni a 2. hadsereget. Szombathelyi értesítésére válaszolva Keitel március 28-án tájékoztatta a Honvéd Vezérkar főnökét, hogy Hitler – a parancsnokság kivételével – hozzájárult a hazaszállításhoz, ám engedélyét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a Honvéd Vezérkar két újabb hadosztállyal és 12 műszaki-építő zászlóaljjal erősíti meg a keleti hadszíntéren kint lévő megszálló erőket. A 2. hadsereg maradványai április 24. és május 30. között tértek haza, a 18. és 25. könnyűhadosztály mint megszálló seregtest viszont ezzel párhuzamosan kivonult a Szovjetunióba.
A doni katasztrófa nyomán a Honvéd Vezérkar intenzíven törekedett az ismert és a harcok során bebizonyosodott hiányosságok kiküszöbölésére. 1943 nyarán a Honvédségben széles körű átszervezések kezdődtek, amelynek célja a minőségi fejlesztés volt egy olyan ütőképes fegyveres erő kialakítása céljából, amely a háború végén képes a visszacsatolt területek megőrzésére. 1943. augusztus 13-ától a (kétezredes) könnyűhadosztályok helyett a hadihadrendben minden hadtestnél egy (háromezredes) gyalog- és egy tartalékhadosztályt állítottak fel. A gyaloghadosztályok még augusztusban meg is alakultak, a tartalékhadosztályokat a Szovjetunió területén lévő megszálló könnyűhadosztályok helyszínen történő átszervezésével alakították ki, ami egészen 1944 májusáig elhúzódott.
A 2. hadsereg visszavonulásával párhuzamosan, 1943 márciusában több magyar megszálló seregtest is súlyos veszteségeket szenvedett. A Közép Hadseregcsoport parancsnoksága a 105. és a 108. könnyűhadosztályt a német 2. hadsereg és 2. páncélos hadsereg között betört szovjet harckocsizó és gépesített erők ellen vetette be a Brjanszki-erdők területén, Szeregyina Buda, majd Novgorod Szeverszkij környékén. 1943. május 1-jén Gyimessy Ernő altábornagy vezetése alatt a magyar 2. hadsereg-parancsnokságból Kijevben megalakult a m. kir. Megszálló Erő Parancsnokság (ennek ellenére e vezetési szervre a 2. hadsereg-parancsnokság elnevezés még egy évig használatos volt). Gyimessy beosztását 1943. május 22-én Lakatos Géza vezérezredes vette át, s azt 1944. március 31-ig látta el. A Nyugati Megszálló Csoport Parancsnokság helyét a doni viszavonulást követően a VII. hadtestparancsnokság (18., 25., 121., 124. könnyűhadosztály, 2. repülődandár), a Keletiét az 1943. június elején mozgósított VIII. hadtestparancsnokság (1., 102., 105., 108., 281. könnyűhadosztály) vette át. Az átszervezés során a 102. könnyűhadosztály hadrendi számát 12.-re, a 108.-ét 9.-re, a 105.-ét 5.-re, a 121.-ét 21.-re, a 25.-ét 19.-re, a 124.-ét 23.-ra változtatták. 1943 júniusától 1944 elejéig hozzájuk tartozott két (101., 102.) harckocsiszázad és a hadműveleti területen a román hadseregből átszökött magyar nemzetiségű katonákból felállított “Kolozsvár” őrzászlóalj. A magyar megszálló seregtesteket harcászati alkalmazásuk a német parancsnokságok, ellátásuk és fegyelmi-függelmi viszonyaik továbbra is a Honvéd Vezérkar alá sorolta. E csapatok 1943 júliusától fokozatosan a Pripjaty-mocsarak, Kovel és Breszt térségébe, majd Galícia és a Lengyel Főkormányzóság területére szorultak vissza. Az 1. könnyűhadosztály 111csak később követte a zöm visszavonulását, mivel – a Honvéd Vezérkar hozzájárulásával – Kijevtől keletre, a Gyeszna folyó mentén előretörő szovjet csapatok ellen vetették be. A szeptember 5-19. közötti harcokban a gyengén felszerelt seregtest igen súlyos veszteségeket szenvedett.
