Bekapcsolódás az újjáéledő világháborúba
101Bekapcsolódás az újjáéledő világháborúba
1941 tavaszán egyre közeledett az idő, amikor Németország leszámol a Szovjetunióval vagy fordítva. A kérdés csupán az volt, hogy Magyarországot a várhatóan gigantikus mérkőzés hogyan érinti. A felszínen tovább tartott a két totális birodalom barátsága, ám már sokasodtak a közeledő viharra intő jelek. Ebben a nemzetközi helyzetben vette át az ország adminisztrációjának irányítását egy karrier-diplomata, Bárdossy László. Az 1941. április 3-án külügyminiszterből miniszterelnökké avanzsált Bárdossy átvette a Teleki-kormány legtöbb miniszterét: Keresztes-Fischer Ferenc belügy-, Bartha Károly vezérezredes honvédelmi, Reményi-Schneller Lajos pénzügy-, Radocsay László igazságügyi, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi, báró Bánffy Dániel földművelésügyi, Varga József kereskedelem- és közlekedésügyi, egyben iparügyi és Laky Rezső közellátásügyi tárca nélküli minisztert. Ez utóbbit 1941. szeptember 15-től Györffy-Bengyel Sándor altábornagyra cserélte le. A külügyi tárcát maga Bárdossy töltötte be.
A Jugoszlávia elleni hadjárathoz való csatlakozással a magyar kormány felszámolta a fegyveres semlegesség gróf Teleki Pál és az angolbarát magyar politikusok csoportja által képviselt politikáját, és a Tengely mellett kötelezte el magát. Bár Bárdossy is fenntartotta a hagyományos olasz külpolitikai vonalat, kormányzata számára már egyértelműen Németország számított a szövetségi rendszer vezető hatalmának. A német szövetség szükségességében összhang alakult ki a politikai és a katonai vezetés között, ám annak jellegéről eltértek álláspontjaik. A katonai vezetés – amelynek tagjai 1914–1918-ban fiatal tisztként egy lövészárokban harcoltak német bajtársaikkal – a megállíthatatlannak tűnő német katonai sikersorozatot látva a katonai szövetség szorosabbra fűzését szorgalmazta. Ebben Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke járt az élen, hogy el ne szalassza az alkalmat a leendő győzteshez történő csatlakozásra. Ebben látta ugyanis az addigi revíziós eredmények megőrzésének zálogát, illetve a további revízió lehetőségét.
Werth, noha nem bírt részletes információkkal, tudta, hogy elkövetkezett az idő az összeütközésre a nemzetiszocialista és a kommunista birodalom között. A hagyományos német–magyar katonai szövetségen túl földrajzi érvekre is hivatkozott: a Lengyel Főkormányzóság területéről támadó német Közép Hadseregcsoport és a Moldvából meginduló Dél Hadseregcsoport között automatikusan legalább 100 km-es hadműveleti hézag keletkezik, ha az Északkeleti-Kárpátokból a Kárpátalján felvonult magyar hadsereg – a németekkel egy időben – nem tör be Galíciába. Kereste a kapcsolatot a német katonai vezetőkkel, akár a kormány háta mögött, s kapott is olyan jelzéseket, hogy a német szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres, OKH) szívesen veszi az önkéntes magyar katonai fellépést. A Budapesten átutazó Franz Halder vezérezredes, az OKH vezérkari főnöke azt fejtegette Werthnek, hogy örül bárminemű katonai segítségnek.
A német tábornokok is érzékelték a földrajzi veszélyeket, s 1941 tavaszán két alkalommal is javasolták a Honvédség bevonását a hadműveletekbe és annak előzetes beillesztését a Barbarossa-tervbe. Először Friedrich von Paulus altábornagy, a tervező csoport parancsnoka tett erre javaslatot, majd Halder. A Führer ezt mindkét esetben azzal utasította vissza, hogy a Honvédség létszáma és fegyverzete nem alkalmas a Vörös Hadsereg elleni támadó fellépésre, a tervező törzs gondolkodjon inkább a magyar agrárpotenciál bevonásának lehetőségeiről a Dél Hadseregcsoport ellátásába a hadműveletek során.
Werth úgy érezte, elszalasztja az időt, ha nem lép azonnal. A miniszterelnöknek címezve két memorandumban, május 6-án és június 14-én fejtette ki véleményét a német–szovjet viszony alakulásáról, s az ezzel kapcsolatosan – szerinte – követendő magyar kül- és katonapolitikáról. A másodikat két nappal Hitler és Antonescu román diktátor találkozója után fogalmazta. A két, szokatlanul éles hangú emlékiratban határozott biztonsági politikát követelt, javasolta az önkéntes magyar részvétel felajánlását a közelgő összeütközésben, sürgette a Honvédség felkészítését és – a Szovjetunió előtt – rejtett mozgósítását. Mindezek elmaradása esetén a magyar kormányt tette felelőssé a majdani következményekért, elsősorban Románia és Szlovákia lehetséges politikai térnyeréséért a német szövetségi rendszeren belül Magyarország rovására.
A politikai vezetés hasonlóképp nem akceptálta Werth elképzeléseit, mint annak idején Teleki és környezete. Bárdossy mint külügyminiszter többször is érdeklődött Berlintől, hogy adott esetben (háború kitörésekor) mit várna el Magyarországtól, ám érdemleges német válasz hiányában várakozó álláspontra helyezkedett a várható német–szovjet háborúban való magyar részvétellel kapcsolatban. A második Werth-memorandum megvitatására összehívott minisztertanácson keresztülvitte az önkéntes magyar katonai segítség felajánlásának elvetését Németországnak. Bárdossyt ráadásul egyre jobban irritálta Werth azon törekvése, hogy saját elképzeléseit és javaslatait mindenáron érvényre juttatva illetéktelenül beleavatkozzon a magyar kül- és katonapolitika alakításába. Nem akart egy hasonló mérkőzést, amit külügyminiszterként látott még Teleki alatt, s amelyben a vezérkarfőnök inkább felülkerekedett a miniszterelnökön, mint fordítva.
1021941. június 22-én kezdetét vette a német haderő hadüzenet nélküli támadása a Szovjetunió ellen. Kérdéses, hogy valóban meglepetésszerű német offenzíváról volt-e szó, vagy a német hadvezetés egyszerűen megelőzte a szovjetet. A Vörös Hadsereg diszlokációja és fegyverzete mindenesetre ez utóbbira utal. A kérdés jelenleg még nem lezárt a nemzetközi történelemtudományban. Olaszország és Románia még június 22-én hadat üzent a Szovjetuniónak, a román csapatok aznap, az olaszok később bekapcsolódtak a támadásba. Szlovákia 23-án, Finnország és Horvátország 25-én üzent hadat, majd küldött csapatokat. A román és finn erők számottevőek voltak, a többi országé jelképes. A kocka elvettetett.
Bárdossy a német támadás után sem kapott külügyi vonalon értékelhető választ a német igények, kérések felől. Hitler ugyanis nem akarta, hogy Magyarországnak újabb ígéreteket kelljen tennie a háborúba való bekapcsolódásáért, ugyanakkor remélte, hogy mivel Románia részt vesz a hadműveletekben, Magyarország előbb-utóbb – a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek megőrzése érdekében – saját jószántából csatlakozni fog. Mindenesetre a június 23-i minisztertanácsi határozat alapján másnap megszakították a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval, és a Honvédség lezárta a magyar–szovjet határt.
Magyarország hadba lépésére az alkalmat Kassa – máig nem teljesen tisztázott – bombázása teremtette meg. 1941. június 26-án 1306 és 1308 között 3, hitelesen még nem igazolt típusú és hovatartozású bombázó-repülőgép alacsonytámadásban 29 bombát oldott ki a város felett. Délkeletről érkeztek, s északnyugat felé gyorsan el is hagyták a magyar légteret. A légitámadás nyomán 32 személy vesztette életét, 82 sebesült meg, 2 laktanyában, a Postapalotában, 24 lakóházban, s az út- és közműhálózatban összesen 3 millió pengőre becsült veszteség keletkezett. A nap folyamán nem csupán Kassa felett jelentek meg ellenséges repülőgépek, hanem 3 szovjet vadászgép – igazoltan – 1210-kor Rahónál fedélzeti géppuskával támadást intézett a Körösmező–Budapest között közlekedő gyorsvonat ellen. A szovjet kormány elhatárolta magát a kassai incidenstől, ám elismerte felelősségét a gyorsvonat megtámadásáért, s elnézést kért a történtekért.
Kassa bombázásáról különböző elméletek keletkeztek. Ezek többségében a szovjet, a román, a szlovák, a bolgár, a jugoszláv, a német vagy a magyar (!) légierő gépeinek tulajdonították a bombázást. A helyszínen talált anyagmaradványokat megörőkítő korabeli fotók alapján valószínűsíthető, hogy a városra ledobott bombák FAB 100 (Fugasznaja Aviacionnaja Bomba, repeszhatású romboló légibomba) típusúak lehettek. Ez a felfüggesztőrendszerek adott volta miatt behatárolja az alkalmazható repülőgép-típusokat. Legvalószínűbb a szovjet gyártmányú SzB-2 bombázó, amelyet a Szovjetunión kívül Csehszlovákiában és Jugoszláviában rendszeresítettek. Az utóbbi két állam azonban 1941 júniusában már nem létezett. A kassaihoz hasonló jellegű bombatámadásokat június 22. után – elsősorban román és szlovák városok ellen – szovjet repülőgépek végrehajtottak. Tudjuk, hogy június 26-án a szovjet légierőnek parancsa volt a Szovjetunióval már hadiállapotban álló Szlovákia repülőtereinek támadására. Eperjesen szlovák katonai repülőtér volt, Kassán magyar, s az egymáshoz közeli két város között húzódott az első bécsi döntésben megvont határ. Azt is tudjuk, hogy a szovjet repülők olyan térképeket használtak, amelyeken Csehszlovákia 1938 előtti határait látták, s akkor Koice még szlovákiai város volt. Ez persze gondolati következtetés, cáfolhatatlan bizonyítékok nem támasztják alá. Talán a történelemtudomány egyszer megoldja a kérdést, s lehet, hogy másképp.
A magyar politikai és katonai vezetés olyan információkat kapott, hogy a támadást szovjet gépek hajtották végre, ám a diplomáciai kapcsolat Szovjetunióval történt megszakítása miatt a Külügyminisztérium kérdést már nem intézett a szovjet kormányhoz. A döntést ezek után annak a Horthy Miklósnak kellett meghoznia, aki Európa államfői közül (nem számítva a szovjet-orosz állam ellen küzdő fehér-orosz, fehérorosz, ukrán stb. vezetőket) elsőként küzdött a bolsevizmus ellen. A bombatámadás hírén felháborodott kormányzót nem sokáig kellett győzködni, elfogadta a szovjet verziót. A kormányzói jogkörben foglalt alkotmányos jogával élve a felelős kormány és az Országgyűlés utólagos hozzájárulásának kikérése mellett elrendelte a hadiállapot beálltának kimondását a Szovjetunióval és a Honvédség határon túli harcba vetését. A kormány az államfői döntést aznap délután jóváhagyta, ám két miniszter, Keresztes-Fischer Ferenc és Radocsay László a belépés ellen foglalt állást, további kettő, Varga József és Bánffy Dániel csak feltételesen támogatta, egy megtorló válaszcsapás erejéig. Bárdossy az ülésen elhallgatta Kristóffy József moszkvai magyar követ sürgönyét Molotov szovjet külügyminiszter kijelentéséről, miszerint a Szovjetuniónak nincsenek követelései Magyarországgal szemben, a trianoni békét sem írta alá, s ha Magyarország semleges marad, akkor megértően fogadja a Romániával szembeni további magyar területi igényeket. A kormányzói legfelsőbb elhatározás és a kormányhatározat birtokában Bárdossy 1941. június 27-én az Országgyűlésben bejelentette, hogy az országot ért, nem provokált támadás következtében beállott a hadiállapot (de nem történt hadüzenet-váltás) a Szovjetunió és Magyarország között. A bejelentést tapssal és lelkesedéssel fogadták, ideértve az ellenzéki szociáldemokratákat is.
A Honvédség jelképesnek induló, majd komoly hadműveletekbe torkolló részvétele a Szovjetunió elleni német hadjáratban 1941. június 27-én vette kezdetét. A kassai bombázás megtorlásaként a magyar légierő gépei három napig városokat támadtak Galíciában, így Nadwornát, Stanislaut és Stryjt, egyidejűleg a Beszkidi-hágó előterében Oporzec–Lawoczne, a Toronyai-hágó kijáratánál Viskov–Klause, a Tatár-hágó előtt Voronyenka–Vorochta–Jablonyica–Tatarov körzetét. A Honvéd Vezérkar június 26-án mozgósította Kárpátalján állomásozó, s 22-én készültségbe helyezett csapatait, majd 27-én a gyorshadtestet. 28-ától a 8. határvadászdandár az Uzsoki-, a Vereckei- és a Beszkidi-hágóban, az 1. hegyidandár a Pantyr- és a Tatár-hágóban átlépte a szovjet határt, és ún. harcfelderítő vállalkozásokat hajtott végre Galíciában. A részvételre (korabeli szóhasználatban visszacsapásra) kijelölt seregtest Kárpát-csoport néven, 40 ezer fővel, Szombathelyi Ferenc altábornagy, VIII. hadtestparancsnok vezetése alatt július 1-jén alakult meg. Kötelékébe tartozott a VIII. hadtest 1031. hegyi- és a 8. határvadászdandára, továbbá a Miklós Béla vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló gyorshadtest az 1. és 2. gépkocsizódandárral, illetve 1. lovasdandárral. A gyorshadtest 2. lovasdandárát nem osztották be a Kárpát-csoportba.
A német–lengyel háború tapasztalatai alapján 1940-ben felállított gyorshadtest a Honvédség nem gyalogos seregtesteit és csapattesteit összefogó kötelék volt. Fegyverzet és a felszerelés tekintetében elmaradt a hasonló német alakulatoktól, de magyar viszonylatban modernnek és jól felszereltnek számított. Mozgékonyságát gépkocsizó lövész, huszár, kerékpáros és harckocsi alosztályai biztosították. 1941 második felére azonban fegyverzetének egy része elavult, így az Ansaldo kis- és a Toldi könnyű harckocsik, s a lovas és a gépesített kötelékek együttműködése sem volt tökéletes.
A Kárpát-csoport július 1-jén a német Dél Hadseregcsoport 17. hadseregének kötelékében az Északkeleti-Kárpátok hágóiból kitörve támadást indított Galíciában. Delatyn, Kolomea, Stanislau térségén át a Dnyeszter irányába tört előre. A szovjet csapatok visszavonultak, a német Közép és Dél Hadseregcsoport előretörése nyomán Galíciában egyre mélyülő zsák alakult ki, amelyet ki kellett üríteniük, ha nem akartak bekerítésbe kerülni. A magyar gépkocsizó lövész alakulatok július 6-án Zalesczyknél elérték a folyót. A 2. gépkocsizódandár átkelt a Dnyeszteren, s 10-ére birtokba vette Kamienec-Podolszkot. A zöm 8-án érte utol őket a jobb parton. Július 9-én a Kárpát-csoport parancsnoksága az 1. hegyidandárral és a 8. határvadászdandárral Galíciában Magyar Megszálló Erőkké alakult át, a gyorshadtest a Dél Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe lépett.
A magyar gépkocsizó és lovas seregtesteket elsősorban harcfelderítésre és átkaroló hadműveletek szárnybiztosítására alkalmazták. A német hadvezetés a Dnyesztertől nyugatra harcoló szovjet erők bekerítését tervezte. A német 1. páncéloscsoport azonban Kijev előtt elakadt, és csak délkeleti irányban jutott előre, s a déli irányból támadó német 11. és román 3. és 4. hadsereg előretörése sem volt folyamatos. A szovjet Délnyugati Hadseregcsoport bekerítése ezért Vinnyica térsége helyett keletebbre valósult meg. Az arcból támadó német 17. hadsereg július 16. és 18. között áttörte az 1939 előtti lengyel–szovjet határon kiépített, részben már leszerelt erődrendszert, az ún. Sztálin-vonalat. A 17. hadsereg parancsnoksága az így keletkezett réseken át törekedett minél több seregtest előrevetésére. A gyorshadtest a 17. hadsereg déli szárnyán elérte a Déli-Bug folyót, a csaknem odáig jutott és ott bekerített német 101. gyaloghadosztály az 1. gépkocsizódandár előrenyomulásának köszönhetően menekült meg a felmorzsolástól. A 2. gépkocsizódandár erős szovjet ellenlökéseket hárított el Sargorodnál, majd Sipkovnál.
Ezt követően Transznyisztrián át délnyugat felé Pervomajszkig tört előre, ahol az addigi legerősebb ellenállásba ütközött. Augusztus első felében, a szovjet Délnyugati Hadseregcsoport bekerítésénél az umanyi csata során az 1. lovasdandárnak döntő szerepe volt a golovanevszki szovjet kitörés elhárításában. 9-én a gyorshadtest a Dél Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségéből átkerült a német 1. páncéloscsoportéba. A Déli-Bug és az Ingul folyók között előretörve Nyikolajevig, megakadályozta a német és román seregtestek által délkelet felé szorított szovjet csapatok Déli-Bugon át való kitörését. A gyorshadtest, amely ezen ütközetben vett részt első ízben teljes állományával, német seregtestekkel közösen augusztus 16-ára foglalta el a várost. A leromlott felszerelésű és fegyverzetű gyorshadtest a nyikolajevi csata után augusztus második felétől a Harkov felé előretörő csoportosítás déli szárnyának biztosítására több héten át a Dnyeper Dnyepropetrovszk–Zaporozsje közötti 55 km-es szakaszát tartotta. Eredményes folyóvédelmén múlott az észak felé, Harkov irányába folytatott átkaroló hadművelet sikerén túl a déli irányban, az Azovi-tenger felé történő előrenyomulás sikere is. Ezt követően az 1. és 2. gépkocsizó dandár a német 17. hadsereg kötelékében Izjum irányában előretörve a Donyecig jutott el. A folyót elérve az alaposan leharcolt seregtest számára véget értek a hadműveletek.
A magyar seregtestek október 10-től 1942 januárjának elejéig fokozatosan hazatértek. A hadműveletek alatt a gyorshadtest 2200 km mélyen nyomult be a Szovjetunióba, 3730 főnyi veszteséget (hősi halott, eltűnt, sebesült) szenvedett, további 830 fő súlyosan megbetegedett. Ansaldo kisharckocsijai 100%-ban, Toldi könnyű harckocsijai 80%-ban megsemmisültek. Elvesztett összesen 1200 páncélost és gépjárművet, valamint 28 löveget. Kiképzési hiányosságaik, harcokban való járatlanságuk, szervezési, fegyverzeti, felszerelésbeli fogyatékosságaik ellenére a magyar katonák teljesítették feladataikat, s gyakori váltással sok tényleges állományú tiszt szerzett harctéri tapasztalatokat.
A Honvéd Légierő július 7-től a gyorshadtest harcait támogatta, illetve oltalmazta azt a levegőből. Gyakori váltásokkal sok repülőszázad szerzett harctéri tapasztalatot, a legtöbb bevetést az 1. és III. közelfelderítő-század, az 1/3. vadászszázad, a vegyes bombázószázad és a szállítórepülő-század teljesítette. A földi csapatok előretörése nyomán a magyar repülőerők Annopol, Bar, Bersagy, Dnyepropetrovszk, Golubovka, Jezierzany, Kazanka, Kolomea, Krivoj Rog, Lozovaja és Szutyiszki repülőterére települtek előre. A repülőcsoport 1941-ben Ukrajnában 1454 harci bevetés során 2192 órát töltött levegőben, 217 t bombát dobott le, s 30 repülőgépet lőtt le. Vesztesége 21 tiszt és 17 fő legénység volt, megsebesült 10 tiszt és 18 fő legénység. Az elvesztett 25 felderítő-, 14 vadász-, 11 bombázó-, 5 futár- és 1 szállítórepülőgép közül 21 eltűnt vagy megsemmisült, a többi megsérült. A repülőerők november végére hazatelepültek.
Három hónappal a hadműveletekbe történt bekapcsolódás után váltásra került sor a Honvéd Vezérkar élén. Ennek oka elsődlegesen a politikai és katonai vezetés között feszülő ellentét volt. Werth Henrik vezérkarfőnök továbbra is a mind aktívabb katonai részvételt sürgette, míg Bárdossy László miniszterelnök a limitált részvétel szükségszerűsége mellett érvelt. Bárdossy mögé sorakozott a kormánytagok többsége is, ráadásul – az egyre keményebb szovjet ellenállást tapasztalva – egyre több katonai vezető vélekedett úgy, hogy a német tervek már nem teljesíthetők, elhúzódó háborúra kell számítani, amelyben Magyarország legfőbb feladata megőrizni erejét a fegyverszünet vagy a békekötés utánra, nehogy megismétlődhessék az 1041918–1919-es összeomlás. A magyar csapatok keleti hadszíntérről való kivonását is felvetették, s azt a gyorshadtest leromlott állapota mellett a dél-erdélyi román csapatösszevonásokkal indokolták. E koncepció egyik legfőbb képviselője Szombathelyi Ferenc altábornagy volt, a VIII. hadtest és a Kárpát-csoport parancsnoka. 1941. szeptember 6-án a kormányzó őt nevezte ki a Honvéd Vezérkar főnökévé. Werth bukásában szerepet játszott augusztus 19-i harmadik memoranduma is, amelyben újabb seregtestek frontra küldését sürgette. Március–április fordulóján a vezérkarfőnök “győzte le” a miniszterelnököt, augusztus–szeptember fordulóján ez fordítva történt.
Horthy, Bárdossy és Szombathelyi 1941. szeptember 9-10. között Hitler főhadiszállásán tett látogatásuk során már az új koncepciót képviselték. Képesek voltak elérni, hogy a Führer beleegyezzen a gyorshadtest hazahozatalába, ám a magyar katonai részvétel jelképessé korlátozása nem sikerült. Bele kellett egyezniük, hogy novembertől négy békeállományú gyalogdandárt biztosító feladatok ellátására kivezényeljenek a megszállt Ukrajnába, s ott azok német alérendeltségbe lépjenek.
Mint láttuk, 1941. július 8-ától az első megszálló seregtestek és csapattestek a Kárpát-csoport kötelékébe tartoztak (1. hegyidandár, 8. határvadászdandár, 15., 16., IX. kerékpáros-zászlóalj, 106., 107., 108. hadtápzászlóalj), amelyek 1941 végén történt hazaszállításukig tartózkodtak a Dnyeszteren túlra átnyúló megszállt területeken. Az augusztus 15-től a német Dél Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe tartozó Kárpát-csoport törzsszállását Kolemeán, szeptember 13-ától Vinnyicán rendezték be. Parancsnokságát Szombathelyi Ferenc altábornagy szeptember 6-án Farkas Ferenc vezérőrnagynak adta át. Az október 1-jén kinevezett Olgyai Károly vezérőrnagy már a változás jegyében vette át a beosztást. 6-án Vinnyicán a német Korück Ukraine (Kommandant des rückwrtigen Armeegebietes, a hadsereg mögöttes hadműveleti területének parancsnoka) alárendeltségében a szeptember 10-i megegyezés értelmében kivonuló megszálló seregtestek vezetésére Olgyai megalakította a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokságot. Az 1942. január 17-től Kijevbe előretelepült irányító szerv az 1942 januárjáig megszálló seregtestként kiszállított 102., 105., 108., 111., 121., 124. gyalogdandár felett vette át a vezetést. 1942-ben még több csapattest, így a II., VII. kerékpáros-zászlóalj, a II., III. utászzászlóalj, a 102. vasútépítő-zászlóalj, néhány tábori és légvédelmi tüzérüteg, valamint a VI. bakteriológiai állomás került a hozzávetőleg 40 ezer fős magyar megszálló erők kötelékébe.
A Vezérkar ezen alakulatok összeállításakor egyenletesen vont el katonát, fegyverzetet és felszerelést valamennyi hadtesttől, hogy a hátországban maradó seregtestek harcértéke ne csökkenjen számottevően. A megszálló feladatok ellátásához nem feltétlen szükséges fegyvernemek és csapatnemek – akkor – nem kerültek hadrendjükbe. Személyi állományuk nagyobb részben idősebb korosztálybeli vagy nemzetiségi legénységből állt. 1941. október elején a 121. és 124. gyalogdandár került ki a Dnyepertől nyugatra fekvő területekre. Október–november fordulóján a folyótól keletre foglalta el ún. felelősségi körzetét a 105. és 108. gyalogdandár. 1941. november 12-én – német követelésre – két újabb gyalogdandárt (102., 111.) Ukrajnába vezényeltek. A Moszkvánál december 5-én megindított szovjet ellentámadás elhárítása oly mértékben lekötötte a vasútvonalak kapacitását, hogy további magyar alakulatok kiszállítását – egyelőre – leállították.
A megszálló alakulatok eredeti feladata a szállítási útvonalak, a vasutak, a hidak, a fontos objektumok biztosítása és a katonai közigazgatási feladatok ellátása volt. Ezt 1941 decemberének közepéig minden különösebb zavaró körülmény nélkül látták el. A szovjet ellentámadás megindításával egyidejűleg azonban a megszállt területeken megnőtt a partizánok aktivitása. A 102., 105. és 108. gyalogdandár súlyos harcokba bonyolódott a partizáncsoportokkal a Brjanszki-erdők területén. Noha a Honvéd Vezérkar főnökének kérésére Wilhelm Keitel tábornagy, a német véderő főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) főnöke ígéretet tett arra, hogy a magyar megszálló csapatokat nem alkalmazzák reguláris szovjet erők ellen, az egyes német parancsnokságok – hadműveleti szükséghelyzetben – harcoló alakulatokként is bevetették azokat.
Ennek során öt német parancsnokság alárendeltségében láttak el harci feladatokat. A 108. gyalogdandárt 1942. január 2-ától közvetlenül a Dél Hadseregcsoport parancsnokságának rendelték alá, majd a január 18-i izjumi szovjet betörés miatt előrevonták Harkov körzetébe a német 6. hadsereg védőállásai mögé. Március 16-25. között a Smijev–Taranovka területén keletkezett résben nagy veszteségek árán visszafoglalta az eredeti német állásokat. Május 27-éig vett részt a Harkov környéki összecsapásokban. 1942 elején a 102. gyalogdandárt a német 2. hadsereghez Belgorod–Obojan körzetébe, a II. kerékpáros-zászlóaljat a 17. hadsereghez Pavlovgrádra irányították.
A 102., 105. és 108. gyalogdandár előrevonása miatt a megszálló alakulatok alkalmazási körzete megnövekedett, ami szükségessé tette irányításuk megosztását. 1942. február 5-től a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság kettévált. A Keleti Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a Dnyepertől keletre a 102., 105. és 108. gyalogdandár (1942. február 17-től könnyűhadosztály), a Nyugati Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a folyótól nyugatra a 121. és a 124. tartozott. A 102. és 105. a Kijev–Kurszk vasútvonal mentén és a Brjanszki-erdőkben került alkalmazásra partizánerők ellen, a 121. és 124. Proszkurov–Berdicsev térségében. A Csimelj, Szeregyina Buda, Putyivl, Glukov körzetében indított vállalkozásokba bekapcsolódtak a magyar 2. hadsereg kiérkező alakulatai is. A Keleti Megszálló Csoport parancsnoka 1942. május 26-ig Olgyai Károly vezérőrnagy maradt, őt Bogányi Károly altábornagy, majd augusztus 11-én (1943. június 23-ig) Bakay Szilárd altábornagy váltotta. A Nyugati Megszálló Csoportot február 9-től Sziklay György vezérőrnagy vezette, majd október 15-től 1943. május 1-jéig Széchy Imre vezérőrnagy.
A megszálló erők alkalmazási körzete 1942 májusától 1943 márciusáig nem változott lényegesen, de hadrendjük októberben módosult. A békeszervezés szerint azonos gyalogezredbe tartozó csapatrészeket egy kötelékbe vonták össze. Német követelésre 1943. január 5-30. között kiszállították az 1. és a 201., április 30. és május 15. között 105a 18. és a 25. könnyűhadosztályt, az utóbbiakat már az arcvonalból kivont 2. hadsereg maradványainak ellenértékeként. 1943 márciusában a 105. és a 108. könnyűhadosztály, amelyet a német Közép Hadseregcsoport parancsnoksága a német 2. páncéloshadsereg és 2. hadsereg között betört szovjet harckocsi- és gépesített csapatok ellen vetett be, súlyos veszteségeket szenvedett. A Brjanszki-erdők, majd Novgorod Szeverszkij körzetében alkalmazott, leharcolt 108. könnyűhadosztályt nyáron a Kurszktól délnyugatra lévő Szeregyina Buda körzetébe irányították, az utánpótlási vonalak biztosítására.
A honvédcsapatok jelenlétét a keleti hadszíntéren, illetve az Antikomintern Paktum öt évvel történő meghosszabbításának 1941. november 25-i szentesítését Londonból úgy tekintették, mint egyértelmű elkötelezettséget a Tengelyhatalmak mellett. 29-én a brit kormány ultimátumot intézett a magyarhoz, hogy haladéktalanul vonja ki csapatait a Szovjetunió területéről. Bárdossy a Képviselőházban 2 nappal később számolt be az ultimátumról. December 6-án éjjel az USA budapesti követe átadta Bárdossynak azt a brit jegyzéket, amely bejelentette, hogy a hadiállapot éjfél után beáll. 7-én és 8-án Új-Zéland, Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika brit domíniumok is hadat üzentek Magyarországnak.
A brit kormányzat, noha tisztában volt a versailles-i békerendszer igazságtalan voltával, óvatos magatartást tanúsított a magyar revízió kérdésében. A müncheni egyezmény záradékában még hozzájárult ahhoz, hogy újabb négyhatalmi konferenciát írjanak elő a kétoldalú magyar–csehszlovák tárgyalások kudarca esetére, és előre elfogadta a Tengelyhatalmak döntőbíráskodását. Az ily módon létrejött első bécsi döntést nem kérdőjelezte meg. Kárpátalja visszacsatolását is elfogadta hallgatólagosan, mivel úgy vélte, az ennek nyomán helyreálló magyar–lengyel határ előmozdíthatja a német terjeszkedést ellensúlyozó Róma–Belgrád–Budapest–Varsó horizontális tengely kialakítását. Ezzel párhuzamosan azonban Orme Sargent, a brit Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője figyelmeztette Barcza György londoni magyar követet: a brit megítélés szempontjából nem lényegtelen, hogy Magyarország átengedi-e területén a német csapatokat egy harmadik ország ellen vagy sem. A Teleki-kormány semlegességi politikája Londonban kedvező visszhangra talált. A brit kormány segítette a magyar önkéntesek és a magyar hadianyag Finnországba juttatását. A második bécsi döntést London nyilvánosan nem fogadta el, s nem volt hajlandó bármilyen ígéret tételére sem a további magyar revízióval kapcsolatban. Bizalmas úton azonban még a Háromhatalmi Egyezményhez való magyar csatlakozás után is kifejezésre juttatta, hogy a magyar–brit kapcsolatokat továbbra is a Németországgal szemben tanúsított magyar magatartás határozza meg, hogy Bene emigráns kormányának brit elismerése “Csehszlovákia szuverenitására, nem pedig annak ... jövőbeni határaira” vonatkozik, s hogy a brit vezetés nem kívánja még egyszer elkövetni a trianoni hibát. Nehezményezte a német csapatok átengedését Románia irányába, de kifejezte reményét, hogy nem következik be az, ami Romániában, s “ami Magyarországot katasztrófába döntené”. Üdvözölte a magyar–jugoszláv örök barátsági szerződést, ám Magyarország belépése a Jugoszlávia elleni háborúba már brit ellenlépéseket vont maga után, a keleti hadjáratba való bekapcsolódás pedig kiváltotta a brit hadüzenetet.
Az Amerikai Egyesült Államok kormányzata kevesebb figyelmet szentelt Magyarországnak, mint a brit. Tudatában volt, hogy az ország a német hatalmi övezetbe tartozik, s tanácsokkal, figyelmeztetésekkel igyekezett mérsékelni a német követelések teljesítésének mértékét. Washingtonban igen kedvezőtlen visszhangot váltott ki Magyarország bekapcsolódása a balkáni hadműveletbe, majd a Szovjetunió elleni támadásba. 1941. december elején, az USA elleni japán támadás másnapján Sumner Welles külügyminiszter-helyettes kijelentette, hogy ha Magyarország csatlakozik egy olyan ország elleni hadműveletekhez, amelynek védelmét az USA saját érdekéből fontosnak tekinti, akkor megszakítják a diplomáciai viszonyt. Noha még ez sem a hadiállapottal való fenyegetést jelentette, december 12-én Bárdossy hadat üzent az USA-nak. Az amerikai kormány nem fogadta el a hadiállapot beálltát, a magyar jegyzéket német nyomásra tett lépésnek tekintette.
Az USA fő ellenfelével, a Japán Császársággal a Magyar Királyság először 1938 őszén kötött érdemi nemzetközi egyezményt. A magyar–japán barátsági és szellemi (a tudomány, az irodalom, a művészetek, a film, a rádió és a sport területén) együttműködési megállapodást november 15-én írta alá Budapesten gróf Teleki Pál miniszterelnök és Hajime Matsumiya japán követ. Az 1941. december 7-i Pearl Harbor elleni japán támadás után, mikor Németország és Olaszország hadat üzent az USA-nak, december 11-én Bárdossy rendkívüli minisztertanácsot hívott össze, ahol szolidaritási nyilatkozatot tettek Japán mellett. Ekkor került szóba – a Háromhatalmi Egyezményre hivatkozva – a magyar–amerikai viszony további alakításának kérdése is. Bárdossy két lehetőséget látott: a diplomáciai kapcsolatok megszakítását vagy a hadüzenetet. Néhányan, közöttük Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ellenezték a hadüzenetet. Bárdossy azt válaszolta, olyan formulát kell választani, amely rugalmas és alkalmas bármilyen eshetőségre: nem mondják ki a hadüzenetet, de úgy is értelmezhető, hogy az is benne foglaltatik. Még aznap este hívatta az USA budapesti követét, Herbert C. Pellt, ismertette vele a szolidaritási nyilatkozatot, s Pell kérdésére, hogy “ez a háborút jelenti”, nemmel válaszolt. Német és olasz nyomásra azonban 12-én a minisztertanács jóváhagyása nélkül közölte Pell-lel, hogy az előző napi nyilatkozat mégis a hadiállapotot jelenti, s este jegyzékben jelezte az USA követségének: “…az USA, másfelől a Nagynémet Birodalom, Olaszország és Japán között fennálló háborús állapotot Magyarországgal szemben is fennállónak tekinti”.
1942 márciusában az amerikai Külügyminisztérium svájci közvetítéssel elküldött üzenetében felszólította a magyar és a román kormányt, hogy szüntesse be részvételét a háborúban, ellenkező esetben számolnia kell az amerikai hadüzenettel. A Kállay-kormány április 17-i válaszában még elvi ígéretre sem volt hajlandó, s a “bolsevizmus elleni védelmi háborúra” hivatkozott. Az USA ezt követően is csak 1942. július 5-én, kifejezett szovjet kérésre üzent hadat Magyarországnak. Az ezt követő első magyar–amerikai kapcsolatfelvételre 1943 júliusában Svájcban került sor. Az amerikai vezetés tudott a szeptember 9-i 106előzetes magyar–brit fegyverszüneti megállapodásról, s sürgette annak magyar részről történő végrehajtását. December 11-én hivatalosan is felszólította Magyarországot a háború beszüntetésére. 1944 márciusának elején hivatalos missziót küldött Budapestre.
A német megszállás után, március 22-én áttekintették a Magyarországgal kapcsolatos amerikai politikát. A fő célt továbbra is abban jelölték meg, hogy az országot leválasszák a német szövetségi rendszerről. Ezt részben politikai, részben katonai eszközökkel – így bombázásokkal – kívánták elérni. Roosevelt elnök időközben elfogadta a brit javaslatot, hogy a kisebb államok esetében tekintsenek el a feltétel nélküli megadás Casablancában elfogadott elvétől. A Magyarország felé irányuló amerikai propagandában egyre nagyobb hangsúlyt nyert a szabotázscselekményekre való buzdítás. Augusztustól, a román átállástól az amerikai kormány nyilvánvalóvá tette, hogy nem hajlandó különbékére a Szovjetunió megkerülésével. Október elején beleegyezett, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokra Moszkvában kerüljön sor, s felhatalmazta moszkvai nagykövetét a részvételre. Ezzel egyidejűleg elismerte a szovjet elsőbbséget Magyarország vonatkozásában.
