Fordulat a világháború menetében és a magyar béketapogatódzások
Fordulat a világháború menetében és a magyar béketapogatódzások
A Háromhatalmi Egyezmény hatalmai 1942 nyarán eljutottak hatalmuk csúcsára. Területüket, szövetségeseiket és a megszállt tartományokat számítva együtt 12,8 millió km2-t birtokoltak, közel félmilliárd emberrel. Lehetőségeiknek azonban elérkeztek határaihoz, miközben az ellenük harcoló antifasiszta koalíció fokozatosan erősödött. A németek által követett ún. mozgási hadászati kultúra egyik alaptétele a támadás volt az erőfölény pillanatában, majd az ellenfél minél gyorsabb legyőzése, mielőtt még az képes felfejleszteni gazdaságát és hadseregét a hatékony visszacsapásra. Különösen igaz ez olyan ellenfelek esetében, amelyek potenciálja nagyobb a támadóénál. Az angolszászok által követett ún. anyagi hadászati kultúra lényege az volt, hogy stratégiai szintű védelemmel kell kihúzni addig, amíg a haditermelésre átállított gazdaság fel nem szerel egy, a támadóénál lényegesen nagyobb létszámú és több fegyverrel rendelkező hadsereget. A mozgási hadászati kultúra legnagyobb veszélye az időveszteség, az anyagi legfontosabb segítője a háború elhúzódása. 1942 második felére megérett az idő a fordulatra a háború menetében.
Az olasz vezetés pesszimistábban látta a helyzet alakulását, mint Hitler és környezete. Már 1942 őszén felmerült bennük a gondolat, hogy újra ki kellene egyezni a Szovjetunióval, aminek eredményeképpen minden erejüket az angolszász hatalmak elleni küzdelemre fordíthatják. Emellett olyan politikai struktúrák kialakítására volna szükség, amelyek nem csupán megszállják, de meg is nyerik a meghódított országokat. Az Atlanti Chartával szembeállítandó ún. Európa Charta tervét 1942. december 18-20-án gróf Galeazzo Ciano külügyminiszter, 1943. április 7-10-én maga Mussolini adta elő Hitlernek, aki azt mindkétszer mereven elutasította. Egyre nagyobb méreteket öltött viszont a náci népirtás, amely a zsidók totális megsemmisítését célzó “végső megoldás” (Endlösung) mellett más embercsoportokat is ért, s amely – az olasz vezetés szándékaival ellentétben – lehetetlenné tette a megegyezést. Az 1943. január 14-16. közötti casablancai konferencián Roosevelt amerikai elnök, Churchill brit miniszterelnök és De Gaulle tábornok, a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke megállapodott, hogy a Tengelyhatalmaktól és szövetségeseiktől csak a feltétel nélküli megadást fogadják el. Május 1-jén a Szovjetunió is csatlakozott ehhez. Sztálin június 7-én kijelentette: “A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott ... a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem ... a magyar népnek is.”
Az Atlanti Charta az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó dokumentum volt. 1941. augusztus 12-én írta alá Roosevelt és Churchill az új-foundlandi Placentia-öbölben 9-étől megtartott konferencián (ez volt egyben első találkozójuk is). Szeptember 24-én csatlakozott a Szovjetunió, a Szabad Franciaország és nyolc emigráns kormány: a belga, a csehszlovák, a görög, a jugoszláv, a holland, a lengyel, a luxemburgi és a norvég. Az ötlet Roosevelttől, a szöveg az amerikai Sumner Wellestől és az angol Sir Alexander Cadogantól származott. Kompromisszumként Roosevelt kérésére elmaradt az utalás a háború után felállítandó nemzetközi szervezetre, a szabad kereskedelem említésénél figyelembe vették Nagy-Britannia birodalmi preferenciáit és az amerikai védővámtörvényeket. Roosevelt eredetileg az általa megfogalmazott ún. “négy szabadság” alapelvét (a szólás és kifejezés, a vallás, a szükségtől, illetve a félelemtől való mentesség szabadsága) szerette volna deklarálni, s nemzetközi egyezménnyel elutasítani a területi és a gazdasági imperializmust, ám annak reményében, hogy Latin-Amerika is csatlakozik, beleegyezett, hogy a vallás- és a szólásszabadság ne szerepeljen a nyilatkozatban. A Charta kimondta, hogy aláírói “nem törekednek semmiféle területi vagy egyéb növekedésre”; “nem kívánnak ... olyan területi változásokat, amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek szabadon kifejezett óhajával”; “tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar” visszaállítják “mindazoknak a népeknek a szuverén jogait ..., amely népeket ettől erőszakkal megfosztottak”; egyenlő feltételeket biztosítanak a világkereskedelemben és a nyersanyagokhoz való hozzáférésben; a szabad hajózást a tengereken és óceánokon; s hogy “amíg az általános biztonság ... állandó rendszerét meg nem teremtik”, lefegyverzik az agresszióval fenyegető nemzeteket.
Az 1942-ben még offenzív módon fellépő német–olasz–japán csoportosulás 1943-ra védekezésbe szorult. A japán terjeszkedés még 1942-ben, a június 3-7-én a 112Midway-szigeteknél vívott tengeri és légi csatával megrekedt. Az 1942. november 19-én kezdődött második sztálingrádi csata (a 300 ezres elit 6. hadsereg megsemmisítésével) megroppantotta a német szárazföldi haderő (Heer) gerincét, bár a Wehrmacht 1943 első felében még nem vesztette el képességét a kezdeményezésre. A keleti fronton a fordulatot az 1943. július 5-én kezdődött kurszki csata jelentette: az ott elszenvedett vereséget a német haderő már nem tudta kiheverni, s a hadászati kezdeményezést végleg elvesztette. Fontos jel volt az is, hogy amíg 1941-ben a keleti hadszíntér teljes szélességében támadott, addig 1942-ben annak déli harmadán, 1943-ban pedig csupán 250 km-es arcvonalszakaszon.
Az 1942. október 23-án indult második el-alameini csata az észak-afrikai német–olasz erőket törte meg, amelyek maradványai 1943. május 13-án letették a fegyvert. 1942. november 8-án angol–amerikai csapatok szálltak partra Északnyugat-Afrikában, s leválasztották a jelentős harcértéket képviselő francia gyarmati haderőt a németbarát vichy-i kormányról. 1943. július 10-én az angolszász szövetségesek Afrikából átkeltek Szicíliába, s nem sokkal később Itáliába. Július 25-én a király felmentette és őrizetbe vette Mussolinit, az olasz fasiszta rendszer megbukott. Bár a németek által regénybe illő kommandós akcióval kiszabadított Mussolini Észak-Itáliában létrehozta az Olasz Szociális Köztársaságot, az már nem képviselt többé számottevő politikai és katonai erőt.
Fordulat történt a Nagy-Britannia számára létfontosságú tengeri összeköttetés védelmében folyó atlanti csatában is. A német tengeralattjárók hosszú időn át hatásosan bénították a tengeri forgalmat. 1943 elejére az angol–amerikai hajóépítés üteme azonban már meghaladta a veszteségeket. A konvojok védelmére elegendő hadihajót tudtak összpontosítani. A hangradarok egyre távolabbról érzékelték a felszín alatt támadásra készülő “szürke farkasokat”, a klasszikus radarok felderítették a felszínre emelkedőket. Mikor 1943. májusban minden 10 ezer tonna elsüllyesztett hajótérért már 1 elvesztett tengeralattjáróval fizettek, a németek átmenetileg leállították a bevetéseket.
1941 nyarán és őszén még a német légierő, a Luftwaffe támadta Nagy-Britanniát. Brit ellenfele, a Royal Air Force, noha korábban is átrepült esetenként a kontinensre, 1942 tavaszától tudott csak komolyabb és rendszeresebb támadásokat intézni német vagy németek által megszállt területek ellen. 1942. augusztus 17-től az amerikai hadászati légierő Anglia területéről bekapcsolódott Németország bombázásába. A háború a levegőben is a fordulat szakaszához érkezett. November 19-én megalakult a Dél-Európa bombázására hivatott amerikai 9. légihadsereg. 1943. június 10-én életbe lépett a CBO-terv, amelynek nyomán a német hadiipar, infrastruktúra, katonai célpontok és városok légi rombolása egyre hatékonyabban bénította a német haderőt, gazdaságot és hátországot. A föld felett is visszafordíthatatlanná vált a fordulat a háború menetében. Mindezek előrevetítették Németország katonai összeomlását, majd Japán fegyverletételét.
Az 1942. március 9-én kinevezett, az angolszász kapcsolatokat újjáéleszteni igyekvő politikusok csoportjához tartozó Kállay Miklós miniszterelnök éppen a háborús fordulat periódusában irányította a végrehajtó hatalmat, s vezette az adminisztrációt Magyarországon. Az új kormányfőnek Horthy kormányzó meghagyta, hogy a Német Birodalom felé ne vállaljon újabb kötelezettségeket, ellenben minden erejével keresse meg a háborúból történő fokozatos kiválás lehetőségeit egy Nagy-Britanniával kötendő különbéke útján. A magyar vezetés 1942–1943-ban komolyan számított a balkáni partraszállás belátható időn belüli bekövetkeztére, többek között ezért utasította el a német hadvezetés kérését, hogy a Honvédség a Szovjetunió helyett a Balkánon lásson el megszálló feladatokat. Egészen 1944 szeptemberéig számítottak e hadműveletre, amely a gyakorlatban meg nem valósult angol elképzelés volt a második front megnyitására. Lényege az volt, hogy brit csapatok partra szállnak Isztria térségében, Görögországban vagy mindkét helyen, onnan bevonulnak Jugoszláviába, egyesülnek Tito partizánhadseregével, majd a ljubljanai-hasadékon keresztül Ausztriába (Ostmarkba), illetve a délkelet-európai országokba, így Magyarországra is. A Churchill brit miniszterelnök és a brit vezérkar által képviselt terv több nemzetközi konferencián is napirendre került, de a szovjet vezetés az amerikai támogatását megnyerve minden esetben el tudta halasztatni, illetve el tudta utasítani. Churchill az 1944. szeptember 11-16-i második quebeci konferencián szorgalmazta utoljára.
A brit miniszterelnök egyrészt emlékezett az 1918-as őszre, amikor a Görögország felől érkező brit csapatoknak nagy részük volt a bolgár katonai összeomlásban, ezen keresztül az Osztrák–Magyar Monarchia kiválásában a háborúból, végső eredményében a német fegyverletételben. Másrészt észlelte a szovjet politika változását, amelyre – többek között – a balkáni partraszállással kívánt reagálni. Azt ugyanis, hogy Kurszknál a németek végleg elvesztették a kezdeményezést, a szovjet vezetés pontosan érzékelte. Addig panaszkodott és folytonosan kérte a segítséget az angolszász hatalmaktól, ezután azonban nem, sőt egyre magabiztosabb győzelmi nyilatkozatok hangzottak el Moszkvában. Sztálin ettől kezdve tartotta úgy, hogy a háborút akár egyedül is megnyerhetik, s közben addig hatolnak Nyugat-Európában, ameddig nem találkoznak szembe az angolszász haderővel. Ez utóbbi viszont ez idő tájt nem volt még jelen a kontinensen, illetve 1943 közepétől igen, ám az olasz csizma déli felén, igen messze Közép-Európától. Amennyiben a brit csapatok parta szállnak a Balkánon, hamarabb érhetnek Ausztriáig és Délkelet-Németországig, mint a Vörös Hadsereg. Az antifasiszta koalíció keleti és nyugati tagjai előrenyomulásának egymással szembeni határát ekkor még nem jelölték ki, azzal komolyabb formában először az 1943. november 28. és december 1. közötti teheráni értekezleten foglalkoztak.
Az 1942. november 8-i nagyszabású afrikai partraszállás reményt (és illúziókat) ébresztett a balkáni partraszállást illetően. A casablancai határozat azonban megzavarta a magyar vezetést. Egyrészt feltétel nélküli kapitulációt nem szándékozott felajánlani, meg kívánván óvni a politikai rendszert és a visszacsatolt területeket, másrészt kapitulálni csak az országot elért ellenfél előtt lett volna lehetséges, nem a németek uralta Közép- és Délkelet-Európa kellős közepén. Mindazonáltal ekkor még fel sem merült annak lehetősége, hogy a különbékét keresve a Szovjetunió felé forduljon. Félt Sztálintól, s – 1919-es tapasztalatok 113alapján – a bolsevik hatalomátvételtől. Azt akkor kevesen gondolták, hogy Sztálin ellenszenvét (az emigrációban lévő cseh Bene tevékenységén túl, amit többé-kevésbé ismertek), a magyar vezetésnek éppen az a törekvése szította fel, hogy inkább megszálló erőket küldjön a frontra, mint harcolókat. A szovjet vezetés ugyanis a megszállást tekintette igazán bűnös tevékenységnek, s kevésbé a harcoló alakulatok működését.
A korabeli találó angol szóhasználattal élve béketapogatódzások (peace feelers) magyar részről már másfél évvel az 1944. októberi kiugrási kísérletnél korábban megkezdődtek. Az első tapogatódzó kapcsolatkeresésre az angolszász hatalmak irányában 1942 nyarán került sor a semleges Svédországban, Svájcban és Törökországban. Gellért Andort kifejezetten a kapcsolatfelvétel céljából akkreditálták Stockholmba sajtóattasénak. Gellért, aki Ullein-Reviczky Antal külügyminisztériumi sajtófőnökkel tartotta az összeköttetést, hosszú időn át funkcionáló, kétirányú információs csatornát épített ki a londoni külügyminisztériummal, a stockholmi brit követség sajtófigyelő irodájának magyar referensén, Böhm Vilmoson keresztül. Svájcban sikerült megkörnyékezni a Népszövetség egykori magyar pénzügyi megbízottját, az amerikai Royal Tillert. 1943 elején Isztambulban lényegileg sikertelen kapcsolatteremtési kísérletet tett Frey András, a Magyar Nemzet tudósítója, Vály Ferenc jogászprofesszor és Veress László külügyminisztériumi segédtitkár. A brit külügyminisztérium mindhárom csatornán 1942 őszén még azt az álláspontot juttatta el Budapestre, hogy “Magyarország mindaddig, amíg a szövetségesek ellen harcol és a Tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre.” Ez némi megdöbbenést keltett Budapesten, mivel nem csengett egybe Churchill Teleki halálhírének vételekor tett kijelentésével (lásd fent). A magyar vezetés számára így a második lépésben annak kifejezése vált fontossá, hogy a nyugati hatalmak ellen nem kívánja a harcot felvenni (nem folytatni, hiszen eddig még nem történtek ellenséges harccselekmények), az országba érkező angol–amerikai csapatok előtt hajlandó azonnal letenni a fegyvert.
Bár a három kiküldött útja eredményét tekintve sikertelen volt, hiszen nem találkozhattak felelős angol vagy amerikai követségi alkalmazottal, mégis volt egy olyan találkozásuk, amely egy későbbi kapcsolat kiindulópontjává vált. Pálóczi-Horváth Györgyről van szó, aki a németekkel szövetséges vagy az általuk megszállt országokban működő ellenállási szervezetekkel kapcsolatot kiépítő, illetve az ottani brit hírszerzést és propagandát koordináló szervezet, a Special Organisations Executive (Különleges Műveletek Osztálya, SOE) isztambuli magyar referense volt. Nem volt véletlen tehát, hogy 1943. február 7-én Szent-Györgyi Albert professzor éppen a török fővárosba érkezett. A Nobel-díjas tudós nem volt hivatalos delegátus, de küldetéséről a miniszterelnök, a polgári ellenzék és a Szociáldemokrata Párt is tudott. Utazása egybeesett a brit álláspont megváltozásával: London már nem zárkózott el mereven a német szövetségi rendszerhez tartozó kisebb országok kapcsolatteremtési kísérletei elől. Szent-Györgyi személyes kapcsolatot teremtett az isztambuli brit megbízottakkal, és egy memorandumot juttatott el az ankarai amerikai követnek. Beszámolt Magyarország kül- és belpolitikai helyzetéről, saját hazai összeköttetéseiről, a Honvédség állapotáról és a tisztikar viszonyulásáról a németek háborújához, célzott a személycserék szükségességére, végül felajánlotta szolgálatait mint lehetséges miniszterelnök-jelölt a német összeomlás vagy a szövetségesek beérkezése idején. A kormányalakítást azonban, Kállay miniszterelnökhöz fűződő kapcsolatai ellenére, a liberális-demokratikus ellenzék nevében ajánlotta fel. Ez elősegítette az angolszász szövetségesek korábbi merev elutasító álláspontjának módosítását, ám egyidejűleg kicsit meg is zavarta azokat, mivel sem Londonban, sem Washingtonban nem számíthatták a jól ismert és nagyra becsült Bethlen István grófot és körét a liberális-demokratikus ellenzékhez.
1943. március elején már Kállay Miklós miniszterelnök küldte a külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetőjét Stockholmba. Szegedy-Maszák Aladár a kormány nevében jelentette ki a brit megbízottaknak, hogy angol–amerikai vagy lengyel (!) csapatok érkezése esetén Magyarország nem tanúsítana ellenállást, viszont “makacsul fog küzdeni szovjet, román (!) vagy jugoszláv katonai erők ellen”. (Az angol–amerikai hadsereg oldalán harcoló lengyel katonák java része éppen Magyarországon át jutott ki nyugatra, illetve Románia ekkor még formálisan Magyarország szövetségesének számított.) A hazai politikai körök felhasználták a kapcsolatkeresésre a jó lengyel kapcsolatokkal rendelkező lisszaboni magyar követet, Wodianer Andort is. Portugália ugyan semleges maradt, de nemzetközi jogi szempontból Nagy-Britannia szövetségese volt (egy, még a napóleoni időkben kelt szerződés alapján). 1943. április elején a Bethlen-csoport képviseletében érkezett Genfbe Barcza György volt londoni magyar követ, illetve Ankarába, majd Isztambulba Schrecker Károly. Missziójuk lényege Schrecker memorandumában olvasható: “Magyarország ... angol–amerikai győzelemben reménykedik, mert ez az egyetlen biztosíték a német vagy orosz hegemónia elhárítására.” Ebben, s az ezt követő írásokban már konkrét elképzelések is kibontakoztak Magyarország háború utáni helyzetét illetően.
A magyar béketapogatódzások egy idő után állásfoglalásra késztették a brit kormányköröket. Anthony Eden külügyminiszter 1943. március 10-én külön emlékiratban foglalta össze azok addigi történetét, amit eljuttatott Washingtonba és Moszkvába. Az amerikai válasz tamáskodott a magyar politika németről történő leválásának lehetőségeit illetően, beleértve ebbe a liberális-demokratikus ellenzék kormányra kerülésének esélyeit is. A szovjet a háborús felelősség elvéből és a magyar csapatok szovjet területen folytatott tevékenységéből kiindulva kizárólag az ellenzékkel történő, korlátozott kapcsolatfelvételt tartotta elképzelhetőnek, az Eden-memorandumban kifejtett, Magyarországot is magába foglaló konföderációs elképzeléseket pedig egyenesen szovjetellenesnek sejtette.
A Budapestnek eljuttatandó brit reagálások egyik legkényesebb pontja a határok kérdése volt. A londoni külügyminisztérium szerint “mint ellenséges állam, Magyarország jövendő határai kérdésében nem tarthat igényt különös kíméletre, elsősorban ott, ahol ez a kérdés szövetségeseinket, Csehszlovákiát és Jugoszláviát érinti ... nem vonatkozik ez egy másik ellenséges állammal, Romániával 114közös jövendő határaira.” Később vonatkozott, miután Románia átállt a szövetségesek oldalára.
Mussolini 1943. július végi bukását követően Szegedy-Maszák Aladár Gellért Andoron keresztül kérte a szövetségesek állásfoglalását: mit tehet Magyarország az adott helyzetben. Ugyanekkor a magyar vezetés Barcza Györgyön keresztül azt a tanácsot kapta, hogy a német megszállás veszélyének dacára Magyarország Olaszországgal egy időben deklarálja kilépését a háborúból. Az ország geopolitikai helyzete miatt a magyar vezetés ezt nem látta megvalósíthatónak, de újra, immár hivatalos delegátusaként Isztambulba küldte Veress Lászlót. Veress tudatta a brit megbízottakkal, hogy a kapitulációra a magyar kormány hajlandó, de csak akkor, ha a szövetséges csapatok elérik az országot. Kijelentette, hogy a Honvédség adott pillanatban meg fogja védeni az országot a németekkel szemben, s hogy a magyar repülőtereket és katonai berendezéseket a szövetségesek rendelkezésére bocsátja. Veress önmagát egy, a miniszterelnökből, a belügyminiszterből, a Vezérkar főnökéből és a Külügyminisztérium sajtófőnökéből álló csoport képviselőjeként mutatta be, kiemelve, hogy a csoport a kormányzó maradéktalan támogatását élvezi.
Veress László és Újváry Dezső isztambuli magyar konzul 1943. augusztus 20-án találkozott John Sterndale Bennettel, az ankarai brit nagykövetség követi rangú diplomatájával. A magyar kezdeményezést a londoni Külügyminisztérium komolyan vette, s azt a brit Vezérkarral is véleményeztette. Szeptember 2-án megszületett a válasz, amely már nem volt elutasító: hiteles meghatalmazásokat és más, magasabb szintű diplomáciai csatornák igénybevételét kérte, elvárta a magyar kormánytól a feltétel nélküli kapituláció nyilvános bejelentését, ennek hiányában a szándék bizonyítását a Németországgal történő bárminemű együttműködés megszakításával és a magyarországi német tevékenység szabotálásával. Ezzel egyidejűleg London tájékoztatta a két szövetséges fővárost is. A szovjet válasz a kiválás azonnali bejelentését szorgalmazta, de baráti alapon is többen ezt tanácsolták Budapestnek: úgy vélték, ezzel a lépéssel Magyarország “rehabilitálná” önmagát.
1943. szeptember 9-én késő este Isztambulban Veress átvehette a brit kormány hivatalos válaszát. Az előzetes fegyverszüneti feltételeknek tekinthető okmány előírta a feltétel nélküli magyar kapituláció megfelelő időpontban (!), a brit csapatok Magyarországhoz érkezésekor történő bejelentését (addig is elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételek titokban tartását), a gazdasági és a katonai kapcsolatok fokozatos leépítését, majd megszakítását a németekkel, illetve tevékenységük zavarását és szabotálását, a magyar csapatok visszavonását a keleti hadszíntérről, a szövetséges légierő átrepülésének elősegítését a magyar légtéren, s az ellenállást egy esetleges német megszállási kísérletnek. Tartalmazta, hogy Magyarország adott időpontban a szövetségesek rendelkezésére bocsátja erőforrásait, közlekedési hálózatát és légi támaszpontjait. Megismételte a 2-ai válasz diplomáciai folytatásra vonatkozó kérését és egy magyar katonai kiküldött fogadásának készségét. Veress biztonsági okokból a szöveget “bemagolta”, s így utazott haza. A magyar kormány, amely a feltételeket úgy értelmezte, hogy a magyar határ angol–amerikai elérésekor lépnek életbe, Ghyczy Jenő külügyminiszter előterjesztése alapján tudomásul vette azokat, s október 10-én Wodianer Andor lisszaboni követ útján jelezte elfogadásukat a brit kormánynak. A feltételek kiegészítéseként Veress hazacsempészett egy angol rádiókészüléket, hogy a fegyverszünet elfogadásától kezdve a magyar vezetés rendszeres összeköttetést tartson fenn a szövetségesekkel, s folyamatosan informálja őket a magyar és a német helyzetről. A kiegészítés előírta egy (egyelőre illegális) katonai misszió fogadását is a fővárosban. A Florimond Duke amerikai ezredes vezette misszió azonban csak két nappal a német megszállók előtt érkezett Budapestre, s a Gestapo 19-én le is fogta tagjait.
1944. február végén Veress ismét Isztambulba érkezett, az első olyan ajánlattal, amely szerint a magyar kormány hajlandó kapcsolatba lépni a Szovjetunióval. Az üzenet kilátásba helyezte a keleti hadszíntéren állomásozó (ekkor csupán megszálló) magyar seregtestek kapitulációját, valamint azt, hogy Magyarország ellátja élelemmel a Tito-féle Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereget, s kielégíti egyéb, nem fegyverszállításokra vonatkozó igényeit. Az új kezdeményezés kedvező hatást váltott ki az angolszász hatalmaknál, ám a magyar vezetés nem tett gyakorlati lépéseket a háborúból való kiugrás előkészítésére. Az elvi eredményekkel megelégedve továbbra is abban bízott, hogy a balkáni brit partraszállás nyomán az angolszász csapatok Itália vagy a Balkán felől elérik az ország határát, addig viszont – miként 1915–1917 között – német segítséggel a Kárpátokban feltartóztatható az orosz haderő, sőt azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a szovjet előrenyomulás esetleg elkerüli Magyarországot, amennyiben a határokon belül nem tartózkodnak német csapatok. A kivárásra épülő taktika azonban nem számolt a német megszállás lehetőségével, holott arról már 1943 szeptember–októberétől a kormányzat információkkal rendelkezett. Nem lehet tudni, hogy 1944. február vége az elvi eredmények alapján fordulópont lett volna a gyakorlati cselekvési program megindítására vagy sem. Veress harmadik isztambuli küldetése mindenesetre erre enged következtetni, ha egybevetjük azzal, hogy a Honvéd Vezérkarban ugyanekkor már ismerték mindazon német seregtesteket, amelyek 3 hét múlva részt vettek Magyarország német megszállásában. Ez utóbbi viszont semmilyen lehetőséget sem hagyott egy lehetséges fordulópont utáni kibontakozásra.
Korábban megállapítottuk, hogy a hagyományos értelmezésű első világháborút kell ismerni ahhoz, hogy megérthessük a második világháborút. 1942–1944 során a Kállay-kormány tapasztalatot meríthetett I. (IV.) Károly 1917–1918-as béketapogatódzásaiból.
Miután az Osztrák–Magyar Monarchia Németországgal együttes kezdeményezései az Antant elutasító magatartása, illetve a győzelemre számító merev német álláspont miatt megfeneklettek, I. (IV.) Károly és gróf Ottokar Czernin közös külügyminiszter külön megegyezést szeretett volna elérni. A Központi Hatalmak 1916. december 12-i, előzetes feltételek nélküli béketárgyalások megkezdésére tett javaslatát az Antant december 30-án egy olyan válaszjegyzékben utasította el, amelyben – francia fogalmazásban – a liberális elvekre hivatkozva a háború folytatását 115indokolták. Zita császár- és királynénak, Károly nejének fivérei, Bourbon Sixtus és Xavér pármai hercegek, akik a belga hadseregben teljesítettek szolgálatot, a francia kormánykörök tudtával 1917. február 17-én gróf Erdődi Tamással, Károly megbízottjával tartott megbeszélésükön kijelentették, hogy kapcsolatot teremtenek a francia és az osztrák–magyar politikai vezetők között. Március 24-én, majd május 9-én Károly levelet intézett Sixtus-herceghez, valójában Raymond Poincaré francia köztársasági elnökhöz. Ezekben az osztrák–magyar uralkodó az elért balkáni hadicélok megtartása mellett elismerte a nagyszerb politikával és propagandával szakítani képes független Szerbia visszaállítását, Franciaország Elzász–Lotharingiára vonatkozó követeléseit, s a szuverén belga állam helyreállítását afrikai gyarmataival együtt.
Az ún. Sixtus-levelek kedvező fogadtatása nyomán 1917. augusztus 4-én Károly és Czernin Fribourgba küldte Nikolaus Revertera grófot, hogy tárgyaljon Abel Armand gróf francia megbízottal, akinek megbízatása a Monarchiával kötendő különbéke előkészítésére szólt. A találkozóról tudomása volt a németeknek is, de csak mint általános tapogatódzásokról. Mivel a Monarchia nem fogadhatta el azokat a – főként területi – kötelezettségeket, amelyeket az Antant tett Szerbia, Románia és Olaszország irányába, illetve az Antant támadás-sorozatának elhárítása és a német tengeralattjáró-háború kezdeti sikere is a németek melletti kitartásra ösztönzött, a tárgyalások augusztus végére megfeneklettek.
1917 végén a két szembenálló tömb ismét a tárgyalóasztalhoz ült. A tárgyalásokat most az Antant-hatalmak kezdeményezték, mert várható volt Oroszország kiválása a háborúból. Edward House amerikai ezredes előkészítő tárgyalásai után november 29-én az USA, Nagy-Britannia és Franciaország legmagasabb szintű képviselői felhatalmazták a brit kormányt, hogy jelöljön ki a Svájcban megtartandó tárgyalásokra megbízottat. Jan Smuts brit tábornok december 18-19-én Genfben tárgyalóasztalhoz ült az Osztrák–Magyar Monarchia delegátusával, Albert Mensdorf-Pouilly-Dietrichstein gróffal. Mensdorf az utasításokat követve kitért a különbéke elől, s a közös békét a háború előtti nyugati status quo alapján kívánta előkészíteni. Mivel ez Elzász–Lotharingia német birtoklását jelentette, ami elfogadhatatlan volt a francia revanspolitika számára, a tárgyalások ismét megszakadtak.
1918. február 1-jén francia kérésre Fribourgban újrakezdték a megbeszéléseket. A február–márciusi második Armand–Revertera-tárgyalásokon Czernin határozott utasítására az osztrák–magyar delegáció álláspontja az volt, hogy Elzász–Lotharingiának Németországnál kell maradnia, amibe Georges Clemenceau francia miniszterelnök nem egyezhetett bele. Revertera gróf ráadásul elzárkózott a különbéke elől, míg az Antant célja nem az általános béke, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia leválasztása volt Németországról. Bécs már nem volt abban a helyzetben, hogy különbékére gondolhatott volna. Károly és Czernin úgy vélte, hogy a birodalom szétesése egy különbéke megkötésével azonnal bekövetkezhetne, míg egy esetleges német győzelem lehetőséget nyújthat fennmaradására. A tárgyalások márciusban ismét, ezúttal véglegesen megszakadtak.
A titkos Sixtus-leveleket Clemenceau 1918. április 12-én nyilvánosságra hozta, hogy bizonyítsa Czernin korábbi vádjainak alaptalanságát, miszerint Franciaország Elzász–Lotharingiáért folytatja a háborút (holott nem kis részben azért folytatta), hiszen az osztrák–magyar uralkodó egy éve már elismerte a francia igényeket e területekre.
