A háború éve
A háború éve
1939. február 16-án Horthy Miklós kormányzó gróf Teleki Pált nevezte ki miniszterelnökké. Teleki többeket átvett az Imrédy-kormányból. Kormányában Keresztes-Fischer Ferenc töltötte be a belügyi, gróf Csáky István a külügyi, Bartha Károly táborszernagy a honvédelmi, Reményi-Schneller Lajos a pénzügyi, Hóman Bálint a vallás- és közoktatásügyi, gróf Teleki Mihály (1939. december 30-tól báró Bánffy Dániel) a földművelésügyi tárcát. Jaross Andor felvidéki tárca nélküli miniszter tárcája 1940. április 1-jén megszűnt, Jaross kivált a kormányból. Csáky halála miatt 1941. február 4-től a Külügyminisztérium vezetését Bárdossy László vette át.
Teleki átalakította az Imrédy-kormány 1938. novemberi válsága során kettészakadt kormánypártot, amely 1939. március 7-én felvette a Magyar Élet Pártja nevet. Ez a május 28-29-i ún. “pünkösdi választásokon” abszolút többséget nyert. A 2 és fél millió állampolgár által leadott 3,45 millió szavazatból 1,7 milliót (49,3%) kapott, amivel a 260 fős Képviselőházban 187 mandátumot (72%) szerzett. A második legjobb eredményt a szélsőjobboldali pártok érték el: 1,07 millió szavazattal (30%) összesen 49 mandátumhoz (18,8%) jutottak. Közülük a Nyilaskeresztes Párt volt a legerősebb, 754 ezer szavazattal (21%) és 28 mandátummal (10,8%), különösen előretörve a fővárosban, annak peremvárosaiban és a bányavidékeken. A választások vesztesének a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt, a Kereszténypárt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tekinthető, sorrendben 23 helyett 11 (4,2%), 14 helyett 3 (1,2%) és 11 helyett 5 (1,9%) megszerzett mandátummal. Noha a képviselői megbízatás 5 évre szólt, az 1944:VIII. törvénycikk alapján – amely 1 évvel, de legalább a háború idejére meghosszabbította a mandátumokat – az így összeállt Képviselőház funkcionált a világháború végéig.
Az 1938:XIX. törvénycikk, az ún. választójogi törvény a képviselők számát 245-ről 260-ra emelte (135-öt egyéni, 125-öt lajstromos választókerületben), s a szavazást titkossá és kötelezővé tette. Annak a 26. életévét betöltött férfinak, illetve 30. életévét betöltött nőnek, aki legalább 10 éve magyar állampolgár, 6 éve egy helyben lakik, az elemi iskola 6. osztályát (vagy más tanintézet ezzel egyenértékű osztályát) elvégezte, a lajstromos; annak a 30. életévét betöltött férfinak és nőnek, aki eleget tesz a fenti követelményeknek, ha férfi, állandó lakása és foglalkozása van és családfenntartó, ha nő, kereső férfi felesége vagy saját vagyonából él, három életben lévő gyermek anyja, egyéni választókerületben volt joga szavazni. Nem volt választójoga a fegyveres erők és a rendvédelmi testületek tényleges állományú tagjainak és a Rendőrség legénységi állományának, továbbá az elmebetegeknek, a csőd- vagy kényszeregyezségi eljárás alatt állóknak, illetve akit polgári vagy katonai bíróság jogerősen elítélt. Válaszható volt, aki választójoggal rendelkezett, betöltötte 30. életévét, az Országgyűlésnek, bármely törvényhatósági bizottságnak, községi képviselő-testületnek a választás idején vagy a megelőző 10 évben tagja volt, illetve élethivatás-szerű állandó foglalkozással bírt. Budapest és környéke, valamint a 7 törvényhatósági jogú város kivételével a választók 1-1 szavazólapon külön-külön voksoltak a pártok egyéni jelöltjeire és a területi listára.
A Teleki-kormány egyidejűleg fellépett a kommunista és a hungarista mozgalom ellen, betiltva az utóbbi működését (a kommunista párt 1919 óta illegalitásban működött). Ennek ellenére az újjáalakuló Nyilaskeresztes Párt a május 28-29-i választásokon – mint láttuk – a Magyar Élet Pártja mögött a második legnagyobb párttá vált. A választások eredményeit már a fasizmus európai előretörése befolyásolta. A kormánypártban a jobbszárny került túlsúlyba, a bethleni politika hívei egyre inkább kiszorultak. A megerősödő szélsőjobboldal, különösen a Nyilaskeresztes Párt támadta a Teleki-kormány politikáját.
Nem támadta viszont a felvidéki és a kárpátaljai revízió érdekében a kormány hallgatólagos beleegyezésével működő félreguláris szabadcsapatok tevékenységét. Az ún. Rongyosgárdát (másutt Rongyos Gárda) 1938 áprilisától állították fel a Honvéd Vezérkar 5. osztályának vezetője, Homlok Sándor ezredes és Kozma Miklós, a Gömbös- majd a Darányi-kormány volt belügyminisztere irányításával. A 19 lövészzászlóaljból, azon belül 5-15 fős harccsoportokból álló, kb. 9000 fős fegyveres formáció személyi állományát önként jelentkező tartalékosokból és szabadságolt tényleges szolgálatot teljesítőkből válogatták ki. Kiképzésük részben a Honvédségnél, részben sportversenynek álcázva történt, diverziós tevékenységre, elsősorban a csehszlovák kiserődrendszer elemeinek hátulról történő rombolására, adott esetben az arcból támadó reguláris erők segítésére.
A Rongyosgárda 1938 szeptemberében vonult fel a 55magyar–csehszlovák határra: két zászlóalj Mosonmagyaróvár, egy Komárom, egy Esztergom, öt Rétság–Romhány, egy Szécsény, egy Salgótarján, kettő Bánréve, négy Gönc–Sátoraljaújhely térségébe. Október első felében a magyar–csehszlovák határtárgyalások megindulása nyomán tizenegy zászlóaljat leszereltek, nyolcat pedig átirányítottak a kárpátaljai határszakaszra. Ekkor vonták be a szervezésbe Héjjas Ivánt, a Magyar Fajvédők Országos Szövetsége vezetőjét. Október 6-án Tarpáról a kárpátaljai Beregszász–Derczen térségében vetették be az első századot, amely 11-én harcba keveredett a csehszlovák hadsereggel. Héjjas 10-én este átdobott további három századot, amelyek 11-12-én Borzsova–Salánk körzetében léptek harcba. A harckocsikkal is rendelkező csehszlovák erők mind a négy századot szétszórták. November 21-én este egy zászlóalj Nagyszöllősön keveredett harcba csehszlovák csapatokkal, amelyeket (a határon túlról) román tüzérség is támogatott. A Rongyosgárda további nagyobb arányú alkalmazására az első bécsi döntés nyomán már nem került sor, december elején hivatalosan feloszlatták, de tagjai 1939 márciusáig, Kárpátalja visszacsatolásáig még kisebb akciókat hajtottak végre. Ilyen volt Munkács védelme január 6-án. A két nagyobb incidensben a Rongyosgárda 52 halottat és 380 foglyot vesztett.
Teleki igyekezett fenntartani az ország brit kapcsolatait. Külpolitikai téren ennek ellenére élt a Csehszlovákia felbomlása adta lehetőséggel Kárpátalja visszacsatolására. Hitler Csehszlovákia végleges szétzúzásának egyik eszközét látta a szlovák és rutén (ruszin) szeparatizmus támogatásában. A magyar kormány ennek felgyorsulását érzékelve 1939. március 10-én döntött Kárpátalja visszafoglalásáról. 12-én Sztójay Döme nagyköveten keresztül üzenetet kapott Berlinből, hogy Csehszlovákia szétesése küszöbön áll, Németország el fogja ismerni a szlovák államot, de ezzel 24 órát vár a ruszin állam esetében, ezalatt Magyarország “megoldhatja” a kárpátaljai kérdést. Még 12-én részlegesen mozgósították a gyorshadtestet. 14-én Pozsonyban Josef Tiso kinyilvánította Szlovákia függetlenségét. Hitler azonnal elismerte az új Szlovák Államot. 15-én, amikor Huszton Volosin Ágoston kikiáltotta Podkarpatszka Rusz függetlenségét, s amikor a Wehrmacht bevonult Csehországba, a Honvédség átlépte az 1938-as magyar–csehszlovák határt Kárpátalján. Cseh- és Morvaországot mint protektorátust (“védnökséget”) bekebelezték a Német Birodalomba, miként egykor Csehország volt része a Német-Római Birodalomnak.
A bevonulásban a március 14-től Kárpát-csoport-parancsnokságnak nevezett VIII. hadtestparancsnokság irányítása alatt az 1. és 2. lovasdandár, a 2. gépkocsizódandár, a VIII. hadtest 24. gyalogezrede és a VIII. hadtest katonai közigazgatási területén állomásozó határvadász- és kerékpáros-zászlóaljak vettek részt. A 13-án mozgósított és a Dunántúlról átirányított 8., 9. és 11. gyalogdandár alakulatai már Kárpátalján csatlakoztak az előrenyomuló ún. gyorscsoportokhoz, amelyek 15-én hajnalban Ungvárnál, a Tisza völgyében és Munkács körzetében lépték át a határt. Az időközben mozgósított V. és VI. hadtest Románia, a II. és VII. hadtest Szlovákia felé biztosította a bevonulást. A 15-én hivatalosan feloszlatott csehszlovák hadsereg Prchala tábornok vezette visszavonuló alakulatai nem tanúsítottak ellenállást. Kisebb összeütközésekre csak a Volosin által 1938 őszén megszervezett ukrán Szics-gárdával került sor. Szolyvára és Nagyszöllősre március 15-én, Husztra és Técsőre 16-án, Kőrösmezőre 17-én vonultak be a magyar csapatok, s 16-án jutottak ki a Vereckei-hágóhoz, 17-én az Uzsokihoz. A Vereckei-hágóban a lengyel határőrség frissen felépített díszkapuval, lengyel és magyar zászlóval, sóval-kenyérrel ünnepélyesen fogadta a történelmi magyar–lengyel határra kiérkező magyar katonákat. A bevonulásban részt vett csapatok április második felében tértek vissza helyőrségeikbe.
A balszárnyon haladó magyar seregtestek a Ung folyó völgyének biztosítása címén és a természetes határ kialakításának reményében március 23-án behatoltak az alakulóban levő Szlovák Állam területére is, átlépve a korábbi Csehszlovákián belüli szlovák–ruszin belhatárt. Berlin tiltakozására a magyar politikai és katonai vezetés már másnap Kelen–Végaszó vonalában leállította a földi csapatok előrenyomulását, azonban az összecsapások a levegőben csak ekkor kezdődtek. Március 23-án az újonnan szervezett szlovák légierő Szobráncnál támadta a magyar gépesített csapatokat, amelyek légvédelme 2 vadászgépet lelőtt. 24-én az Ungvárról felszálló magyar 1/1. vadászszázad elavult CR-32 vadászgépei Szobránc–Nagymihály térségében saját veszteség nélkül lelőttek 9 modernebb szlovák vadászgépet, egyet megrongáltak. A Debrecenből felszállt 3/4. és 3/5. bombázószázad Ju-86K-2 gépekkel Igló, a kísérő 1/2. vadászszázad CR-32 gépekkel Zsebes repülőterét támadta. Két nap alatt 16 szlovák gép veszett el a levegőben és 10 a földön. A harcok egy újabb, erőteljes német fellépés nyomán március 26-ára fejeződtek be.
1939. március 31-én kétoldalú magyar–szlovák határszerződést írtak alá, ezzel Szlovákia de facto és de jure elismerte az első bécsi döntést és Kárpátalja visszacsatolását. Ez utóbbival 12.171 km2 (ebből 12.061 km2 volt Rusinsko területe az 1938. október 5-i, Csehszlovákián belüli autonómia alapján, 110 km2-t a Honvédség Szlovákia területéből foglalt el március végén) és 670.000 fő tért vissza a Magyar Királysághoz. Az érintett lakosságnak csupán 12,7%-a volt magyar. A többséget a ruszin etnikum tette ki, amely viszont 1939-ben a magyar impériumot kívánta, s 1918 őszéig nem véletlenül érdemelte ki a “leghűségesebb nemzetiség” jelzőt, illetve a “magyarorosz” (sic!) népnevet.
Kárpátalja visszacsatolását az Országgyűlés a június 23-án kihirdetett 1939:VI. törvénycikkel iktatta be. Az 1939 tavaszán visszacsatolt területek igazgatására külön kormányzati szervet létesítettek. A kormányzó június 28-án báró Perényi Zsigmondot nevezte ki Kárpátalja kormányzói biztosává, aki a polgári közigazgatás irányítását július 7-én vette át a katonai közigazgatás vezetőjétől, Novakovszki Béla tábornoktól. Június 20-án Beregszászon megtartották a kárpátaljai vármegyék törvényhatóságainak ünnepélyes alakuló közgyűlését. E naptól az Országgyűlés sorra alkotta az 1938-as első bécsi döntéssel visszacsatolt Felvidékre, valamint az 1939-ben visszafoglalt Kárpátaljára vonatkozó törvényeket. 25-én a Vereckei-hágóban újjáavatták a milleniumi emlékobeliszket. 30-án a Felvidékről és Kárpátaljáról behívott képviselők ünnepélyesen bevonultak 56a parlamentbe. Perényi hatáskörébe tartozott a Kárpátaljára vonatkozó rendeletek és kinevezések felügyelete, valamint – szükség esetén – a helyi rendőrhatóságok és közbiztonsági szervek közvetlen utasítása. Kormánybiztossága, amelynek székhelye Ungvárott volt, 3 osztályra (I. általános közigazgatás, II. vallás- és közoktatásügy, III. gazdaság) és 3 kirendeltségre (beregi, máramarosi, ungi) tagolódott. Létszáma 30 fő körül mozgott. Perényi helyét 1940. szeptember 12-én Kozma Miklós foglalta el, őt 1941. december 17-i halála után Tomcsányi Vilmos Pál volt belügyminiszter követte. Hármójuk főtanácsadója Ilniczky Sándor ungvári görögkatolikus nagyprépost volt. Magyarország német megszállása után Vincze András nyugállományú altábornagyot nevezték ki kormányzói biztossá.
A magyar–szlovák kapcsolatok az 1939. március 31-i kétoldalú határegyezménnyel nem jutottak nyugvópontra. Magyarország és az első Szlovák Köztársaság viszonyának megértéséhez vissza kell menni időben negyedszázadot és – legalább nagy vonalakban – felvázolni az előzményeket. A magyarországi Szlovák Nemzeti Párt (Slovenská Národná Strana, elnöke Matu Dula) és a Szlovák Néppárt (Slovenská udová Strana, elnöke Andrej Hlinka) 1918-ban már aktívan politizált annak érdekében, hogy a szlovák nemzet autonómiát nyerjen – a Magyar Királyság keretében. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor az Antant által támogatott cseh emigráció fellépése nyomán azonban létrejött a szlovákságot is betagoló, cseh szupremációjú, hivatalosan 1918. október 28-án megalapított első Csehszlovák Köztársaság.
A Csehszlovákián belüli Szlovákia nem kapta meg a cseh emigráció ígérte autonómiát. 1918 novemberében Dula és Hlinka titokban tárgyalt gróf Károlyi Mihály magyar miniszterelnökkel arról, hogy Magyarország és Szlovákia hasonlóan kapcsolódjon egymáshoz, mint Ausztria és Magyarország: a közös kül-, had- és pénzügy mellett a két ország teljes belpolitikai szuverenitással bír, beleértve saját kormány alakítását is. Mikor e tárgyalások Prága tudomására jutottak, Edvard Bene nem késett a válasszal: 1918. december 10-én a teljhatalommal felruházott Vavro robár vezetésével Zsolnán (ilina) megkezdte működését a csehszlovák kormánynak alárendelt Szlovák Minisztérium.
Két nappal később Kassán (Koice) kikiáltották az önálló Szlovák Köztársaságot. Vezetője, Vladimir Dvortsák, aki tartott a cseh imperializmustól, szintén kereste a kapcsolatot a magyar kormánnyal. December 12-én a Felső-Vág völgyében az Olasz Légió 6. és 7. hadosztálya olasz parancsnokok vezette cseh legénységgel megindult kelet felé. Késleltette őket, hogy 15-én a Szepességben lengyel csapatok lépték át a magyar határt. A lengyel–cseh összecsapások 24-éig tartottak. 24-én az Antant budapesti missziójának vezetője, a francia Fernand Vix alezredes jegyzékben szólította fel a magyar kormányt csapatainak kivonására a szlováklakta területekről. December 29-én Frantiek Schöbl ezredes cseh csapatai bevonultak Kassára, az önálló Szlovák Köztársaság megszűnt.
Noha megvolt rá a szándék, a viharos magyarországi belpolitikai változások nem engedtek időt a magyar kormányzatnak a gyors cselekvésre a szlovákok irányába. A belpolitikailag autonóm Slovenská Krajina (a békeszerződés ratifikálása utáni) megszervezéséről szóló 1919:XIX. törvénycikket csak 1919. március 12-én hirdették ki, amikor a csehszlovák állam már minden tekintetben funkcionált a szlováklakta területeken.
1919 tavaszán történt még egy kísérlet Magyarország és Szlovákia föderatív összekapcsolására. Április 16-án Eperjesen (Preov) kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. A magyar Vörös Hadsereg hadműveleteket kezdett, s Kassától északkeletre szétszakította egymástól a csehszlovák és a román hadsereget. A támadást azonban a magyar tanácskormány a párizsi békekonferencia elnöke, Georges Clemenceau, továbbá Csicserin szovjet-orosz külügyi népbiztos felszólítására megállította, és visszavonult. A csehszlovák hadsereg másodszor is leverte az önálló Szlovákiát. Július 1-jén Pozsonyban, amely február 4. óta a Prágának alárendelt Szlovák Minisztérium székhelye volt, Ágoston Péter magyar igazságügyi népbiztos és Eugen Mittelhauser csehszlovák tábornok fegyverszünetet írtak alá. Ebben a magyar fél elismerte a csehszlovák közigazgatást a Felvidéken. Az önálló Szlovákia megteremtése 20 esztendőre lekerült a napirendről.
Az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezmény után, október 6-án Szlovákia megkapta a húsz éve ígért autonómiát. Miután a november 22-én ezt törvénybe iktató prágai Nemzetgyűlés továbbra is egységes csehszlovák nemzetről beszélt, s nem ismerte el önálló államalkotó nemzetnek a szlovákságot, adódott volna a lehetőség a kapcsolat felvételére az ezt ab ovo elismerő magyar kormányzattal. Az események azonban más irányt vettek, mivel az első bécsi döntést a szlovák vezetők, élükön a Hlinka Szlovák Néppártja (Hlinková Slovenská udová Strana) vezetőjével, Josef Tisoval, ellenséges lépésnek tekintették. Tovább fokozta a magyar–szlovák politikai ellentéteket, hogy mikor Szlovákia (Slovensko) megteremtette teljes függetlenségét, a Kárpátalját (Rusinsko) visszafoglaló magyar hadsereg kelet felől átlépte Slovensko és Rusinsko Csehszlovákián belüli határát, és néhány napos nem deklarált háborút vívott az alakuló szlovák haderővel.
A magyar vezetés ezzel párhuzamosan nem vetette el annak lehetőségét, hogy – felelevenítve a húsz évvel korábbiakat – kialakítsa Magyarország és Szlovákia föderatív államszövetségét. Noha a Szent István-i állameszme nem tűnt el a magyar politikából, a reálisan gondolkodó vezetők, köztük gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Bethlen István, a magyar politika “szürke eminenciása” látták, hogy az 1918 előtti határok helyreállítására nincs sok esély. Szlovákia partnerként történő megnyerése viszont esélyt ad arra, hogy a benei Csehszlovákia restaurálására nem kerül sor. Nem utolsósorban ezért Magyarország volt az első, amely Németország után elismerte a Szlovák Állam függetlenségét. Ez 1939. március 17-én történt, mindössze három nappal azután, hogy Szlovákia függetlenné vált. (Szlovákiát ezt követően még 25 állam ismerte el, köztük a Szovjetunió.)
Mind a magyar, mind a szlovák politikai vezetés ebben a megközelítésben a “kisebbik rosszat” választotta. A magyar az 1939. március 31-i magyar–szlovák határegyezménnyel lemondott a történelmi Magyarország határainak helyreállításáról, de – legalábbis úgy vélte – megteremtette 57a két szuverén állam föderatív szövetségének távlati lehetőségét. A szlovák vezetők úgy gondolkodtak, hogy a kétoldalú határegyezmény aláírásával lemondanak a déli sávról és a keleti másfélezer km2-ről, ám negligálják annak lehetőségét, hogy a magyar hadsereg elfoglalja Szlovákia teljes területét. Ilyen terv egyébiránt nem készült a Honvéd Vezérkarnál, s ilyen elképzelés nem vetődött fel a magyar politikai vezetésben sem. A gondolat azért merülhetett fel a szlovák vezetőkben, mert Hitler erre 1939 márciusában többször célzott a velük folytatott tárgyalásokon, éppen akkor, amikor a német hadsereg bevonult Cseh–Morvaországba, a lengyel hadsereg kisebb északi területrészekre, a m. kir. Honvédség pedig Kárpátaljára. A szlovák vezetés ráadásul a határszerződés ellenére is folyamatosan arról szónokolt, hogy az első bécsi döntés csupán ideiglenes állapotot jelent. A két ország viszonyában kialakult a konföderáció vagy megszállás 1944 őszéig végighúzódó kettőssége.
A területi problémák végigkísérték a két ország viszonyát. Hitler többször és mindkét félnek célzott az első bécsi döntés revíziójára – annak a félnek a javára, akivel éppen tárgyalt. Látni kell azonban, hogy Hitler tényleges célja egyáltalán nem a határmódosítás volt, ennek kilátásba helyezésével mint a politikai zsarolás eszközével élt annak érdekében, hogy mind Magyarország, mind Szlovákia a Német Birodalom érdekeinek megfelelően vegye ki részét a háborúból.
A magyar kormányzat a német politikai célzások ellenére véglegesnek fogadta el az 1939. március 31-én kétoldalúan rögzített határokat. Nem kezdeményezte az első bécsi döntés megváltoztatását, ellenkezőleg: az utolsó pillanatig szalmaszálként ragaszkodott ahhoz, hogy azt Nagy-Britannia és Franciaország is hallgatólagosan elismerte, mivel a müncheni egyezmény záradékából kiindulva előre lemondott döntőbírói jogairól Németország és Olaszország javára. Ennek bizonyítéka a magyar minisztertanács 1944. augusztus 25-26-i ülése is, amit Románia átállása nyomán hívtak össze. Ott felvetődött Szlovákia szövetségesi megbízhatóságának kérdése is. Az ülés jegyzőkönyve tartalmazza ugyan Szlovákia megelőző megszállásának igényét, ám nem a magyar haderő által. A magyar kormány Németországnak javasolta azt, a szlovák államiság megtartásával; hasonlóan, mint történt március 19-én Magyarországon. Az 1938-ban megvont határ módosítása vagy magyar bevonulás szóba sem került. Szlovákia német megszállása augusztus 29-étől meg is történt, de ahhoz még Josef Tiso szlovák államelnök kérésére is szükség volt.
A szlovák kormányzat nem fogadta el ennyire egyértelműen véglegesnek az 1939. március 31-én kétoldalúan rögzített határokat. A szlovák politikusok minden személyes találkozáskor – a tárgyalások napirendi pontjaitól függetlenül – kérték Hitlert az első bécsi döntés felülvizsgálatára. A Führer sosem zárkózott el, de azt minden alkalommal a háború utánra halasztotta. Nincs tudomásunk arról, hogy a magyar kormányzat – a németek felé – reagált volna ezekre a szlovák felvetésekre.
Az ilyetén szlovák megnyilatkozások időnként magának Szlovákiának okozták a legnagyobb kárt. Példa erre a német–lengyel háború kitörése körüli néhány nap. Berlinben 1939 augusztusának végén felvetették, hogy Szlovákiának, amely – az előzetes egyeztetések szerint – belép a háborúba, azonnali gazdasági segítségre volna szüksége, például 25.000 t szénre és 150 vagon sertészsírra. Sztójay Döme berlini magyar követ jelezte, hogy Magyarország rendelkezik megfelelő tartalékokkal, s hajlandó Szlovákiának e tételeket átadni. Már ki is tűzték a szállításra és az ellentételezésre vonatkozó tárgyalások időpontját. Augusztus 29-én azonban a Slovenská Pravdában Alexander Mach szlovák propagandafőnök ingadozó magatartással vádolta meg Magyarországot: nem vall nyíltan színt Németország mellett, s így maga teszi kérdésessé az első bécsi döntéssel visszanyert területek megtartását. A cikk nyomán magyar részről lefújták a gazdasági tárgyalásokat.
Hogy Hitler mennyire nem vette komolyan saját ígéreteit az első bécsi döntésben megvont határ módosítására, arra ismét a német–lengyel háború a legjobb példa. Szlovákia Németország oldalán megtámadta Lengyelországot. Igaz, hogy a szlovák hadsereg az 1938 őszén elvesztett területek visszaszerzésére indult meg, de ezzel Szovákia volt az első állam, amelynek csapatai német szövetségben harcoltak. Magyarország ezzel szemben megtagadta a német csapatok átvonulását területén, de befogadta a lengyel menekülteket, sőt több tízezer lengyel katonát továbbsegített a Németországgal hadiállapotban álló Franciaországba. A határmódosításra Szlovákia javára mégsem került sor...
1919. szeptember 11-én a szlovák kormány csapatai átengedését kérte Magyarország területén Lengyelország irányába. A magyar kormány ezt elutasította, amiben része volt annak is, hogy a budapesti szlovák követség által szóbeli jegyzék formájában átadott kéréssel egy időben a szlovákiai napilapokban megjelent Mach néhány nappal korábban elmondott irredenta beszéde, miszerint német ígéret alapján a közeli napokban sor kerül az első bécsi döntés revíziójára. Utólag tudjuk, hogy akkor éppen nem hangzott el konkrét német ígéret, de a magyar kormány ezt másként látta. Csak egy napja múlt, hogy elutasították a német átvonulási kérelmet (lásd lejjebb), s tudták, hogy ezt Berlinben nem veszik jó néven, ráadásul az első lengyel menekültek már beléptek az országba. Ismeretek hiányában tarthattak attól, hogy ha a szlovák hadsereg belép Magyarország területére (Kassa térségében), s esetleg ott is marad, akkor kiújulnak a fél évvel korábbi szlovák–magyar összecsapások. Ez esetben Németország hasonlóan vet véget azoknak, mint márciusban, ám ahogyan akkor a magyar csapatok által elfoglalt területeket Magyarország megtarthatta, úgy most Szlovákia részesülhet ugyanebben. A szlovák vezetés viszont azt neszelhette meg, hogy a német vezetés titokban egykori osztrák-galíciai területeket (Stanislau, Nadworna, Kolomea térsége) ajánlott fel Magyarországnak, ha belép a háborúba. A magyar kormány ugyan visszautasította a német felajánlást, ám erről Pozsonyban nem tudtak. Ismeretek hiányában tarthattak attól, hogy mivel a magyar haderő harcértéke többszöröse a szlovákénak, Magyarország előnybe kerül Szlovákiához képest, s ez esetben az első bécsi döntés revíziója Szlovákia kárára következik be.
E két eset hozzájárult a Magyarország és a Szlovákia közötti bizalmatlanság elmélyüléséhez. Tovább mélyítette 58a problémákat a nemzeti kisebbségek helyzete. Az 1940. decemberi szlovákiai népszámlálás szerint az ország lakossága 2.653.053 fő volt, amelynek 85%-a szlovák, 130.000 német, 89.000 zsidó, 80.000 cseh, 79.000 ruszin, 67.000 magyar. Az 1941. január 31-i magyarországi népszámlálás szerint az ország 13.643.620 lakosának 2,6%-a (354.734 fő) szlovák volt. Az első bécsi döntésben érintett területek lakosságának a magyar népszámlálási adatok szerint 84%-a volt magyar, a szlovák hatóságok szerint azonban – az 1930-as csehszlovák népszámlálásra történő hivatkozással – csak 57%-a.
Ivan Kamenec csehországi történész állítása szerint “a pozsonyi kormány az ország területén élő magyar kisebbséggel túszként bánt.” Erre a szlovák alkotmány 95. paragrafusa adott lehetőséget, amely a nemzeti kisebbségek jogait attól tette függővé, hogy az adott nemzet anyaországában milyen jogok illetik meg a szlovák nemzeti kisebbséget. A szlovák hivatalos szervek e jogszabályra hivatkozva korlátozták a magyar nyelvű sajtótermékeket, egyesületeket, a magyar nyelvhasználatot, s iskolákat zártak be. A magyar vezetés viszont éppen ezen intézkedésekre hivatkozva tett hasonló lépéseket. Erre volt példa a szlovákiai Magyar Katolikus Figyelő című lap megjelenésének korlátozása, majd felfüggesztése, illetve a magyarországi Slovenské Noviny fokozott cenzúrázása. A nemzeti kisebbség fogalma sem volt azonos a két országban. Magyarországon már 1918 végén szakítottak az egy politikai nemzet elvével, Szlovákiában viszont – Tiso szavaival – “egy Isten, egy nemzet, egy szervezet, egy párt” létezett még 1939–1945 között is. A magyar vezetés próbált hatni a szlovákra e tétel módosítása érdekében, ám ez ellenkező hatást váltott ki. A szlovákiai magyarság elleni korlátozó intézkedéseket aztán a magyarországi szlováksággal szembeni lépések követték, s ezzel az ördögi kör bezárult.
Feszültséget teremtett a két ország között a zsidókkal szembeni eltérő bánásmód is. A Szlovák Állam még meg sem alakult, amikor a Csehszlovákián belüli autonóm kormány már ellentétbe került Magyarországgal. 1938. november 5-ére virradóra sok zsidót áttoloncoltak azokra a területekre, amelyekre az első bécsi döntés értelmében aznap a Magyar Királyi Honvédség megkezdte a bevonulást. 1938-tól kezdve Magyarországon négy zsidótörvényt hoztak. Korlátozták a zsidók állampolgári, emberi és gazdasági jogait – amit nem lehet eléggé elítélni –, de 1944. március 19-ig nem érte őket fizikai bántódás. Gettókba kényszerítésük, majd deportálásuk csak ezt követően vette kezdetét. A német megszállás előtt Magyarország nagyobb számban fogadott be máshonnan menekülő zsidókat, köztük sok ezer szlovákiai illetőségűt is.
A szlovák kormány 1939–1940-ben lehetővé tette a megfelelő váltságösszeget kifizető zsidók számára a kivándorlást. Az összeget nem egy esetben külföldi, köztük magyar zsidó szervezetek adták össze. Ez, noha az Európa-szerte akkor még konvertibilis pengőt a szlovák hivatalos szervek elfogadták, irritálta a szlovák közvélemény antiszemita rétegeit. A szlovák kormány 198/1941. számú, 1941 szeptemberében kiadott rendelete, az ún. Zsidó Kódex már faji alapon hozott szigorú rendszabályokat, köztük megtiltotta a költözést. Bő fél év elteltével megkezdődött a szlovákiai zsidók deportálása. Esterházy János, a Magyar Párt (Madarská Strana) elnöke 1942 májusában a szlovák parlamentben egyedüli képviselőként utasította el nyíltan a zsidók deportálásáról szóló törvény megszavazását. Ez, valamint hogy a zsidók most már szöktek Magyarország irányába, s nemegyszer a határ menti magyar kisebbség segítségével, nem segítette a két ország közti feszültség oldását. A német megszállásáig a szlovák propaganda “nagybirtokos-zsidó” államnak nevezte Magyarországot. Ez abban a korban eleve nem lehetett igaz, de nem is jelentett jó üzenetet Németoszág irányába. A magyar propaganda válasz gyanánt a pánszlávizmust vetette a szlovák vezetés szemére. Ez sem volt természetesen igaz a náci Németország uralta Európában, ám ezt sem értelmezhették pozitív üzenetként Berlinben.
A szlovák vezetés időről időre tapogatódzott Bukarestben és Zágrábban a Kisantant feltámasztásáról. Noha a Muraköz kapcsán kialakult magyar–horvát területi vita egészen 1945-ig tartott, Horvátország nem volt kész egy ilyen kapcsolat kialakítására a német szövetségi rendszeren belül. Románia hajlandósága meg is lett volna, ám a német politikai és biztonsági szervek éberen figyelték a magyar–román viszonyt, s idejében közbeléptek. Tudták, hogy Magyarország és Szlovákia viszonya egymással perben álló szomszédokhoz hasonlítható, akik egy ujjal sem nyúlnak egymáshoz, ám Magyarország és Románia között bármikor kitörhet a háború. S ezt a keleti front háta mögött nem engedhették meg.
Nem segítette elő a két ország közeledését az sem, hogy a Vatikán csak ügyvivői szinten képviseltette magát Pozsonyban, miután a szlovák kormány nem értett egyet az egykori prágai nuncius (követ) 1939 nyári kinevezésével pozsonyi nunciusnak. Budapesten viszont a nuncius mindvégig mint a diplomáciai testület doyenje funkcionálhatott, sőt 1942-ben még szót is emelt a Szentszéknél a szlovákiai zsidók érdekében.
A fenti problémák mellett is a két ország úgy-ahogy fenntartotta egymással a normális viszonyt. A fronton a két ország hadserege szövetségesként harcolt, s az 1939-es kezdeti feszültségek után fokozatosan lecsökkentették a közös határ mentén vagy közelében állomásozó csapatok létszámát. A keleti front déli szárnyán harcoló szlovák erők a Románia átállása utáni napokban Magyarországra hátráltak vissza, ahol újjászervezésre kerültek, s mint a szlovák 1. műszaki hadosztály részt vettek a Margit-vonal Duna–Balaton közötti szakaszának építésében. A magyar–szlovák katonai kapcsolatok a két ország politikai viszonyához képest jobban alakultak, amihez hozzájárult Kéri Kálmán magyar katonai attasé és Ferdinand atlós szlovák hadügyminiszter közös szolgálati múltja az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből, illetve még onnan eredő személyes barátsága.
A két ország kölcsönösen engedte, hogy követségeik segítsék a nemzeti kisebbségek kulturális tevékenységét. Ján pisiak, aki 1939. május 23. és 1944. október 16. között képviselte Szlovákiát Budapesten, a teljesség igénye nélkül segítette például a szlovákiai zsidók átjutását és a nyugati (például francia és belga) hadifoglyok átszökését Magyarországra, illetve 1944 szeptemberétől egyidejűleg képviselte Budapesten a Tiso-féle Szlovák Államot, valamint (a pozsonyi kormányzat előtt titokban) a szlovák 59nemzeti felkelést irányító Szlovák Nemzeti Tanácsot. pisiak szolgálati ideje alatt Pozsonyban három magyar követ váltotta egymást: Szabó György, Kuhl Lajos és Forster Pál.
A magyar állam semleges álláspontra helyezkedett a szlovák nemzeti felkeléssel kapcsolatban. A magyar haderő nem vett részt a németek katonai akcióiban a felkelés felszámolására, a határőrizeti szervek átengedték a szlovák összekötőket. Történt ez Románia átállása után közvetlenül, amikor a front már belépett Magyarország területére: a magyar vezetés így akarta elősegíteni közeledését a szövetségesekhez a háborúból való kiugrás érdekében. Ez tette lehetővé – többek között – a magyar fegyverszüneti delegáció kijutását is a felkelők kezén lévő Zólyomon keresztül a Szovjetunióba. A szlovák nemzeti felkelésben egyébként igen sok magyar vett részt.
A két közép-kelet-európai ország között a gazdasági kapcsolatok voltak a legjobbak. Mindkét állam vezetését az a felismerés irányította, hogy gazdaságilag csak együtt lehetnek életképesek. A német gazdasági nyomás egyformán sújtotta mindkét országot, gondoljunk például arra, hogy a német államadósság Magyarországgal és Szlovákiával szemben egyaránt folyamatosan nőtt. A egyre javuló gazdasági kapcsolatrendszer, valamint a magyar és a szlovák nép közötti, alapvetően normális viszony magában hordta annak csíráját, hogy előbb-utóbb a politika szintjén is normalizálódnak a viszonyok a két ország között. Ez azonban a háborús összeomlás következtében már nem történhetett meg.
Visszatérve 1939-hez: Nagy-Britannia hallgatólagosan elfogadta ugyan a kárpátaljai újabb terület-visszacsatolást, de figyelmeztette a magyar vezető köröket, hogy az ország megítélése azon múlik majd, milyen magatartást tanúsít egy esetleges háború esetén. Franciaország sem tiltakozott, igaz, hallgatólagos beleegyezését sem nyilvánította ki semmiféle nyílt vagy titkos csatornán – egyszerűen elfeledte volt keleti szövetségesét, Csehszlovákiát. Teleki augusztus végén ígéretet tett Londonnak arra, hogy Magyarország nem adja fel fegyveres semlegességét. Ezt megelőzően, Mussolini júliusi üzenetére válaszként (miszerint Magyarország tegyen írásbeli nyilatkozatot, hogy háború esetén a Tengelyhatalmak politikájához tartja magát) Teleki július 24-én két levelet küldött a Führernek és a Ducénak. Az első levélben, elfogadva Mussolini üzenetét, burkolt célzást tett arra, hogy Magyarország szuverenitása azzal együtt sem sérülhet. A további szorosabb együttműködés kialakításához háromoldalú német–olasz–magyar tanácskozást javasolt. A másodikban nyíltan leírta: Magyarország “erkölcsi megfontolásból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletet kezdjen Lengyelország ellen”. A magyar kormányfő levelei olyan erőteljes német ellenérzést és tiltakozást váltottak ki, hogy gróf Csáky István külügyminiszter augusztus 8-án, majd másnap Sztójay Döme berlini követ – Teleki előzetes megkérdezése nélkül – hivatalos kormányjegyzékben mindkét levelet visszavonta.
1939. május 22-én – mint láttuk – Németország és Olaszország 10 évre szóló szövetségi szerződést kötött. Az ún. Acélpaktum bármilyen háború esetére kilátásba helyezte egymás kölcsönös katonai támogatását. Az 1939 tavasza óta folyó háromoldalú brit–francia–szovjet tárgyalások kudarcát követően, augusztus 23-án Ribbentrop német külügyminiszter és Molotov szovjet külügyi népbiztos Sztálin jelenlétében megnemtámadási szerződést írtak alá Moszkvában. A szerződés titkos záradéka (Lengyelország közepén) megvonta a két birodalom befolyási övezetének határát, s konzultációt írt elő európai változások esetére. Hitler e szerződés birtokában 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot, amellyel viszonya a megoldatlan danzigi kérdés kapcsán egyre feszültebbé vált. Ürügyként a gleiwitzi incidenst jelölte meg (lengyel egyenruhába öltöztetett németek támadták meg a határ menti német rádióadót). A német támadásra Nagy-Britannia és Franciaország 3-án hadüzenettel válaszolt. 17-én keletről szovjet csapatok támadták hátba a hősiesen védekező, ám folyamatosan hátráló lengyel hadsereget. Európa közepén kitört a háború. Kezdetét vette a XX. századi világháború harmadik szakasza.
Magyarország ekkor még semleges maradt. A kormány 1939. szeptember 2-án, élve a március 11-én kihirdetett honvédelmi törvény (1939:II. törvénycikk) adta lehetőséggel, bevezette a kivételes hatalmat. Korlátozta az egyesülési és gyülekezési jogot, valamint a sajtószabadságot (bevezette az előzetes cenzúrát), a napilapok terjedelmét 30-40%-kal csökkentette, s meghatározta, hogy a heti rádióműsoron kívül más mellékletek nem jelenhetnek meg, szabályozta a közellátás rendjét, zár alá vont egyes anyagkészleteket, rögzítette a közszükségleti cikkek árait, fokozatosan bevezette a jegyrendszert, intézkedett a légoltalom szervezetének kiépítéséről, felfüggesztette a stratégiai iparágakban és kereskedelmi ágazatokban dolgozók munkaidő-korlátozására és fizetett szabadságára vonatkozó rendelkezéseket, s hadiüzemmé nyilvánította a legfontosabb gyárakat és közüzemeket, ezzel a katonai törvénykezés hatálya alá vonva az ott dolgozókat.
A kivételes hatalom felhatalmazta a kormányt a rendeleti úton történő kormányzásra. Olyan intézkedések megtételére volt jogi lehetősége, amelyeket háború idején vagy az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély esetén tartott szükségesnek, s azok a honvédelem érdekében akkor is eltérhettek a hatályos törvényektől, ha egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartoztak. Az így kiadott rendeleteket a kormány köteles volt (utólag) bemutatni az Országgyűlés két házából választás útján kialakított 36 fős, a visszacsatolások után 42 tagú bizottságnak. Bár a kivételes hatalom alapján nem lehetett az államfői hatalom és az önkormányzatok rendszerét módosító jogszabályokat kiadni, a kormány szüneteltethette az önkormányzati testületek működését, megsemmisíthette a helyi hatóságok határozatait, s a közigazgatás vezetésére kormánybiztost rendelhetett ki.
Ugyancsak a honvédelmi törvény kötelezte munkával teljesítendő honvédelmi szolgálatra a fegyveres szolgálatra egészségügyi, származási, vallási, erkölcsi, politikai vagy egyéb okból alkalmatlannak talált személyeket. A törvény alapján, a háborús feszültség fokozódásával 1939. július 1-jétől a kolozsvári IX. hadtest területén 3, a budapesti I. és a miskolci VII. hadtestnél 2-2, a II-VI. és a VIII. hadtestnél 1-1 közérdekű munkaszolgálatos (“muszos”) zászlóaljat állítottak fel. Mozgósításkor a zászlóaljak és a bevonulási 60központok “muszos” századokat állítottak fel. A katonai munkaszolgálatos századokba főleg nemzetiségiek, a kisegítőkbe zsidók, a különlegesekbe politikailag megbízhatatlanok kerültek. Az effajta katonai munkaszolgálat egyedülálló volt a német szövetségi rendszerben. Az 1942:XIV. törvénycikk már azt írta elő, hogy a zsidók vagy zsidónak minősítettek honvédelmi kötelezettségüknek csak kisegítő munkaszolgálattal tehetnek eleget. Előfordult, hogy a fronton életveszélyes feladatokat kellett végezniük, s hogy a felügyeletükkel megbízott keretlegénység kegyetlenül bánt velük. E kilengések megakadályozására hozta létre Szombathelyi Ferenc vezérkarfőnök és Nagy Vilmos honvédelmi miniszter a harctéri, valamint a hátországi munkaszolgálatos alakulatok felügyelője szolgálati beosztásokat. Az előbbit Tanító Béla vezérőrnagy, az utóbbit Rőder Jenő vezérőrnagy töltötte be. Az 1943. januári doni visszavonuláskor a munkaszolgálatosok vesztesége igen magasra rúgott, ám volt olyan századuk, amelyik fegyvert kért és kapott, s részt vett a szovjet előretörés lassításában. A német megszállás után, 1944. június 17-én rendelet jelent meg arról, hogy a hátországban dolgozó zsidó munkaszolgálatosokkal mint hadifoglyokkal kell bánni. 1944 nyarától erődítések építésére is alkalmazták őket. Egyes századoknál az embertelen körülmények és a kegyetlenkedések miatt sokan elpusztultak, ami a nyilasok hatalomra jutása után csak rosszabbodott. Ezzel együtt is volt nem egy olyan munkaszolgálatos alakulat, ahová a deportálás elől menekítve hívtak be zsidó férfiakat. A nagybányai munkaszolgálatos zászlóaljat felügyelő Reviczky Imre alezredes például a háború után elnyerte az Izraelben kiadott Yad Vashem kitüntetést.
A háború kitörését követően 1939. szeptember 9-én a német kormány kérte, hogy Magyarország bocsássa rendelkezésre Lengyelországba irányuló csapatszállításaihoz a Kassa–Nagyszalánc vasútvonal első bécsi döntés óta magyar területen futó néhány km-es szakaszát. A Teleki-kormány, amely nem kívánt a nyugati hatalmakkal konfliktusba keveredni, illetve baráti kapcsolatokat ápolt Lengyelországgal, ezt megtagadta, pedig Berlinben egy esetleges galíciai annexió lehetőségét is (az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területein) megcsillantották Budapest előtt. A német kérésnek elsősorban politikai célja volt, a hadjárat második hetében katonai szükségszerűség már nem indokolta azt. A német csapatokat átengedő magyar vezetés saját fegyveres semlegességi pozícióját negligálhatta volna Nagy-Britannia előtt, s ezt Berlinben is tudták. Ráadásul a magyar–lengyel határ lengyel oldalán szétbontakoztatva csapataikat – amelyek abban az időpillanatban csak a szóban forgó vasútvonalon kerülhettek volna Dél-Lengyelországba – megelőzhették volna, ami következett: a menekültek, köztük lengyel katonák beáramlását Magyarországra.
A lengyel összeomlást látva a Teleki-kormány szeptember 18-án megnyitotta a magyar határt a menekülő lengyelek előtt. Az első, még polgári menekültek szeptember 10-én lépték át Kárpátalján fél éve helyreállított történelmi magyar–lengyel határt. 17-én Budapesten magyar–lengyel tárgyalások kezdődtek a lengyel fegyveres erők átmenekítéséről magyar területre. (A Lengyelországgal szövetséges viszonyban lévő Romániába már korábban menekültek lengyel katonák és politikusok, ám őket ott internálták.) Néhány nappal később már a szovjet csapatok elől menekülő lengyelek is érkeztek Magyarországra. Az összeomlás napjaiban, 24-én Edward Rdz-Smygly marsall, lengyel főparancsnok a hadsereg még harcoló részeit a Magyarországra történő visszavonulásra utasította. Nem sok idejük maradt: a szovjet hadsereg 27-én elérte a magyar határt Kárpátalján.
1939 őszén mintegy 55-60 ezer lengyel katona és polgári személy (ebből 4 ezer zsidó) érkezett Magyarországra. Közülük 20-25 ezren továbbindulhattak a Franciaországban újjászervezés alatt álló lengyel hadseregbe. 1939. november 18-án Wladyslaw Sikorsky tábornok, a franciaországi Angers-ben megalakított emigráns lengyel kormány miniszterelnöke (egyben hadügyminisztere és a Lengyel Fegyveres Erők főparancsnoka) egyezményt kötött a brit, 1940. január 4-én a francia kormánnyal a lengyel hadsereg újjászervezéséről. December 31-én felhívásban szólította fel az Európa különböző országaiban tartózkodó lengyel menekülteket, hogy jelentkezzenek e hadseregbe. Felhívásában külön is megszólította a Magyarországon lévő menekülteket, elsősorban a katonákat – Angers-ben akkor már tudták, hogy milyen nagy létszámú lengyel van Magyarországon. A szervezés párhuzamosan folyt Franciaországban, Angliában, Lengyelországban és Szíriában. Év végéig (a Szovjetunió által megszállt lengyelországi részeket nem számítva) 100 ezer katona jelentkezett hazai földön (!), 40 ezer Franciaországban, 35 ezer más idegen országokban. Ez utóbbi 75 ezerből jutott ki 20-25 ezer Magyarországon keresztül.
A francia összeomlást követően Sikorsky Londonba tette át székhelyét. 1940. augusztus 5-én újabb katonai egyezményt kötött a brit kormánnyal. Ennek értelmében augusztus 22-én az összes lengyel alakulat belépett a Brit Nemzetközösségi Szövetséges Katonai Parancsnokságának kötelékébe. Ennek elvi alárendeltségében alakította meg a Sikorsky-kormány 1942. február 14-én a Honi Hadsereget (Armija Krajowa). E név “felújított” volt: 1918–1920-ban Jozef Pisudsky ennek élén teremtette és óvta meg a XX. századi Lengyelországot. A Magyarországra menekült lengyel katonák a német megszállásig tartották a kapcsolatot a Honi Hadsereggel. 1944. augusztus 1-jén az Armija Krajowa kirobbantotta a varsói felkelést, amit október elejére a német csapatok levertek (Sztálin hallgatólagos segítségével, aki már a háború utáni időkre gondolva leállíttatta a szovjet csapatok előrenyomulását, hogy az Armija Krajowa “megfogyatkozásával” is segítse a szovjet gyámsággal megszervezett lengyel Népi Hadsereget, az Armija Ludowát). A felkelés két hónapjában a lengyelek a magyar II. tartalékhadtest arcvonalán keresztül és katonáinak segítségével tartották a kapcsolatot a bekerítésen kívül lévő bajtársaikkal.
A Magyarországon maradt lengyel menekültek a német megszállásig békében élhettek. Élénk politikai és kulturális életet folytathattak, kapcsolatot tarthattak a lengyelországi ellenállással, a Pilis-hegységben működhetett egy, az Armija Krajowa számára személyi utánpótlást és anyagi ellátást szervező titkos hadtestparancsnokság. Zamárdiban, majd Balatonbogláron lengyel gimnázium, s az országban több mint 30 lengyel elemi iskola nyithatta 61meg kapuit. 500 lengyel egyetemista folytathatta tanulmányait magyar felsőoktatási intézményekben. A lengyel menekültek munkalehetőséget kaptak, lakótáboraikból szabadon jártak ki dolgozni, s munkájukért fizetést kaptak. Akinek nem jutott munkahely, magyar államsegélyben részesült. 1939. szeptember végén a lengyel menekültek gondozására több szervezet is alakult, így a Belügyminisztérium (idősebb) dr. Antall József vezette IX. osztályán a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság, a Honvédelmi Minisztérium Baló Zoltán ezredes irányította XXI. osztályán a Lengyel Menekülteket Védelmező Bizottság és a Stefan Dembiński lengyel (!) tábornok vezetése alatt álló Lengyel Katonák Képviselete. 1940. február 20-án alakult meg Esztergomban a Menekült Lengyel Papokat Segélyező Papi Bizottság. 1941 januárjáig a lengyel nagykövetség tovább működött. Mindezekkel szemben a budapesti német nagykövetség hiába tiltakozott.
A német megszállás után, 1944 áprilisától a Sztójay-kormány – német nyomásra – megkezdte a lengyel menekültek összegyűjtését, gyakorlatilag internálását néhány táborba. Szeptember 1-jén a Honvédelmi Minisztériumban felállították a Lengyel Internált Katonák Központi Táborparancsnokságát. A fokozódó német ingerültség hatására, megvédésük érdekében Horthy kormányzó augusztus 18-án elismerte a lengyel menekültek felett a Nemzetközi Vöröskereszt illetékességét, amely Budapesten lengyel alosztályt alakított. Október 20-án a Szálasi-kormány hivatalosan átadta a lengyeleket a németeknek, akik megkezdték elszállításukat a koncentrációs táborokba (a háború előrehaladása miatt csak keveseket tudtak deportálni). Sokakat a magyar lakosság és a Honvédség menekített meg. A nyilas érát túlélők első csoportja 1945. április 23-án indult haza.
A téma egységességéért itt kell megemlíteni, hogy a Magyar Királyság területén más államok polgárai is menedékre leltek. A katonák felügyeletét a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztálya látta el. Hogy célpontként a német szövetségi rendszerhez tartozó Magyarországot választották ki, két dolog motiválta. Egyfelől a német terjeszkedés előrehaladtával egyre nehezebbé vált nem német hegemónia alatt álló országba távozni, másfelől elterjedt a híre a lengyel menekültekkel szemben tanúsított emberi és baráti magatartásnak Magyarországon. Először Ostmark (Ausztria) területéről francia hadifoglyok szöktek át magyar területre, számuk 1944 elejére elérte a 4 ezret. Központi táboruk Balatonbogláron volt, sorsuk inkább hasonlított az internálásra, mint a hadifogságra – Magyarország és Franciaország között nem állott fenn hadiállapot. Kisebb számban érkeztek szökött angol, holland, belga és cseh hadifoglyok is. 1941 tavaszán sok szerb és valamivel kevesebb horvát, illetve bosnyák menekült érkezett, akiket Újvidéken, Sárvárott és Nagykanizsán helyeztek el. Újvidéken a Belügyminisztérium külön iskolát és gyermekkórházat létesített számukra. Pontos számuk ismeretlen. Mussolini 1943. júliusi bukása után a balkáni olasz hadseregből mintegy 2 ezer, német hadifogságba jutott olasz katona menekült Magyarországra. Dákán, Újszászon és Tetétlenben nyertek elhelyezést. 1944 márciusa előtt közel ezer szovjet hadifogoly is ide menekült át. Somlószöllős körzetébe kerültek. A környező országokból zsidók is menekültek Magyarországra. Egy 18 ezres csoportjukat mint hontalanokat kitoloncolták, közülük 16 ezret Kamienec-Podolszk körzetében németek vezette ukrán milicisták meggyilkoltak. Ezt követően a zsidó menekültek is védelmet kaptak a magyar államtól és gondoskodást a zsidó közösségektől. Létszámuk 1944 márciusában 35-50 ezer között mozgott. Magyarország német megszállása után a menekültek sorsát a magyar kormány már nem volt képes teljes felelősséggel felügyelni.
Lengyelország felosztása következtében szeptember végére közös magyar–szovjet határszakasz jött létre a Kárpátokban, a Tatár-hágótól az Uzsoki-szorosig. A Szovjetunió Lengyelország keleti felének bekebelezésével kb. 190 ezer km2-rel növelte területét, s 150-300 km-rel tolta nyugatra határát. Hitler ugyanekkor Nyugat-Lengyelországot csatolta birodalmához, s a maradékon létrehozta az ún. Lengyel Főkormányzóságot, amelybe Galícia is beletartozott. 1941 nyarán a magyar–szovjet határ magyar–főkormányzósági határrá változott, vagyis – enyhe túlzással – ismét magyar–lengyellé vált.
A hagyományosan baráti Lengyelország történetére visszatekintve, a XVIII. század végén három felosztásával megszüntetett ország köztársaságként (Rzeczpospolita Polska) 1918 végén alakult újjá az egykori Orosz- (Kongresszusi) Lengyelország, Pomeránia, Posen (Pozna)-vidék és Osztrák-Galícia területén. A XX. századi világháború első szakaszában mind a Központi Hatalmak, mind az Antant programjába vette újjáalakítását.
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadicélja Orosz-Lengyelország egyesítése volt Osztrák-Galíciával, s koronaország létrehozása subdualista alapon Oroszországé Osztrák- és Porosz-Lengyelország betagolása Orosz-Lengyelországba. A lengyel nemzeti mozgalomnak három központja volt: Krakkó, Lemberg és Varsó. A Varsóban 1897-ben alakított Nemzeti Demokrata Párt Roman Dmowski vezetésével az Orosz Birodalmon belül képzelt el egy autonóm Lengyelországot. Lembergben alakult meg 1908-ban Józef Pisudski vezetésével az Aktív Harci Szövetség és a Lengyel Nemzeti Tanács, Krakkóban 1912-ben a Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottsága. E három utóbbi a Monarchián belüli trialista megoldás híve volt, ha hozzácsatolják az Oroszországhoz és a Németországhoz tartozó részeket is. Igényeik az 1772-es felosztás előtti területekre terjedtek ki (ezeket még Dmowski is a békekonferencia elé terjesztette 1919. március 3-án).
A világháború kitörése után, 1914. augusztus 16-án Pisudski Krakkóban megalakította a Lengyel Légiót. Pisudski tevékenységét az ugyanezen a napon Krakkóban a Monarchia vezetése által létrehozott Lengyel Nemzeti Főbiztosság megerősítette.
A Lengyel Légió önkéntes katonai szervezet volt az osztrák–magyar közös Hadsereg kötelékében. Az Oroszország elleni védelmi háborúra készülő Monarchia 1910-től támogatta Pisudski katonai szervező tevékenységét. Az 1914. augusztus 16-án Krakkóban a lengyel zászlóra felesketett 1. lövészezred a reguláris csapatokat megelőzve 100 km mélyen behatolt Orosz-Lengyelországba. Szeptemberben 1. gyalogdandárrá alakult, s a cs. és kir. ezredesi rendfokozatot kapott Pisudski parancsnoksága alatt 62harcolt a Visztula menti hídfőkben, az első iwangorod–varsói csatában, majd a limanowai csatában. Az októberben alakult 2. gyalogdandár még abban a hónapban kozákokkal szemben lépett harcba az uzsoki betörés elszigetelésére. Az 1915 márciusában megalakult 3. gyalogdandár a Nida és a Visztula közötti offenzívában vett részt, majd Josefownál, Jastkownál és Litvániában harcolt. 1915 szeptemberében a három dandár Volhíniában hadtestté egyesült.
1915. augusztus 5-én a Központi Hatalmak erői elfoglalták Varsót, s december 24-én a tescheni szerződésben felosztották Orosz-Lengyelországot. 1916. november 5-én deklarálták a Lengyel Királyság helyreállítását. A királykérdést elnapolták, mivel mind az osztrák Habsburg-, mind a német Hohenzollern-ház igényt tartott a trónra. Ugyanezen a napon Németország 110 fős Ideiglenes Államtanácsot és 3 fős Koronatanácsot alakított, s újjászervezte az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amelyben Pisudski kapta a hadügyi tárcát. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány ettől kezdve német befolyás alatt működött. A két katonai körzetre osztott (lublini osztrák–magyar és varsói német) ország élére – ideiglenes jelleggel – katonai kormányzóként Karl Kuk osztrák–magyar táborszernagyot állították.
A lengyelek – ezzel párhuzamosan – csökkenteni kívánták függőségüket a Központi Hatalmaktól. 1915. december 12-én a lengyel függetlenségi pártok, elsősorban a szocialisták, valamint a lengyel katonai szervezetek Pisudski programja alapján Varsóban megalakították a Lengyel Központi Nemzeti Tanácsot. Noha hivatalos kormányszerv sosem volt, ez határozta meg Lengyelország sorsát a háború végén az emigráns, Antant-barát konzervatívok és nemzeti demokraták párizsi Lengyel Nemzeti Tanácsával szemben.
Az Antant Orosz-Lengyelország miatt csak korlátozott ígéreteket tehetett. II. Miklós cár francia nyomásra 1915. április 3-án ígéretet tett az Orosz Birodalmon belüli autonóm Lengyel Királyság kialakítására a háború után. 1917. március 30-án az orosz Ideiglenes Kormány elismerte Lengyelország önállóságát (de nem függetlenségét). 1917. augusztus 15-én Párizsban Dmowski vezetésével Lengyel Nemzeti Tanács alakult, amely december 7-én megszakította a kapcsolatot a Lengyel Központi Nemzeti Tanáccsal, és magát lengyel exilkormánynak nyilvánította.
A francia kormány 1917. június 4-én francia főparancsnokság alatti lengyel hadsereg felállításáról határozott, amelynek parancsnokává Josef Haller alezredest nevezte ki. 1916-tól Pisudski megbízottjai, Wladyslaw Sikorski alezredes és Haller vezetésével titokban külön csoportokat szerveztek a háború utáni esetleges hatalmi és katonai vákuum idejére. 1917. július elején Pisudski megtagadta a német hűségesküt, a zendüléshez a lengyel hadtest kétharmada csatlakozott. Pisudski letartóztatása után Haller a Lengyel Légió maradékával áttört a frontvonal orosz oldalára, majd Franciaországba ment.
1917. szeptember 12-én Varsóban a Központi Hatalmak lengyel Régenstanácsot alakítottak Pisudski névleges elnökletével, akit azonban a II. Vilmos német császárra teendő eskü megtagadása miatt a németek még júliusban internáltak. A Központi Hatalmak összeomlásakor keletkezett vákuumban, 1918. november 11-én a Régenstanács átadta a hatalmat a 10-én hazatért Pisudskinak, aki 16-án proklamálta a független Lengyel Köztársaságot, s 22-én dekrétumot adott ki az államfői hatalom átvételéről.
Wilson amerikai elnök az 1918. január 8-án nyilvánosságra hozott 14 pont 13. pontjában kimondta a lengyel nemzet önrendelkezési jogát, a brit kormány január 5-i, illetve a brit, a francia és az olasz miniszterelnök június 3-i nyilatkozata elismerte a lengyel tengeri kijárat szükségességét. Június 3-án az Antant Legfelsőbb Haditanácsa hadicéllá nyilvánította Lengyelország létrehozását. Augusztus 29-én a szovjet-orosz kormány elismerte Lengyelország elvi jogát a függetlenségre (ám azt csak az 1921. március 18-i rigai békében adta meg). November 1-jén Krakkóban a szocialisták létrehozták a Likvidációs Bizottságot, amely november 7-én Lublinban szovjet-orosz segítséggel fegyveres úton átvette a hatalmat a Központi Hatalmak által proklamált királyság hatalmi szerveitől és Ignacy Daszyski elnökletével megalakította a köztársasági Ideiglenes Népi Kormányt. A Központi Hatalmaktól függő Lengyel Ideiglenes Nemzeti Kormány november 11-én lemondott, 14-én a német befolyás alatt álló többi hatalmi szerv is feloszlott. A párizsi Lengyel Nemzeti Tanács még aláírta a Németországgal kötött 1919. június 28-i versailles-i békeszerződést, amelyben hozzájárult Danzig Szabad Állam (így a lengyel folyosó) létrehozásához, majd 1920-ban elhalt, mivel nem volt beleszólása a lengyelországi eseményekbe.
Lengyelország területe keleten és délkeleten a lengyel–orosz háború során alakult ki. A Kelet-Galícia és Nyugat-Fehéroroszország feletti lengyel szuverenitást a párizsi békekonferencia Nagykövetek Tanácsa 1923. március 14-én ismerte el. Vilniust a lengyel hadsereg csatolta az országhoz. Délen Lengyelország fegyveres konfliktusba keveredett Csehszlovákiával, a harcok 1918. december 21-én a felvidéki Podolin és Ólubló körzetében, Árvában, valamint a galíciai Nowy Targ térségében robbantak ki. 1920. július 28-án a Nagykövetek Tanácsa megosztotta Teschen (Teín, Cieszyn) vidékét, és kijelölte a két új ország közötti határvonalat (a mai lengyel–szlovák határt), amit 1921. november 6-án lengyel–csehszlovák egyezmény véglegesített. 1920. november 15-én népszövetségi mandátummal megalakult Danzig Szabad Állam. 1921. március 21-én lengyel–német és lengyel–danzigi szerződést írtak alá Németország és Kelet-Poroszország, illetve Németország és Danzig összeköttetésének biztosításáról Lengyelország területén keresztül. Délnyugaton német–lengyel összecsapások után, 1921. szeptember 19-én a március 20-i helyi népszavazás eredménye alapján megvonták a határt Felső-Sziléziában (Schlesien, Slask), amelynek öthatoda Németországé maradt, Kattowitz (Katowice) körzete Lengyelországhoz került. Nyugaton az 1918–1919 fordulóján lengyel csapatok megszállta Pomeránia (Pomorze) és Posen (Posna) tartomány a versailles-i békével Lengyelországhoz került. Az ország területe 1922–1938 között így 388.390 km2, lakossága 1922 végén 32.133.260 fő volt. A köztársasági elnök 1918. november 22-től Josef Pisudski, 1922-től Stanislaw Wojciechowski, aki Pisudski 1926. május 14-i katonai hatalomátvételekor lemondott, 1926-tól és 1933-tól dr. Ignacy Mosciski lett. A hatalom tényleges birtokosa 1935-ben 63bekövetkezett haláláig Pisudski tábornagy volt, aki a hadsereg főparancsnoka maradt.
A világháború első fegyveres szakasza végén kitört lengyel–orosz háború kettős értelmezésű. Szűk értelemben az 1920-as lengyel–szovjet-orosz háborút takarja, tágan hatoldalú lengyel–szovjet-orosz–monarchista-orosz–fehérorosz–litván–ukrán háború volt, amelyben mindenki harcolt mindenki ellen, s polgár- és partizánháború fűszerezte. Nem kodifikált háború formájában 1918 végén, a Központi Hatalmak összeomlásával párhuzamosan megkezdődött, mivel egyes területekre az alakuló Lengyelország és Litvánia, a függetlenségre törekvő Ukrajna és Fehérorosz Nyugati Köztársaság, a szerveződő Szovjet-Oroszország, s az Orosz Birodalom egészét megtartani igyekvő monarchista tábornoki kar egyaránt igényt tartott. Vitatott volt Kelet-Galícia (a Dnyeszter felső folyásának két oldala), Podólia (a Dnyeszter és a Déli-Bug közötti terület Balta várostól északnyugatra elterülő része), Volhínia (a Pripjaty-mocsaraktól Luck térségéig), Polesie (a Pripjaty-mocsarak két oldala és attól északra a Njemen folyóig) és Vilnius (Wilna) térsége.
Pisudski 1918. november második felében Honi Hadsereg (Armija Krajowa, AK) néven újjászervezte a lengyel haderőt. 1918 decemberében 100.000, 1920-ban 750.000 fő állt rendelkezésére, a tiszti- és altiszti kar zömét volt légiósok és k. und k. katonák adták. A politikailag jelentéktelen franciaországi erőkkel szemben az AK befolyásolta döntően Lengyelország sorsát. A fehérorosz részvétel 1919 első felére korlátozódott, miután az 1918. március 27-én a Breszt-Litovszkban a Fehérorosz Nemzeti Tanács (Belorusz Rada) által kikiáltott független Fehérorosz Nyugati Köztársaságot csak a Központi Hatalmak ismerték el, az Antant nem, így az összeomláskor az elhalt. A fehérorosz partizánok felszámolása azonban a Pripjaty-mocsarakban az 1920-as évek közepéig tartott.
A szovjet-orosz Vörös Hadsereg 1918. február 6-án elfoglalta Kijevet (). Onnan a Központi Hatalmak csapatai szorították ki március 1-jén, mint február 21-én Minszkből, Fehéroroszország fővárosából. 1918. december 14-én a német hadsereg kiürítette Kijevet, ahova 1919. február 6-án bevonultak a szovjet-ukrán kormány csapatai, amelyeket viszont Szemen Petljura ukrán hetman vert ki onnan. Megválasztásakor, 1918. november 22-én Pisudski lengyel elnök bejelentette igényét a vitatott tartományokra mint az 1772. évi felosztás előtti lengyel felségterületekre. A lengyel csapatok aznap elfoglalták Lemberget (Lwów, ), az ukrán kormány székhelyét. 1919 elején közzétették Pisudski 17 államot és autonóm területet magába foglaló, lengyel vezetés alatt álló konföderációs tervezetét. 1919. február folyamán Lengyelországba szállították a Franciaországban felállított Haller-hadsereget, amely bekapcsolódott az ukránok és a Vörös Hadsereg elleni harcokba. Július 16-án az egyesült lengyel haderő elfoglalta Kijevet, ahonnan Gyenyikin monarchista fehér-orosz tábornok csapatai szorították ki augusztus 30-án.
Miután a párizsi békekonferencia 1920. január 16-án feloldotta a Szovjet-Oroszország elleni blokádot, március 20-án Lenin, a Népbiztosok Tanácsának elnöke (miniszterelnök) jóváhagyta Tuhacsevszkij tervét a volt orosz nyugati kormányzóságok visszafoglalására. Miután ez Pisudski tudomására jutott, április 23-án Lengyelország és Ukrajna katonai szövetséget kötött, s a lengyel hadsereg 25-én preventív támadást indított. Kirobbant a szűk értelmezésű lengyel–orosz háború. A lengyelek gyorsan teret nyertek, s május 6-án ismét elfoglalták Kijevet. A Vörös Hadsereg június elején indított, Tuhacsevszkij vezette ellentámadása azonban szétszórta a lengyel–ukrán haderőt. A lengyel tábornoki kar még a Monarchia hadseregeiben megtanulta a koalíciós hadvezetést, ám nem tudta akaratát a Petljura vezette ukránokra erőltetni, ráadásul hátba támadták a fehérorosz partizánok. Június 12-én a Vörös Hadsereg bevonult Kijevbe, július 11-én Minszkbe. Július 22-én a lengyel kormány békét kért a szovjet-orosztól, ám választ sem kapott. A békekonferencia közvetítést ajánlott, de szovjet-orosz részről erre sem válaszoltak. 1920. augusztus 2-án a Vörös Hadsereg elfoglalta Biaystokot, ahol aznap Feliksz Dzerzsinszkij szovjet-lengyel kormányt alakított, s katonai segítséget kért Szovjet-Oroszországtól. A lehetőség, hogy a Lengyel Tanácsköztársaság Szovjet-Oroszország részévé válik, felrázta a lengyeleket, akik az augusztus 14-22. közötti varsói csatában megállították az oroszokat. A lengyel hadsereg vezérkarfőnöke Louis Maxime Weygand francia tábornok volt, 80 vagon gyalogsági töltényt Magyarországról biztosítottak. A kialakult állásháború október 12-én fegyverszünethez vezetett. A háborúnak az 1921. március 18-i rigai béke vetett véget.
Szovjet-Oroszország Európában 806.800 km2-t vesztett: Orosz-Lengyelország, Finnország, Észtföld, Livföld, Kurföld, Kovno, Grodno, Wilno, Volhynia és Besszarábia egészét, illetve Vityebszk, Minszk, Pszkov, Szentpétervár és Arhangelszk kormányzóságok egyes részeit. E területeken alakult meg Lengyelország, Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia. A balti államok kiválását elősegítette a breszt-litovszki béke 1918. augusztus 27-i pótszerződése, amelyben a szovjet-orosz kormány lemondott a finn, észt és lett területekről, a Központi Hatalmak pedig kötelezettséget vállaltak e nemzetek önálló államiságának megteremtésére. Besszarábiát 1918. április 9-én Románia annektálta. A Központi Hatalmak által Ukrajnával kötött 1918. február 9-i és a Szovjet-Oroszországgal kötött március 3-i két breszt-litovszki békét a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága november 13-án (két nappal a bismarcki Német Birodalom végét jelentő compiegne-i fegyverszünet után) semmisnek nyilvánította, ám ez nem érintette a pótszerződést, így a balti államok, Finnország és Lengyelország függetlensége a XX. századi világháború középső, nem fegyveres szakaszában, az 1920–1930-as években fennmaradhatott.
Nehezen kivívott államiságukat azonban épp hogy csak kiépíthették, létük két évtized múltán ismét veszélybe került. 1939 márciusában ülésezett a Szovjetunió állampártjának XVIII. kongresszusa. Sztálin május végén a Központi Bizottság előtt “értelmezte” a kongresszusi határozatokat, és kijelölte az állami, a katonai és a pártvezetés feladatait. Többek között kijelentette, hogy két évük van az egykori cári birodalom 1914-es határainak helyreállítására. Augusztus 19-én Sztálin utasítására megkezdték a hadműveleti tervek kidolgozását – az 1914-es határokig. Az augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum lehetőséget 64teremtett a megvalósítás első fázisára, hiszen szövetségessé tette a Szovjetuniót legnagyobb potenciális ellenfelével, Németországgal, s elhatárolta a két birodalom befolyási övezetét Kelet-Közép-Európában.
Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény után, október 2-9. között a lengyel hadsereg megszállta az egykori tescheni Szilézia nyugati felének lengyel lakosságú részét, Bohumínt, Csacát (Cada) és a Magas-Tátra északi vidékének két keskeny sávját. A Szudéta-vidékre bevonuló német hadsereghez lengyel, az említett területekre induló lengyel seregtestekhez német összekötő tiszteket küldtek. A németek elrejtették legkorszerűbb fegyvereiket a lengyelek szeme elől, a németek viszont jól megnéztek mindent...
Egy évvel később, 1939. szeptember 28-án Németország és a Szovjetunió felosztotta Lengyelországot. Az előbbinek 173.652 km2, az utóbbinak 201.285 km2, Litvániának 14.500 km2 jutott. A németek megszállta területek egy részét Németországhoz csatolták (vissza), másik részéből 96.096 km2-en létrehozták a Nagynémet Birodalomhoz tartozó Főkormányzóságot. A Szovjetunióban Ukrajna és Fehéroroszország nagyobbodott meg.
1945-ben a lengyel államiságot helyreállították, de Lengyelország háború utáni területe a szövetségesek ütközőpontjává vált. 1941-ben a londoni emigráns lengyel Sikorski-kormány bejelentette igényét az 1938 őszén egyszer már megszállt Teschenre és Kelet-Poroszországra a háború előtti lengyel–szovjet határ módosítása nélkül. 1941 decemberében Sztálin jelezte, hogy hajlandó Wladyslaw Sikorski tábornok lengyel miniszterelnökkel a háború előtti határokról tárgyalni. Mikor a háború menete megfordult, s egyre valószínűbbé vált a Szovjetunió győzelme, a szovjet vezetés “elfelejtkezett” ajánlatáról.
A teheráni konferencián Churchill vetette fel, hogy Lengyelországot “tolják el” nyugatra. Sztálin ezen kapva azt javasolta, hogy felségterületét terjesszék ki az Odera folyóig, cserébe keleten maradjon meg az 1939 utáni szovjet–német határ, s a Szovjetunió kapja meg ezen felül Kelet-Poroszország egy részét Königsberggel (ma Kalinyingrád) együtt. Az 1944. októberi moszkvai külügyminiszteri konferencián Sztálin közölte a Churchill kíséretében lévő Stanislaw Mikolajczyk (Sikorski ekkor már nem volt az élők sorában) emigráns lengyel miniszterelnökkel, hogy Lengyelország nyugati határát a Nyugati-Neisse folyóig terjesztheti ki. A ma ismert Lengyelország 1945-ben a jaltai és a potsdami konferencián nyerte el végső formáját. A jaltai nyilatkozat szerint “Lengyelország keleti határának a Curzon-vonalat kell követnie, bizonyos szakaszokon 5-8 km eltérésekkel Lengyelország javára” s “jelentékeny területi növekedésben kell részesülnie északon és nyugaton”. A nyugati határt Potsdamban rögzítették az Odera (Odra) és a Neisse (Nysa) nyugati ága mentén. 1945-ben Lengyelországhoz csatolták Kelet-Poroszország nyugati felét (a keleti a Szovjetunióhoz került) és Danzig Szabad Államot (Gdask). A jaltai és a potsdami dokumentumok értelmében a lengyel határokat a párizsi békekonferencián kellett volna véglegesíteni. Mivel erre nem került sor, elmaradt nemzetközi jogi szentesítésük is. Érvényüket nemzetközileg csak az 1975. évi helsinki záróokmányban ismerték el.
A szakirodalomban Curzon-vonal néven elhíresült történeti-földrajzi fogalomra Lord George Curzon brit külügyminiszter tett javaslatot 1919. december 8-án a békekonferencián orosz–lengyel demarkációs vonal gyanánt. A Lengyelországnak szánt biaystoki kerület kivételével az Oroszország részét képező Kongresszusi Lengyelország 1914. január 1-jei keleti határnak megfelelő vonal Suwalkitól északra indult ki a Pregel folyó és a porosz határ kereszteződésétől, Grodno (Oroszországnak hagyva) érintésével Janównál érte el a Bug folyót, amelynek mentén haladt a Monarchia egykori határáig. Galíciát a Sokal–Przemyl–San folyó forrásvidéke vonalon (A-vonal); vagy Lemberget Lengyelországnak hagyva a Sokal–Krosno–Stryj–Lawoczne vonalon (B-vonal) választotta ketté. A demarkációs vonal egyben Szovjet-Oroszország elszigetelésére is szolgált. Lord Curzon 1920. július 11-én ismét javasolta fegyverszüneti vonalként, mivel a lengyel–orosz háború fejleményei veszélyeztették a Párizsban kialakított rendezést. Lenin július 20-án fogadta el, majd a háborúban elszenvedett szovjet-orosz vereség után megkötött 1921. március 18-i rigai békében lemondott az 1772 előtti Kelet-Lengyelország nagyobb részéről (orosz értelmezésben Ukrajna és Fehéroroszország nyugati részéről). Ezzel az 1921–1939 közötti orosz–lengyel határ a Curzon-vonaltól 200 km-re keletre alakult ki. 1939 őszén Németország és a Szovjetunió az A-vonal mentén osztotta fel Lengyelországot.
1939. szeptember–október fordulóján nem csupán Lengyelország felosztása következett be, de jelentős változások történtek a Baltikumban is. Szovjet katonai nyomásra az észt, a lett és a litván kormány szerződésben biztosított a Szovjetuniónak különleges jogokat egy harmadik hatalom beavatkozása esetén, egyben lehetőséget a szovjet csapatok bevonulására. Egy évvel később a Molotov–Ribbentrop paktum funkcionálásának eredményeképp (Németország nyugaton gyarapodott, visszacsatolva Elzász–Lotharingiát) a Szovjetunió bekebelezte a három kis balti országot, s Finnországot is fenyegette. E folyamat megértéséhez szükséges negyedszázadot visszatekinteni.
Finnország (Suomi, Finlandia, Österlnderna) az 1809. szeptember 17-i fredrishavni (haminai) békétől vált az Orosz Birodalmon belül Finn Nagyhercegséggé. A nagyherceg maga az orosz cár volt, akit főkormányzó képviselt. Az 1878-tól önálló finn seregtesteket szerveztek az orosz hadseregen belül. 1914–1917 között Finnország területe nem vált hadszíntérré. Az 1917. februári oroszországi forradalom (névleg) önkormányzatot biztosított a Finn Nagyhercegségnek. Március 26-án Oskari Tokoi elnökletével finn kormány alakult. Július 18-án a finn országgyűlés kinyilvánította Finnország (Orosz Birodalmon belüli) szuverenitását, válaszként az orosz Ideiglenes Kormány augusztus 2-án feloszlatta a finn országgyűlést, ám az november 1-jén önhatalmúan ismét összeült. A bolsevik hatalomátvétel hatására november 27-én Pehr Evind Svinhufvud újjáalakította a finn kormányt, s december 6-án deklarálta a függetlenséget, amit Németország, Franciaország és Svédország elismert. November 26-án finn tanácskormány alakult, amely 1918. március 1-jén barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött Szovjet-Oroszországgal. 1918 elején kirobbant a finn függetlenségi 65háború. Május 5-re az 1918. március 3-i breszt-litovszki béke értelmében a szovjet-orosz csapatok és a finn vörös gárdák kivonultak az országból. Március 7-én a finn országgyűlés békét kötött Németországgal, s májusban meghívta a finn trónra Károly Frigyes hesseni herceget. A Központi Hatalmak összeomlása nyomán december 1-jén a finn hadsereg megteremtőjét és főparancsnokát, Carl Gustav Mannerheim tábornokot az országgyűlés ideiglenes államfői jogokkal kormányzóvá választotta (Károly Frigyes e napon lemondott a finn trónról). 1919. július 19-én az országgyűlés kikiáltotta a köztársaságot. Az első elnökválasztáson Kaarlo Juho Sthlberg győzött Mannerheimmel szemben, aki 10 évre visszavonult a politikától. Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok ezt követően ismerte el Finnországot. A baltikumi függetlenségi háborúval párhuzamosan Karjalában újjáéledő finn–orosz háború miatt Szovjet-Oroszország csak 1920. október 14-én kötött békét Dorpatban (Tartuban) Finnországgal. 1920-tól 1940-ig Finnország területe 388.451 km2, 1945-től 342.617 km2; lakossága 1914-ben 3,07 millió, 1939-ben 3,7 millió fő volt. Fővárosa Helsinki (Helsingfors). A finn tanácskormány a dorpati béke ellenére az 1930-as évek közepéig szovjet–finn exilkormányként funkcionált. Finnországot 1922. szeptember 22-én felvették a Nemzetek Szövetségébe. Sthlberget 1925-ben Lauri Kristian Relander, 1931-ben Evind Svinhufvud, 1937-ben Kyösti Kallio, 1940-ben Risto Heikki Ryti követte.
1939. november 30-án a Szovjetunió megtámadta Finnországot, kitört a finn–szovjet téli háború, amelynek végén az északi ország rákényszerült a formailag előnytelen 1940. március 12-i béke megkötésére. Ezzel azonban megőrizte függetlenségét, ellentétben a balti államokkal, amelyek a Szovjetunió részévé váltak. 1940 második felében szóba került a Szovjetunió csatlakozása a német–olasz–japán Háromhatalmi Egyezményhez. Ez az 1940. november 12-13-i berlini Hitler–Molotov találkozón hiúsult meg, ám amikor Molotov szovjet külügyminiszter a csatlakozás egyik feltételeként Finnország Szovjetunióhoz történő csatolását szabta, azt Ribbentrop német külügyminiszter nem ellenezte.
Ezek ismeretében, elvesztett területei visszaszerzésére indította meg Finnország a német támadással egyidejűleg az ún. folytatólagos háborút, amellyel (akaratán kívül) a német szövetségi rendszer tagjává vált. 1941. december 6-án, a függetlenség évfordulóján a finn országgyűlés visszatértnek minősítette 1940-ben elvesztett területeit. Németország veresége maga után vonta Finnországét is. A háborús fordulatot érzékelő Mannerheim 1944. augusztus 1-jén lemondatta Rytit, s az országgyűléssel 4-én elfogadtatott kivételes törvénnyel köztársasági elnökké választatta magát. A háborút az 1944. szeptember 19-i fegyverszünet, majd az 1947. február 10-i párizsi béke zárta le. 1945. március 4-én Finnország szovjet nyomásra hadat üzent Németországnak. 1946-ban Mannerheim visszavonult, elnökké Juho Kusti Paasikivit választották, aki 1948. április 28-ról 29-re virradóra a finn hadsereg segítségével megelőzött egy kommunista hatalomátvételt.
Dorpatban 1917. március 17-én Estonia és Észak-Livónia megye észt képviselői kimondták az észt lakta területek önkormányzatát, Tartományi Tanácsot alakítottak, s kormányzóvá választották Jaan Tönissont. A szovjet-orosz Ideiglenes Kormány 30-án a 2 megye egyesítésével, Reval (Tallin) székhellyel elismerte Észtország (Eesti, Estonia) mint kormányzóság (gubernyija) önkormányzatát. Áprilistól az orosz hadseregben észt ezredeket szerveztek. A bolsevik hatalomátvétel után, november 17-én Revalban bolsevik Forradalmi Tanács alakult. December 10-én a Tartományi Tanács kinyilvánította Észtország szuverenitását, 1918. január 23-án deklarálta, február 24-én kikiáltotta függetlenségét. A brit, a francia és az olasz kormány május 3-án elismerte Észtországot, ám az német megszállás alá került. Rigában 1918. április 22-én proklamálták az Egyesült Balti Hercegség protektorátust, amely magába foglalta Lettországot és Észtországot, s a német császár fősége alá tartozó uralkodójává nyilvánították Adolf Frigyes mecklenburgi herceget.
November 11-én Konstantin Pts elnökletével észt kormány alakult. 19-én a német köztársasági kormány elismerte Észtország függetlenségét, amely azonban a német haderő kivonulása után szovjet-orosz megszállás alá került. November 29-én Narvában a revali Forradalmi Tanács Jaan Anvelt vezetésével észt tanácskormánnyá alakult, amit Szovjet-Oroszország kormánya december 7-én elismert. Kirobbant a baltikumi függetlenségi háború. 1919. február végére az ország területéről az észt hadsereg finn és német önkéntesek támogatásával kiverte a szovjet-orosz erőket és vörös-észt segédcsapataikat. Szeptember 10-én Pszkovban (Pleskau) fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek, amelyek egy hét után megszakadtak, mivel a szovjet-orosz kormány nem ismerte el Észtország felségjogát a keleti észt területek felett. December 3-án a tárgyalások Dorpatban újra kezdődtek, 31-én megkötötték a fegyverszüneti egyezményt, 1920. február 2-án a dorpati békét. Észtország területe 1920 végén 47.550 km2, lakossága 1.107.000 fő volt. Az Antant Legfelsőbb Tanácsa 1921. január 21-én, az Amerikai Egyesült Államok 1922. július 22-én ismerte el Észtországot, amelyet szeptember 22-én felvettek a Nemzetek Szövetségébe.
Lettország nyugati része (Kurland) 1915-ben, keleti része (Dél-Livónia) 1917-ben német megszállás alá került. 1915-től mind az orosz, mind a német haderő kötelékében lett csapattesteket állítottak fel. 1917. március 25-26-án az orosz vityebszki kormányzósághoz tartozó Kurland, Dél-Livónia és Latgale megye képviselői Wolmarban (Valmiera) a 3 megye egyesítésével Lettország (Latvija) néven önálló kormányzóság (gubernyija) alakítását követelték, amit 27-én az orosz Ideiglenes Kormány autonóm státusszal megadott. A bolsevikok április 29-én Wolmarban megalakították Lettország Tanácsát (Szovjet), így kettős hatalom alakult ki. Az orosz kisebbség július 15-én szintén Tanácsot választott, s kimondta, hogy továbbra is a vityebszki kormányzósághoz tartoznak. A bolsevik hatalomátvétel után, december 2-án Walgában Lett Nemzeti Tanács, 14-én Wolmarban lett kormány alakult (a fővárosnak tekintett Riga szeptember 3. óta német megszállás alatt állt). A Nemzeti Tanács elnökévé (ideiglenes államfővé) Janis akstét, kormányfővé Krlis Ulmanist választották. 1918. január 13-án Wolmarban újjáalakult a Lett Szovjet.
661918. november 11-én a brit kormány elismerte Lettországot, amelyet a német hadsereg kiürített. 18-án kikiáltották a köztársaságot, december 14-én Peteris Stuka elnökletével Moszkvában szovjet-lett kormány alakult, amellyel a szovjet-orosz kormány 22-én barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött. A szovjet-orosz hadsereg bevonult az országba. 1919. február 11-én Ulmanis szövetséget kötött Nagy-Britanniával. Április 16-án Hans von Manteuffel százados (a világháború 1939–1945 közötti szakaszában tábornok), egy német rohamzászlóalj parancsnoka Janis Balodis ezredes lett ezredével együtt megbuktatta az Ulmanis-kormányt (libaui puccs). Május 10-én báró Andrievs Niedra alakított kormányt. A két kormány nemzeti fegyveres ereje többször összecsapott, majd a július 3-i strazdumuiai (stradenhofi) fegyverszünettel 4-én az Ulmanis-kormány bevonult Rigába. 1920 elejére a lett hadsereg és a helyi németekből szervezett Balt Véderő lengyel katonai segítséggel kiverte az ország területéről a szovjet-orosz erőket.
1920. február 1-jén aláírták a Lettország és a Szovjet-Oroszország közötti fegyverszünetet. Április 16-án Moszkvában megkezdődtek a béketárgyalások, augusztus 1-jén aláírták a rigai békét. 1920 végén Lettország területe 65.800 km2, lakossága 1.788.000 fő volt. 1939-ig délkeleten Lengyelországgal is határos volt. Függetlenségét Németország 1920. július 5-én, az Antant Legfelsőbb Tanácsa 1921. január 21-én, az Amerikai Egyesült Államok 1922. július 22-én ismerte el. Szeptember 22-én felvették a Nemzetek Szövetségébe. A Lett Köztársaság első elnökévé akstét választották.
Litvánia (Lietuva) nagy részét 1795-ben, Lengyelország harmadik felosztásakor az Orosz Birodalomhoz, a Memel-vidéket Poroszországhoz csatolták. 1915-ben német megszállás alá került, s területén megszervezték a Land Ober-Ost kormányzóságot, amely a később Lettország részét képező Kurlandot is magába foglalta. Az orosz Ideiglenes Kormány, biztosítandó a litvánok hűségét a birodalomhoz, 1917. június 2-án önkormányzattal bíró kormányzósággá nyilvánította Litvániát. Szeptember 18-án Vilniusban Antanas Smetona elnökségével 20 tagú Tanács alakult, amely december 24-én német protektorátus alatt kinyilvánította Litvánia önállóságát, 1918. február 16-án függetlenségét, s meghívta Hohenzollern-Urach Vilmos herceget, aki II. Mindaugras néven július 9-én trónra lépett. Németország március 23-án elismerte az új országot. 1918 végén a német hadsereg (és vele a király) kivonult az országból. November 12-én Augustinas Voldemaras nemzeti kormányt alakított. November 24-én a bevonuló szovjet-orosz hadsereg birtokolta Vilniusban kikiáltották a Litván Tanácsköztársaságot, 1919. február 27-én Minszkben az egyesült Litván és Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaságot. 1920 elejére a litván nemzeti hadsereg lengyel hadosztályok és német önkéntesek (Freikorps) támogatásával kiverte a szovjet-orosz hadsereget és a fehérorosz (belorusz) vörös gárdistákat.
Az 1920. július 12-i moszkvai békében Szovjet-Oroszország elismerte Litvánia függetlenségét. Az 1920. október 7-i suwalki egyezményben Lengyelország is elismerte az országot, és lemondott Vilniusról, amit az Antant Litvániának ígért. A lengyel hadsereg azonban már 9-én megszállta Vilniust és környékét. Kikiáltották a Közép-Litván Köztársaságot, amely 1922. február 20-án szövetségi államként csatlakozott Lengyelországhoz. 1921. március 21-én Litvánia hadat üzent addigi szövetségesének, Lengyelországnak. A háború nélküli hadiállapot 1939 őszéig, Lengyelország negyedik felosztásáig fennállt. A párizsi békekonferencia vezető testülete, a Nagykövetek Tanácsa 1923. március 14-én elismerte Vilnius lengyel birtoklását. A Memel-vidéket az 1919. június 28-i versailles-i béke szabad területté (Kalipéda Szabad Város) nyilvánította, ám oda 1923. január 10-én a litván hadsereg bevonult. Február 16-án a Nemzetek Szövetsége elismerte a terület litván birtoklását. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1922. augusztus 1-jén fogadta el az ország köztársasági alkotmányát. Első elnökévé Aleksandras Stulginskist választották. 1922. szeptember 22-én Litvániát felvették a Nemzetek Szövetségébe, amelynek tagjai december 20-án elismerték államiságát. Területe 1923-tól 1939-ig 55.658 km2, lakossága 1923-ban 2.035.000 fő volt. Fővárosa 1920. augusztus 25-től deklaráltan Vilnius (Wilna), ideiglenesen 1920. október 9. és 1939. október 27. között Kaunas (Kovno) volt.
A baltikumi függetlenségi háború nem választható el a finn függetlenségi háborútól és a lengyel–orosz háborútól (az pedig az ukrán függetlenségi háborútól), s mindegyik egyben polgárháború is volt. Itt célszerű értelmezni azt, hogy a fehérorosz a belorusz népnév magyar fordítása, míg a fehér-orosz a korabeli szóhasználatban a vörösök ellen küzdő – leginkább monarchista – orosz erőket jelölte.
1917 elején Németországból hazaküldték Carl Gustav Mannerheim volt cári altábornagy mintegy 2000 finn önkéntesből álló porosz királyi 27. vadászzászlóalját Az év közepétől megszervezték a finn hadsereget. Ez 1918. január 25-én alakult meg hivatalosan Polgárőrség néven, mintegy 30.000 fővel. A finn vörös gárda és a szovjet-orosz hadsereg 1918 elején elfoglalta az ország déli részeit és Helsinkit. Közép- és Észak-Finnországot a Polgárőrség két hónap alatt ellenőrzése alá vonta. Március 3-án egy német hajóraj elfoglalta az Ahvenmaa- (land-) szigeteket, s április elején csapatokat tett partra Hankónál és Lovisánál. Április 7-én a németek bevették Tamperét, 14-én Helsinkit. A finn hadsereg és a német segédcsapat (Hilfskorps) gróf Rüdiger von der Goltz vezérőrnagy vezetésével az április 29. és május 3. közötti lahti–tavastehnsi csatában győzelmet aratott. A függetlenségi és a párhuzamos polgárháborúnak mintegy 30.000 áldozata volt. A vörösterrornak kb. 1650 ember esett áldozatul, a szovjet-orosz kivonulás után a vörösterror visszahatásaként elszabaduló fehérterror 8400 ember életét követelte. A szovjet-finn tanácskormány ezért Karjalában (Karélia) megkísérelte újjáéleszteni a polgárháborút, miközben 1918 végén kitört a baltikumi függetlenségi háború. 1919-ben és 1920-ban a finn vörös gárdák partizántevékenységet folytattak, felszámolásuk a finn hadseregnek másfél évébe került.
A Baltikumban a nemzeti kormányok ellenében alakult bolsevik vezetésű tanácskormányok a három kis balti országot Szovjet-Oroszország részeként definiálták. 1918. november 13-án a szovjet-orosz kormány semmisnek nyilvánította a március 3-i breszt-litovszki békét. November 6716-án Trockij hadügyi népbiztos parancsot adott az előrenyomulásra a Baltikumon keresztül Németország felé, hogy Európa “egyesíthető legyen a szovjetköztársaságok egyetemes szövetségében”. 22-én a lett Jukums Vcietis parancsnoksága alatt a szovjet-orosz haderő megindult. 29-én elfoglalta Narvát, december 21-én Tartut, 25-én Wolmart, 1919. január 2-án Rigát, 5-én Vilniust, s január végére elérte a Memel-folyót és Kaunast. A szovjet-orosz balti flotta megkísérelte a kifutást a Balti-tengerre, ám december 12-én Reval (Tallin) előtt egy brit flottakötelék elsüllyesztette.
1918. november 16-án az észt kormány mozgósítást rendelt el. December 1-jén a hadsereg főparancsnokává kinevezték Johan Laidoner volt cári alezredest. 27-én az észt hadsereg kötelékében német önkéntes zászlóalj (később ezred) alakult. December 31-én finn önkéntes zászlóalj érkezett Revalba. 1919. január 1-jén megindult az észt–finn–német erők ellentámadása. 14-én visszafoglalták Tartut, február elejére Walgát. Február 24-ére Észtország területéről kiverték a szovjet-orosz hadsereget és a vörös-észt erőket.
1918. december 7-én Ohto Kalpaks volt cári ezredes parancsnoksága alatt megalakult a lett hadsereg és a balti németekből álló Balti Véderő, 29-én a német hadseregből hátramaradt önkéntesekből a Vashadosztály. A két német seregtest főparancsnoka a Finnországból átvezényelt Rüdiger von der Goltz vezérőrnagy lett. A szovjet-orosz hadsereg 1919 elejére megközelítette Kelet-Poroszországot. A február 22-én ellentámadást indító lett–német erők március végére megtisztították Kurlandot. Május 22-én bevették Rigát, 23-án Aluksnét (Marienburg), 31-én Jekabpilst (Jakobstadt). Jugyenyics tábornok monarchista fehér-orosz hadserege 20-án Narva irányából támadást indított Szentpétervár ellen, 25-én elfoglalta Pszkovot, nyomában a lett hadsereg előretört a Peipsi-tóig. Júniusban a két lett nemzeti kormány között kirobbant harc hatására a szovjet-orosz és a vörös-lett erők visszavonulása megállt. Július végére a Vashadosztály elhagyta az országot, a Balti Véderő vezetését az angol Harold Alexander ezredes vette át (akit negyedszázaddal később Észak-Afrikában mint tábornokot ismert meg a világ). Augusztus 26-án a három balti, a lengyel és a monarchista fehér-orosz Liazonov-kormány Rigában megállapodott a bolsevizmus elleni közös harcról. A szeptember közepén meginduló hadműveletekkel november végére Latgale kivételével Lettország területét elfoglalták a szovjet-orosz csapatoktól (közben a Szentpétervár ellen kudarcot vallott Jugyenyics is Lettország területére vonult vissza). 1920. január végére lengyel segítséggel Latgalét is megtisztították.
Az 1918. november 23-án megalakított litván hadsereg a német önkéntes Freikorps támogatásával egy éven át állásháborút vívott. 1919 októberében a lettországi hadműveletek hatására a frontvonal elmozdult, s 1920 elejére a litván és a lengyel hadsereg, illetve a német segéderők kiverték Litvániából a szovjet-orosz erőket. Az 1920-ban megkötött kétoldalú békékkel a függetlenségi háborúk lezárultak.
A szovjet–lengyel háború végén, 1939. szeptember 28-án a Szovjetunió kölcsönös segítségnyújtási szerződést oktrojált Észtországra, október 5-én Lettországra, 11-én Litvániára. Október 12-től a balti államokba szovjet katonák vonultak be. 1940. július 21-én Észtország és Lettország, másnap Litvánia tanácsköztársasággá alakult. Augusztus 3-án Litvániát, 5-én Lettországot, 6-án Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták.
1991. február 3-án népszavazás döntött Litvánia függetlenségéről, augusztus 20-án az észt, másnap a lett országgyűlés kiáltotta ki a függetlenséget, amit az Oroszországi Föderáció elnöke 24-én, az Európai Közösség 27-én, Magyarország szeptember 2-án, a Szovjetunió 6-án elismert. 1991 tavaszán a szovjet csapatok beavatkozását követően a három balti állam közül egyedül Litvánia területén zajlottak harcok.
Öt ország: Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország csak a XX. századi világháború első szakaszának végén nyerte el függetlenségét. 1917–1921 között az öt nemzet sorsa sokban hasonlóan alakult, 1939–1940-ben csak Finnország tudta megőrizni közülük függetlenségét. 1944–1945-ben a litvánok, lettek és észtek kísérlete a függetlenség visszaszerzésére a nagyhatalmi támogatottság hiányában elvetélt, a lengyeleké épp annak birtokában válhatott sikeressé. Mind 1917–1921-ben, mind 1941–1944-ben Ukrajna is megkísérelte kivívni függetlenségét, ám az eleve kudarcra ítéltetett.
1914-ben Ukrajna két részre oszlott: Oroszországon belül öt kormányzóságra (Kijev, Harkov, Csernyigov, Novgorod-Szeverszk, Jekatyerinoszlavszk) és az Osztrák–Magyar Monarchián belül két tartományra (Galícia keleti fele és Bukovina északi fele). A világháború kitörése aktivizálta a XIX. század végére feléledő ukrán nemzeti mozgalmat. 1914 augusztusában Lembergben Ukrán Nemzeti Tanács (Ukrainszka Nacionalna Rada) alakult, ami a galíciai visszavonuláskor Bécsbe települt, s csak Lemberg 1915. június 22-i visszafoglalása után tért vissza oda. 1916-ban az osztrák császári Landwehr félreguláris szabadcsapataként megszervezték az Ukrán Légiót, más néven a Szics-lövész Gárdát. A Rada Ukrajnát az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségi tagállamaként képzelte el. A minta Magyarország Ausztriához való perszonál- és reáluniós csatlakozása lett volna.
Az 1917. februári oroszországi forradalom után, március 17-én Kijevben megalakult a Központi Ukrán Nemzeti Tanács (Centralna Ukrainszka Nacionalna Rada). A 2000 képviselő részvételével április 9-én Kijevben összeült Ukrán Nemzeti Kongresszuson a két Rada egyesült. Az új cél az Orosz Birodalmon belüli ukrán szövetségi állam lett, amit az egyesült Rada július 9-én deklarált, s november 20-án kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot. A Radával Breszt-Litovszkban, a béketárgyalásokon a Központi Hatalmak felvették a kapcsolatot, s 1918. január 12-én elismerték mint Ukrajna kormányát. 22-én a Rada Zsitomirban kimondta az Ukrán Népköztársaság függetlenségét, amivel február 9-én a Központi Hatalmak különbékét kötöttek. A szovjet-orosz kézen lévő Harkovban az 1917. november 19-én összehívott Összukrajnai Szovjetkongresszus 100 képviselője azonban törvényen kívül helyezte a Radát, kinyilvánította Szovjet-Ukrajna megalakulását, és katonai segítséget kért Szovjet-Oroszországtól. A másnap Kijevben megalakult szovjet-ukrán kormány 681919. január 6-án kikiáltotta az Ukrán Tanácsköztársaságot. 1918 folyamán a szovjet-orosz hadsereg elfoglalta Ukrajna központi területeit, február 6-án Kijevet is. Noha az ideiglenes fővárosból a Központi Hatalmak csapatai március 1-jén kiszorították a szovjet-orosz hadsereget, április 28-án a Rada beszüntette működését.
A Lembergben 1918. október 18-án újjáalakult Rada november 13-án kikiáltotta a független Nyugat-Ukrán Köztársaságot. Elnöke Jevhen Petrusevics lett. December 1-jén az Antant ezt elismerte. December 14-én, aznap, amikor a német hadsereg kiürítette Kijevet, Belaja Cerkovban (szovjet-ukrán területen) Szemen Petljura megalakította a szovjet-ellenes Ukrán Direktóriumot, amit a lembergi Rada sem ismert el, noha Petljura erre kísérletet tett. A hatalmi vákuumban létrejött Nyugat-Ukrán Köztársaság élethalálharcot vívott Petljurával, a megalakuló Lengyelországgal, a Bukovinába bevonuló románokkal, a szovjet-orosz és a monarchista fehér-orosz hadsereggel és a fehérorosz (belorusz) partizánokkal. November 22-én a lengyel hadsereg elfoglalta Lemberget, a nyugat-ukrán kormány Stanislauba evakuált. 1919. január 22-én a Nyugat-Ukrán Köztársaság és a Direktórium szövetséget kötött. Egyesült haderejük tavasszal Podóliába szorult a Vörös Hadsereggel szemben, nyáron betört az ún. Jobbparti Ukrajnába (a Dnyeszterhez mérten), ahonnan Gyenyikin fehér-orosz tábornok szorította ki, majd őt ismét a Vörös Hadsereg.
Petljura 1920. április 23-án szövetséget kötött Lengyelországgal, s javára lemondott Kelet-Galíciáról. 35 ezer fős hadereje november 10-én megsemmisítő vereséget szenvedett a Vörös Hadseregtől, de osztagai még 5-6 évig partizánharcot folytattak a Szovjetunió és Lengyelország területén. Az 1922-ben megalakított Szovjetunión belüli Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság területe 1922-ben 460.000 km2 volt, lakosainak száma 29 millió, ebből 82% (23,78 millió fő) ukrán, 13,5% (3,915 millió fő) orosz. Lengyelországhoz 4 millió ukrán került. Ukrajna fővárosa 1934-ig Harkov volt, attól kezdve Kijev.
A sztálini terror két évtizede után is létezett olyan mozgalom, amely az ország szuverenitását tekintette céljának. Sztepan Banderát, az Ukrán Nacionalisták Pártja (Partyija Ukrainszkih Nacionalisztov) és Andrij Melniket, az Ukrán Nemzeti Párt (Ukrainszka Nacionalna Partyija) vezetőjét 1941 nyarán a német csapatok szabadították ki a lembergi börtönből. Nem sokkal ezt követően Lembergben ukrán nemzeti kormányt (Ukrainszka Nacionalna Rada) alakítottak. A két párt – önállóságának megtartásával – az ukrán nemzeti mozgalom egyesítésére létrehozta az Ukrán Nacionalisták Szervezetét (Organyizacija Ukrainszkih Nacionalisztov, OUN). A Rada “fővédnöke” (protektora) Erich Koch volt, Ukrajna Birodalmi Főbiztosság (Reichskomissariat Ukraine) német főbiztosa, akinek vezetésével június 30-án alakult meg az Ukrán Területi Igazgatás (Landeswervaltung Ukraine). Ez ukrán nemzeti kormány azonban csupán rövid ideig állt fenn.
Az ukrán lakosság, amely 1941 nyarán még nem egy esetben felszabadítóként fogadta a bevonuló németeket, gyorsan kiábrándult belőlük. A náci fajelméletet Ukrajnában is megkezdték átültetni a gyakorlatba, a hírhedt Sonderkommandók ukrán területen is működtek. Az ukrán vezetők is hamar elfordultak a németektől, bár nem egy időben, így Bandera és Melnik fegyveres osztagai rövid ideig egymás ellen is harcoltak. 1944 márciusában a Rada Nyikolaj Lebegy elnökletével újjáalakult. Ekkor már egységes volt a németek elleni küzdelemben. A Rada fegyveres ereje a harcot az 1950-es évek elejéig folytatta partizánként a szovjet hadsereg és a szovjet adminisztráció ellen Ukrajna függetlenségéért. Egykori tagjai és szimpatizánsai 1988-ban, Gorbacsovtól nyertek amnesztiát, és települhettek haza Szibériából, illetve a Távol-Keletről. Feltéve, ha még életben voltak...
Az igazsághoz tartozik, hogy Ukrajnában nem kevesen felszabadítóként fogadták a Vörös Hadsereget. Ez azonban nem a magyar, sokkal inkább a német és a román megszállás alatt tapasztalt atrocitásokra vezethető vissza. A magyar katonák és a galíciai lakosság körülményekhez mérten jó viszonyát nem egy visszaemlékezés bizonyítja. Ez utóbbiról bővebb leírás olvasható a Harcok a Kárpátok előterében című fejezetben.
A balti térség történetének fonalát ott hagytuk el, hogy Finnország nem ment bele abba a diplomáciai játékba, amely szűk egy esztendő leforgása alatt a három balti állam függetlenségének elvesztéséhez vezetett. A lengyel erdőségek még visszhangozták a lövéseket, amikor 1939. október 5-én a finn kormány meghívást kapott a kölcsönös segítségnyújtási szerződésről folytatandó tárgyalásokra Moszkvába. Október 12-én, az első tárgyalási forduló megindulásakor a Vörös Hadsereg bevonult a balti államokba. 14-én, amikor hadgyakorlat címén felvonult a finn határra, a finn delegáció vezetője, Juho Kusti Paasikivi megszakította a tárgyalásokat. A katonai fenyegetés a szovjet szándékokkal ellentétes reagálást váltott ki: az október 6-án készültségbe helyezett finn erők 14-étől hadgyakorlatot kezdtek. Október 23-án a Szovjetunió újabb javaslattal állt elő: kölcsönös területcserével. A Karjala-földnyelv Leningrád és Viipuri (Viborg) közötti legértékesebb, 2700 km2-es részéért cserébe északon 5500 km2 értéktelen területet ajánlott fel. A szerződés tartalmazta volna a Finn-öblöt lezáró Hanko-félsziget és több kisebb sziget 30 évre történő bérbevételét is. Mivel Finnország számára ez sem volt elfogadható, november 13-án Vinö Tanner finn külügyminiszter ismét megszakította a 8-án megkezdett tárgyalásokat. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos kijelentette a távozó Tannernek, hogy “most majd a katonák veszik át a szót”. November második felében a határ mentén újabb szovjet seregtestek jelentek meg, s megkezdték az utak és a vasutak megerősítését.
November 26-án 0544-kor a Karjala-földnyelven a határ szovjet oldalán lévő Mainila faluban állomásozó szovjet csapatokat tüzérségi támadás érte. Hiába bizonygatta a finn kormány, hogy a bizalomerősítő intézkedésként hátravont finn tüzérség a Mannerheim-vonalban van, az pedig messzebb esik a határtól, mint a lövegek lőtávolsága, a világ inkább a finn támadásról beszélő Molotovra figyelt. 1941 júniusában hadifogságba esett szovjet katonák elmondták, hogy a szovjet tüzérség lőtte Mainilát...
November 27-én a szovjet kormány felmondta az 1928. szeptember 24-i szovjet–finn megnemtámadási szerződést. Mozgásba lendült a titkos diplomácia is. 28-án Terijokiban, a határ finn oldalán a Finn Kommunista Párt 69húszéves emigrációból aznap finn területre lépett első titkára, Otto Kuusinen újjáalakította az 1917–1930 között már funkcionált finn tanácskormányt, amely kikiáltotta a Szovjet-Finn Népköztársaságot. 29-én a Szovjetunió megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Finn Köztársasággal, s elismerte Kuusinen népköztársaságát, amellyel még aznap kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött. Kuusinen mint finn kormányfő, proklamációt adott ki, hogy a finn nép felkelt (a felkelésről a finn nép nem tudott), s ennek megsegítésére behívta a szovjet csapatokat.
November 30-án a lengyelországi német győzelmen és saját ottani gyors előretörésén felbuzdult szovjet hadvezetés 25 hadosztállyal, 2268 páncélozott harcjárművel, 3500 löveg és aknavető, valamint 1590 repülőgép támogatásával átlépte a határt. A finn haderő 9 hadosztálya e nehézfegyverzet töredékével, 26 harckocsival, 485 löveggel és aknavetővel, valamint 235 repülőgéppel bírt. Kitört a szovjet–finn téli háború (Talvisota), amelyet a finn történetírás második függetlenségi háborúként is emleget. A szovjet légierő 30-ától bombázta Helsinkit és Viipurut (Viborg). December 2-án Roosevelt amerikai elnök kérte Sztálint, hogy csak katonai célpontokat bombázzon. Válaszként Vorosilov marsall még aznap elrendelte az összes finn város bombázását, mondván, így majd a “finn nép veszi rá kormányát a kapitulációra”. Súlyosan tévedett: az önkéntes katonák száma megnőtt, s a háborúzó férfiakat a Lotta Svrd nőegylet tagjai segítették. December 9-én a Szovjetunió tengeri blokádot hirdetett a Finn- és a Botteni-öbölben (északon erre a fagy miatt nem). A blokádba 10-étől (finn adatok szerint) német tengeralattjárók is bekapcsolódtak. Mivel Svédország nem zárta le a szárazföldi finn határt, a blokád nem bizonyult hatékonynak. Később a két öböl is befagyott, így 1940. január 20-án a tengeri zárlatot feloldották.
Cajander finn miniszterelnök, aki felelősnek érezte magát a válság háborúvá fejlődésében, a támadás napján lemondott. Kyösti Kallio köztársasági elnök felkérésére december 2-án Risto Ryti alakított kormányt, aki egyik első intézkedésével megerősítette Gustav Mannerheim tábornagyot, a függetlenségi háború hősét főparancsnoki tisztében.
1939. december 14-én a Nemzetek Szövetsége Tanner finn külügyminiszter 3-án tett előterjesztésére, az Alapokmány 16. pontja értelmében agresszornak minősítette és kizárta a Szovjetuniót, s felhívta a tagállamokat Finnország segélyezésére. A három kis balti állam külügyminisztere 7-én semlegességi nyilatkozatot tett – területükön már bent tartózkodtak az “ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. December 19-én Daladier francia miniszterelnök a brit–francia Legfelsőbb Haditanácsban javaslatot tett Finnország megsegítésére. 1940. február 5-én e célra 13 ezer fős expedíciós hadtestet alakítottak, amelynek 1. dandárát a francia, 2. dandárát a brit hadsereg adta át. A 3. dandárt lengyelekből állították fel, akiknek többsége Magyarországon keresztül jutott ki francia területre még 1939 őszén. Az expedíciós hadtestet behajózták. Február 16-án, amikor a konvoj kifutott Glasgow-ból, a brit kormány kérte Norvégiát és Svédországot a hadtest átengedésére. Három nappal korábban Finnország katonai segítséget kért Svédországtól, amit az éppen 16-án utasított el. Brit részről felmerült a norvég kikötők rajtaütésszerű megszállásának, francia részről a bakui olajmezők bomázásának ötlete is, amely azonban a kormánytöbbség hiánya miatt nem valósult meg. Sikorski tábornok, a londoni lengyel emigráns kormány elnöke felvetette, hogy a szeptember végén Litvániába és Lettországba menekült lengyel katonák is átküldhetők volnának Finnországba, ám az intrenálótáborok felügyeletét addigra átvette a szovjet hadsereg... A világ közel került ahhoz, hogy a német és a szovjet birodalom azonos oldalon sodródjék bele a világháborúba.
A szovjet támadó ékek az átszegdelt terepen nem voltak képesek teljesíteni, amit a németek a lengyel síkságon. A finn hadsereg a tavakra-erdőkre támaszkodó Mannerheim-vonalban sikeresen ellenállt. A 135 km széles és 15-60 km mély finn államerődítést 1927–1939 között építették ki a Finn-öböl és a Ladoga-tó közötti Karjala-földszoroson az erődítések építésében gyakorlott német, angol, francia és belga hadmérnökök segítségével. Két fő erődvonalból és fedezőzónából állt. A hátsó védőöv mögött, de annak nem részeként különösen megerődítették Viipurit. A Mannerheim-vonalra a szovjet 7. hadsereg december 6-7-ére zárkózott fel. Parancsnoka, Mereckov tábornok négy sikertelen támadást vezetett ellene: december 15-17-én, 25-26-án, 1940. január 5-7-én és február 1-3-án. A február 11-én indított ötödik offenzívát a kimerült finn hadsereg már nem tudta elhárítani. Február 13-án Lhde-nél Mereckov áttörte a finn védelmet, s 28-ára elérte Viipurit.
Február 25-én Koppenhágában a svéd, a norvég és a dán külügyminiszter semlegességi nyilatkozatot fogadott el a finn háborút illetően. A svéd kormány 27-én nemet mondott a brit–francia–lengyel expedíciós hadtest átengedésére. Március 2-án a brit és a francia kormány újólag kérést intézett Norvégiához és Svédországhoz. Másnap a svéd kormány, ezúttal a norvéggal egyetemben, a kérést ismét visszautasította. Az expedíciós hadtest visszafordult a brit szigetekre. Egy hónappal később Norvégiában vetették be, immár a németek ellen. A két északi ország ódzkodásában nagy szerepe volt a félelemnek az ekkor még együtt cselekvő náci és kommunista totális birodalmaktól.
A március 3-i visszautasítás után négy nappal a finn kormány fegyverszünetet kért. Másnap a szovjet fővárosban megkezdődtek a tárgyalások. A szovjet kormány hajlandóságát a tárgyalások azonnali megkezdésére nem kis mértékben a brit–francia lépések motiválták. Március 12-én Ryti finn miniszterelnök és Molotov szovjet külügyi népbiztos aláírta a békeszerződést. Mannerheimnek, aki egykori cári tábornokként ismerte az orosz birodalmi gondolkodást, nagy szerepe volt az előzetes fegyverszünet nélküli békekötésben: úgy vélte, az azonnali béke kevesebb lehetőséget ad esetleges szovjet provokációkra, s ezzel a háború újrakezdésére, mint a fegyverszünet. Megerősítette Mannerheim félelmeit, hogy március 13-án (!) a szovjet csapatok 12 órás rohammal bevették Viipurit.
A moszkvai béke a Karjala-földszorost Viipuri (Viborg) városával, a Viipuri-öböl szigeteivel, a Ladoga-tó nyugati és északi partján fekvő városokat és a Finn-öböl néhány szigetét, északon Salla és Kuusamo tartományok és a Kalastaja-szigetcsoport egy részét (összesen több mint 40 ezer km2-t) a Szovjetunióhoz csatolta. A Finn-öböl 70bejáratát védő Hanko-félszigeten lévő kikötőt 30 évre bérbe kellett adni a Szovjetuniónak. A szovjet csapatok kivonultak Petsamo területéről, a finnek demilitarizálták a Jeges-tenger parti vizeit, s biztosították a vasúti tranzitszállítást a Szovjetunió és Svédország között. Az önkénteseket 90 napon belül ki kellett vonni Finnországból. A béke nyomán 423 ezer ember hagyta el szülőföldjét, és települt át Finnország maradék területeire. A Szovjetunió elállt a kölcsönös segítségnyújtási szerződés igényétől. A szovjet-finn kormány a Szovjetunió területén 1956-ig működött, akkor Szovjet-Karéliát tagköztársaságból autonóm területté “fokozták le”, és a Kuusinen-kormányt feloszlatták.
A világ a finnekkel rokonszenvezett, számos országból érkeztek fegyver- és élelmiszer-szállítmányok, illetve önkéntesek. Számuk megközelítette a 20.000 főt, ebből 9.000 volt svéd, 1600 dán, 900 norvég, 372 amerikai, 227 angol, több száz francia, olasz és magyar. A 26 nemzet fiait a legtöbb állam a szovjet terjeszkedés megakadályozására küldte vagy engedte Finnországba. Az önkénteseket a finn Vezérkar (spanyol mintára) 1940. február 10-én négy nemzetközi dandárba szervezte. Összesen közel 90.000 kézifegyver került Finnországba, ebből 80.000 Svédországból, közte 500 géppuska. Több ország harckocsikat, lövegeket és harci repülőgépeket is küldött: Nagy-Britannia 100 vadász- és felderítő-, valamint 20 bombázó-repülőgépet Franciaország 30 vadászgépet és 300 löveget Svédország 25 vadászrepülőgépet, 112 löveget, 85 páncéltörő és 104 légvédelmi ágyút Olaszország 30 vadászgépet és 12 légvédelmi ágyút. A finn harci repülőgépeken alkalmazott horogkereszt is a svédektől származott, nem volt köze a náci jelképhez. A svéd gépek egy részét szabadságolt svéd pilóták repülték. Az önkéntesek általában a brit szigetekről indultak a norvég partokig, onnan szárazföldi úton, Svédországon át mentek tovább Finnországba. A német vezetés igyekezett akadályozni mozgásukat, a német hadiflotta – az öböl-blokád kiegészítéseként – támadta az őket szállító, brit és olasz (!) hadihajók fedezte konvojokat. Norvégia “nem vette észre” partraszállásukat az ezernyi fjord valamelyikében, Svédország viszont nyíltan engedte át őket, sőt vasúti szerelvényeket biztosított számukra. E segítség okán is volt meglepő London és Párizs számára az expedíciós hadtest átvonulási engedélyének megtagadása.
A magyar Belügyminisztérium 1939. december 15-én engedélyezte a gyűjtést a finn Vöröskereszt számára. A Finn–Magyar Társaság “Testvér a testvérért” és “Magyar anyák a finn gyermekekért” akcióival félmillió pengő (1938-as árfolyamon 1 dollár 2,2 pengőt ért) értékű adomány gyűlt össze. A kormány 1 millió pengőt meghaladó értékben küldött hadianyagot Finnországba, közte magyar adatok szerint 36 db 4 cm-es magyar gyártmányú Bofors légvédelmi ágyút 10.250 lőszerrel, 16 db 8,1 cm-es gránátvetőt 32.240 gránáttal, 30 db 12,7 mm-es páncéltörő puskát 3300 tölténnyel (a lengyel hadsereg Magyarországra menekített készleteiből), 300 db 8 mm-es puskát 520.000 tölténnyel, 300.000 kézigránátot, 3654 gyalogsági aknát, 93.680 rohamsisakot és 223 katonai rádiót.
Az előző napi belügyminiszteri engedély alapján 1939. december 16-án toborzási felhívást adtak ki. A Szentkirályi út 8. alatti toborzóiroda a jelentkezőket karácsonytól fogadta, s a hárshegyi cserkésztáborba irányította. Ott alakult meg 1940. január 10-én a magyar önkéntes zászlóalj. Tisztikarát a Honvédelmi Minisztérium biztosította, önkéntes tagjait szabadságolták. A jelentkezés feltétele a katonaviseltség, a büntetlen előélet, a nőtlenség és a 25-35 éves kor volt. A szervezésre december 10-én Kozma Miklós volt belügyminisztert kérték fel, aki a Csehszlovákia ellen bevetett Rongyosgárda szervezésében már tapasztalatokat szerzett. A zászlóaljparancsnoki teendőkkel Kémeri Nagy Imre főhadnagyot bízták meg, helyettese Vass János hadnagy, az 1. század parancsnoka Polgár László hadnagy, a 2. századé Kökény József hadnagy, a géppuskás századé Lőrincz Győző százados lett. A legénységi létszám 344 főt tett ki, ehhez jött 24 tiszt, 52 altiszt, 2 orvos, valamint 2 tábori lelkész (egy cisztercita atya és egy evangélikus lelkész).
Február 7-én a zászlóalj útba indult. Vasúton Jugoszlávián és Olaszországon keresztül érte el Párizst, ahol tagjai brit, norvég és svéd vízumot kaptak. Az egység a franciaországi Dieppe-ből hajóval kelt át az angliai Newhavenbe. Edinborough-ból konvoj vitte a norvégiai Bergenbe. A konvojt német tengeralattjáró-támadás érte, de a magyarokat szállító MIRA és MERCUR nevű hajót nem érte torpedó-találat. A magyarok Svédországon keresztül vasúton február 27-én érték el a finn Tornio határvárost. Lapuában Bertil Nordlund finn százados vezetésével március 2-ától téli kiképzésben részesültek, s megkapták fegyvereiket. Itt még 6 magyar önkéntes csatlakozott a zászlóaljhoz. A magyar és a brit zászlóaljból álló 4. nemzetközi dandár fedőneve Osasto Sisu (Állhatatosság Osztag) volt.
Harci bevetésre a magyar zászlóalj már nem került, miután a háború véget ért. Április 16-án Lappeenranta városába helyezték, határbiztosítására. Ez a Karjala-földszoros legveszélyeztetettebb pontján volt, a magyar önkéntesek az új határ mentén portyáztak. A finn Vezérkar úgy szándékozott megelőzni a határvillongásokat, hogy az új határokat nem finn határőrök vigyázták, hanem nemzetközi önkéntesek. Egyhónapi szolgálat után – a moszkvai béke értelmében – a magyar zászlóaljat a többi önkéntessel együtt kivonták. Május 19-ére a határsávból Turkuba vonták össze, ahol 20-án ünnepélyesen elbúcsúztatták. A tisztek megkapták a finn Fehér Rózsa Rend lovagkeresztjét, Mannerheim személyesen tűzte fel Kémerinek a századosi csillagokat (előléptetését Horthy Miklós kormányzó itthon elismerte). Mannerheim március 24-i napiparancsában úgy fogalmazott, hogy “Ti, dunamelléki vérrokonaink ... meghallottátok csatakürtjeink hangját, és többezer éves távollét után a magyar kard ismét ütésre emelkedett a finn testvérek védelmében.”
A finn ARCTURUS hajó a magyarokat a németországi Stettinbe hozta, onnan vasúton, német katonai őrizet alatt utaztak haza. Egyes adatok szerint Szlovákia területén haladtak át, más források szerint Szlovákia megtagadta a szerelvény áthaladását, így Ostmarkon (Ausztrián) át, Hegyeshalomnál léptek magyar területre. 1940. május 24-én érkeztek haza. 28-án gróf Teleki Pál miniszterelnök ünnepélyesen fogadta őket, s feloszlatta a zászlóaljat. A határőrizet egy hónapját a Honvéd Vezérkar frontszolgálatnak ismerte el. Nem a magyar zászlóalj kötelékében, hanem a svéd önkéntes repülők között két magyar pilóta is 71elindult Finnországba. Pirityi Mátyás részt vett légiharcban, majd sértetlenül hazatért. Békássy Vilmos a Botteni-öböl felett eltűnt, sorsa a mai napig ismeretlen. Az egyetlen sebesült Szepessy Géza volt, aki aknamentesítés közben egy váratlan szovjet rajtaütés során – már a békekötés után – láblövést kapott. A finnországi turnén szereplő Nagy Béla zongoraművész Helsinki 1939. november 30-i bombázásakor veszítette el bal karját.
Hruscsov szovjet pártfőtitkár emlékiratai szerint “A finnek ellen ... mi választhattuk meg a háború helyét és kezdetének időpontját. Szám szerint fölényben voltunk ... elegendő időnk volt arra, hogy felkészüljünk ... e lehető legkedvezőbb feltételek mellett is óriási nehézségek és hihetetlenül nagy veszteségek árán tudtunk győzelmet aratni. Ez ... valójában erkölcsi veszteség volt. Népünk erről persze sosem szerzett tudomást, mert sohasem mondtuk meg neki az igazat.” A téli háború érdekes üzenetet közvetített a német vezetésnek: megerősítette hitében, hogy a szovjet haderő agyaglábakon álló óriás...
A szovjet politikai vezetés kudarcnak értékelte, hogy nem tudta bekebelezni Finnország egészét. A katonai vezetés már 1940. március végén megkezdte az új tervek kidolgozását Finnország egészének elfoglalására – még benne voltak a sztálini két évben. A Vörös Hadsereg (finn források szerint) 1941 nyár elejére fel is vette a támadó csoportosítást, ám a június 22-i német támadás megelőzte. Természetesen nem lett volna szüksége több mint egy esztendőre a felvonuláshoz, de 1940 végéig a Molotov–Ribbentrop-paktum még funkcionált, s a Szovjetuniót 1940 nyarán egyfelől lekötötte Besszarábia visszacsatolása és Észak-Bukovina annektálása Romániától, másfelől Sztálin szerette volna Hitler egyetértését megszerezni Finnország elfoglalásához. Finnország helyzete akkor változott meg, amikor az 1940. november 12-13-i Hitler–Molotov-találkozón eldőlt, hogy Németország és a Szovjetunió között a szövetség szorosabbra fűzése helyett leszámolás történik majd. A szovjet felvonulást késleltette az 1941. áprilisi balkáni háború is.
1941 februárjától megkezdődtek a katonai egyeztetések a finn Vezérkar és a német OKH (Oberkommando des Heeres, a német szárazföldi haderő főparancsnoksága) között. Június 15-én a Finnországhoz tartozó Lappföldön állomásozó finn csapatok az odaérkező német Norvégia Hadsereg alárendeltségébe léptek. Június 22-én Hitler rádióbeszédében arról szólt, hogy a német katonákkal románok és finnek indultak meg együtt. Az előbbi igaz volt, de a finn kormány 23-án még semlegességi nyilatkozatot tett, s mikor 25-én szovjet repülőgépek több finn várost bombáztak, a finn országgyűlés nem provokált támadásra hivatkozva ekkor nyilvánította beállottnak a hadiállapotot Finnország és a Szovjetunió között. (Két nappal később a magyar országgyűlés a 26-i kassai bombázás okán hasonlóan cselekedett, egyáltalán nem példa nélküli módon.) Kitört a finn–szovjet folytatólagos háború (Jatkosota), amelyet finn értelmezés szerint a téli háború során elvesztett területek visszaszerzéséért folytattak, Németország háborújával párhuzamosan, de nem annak részeként. Az antifasiszta koalíció, de főként a Szovjetunió értelmezése szerint Finnország a német szövetségi rendszer részeként kapcsolódott be a támadásba.
Június 26-án a finn hadsereg harcot kezdett a Hanko-félszigeten lévő szovjet kontingens ellen, amely 5 hónapig tartotta magát. A német–finn csapatok az északi Petsamo-félszigeten július 1-jén indultak meg. 10-én a finn főerők önállóan támadást indítottak Észak-Karjalában, valamint a Karjala-földnyelven a Finn-öböl és a Ladoga-tó között. Az augusztus 8-tól a Karjala-földnyelven felújított támadást már összehangolták a német Észak Hadseregcsoport hadműveleteivel. Július közepe és szeptember között a finn hadsereg mindenütt elérte az 1939. évi finn–szovjet határt, s megállt azon. Hitler személyes kérésére Mannerheim tábornagy, a finn hadsereg főparancsnoka szeptember 8-án elrendelte az 1939-es határ átlépését a hadműveletileg célszerű mértékben. A finn csapatok a Ladoga- és az Onyega-tavat összekötő Szjur-folyó vonaláig nyomultak előre. Leningrád bekerítése a két tó között azonban ennek ellenére sem sikerült. Ezt követően a háború során a finn Vezérkar – a finn politikai vezetés ráhatására – többször is visszautasította az OKH kérését, hogy támadja meg Leningrádot és északon a murmanszki vasútvonalat. Mikor a német hadvezetés az 1942. évi, döntőnek szánt offenzívát tervezte, a finnektől a Ladoga-tó és a Murmanszki-öböl közötti terület elfoglalását kérte. A finn Vezérkar ekkor is nemet mondott. A német történetírás szerint nem kis mértékben a finn passzivitás vezetett ahhoz, hogy Leningrád térségében 1941 végétől 1944 tavaszáig a világháború 1914–1918 közötti szakaszát idéző állásháború alakult ki.
Nagy-Britannia 1941. november 25-én (a Magyarországnak küldött ultimátummal egy időben) felszólította Finnországot a Szovjetunió kiürítésére. Miután ez nem történt meg, december 5-én hadat üzent. Washington szovjet nyomásra 1942. június 5-én (mint Magyarországnak) üzent hadat. 1943 elején (amerikai közvetítéssel) sikertelen szovjet–finn kapcsolatfelvétel történt egy különbéke kialakítására. 1944. január 16-án Nagy-Britannia átadta a fegyverszünet kidolgozásának jogát a Szovjetuniónak, amit az USA utólag hagyott jóvá. Az előzetes fegyverszüneti feltételeket Moszkva áprilisban svéd közvetítéssel juttatta el Finnországba, s fegyverszüneti tárgyalásokra szólította fel a finn kormányt. A finn országgyűlés ezt visszautasította. Sztálin ekkor kijelentette, hogy Finnország csak eddig vívott külön háborút, mostantól Hitler csatlósának tekinthető, amelyre vonatkozik a feltétel nélküli megadás Casablancában elfogadott elve. Ez elgondolkodtatta a finn vezetést, s Mannerheim és Alexandra Kollontaj svédországi szovjet követ közvetítésével megindultak a tárgyalások. Sztálin (a háború utolsó évében páratlan módon) visszakozott. Az akadozó tárgyalásokat a holtpontról az mozdította ki, hogy a Leningrádi Hadseregcsoport június 10-én indított támadása szeptember végére az 1940-es határig szorította vissza a finn hadsereget, s június 20-án elesett Viipuri, Helsinki megközelítésének kulcsa.
Risto Ryti finn elnök június 26-án még egyezményt írt alá Ribbentrop német külügyminiszterrel, s fegyver- és élelmiszer-szállításokért cserébe lemondott a különbékéről. Mannerheim augusztus 1-jén lemondatta Rytit, s maga vette át az elnöki funkciót, amit a finn országgyűlés 4-én törvényesített. 17-én egyoldalúan felmondta a német szövetségi rendszerből adódó kötelezettségeket, szeptember 722-án elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételeket, és megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal. 4-én életbe lépett a fegyverszünet. Mannerheim Hitlernek küldött üzenetében azt írta: “Németország akkor is fennmarad, ha elveszti a háborút. Finnország ebben nem bízhat.”
A szeptember 19-én Moszkvában Andrej A. Zsdanov vezérezredes és Carl Enckel finn külügyminiszter által aláírt fegyverszünet az 1940. március 12-i moszkvai béke előírásait léptette életbe ismét, némi változtatással. Finnországnak meg kellett szakítania kapcsolatait Németországgal, közigazgatását és haderejét visszavonnia az 1940. december 31-i határok mögé, hadseregét leszerelnie, az ország területén lévő német csapatokat (a szeptember 15-én lejáró, 2-án rögzített kivonulási határidő után) lefegyvereznie, s a német és a magyar állampolgárokat internálnia. A Szovjetunió megkapta Petsamo északi kikötőt és vidékét, 50 évre bérbe vette Porkkala körzetét, cserébe az lemondott a Hanko-félsziget bérleti jogáról (ám Porkkala közelebb fekszik Helsinkihez, mint Hanko). Porkkalába a finneknek szabad közlekedést kellett biztosítaniuk. Finnországnak 1938-as értéken számolva 300 millió dollár értékű természetbeni jóvátételt kellett juttatnia a Szovjetuniónak, Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB) kellett fogadnia, s feloszlatnia több, a SZEB által megjelölt szervezetet. Finnországnak ki kellett telepítenie 104.000 ezer embert a Szovjetunióba, köztük 54.700 inkeri nemzetiségűt. A fegyverszünet előírásait az 1947. február 10-i párizsi béke véglegesítette, amely a finn hadsereg létszámát 42.900 főben korlátozta. A béke aláírása után a SZEB elhagyta Finnországot, amelynek szuverenitása helyreállt. 1955-ben kivonták a szovjet csapatokat az országból és Porkkalából is.
1944. szeptember 30-án a SZEB elnökét, Zsdanov vezérezredest helyettesítő Grigorij Szavonyenkov altábornagy ultimátumban követelte, hogy a finn hadsereg támadja meg a még az országban lévő német csapatokat (akik a kivonulást megkezdték, de a kitűzött időre nem tudták teljesíteni). Északon a finn hadsereg ezért október 1-jén harcot kezdett, amit a Norvégia felé történő német kürítés befejezéséig folytatott. Közben október 22-én a szovjet csapatok beléptek Norvégia területére. 1945. március 4-én szovjet nyomásra Finnország hadat üzent Németországnak. Az ún. lappföldi háború április 28-ig tartott.
Nem kis mértékben az 1939-es határok csak kis (harcászati mértékű) átlépése eredményezte, hogy Finnország szuverenitásának megőrzésével léphetett ki a világháborúból. Igaz, ismét elvesztette az 1940-ben egyszer már elcsatolt területeket, s fegyverrrel kellett kitessékelnie volt szövetségesét, de nem vált szovjet tagköztársasággá (ellentétben a balti államokkal, amelyek csak a Szovjetunió széthullásakor nyerték vissza függetlenségüket).
