A fegyveres semlegesség és a háború között
A fegyveres semlegesség és a háború között
1940 áprilisában a lokális háború európaivá szélesedett. Dánia megszállása és Norvégia elfoglalása után május 10-én a német haderő támadásba lendült a nyolcadik hónapja mozdulatlan nyugati fronton, lerohanta a Beneleux-országokat, Dünkirchennél (Dunkerque) a tengerbe szorította a brit erőket, majd bevette Párizst. A francia kormány június 10-én, aznap, amikor Olaszország is belépett a háborúba, elhagyta a fővárost. Június 22-én Franciaország letette a fegyvert. Pétain marsall Vichyben németbarát kormányt alakított, amellyel Magyarország felvette a diplomáciai kapcsolatot. Elzász–Lotharingiát Németországhoz csatolták (vissza). A Molotov–Ribbentrop-paktum okán szintén terjeszkedni kívánó Szovjetunió június 26-án jegyzékben követelte vissza Romániától az 1918-ig az Orosz Birodalomhoz tartozott Besszarábiát (a mai Moldáviát), s a “22 éves megszállás kompenzációjaként” az 1918-ig osztrák–magyar Észak-Bukovinát. Románia átengedte e tartományokat, s július 1-jén felmondta a már értéktelennek vélt brit–francia területi garanciát.
A szovjet ultimátum hatására a magyar vezetés is elérkezettnek látta az időt. A minisztertanács június 27-én kimondta, hogy ha Románia teljesíti a szovjet követelést, akkor a diplomáciai nyomás és fegyveres fenyegetés kombinációjával, kizárólag önerőből kikényszeríti a Romániával szemben fennálló magyar területi igények teljesítését. A Legfelső Honvédelmi Tanács még aznap mozgósította a Honvédség egészét. A májusban mozgósított hegyi és határvadász alakulatoknak, valamint a szegedi V. és a debreceni VI. hadtestnek azonnal fel kellett vonulnia a román határra, a többi seregtestnek július 2-től kellett felkészülnie a Tiszántúlra való szállításra. Az erdélyi revízió aktuálissá válását érző, illetve az 1918-as szerzeményét megőrizni kívánó két ország a besszarábiai szovjet bevonulással egy időben mozgósított haderejével felvonult a magyar–román határ két oldalára.
Hitler nem engedhette meg a két ország külön háborúját. Saját befolyását kívánván erősíteni a vitás kérdések rendezésében való közreműködéssel, nyomást gyakorolt a két kormányra: július 10-én gróf Teleki Pál és gróf Csáky István magyar, 26-án Gigurtu román miniszterelnökkel és Manoilescu külügyminiszterrel tárgyalt Berlinben. Augusztus 16-án Szörényvárott (Turnu Severin) határtárgyalások 73kezdődtek, amelyek azonban 24-én eredménytelenül záródtak, miután a román fél elzárkózott az érdemi engedmények elől.
Augusztus 26-án a magyar minisztertanács határozatot hozott Románia megtámadásáról. A Honvéd Vezérkar utasította a Tiszántúlra felvonult csapatokat a határra való felzárkózásra, s a hadművelet kezdetét 28-ára tette. A támadás főerejét az 1. hadsereg (I., II., IV., VI. hadtest, gyorshadtest) képezte, amelynek a Nagykároly és a Szamos között húzódó Károly-vonalat áttörve meg kellett semmisítenie a Szilágyságban felvonult román erőket, hogy a Felső-Tisza völgyéből meginduló 3. hadsereggel (VII., VIII. hadtest, 1. lovasdandár) együtt elérje Kolozsvár–Dés körzetét. A 2. hadsereg (III., V. hadtest) feladata az volt, hogy biztosítsa a Fehér-Köröstől délre húzódó határszakaszt, s hogy egy korlátozott célú támadással vegye birtokba Nagyváradot. 1919 óta első ízben mobilizálták a teljes magyar haderőt. A román vezetés, háta mögött a Duna-deltára kacsingató Vörös Hadsereggel, retirált. Augusztus 27-én német–olasz döntőbíráskodást kért. 28-án a magyar kormány ehhez hozzájárult, s leállította a Honvédség támadási előkészületeit.
A Bécsben összeülő, Ribbentrop és gróf Ciano külügyminiszterek vezette német–olasz döntőbíróság 1940. augusztus 30-án Magyarországnak ítélte a Székelyföldet, a földrajzi Észak-Erdélyt és a Partium Nagyváradtól északra lévő részeit (Bihart, a Szilágyságot, Szatmárt és Máramarost). Visszatért többek között Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Marosvásárhely és Máramarossziget, illetve 43.104 km2-en 2.633.000 lakos, akiknek 51,4%-a volt magyar, 42%-a román, 3,7%-a német. A harmadik visszacsatolást az Országgyűlés az 1940:XXVI. törvénycikkel október 8-án iktatta törvénybe. A döntéssel egyik fél sem volt elégedett. A magyar vezetés az 1918. november 13-i belgrádi konvencióban kijelölt Maros-vonalig szerette volna az ország egykori területeit visszanyerni, a román sokallotta a Magyarországnak juttatott részt, s fenntartotta igényét Erdély egészére.
A Honvédség harc nélkül hajtotta végre az erdélyi bevonulást. Az első csapatrészek szeptember 5-én reggel 7 órakor Máramarosszigetnél és Nagyszalontánál lépték át a határt. A jelentősebb városok közül a magyar katonák Nagyváradra 6-án, Marosvásárhelyre 10-én, Kolozsvárra 11-én vonultak be. Virágeső, illetve só és kenyér fogadta őket. Miután a rossz utak, a gyakori torlódás és az utánpótlás elmaradása miatt félő volt, hogy a bevonulást a meghatározott időre, 13-ára nem sikerül végrehajtani, a gyorshadtest előresietett a Székelyföldre. Incidensre két helyen került sor csupán. A 2. hullámban érkező 2. gyalogdandár a Szilágysomlyó környéki erdők átfésülésére kapott parancsot, ahová a román Vasgárda (s nem a reguláris haderő) 80-100 fős fegyveres csoportja vette be magát. Nagyobb ellenállásra számítottak Alsó- és Felsőkaznacs, Ipp, Lecsmér, Kémer, Márkaszék, Porcz és Somályi körzetében. Szeptember 7-én Ippen véletlen kézigránát-robbanásban meghalt 2 magyar katona, de a hír már merényletként terjedt el. A 13-án az esemény kivizsgálására Ippre érkező 32. gyalogezred karhatalmi szakasza 14-ére virradóra razziát tartott a faluban. Ez máig tisztázatlan körülmények között mészárlássá fajult, amelynek 152 román lakos esett áldozatul. A 22. határvadász-zászlóaljat szeptember 9-én a Szilágy vármegyei Ördögkút templomtornyából puskalövések fogadták. A kibontakozott tűzharcban 4 magyar katona megsebesült. A templomban elfogott személyeket, köztük a román pópa családját a helyszínen kivégezték. A templom mellett a falu több háza is elpusztult, miután beavatkozott egy magyar légvédelmi gépágyúsüteg.
A Honvéd Vezérkar főnöke szeptember 13-i rendelkezése értelmében a bevonulásban részt vett csapatok nagyobb része visszatérhetett békehelyőrségébe. A visszatartott alakulatok (az 1. hadsereg és a gyorshadtest parancsnoksága, a VI., VII. hadtest, az 1. és 2. gépkocsizó dandár) az újonnan felállítandó kolozsvári IX. hadtest berendezkedéséig maradtak Erdélyben. E hadtest parancsnoksága november 18-án kezdte meg működését. Zömében határvadász alakulatok állományából felállított csapattestei ekkortól foglalták el helyőrségeiket. 1942 márciusában megkezdődött a Székely Határőrség szervezése, 1942. november 15-én megalakult a Székely Határvédelmi Parancsnokság. 1940. november 25-én Észak-Erdélyben megszűnt a katonai közigazgatás.
Az 1940. június 26-i szovjet jegyzékkel megindult folyamatot Bulgária és Románia szeptember 7-i craiovai egyezménye zárta le, amely Bulgáriának juttatta (vissza) Dél-Dobrudzsát. Ez a kétoldalú egyezmény a versailles-i békerendszernek a térségben egyetlen, 1945 után is érvényben maradt területi módosításává vált. Nagy-Románia összeomlásával egyidőben a román szélsőjobb átvette a hatalmat. A fiatalkorú I. Mihály szeptember 6-án száműzte apját, II. Károly királyt. A 4-én miniszterelnökké kinevezett Ion Antonescu tábornagy 14-én felvette az államvezér (conductor) címet, s diktátori hatalmat épített ki.
A Magyar Királyság és a Román Királyság viszonyát a versailles-i békerendszer óta alapvetően ellentétes érdekek határozták meg. Magyarország a területi revízióra törekedett, Románia a status quo fenntartására, még a csehszlovák és a jugoszláv szövetség árán is (mindkét országgal szemben területi követelései voltak: Kárpátalja máramarosi része és a Bánság egésze). A müncheni egyezmény után a két ország Kárpátaljáért versengett, követeléseinek alátámasztására Románia 1939. március 16-án mozgósított, s csak német–olasz közvetítésre szerelt le. A második bécsi döntés a magyar–román viszály állandó forrásává vált. Magyarország a revízió folytatására, Románia a revízió revíziójára törekedett. E kettős elégedetlenség egyfajta magyar–román versengést eredményezett Hitler előtt. A Führer igazságosztóként állította be a német politikát, amely a végső győzelem után biztosítja majd szövetségesei valós vagy vélt jogainak érvényre juttatását szomszédjai rovására – amennyiben megfelelő módon kiveszik részüket a németek irányította közös harcból. Erősen terhelte a két állam viszonyát a kisebbségek problémája is.
Érdekes kettősség, hogy éppen a második bécsi döntést követően, 1940 szeptemberétől ült a tárgyalóasztalhoz – a korábbinál radikálisabb – új román vezetés. A kétoldalú magyar–román tárgyalások egyes kérdésekben eredményre is vezettek: a posta-, a távíró- és a telefonforgalom rendezésében, román konzulátus felállításában Kolozsvárott 74és Nagyváradon, magyaréban Aradon és Brassóban, s a (magyar-, illetve románpárti tevékenység miatt lefogott) politikai foglyok szabadon bocsátásában. A kisebbségi politikában azonban a kölcsönösség érvényesült, az egyik diszkriminatív intézkedéseire a másik hasonlókkal válaszolt. A versengés 1941–1942-ben a keleti fronton folytatódott, majd 1943 második felétől ellentétes irányú rivalizálássá változott: a kapcsolatok keresésében az angolszász hatalmakkal. 1943-ban több alkalommal közvetlen tárgyalásokra került sor, de a területi kérdéseken a közeledési kísérletek sorra megbuktak. Sőt: 1943-tól megszaporodtak a határprovokációk – elsősorban román oldalról. Románia 1944. augusztus 23-i átállása nyomán szeptember 7-én beállt a hadiállapot Magyarország és Románia között.
A területi revízió, amelyet Magyarország 1940 nyaráig elért, deklarált céljainak megfelelően békésnek volt minősíthető. Az első bécsi döntést London és Párizs de jure elfogadta azzal, hogy Berlin és Róma számára lemondott döntőbírói jogáról, s előre elfogadta a német–olasz döntőbíráskodás eredményét. Magyarország az 1939-es kárpátaljai korlátozott magyar–szlovák összetűzéssel sem sodródott senkivel hadiállapotba. A március 30-i kétoldalú magyar–szlovák határszerződés nyomán Nagy-Britannia és Franciaország hallgatólag tudomásul vette a második revíziót. A második bécsi döntést a nyugati hatalmak közül Nagy-Britannia hallgatólagosan, a Vichy-Franciaország ténylegesen ismerte el, a Szovjetunió pedig egyenesen szövetségesnek számított Romániával szemben – akkor. A további békés revízió lehetőségei azonban kiapadtak. A Teleki-kormány a második bécsi döntés után súlyos engedményeket tett: 1940. szeptember 30-án hozzájárult német csapatok átvonulásához Románia felé, majd november 20-án elsőként csatlakozott a Németország, Olaszország és Japán által szeptember 27-én kötött Háromhatalmi Egyezményhez.
A Kisantant államai közül Magyarország Jugoszláviával tudta kiépíteni a legjobb kapcsolatokat. Egyrészt a délszláv állammal szemben álltak fenn a legkisebb magyar területi követelések, másrészt stratégiai jelentőséggel bírt Jugoszlávia semlegességének biztosítása a Kisantant másik két államával szemben egy esetleges konfliktus esetére. A magyar diplomácia arra törekedett, hogy leválassza Jugoszláviát Romániáról és Csehszlovákiáról, majd ez utóbbi megszűnése után egy román–szlovák és/vagy román–szerb összefogás megelőzése vált fontossá. A magyar elképzelésektől nem volt idegen egy Róma–Bécs–Belgrád–Budapest–Varsó horizontális tengely kialakítása sem a német hegemón törekvések ellensúlyozására, ám e koncepció fokozatosan elvesztette realitását az Anschluss, Lengyelország veresége, végül Mussolini Hitlernek történő alárendelődése következtében. A Jugoszláviához való közeledés azonban nem vesztett fontosságából, mivel a Magyarországot körülvevő német gyűrűn 1941-re Jugoszlávia maradt a legfontosabb, az angolszász hatalmakkal fenntartott kapcsolatok ápolását lehetővé tévő kapu. A Teleki-kormány a megegyezés érdekében hajlandó lett volna területi követeléseit a Drávaszögre, a Muravidékre és a Bácska északi, Ferenc-csatornáig terjedő részére redukálni.
A német vezetés abban volt érdekelt, hogy a keleti hadjárat előtt biztosítsa hátát a Balkánon. 1940. október 28-án Olaszország Hitler tudta nélkül megtámadta Görögországot, ám hadserege 1940 végén elakadt, ráadásul brit csapatok szálltak partra az országban. Jugoszlávia felértékelődött. A magyar–jugoszláv megegyezést ekkor már a két Tengelyhatalom is szorgalmazta, hogy Belgrádot közelítsék a német szövetségi rendszerhez. Miután a trianoni békében elvesztett területek visszacsatolásán túlmenően Magyarország abban is érdekelt volt, hogy megelőzzön egy esetleges (Magyarország-ellenes) román–szerb összefogást, Berlin számára kézenfekvő volt, hogy Budapest betöltheti a híd szerepét Belgrád irányába. December 12-én Magyarország örök barátsági szerződést írt alá Jugoszláviával. Göring rávette Pál jugoszláv régensherceget és Dragisko Cvetkovi miniszterelnököt Jugoszlávia Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozására. Hitler és Joachim von Ribbentrop külügyminiszter írásban garantálták Jugoszlávia területi sérthetetlenségét, lemondtak a német hadsereg átvonulásáról jugoszláv területen, valamint Szaloniki kikötőjét Jugoszláviának ígérték a görög háború befejezése után.
1941. március 25-én Bécsben Cvetkovi és Alexandar Cincar-Markovi külügyminiszter aláírták a csatlakozási okmányt. Belgrádban és más, elsősorban szerbiai városokban azonban az aláírás bejelentése után tüntetések kezdődtek. 27-én angolbarát tisztek eltávolították Pál régensherceget és közvetlen környezetét, nagykorúvá nyilváníttatták és királyi jogaiba helyezték a 17 éves II. Pétert. Az újdonsült uralkodó Dusan Simovi tábornok korábbi vezérkarfőnököt nevezte ki miniszterelnökké. A Simovi-kormány megnemtámadási szerződést ajánlott Németországnak, ami visszalépés volt a Háromhatalmi Egyezményhez képest. Hitler még 27-én, 25. számú hadműveleti utasításával elrendelte a Jugoszlávia elleni támadást. Számolt a délszláv állammal szemben területi követeléseket támasztó (az Adria-mellék, illetve Macedónia) Olaszország és Bulgária részvételével is. Április 1-től atrocitások kezdődtek Jugoszláviában lévő német képviseletek ellen, ennek megtorlásaként a Luftwaffwe bombázta Belgrádot.
Hitler 27-én Horthy Miklós kormányzónak küldött üzenetében elismerte a magyar területi igényeket, s kérte a német csapatok átvonulásának engedélyezését és a Honvédség bekapcsolódását a hadműveletekbe. Horthy másnap levélben közölte Hitlerrel, hogy eleget tesz az átvonulás engedélyezésére vonatkozó kérésének, kifejezte Magyarország hajlandóságát a hadműveletekbe történő bekapcsolódásra, azzal a megkötéssel, hogy annak feltételeit rövidesen meghatározzák. A levelet Sztójay Döme berlini magyar követ, aki a Führer előző napi üzenetét hazahozta, még 28-án kézbesítette a német kancellárnak. 28-án, amikor Sztójay már úton volt Berlin felé, a minisztertanács döntött arról, hogy egy esetleges magyar akció csak a Duna–Tisza közére korlátozódik, a Honvédség nem lépi át a történelmi magyar határt. Április 1-jén a Legfelső Honvédelmi Tanács meghatározta a magyar részvételt szabályzó három feltételt. Ezek szerint Magyarország akkor és csakis akkor csatlakozik a német támadáshoz, ha Jugoszlávia mint állam (mint nemzetközi jogalany) felbomlik, ha a magyar kisebbség veszélyeztetett helyzetbe kerül, illetve ha a magyarlakta területek a német előrenyomulás 75következtében a senki földjévé válnak.
Március 28-án Budapesten német–magyar katonai tárgyalások kezdődnek a balkáni válságról. Friedrich von Paulus altábornagy, a Wehrmacht főszállásmestere és Werth Henrik gyalogsági tábornok, vezérkarfőnök 30-án megegyeztek a magyar csapatok alkalmazásának konkrétumairól a hadjáratban – gróf Teleki Pál miniszterelnök háta mögött. Ezt az tette lehetővé, hogy a vezérkarfőnök 1940. március 3. óta csak a kormányzónak, mint Legfelsőbb Hadúrnak tartozott felelősséggel. 31-én Bárdossy László külügyminiszter pedig jelezte a horvát szeparatistáknak Magyarország hallgatólagos támogatását.
London április 2-án a diplomáciai viszony megszakítását helyezte kilátásba, ha Magyarország átengedi területén a támadó német csapatokat, s a hadüzenetet arra az esetre, ha a magyar csapatok bekapcsolódnak a támadásba. Gróf Teleki Pál miniszterelnök másnap hajnalban életművét, a békés revíziót összeomolni látván a halálba menekült. Súlyos lelki válságához nem kis mértékben járult hozzá, mint a kormányzónak hátrahagyott búcsúlevelében írta, a három és fél hónapja megkötött magyar–jugoszláv örök barátsági szerződés, továbbá a brit “jóindulat” elvesztésének lehetősége. A kormányzó április 3-án Bárdossy László külügyminisztert nevezte ki miniszterelnökké. Teleki halálának körülményeiről az 1989–1990-es rendszerváltozás után több alternatíva került a köztudatba, a magunk részéről – perdöntő dokumentumok hiányában – az öngyilkosságot fogadjuk el.
Április 4-én a Honvéd Vezérkar főnöke mozgósította a IV., V. hadtestet, a gyorshadtestet, a Folyamőrséget, valamint az érintett határvadász és légvédelmi alakulatokat. 5-én mozgósították az I. és VII. hadtestet, a Fővezérség-közvetlen csapatokat és a 3. hadsereg parancsnokságát. A hadra kelt sereg parancsnokává a kormányzó Gorondy-Novák Elemér altábornagyot nevezte ki, aki szervezetszerűleg az 1. hadsereg parancsnoka volt, s akit május 1-jétől a sikeres hadművelet okán lovassági tábornokká léptettek elő.
Az ún. balkáni hadművelet 1941. április 6-tól június 2-ig zajlott. Célja az angolok kiszorítása a Balkánról, az Albániában megrekedt olasz hadsereg megsegítése, a földközi-tengeri kikötők birtokbavétele és mindezek feltételeként Jugoszlávia megszállása volt. Bulgária felől a német 12. hadsereg és 1. páncéloscsoport támadott, hogy Macedóniában egyesüljön az Albániából induló olasz 9. és 11. hadsereggel. Román területről Belgrád irányába egy német gépesítetthadtest lépett harcba. Karinthiából Magyarországon át a német 2. hadsereg, Isztriából az olasz 2. hadsereg, magyar területről a magyar 3. hadsereg indult meg. A Bulgáriából, illetve Albániából meginduló csapatoknak egyidejűleg Görögország felé is támadniuk kellett. A németek 18 gyalog- és 6 páncéloshadosztályt, 1200 harckocsit, 780 repülőgépet, az olaszok 28 hadosztályt, 320 repülőgépet vonultattak fel. A jugoszláv hadsereg 17 gyalog- és 3 lovashadosztállyal, kb. 700 repülőgéppel, a görög 20 gyalog- és 1 gépesítetthadosztállyal, 2 dandárral és 80 repülőgéppel, a görögországi brit erők 2 gyaloghadosztállyal és 1 páncélosdandárral rendelkeztek.
A hadműveletek a vártnál gyorsabban lefolytak. Április 6-án von List tábornok német 12. hadserege Bulgária területéről átlépte a jugoszláv határt. Skopje április 8-i, majd Belgrád 12-i elestét követően a jugoszláv királyi hadsereg 17-én kapitulált, 340 ezer katona esett fogságba. A görög hadsereg kapitulációja 23-án történt meg, a görög szárazföld teljes megszállása április 30-án fejeződött be. A brit csapatokat április 24-29. között Krétára menekítették. 223 ezer görög és 22 ezer brit katona esett fogságba. A második fázis a május 20-án megkezdett, Kréta elleni ejtőernyős-offenzíva volt, amelyben a német VIII. és XI. légihadtest, a 7. ejtőernyős-, az 5. hegyihadosztály, 502 szállító repülőgép, 70 teherhajó, illetve 14 olasz hadihajó vett részt. A jelentős katonai támaszpontnak számító szigetet 42.640 brit és görög katona, s 36 brit hadihajó védte. A német légierő fokozatosan felülkerekedett a brit flottán. Miután május 27-én a sziget nyugati fele, 30-án 3 legfontosabb városa a németek kezére került, a brit főparancsnokság a kiürítés mellett döntött. 17 ezer főt sikerült a szigetről elszállítani, a védők vesztesége 15.743, a támadóké 6580 fő volt. A brit erők evakuálása június 2-ára fejeződött be.
Április 8-án támadásba lendült von Weichs tábornok osztrák és magyar területen összpontosított német 2. hadserege. A Dunántúlról a XXXXVI., Szeged térségéből a XXXXI. gépesítetthadtest lépett harcba. A német támadás napján a magyar csapatok a határon álltak. Csak 11-én indultak meg, miután előző nap a már német kézen lévő Zágrábban kikiáltották a Horvát Királyság függetlenségét, s a magyar kormány így – az első feltételt teljesültnek tekintve – nemzetközi jogi szempontból nemlétezőnek tekintette Jugoszláviát. Magyarország annak ellenére kivárta a horvát lépést, hogy 7-én a jugoszláv légierő magyar városokat bombázott, köztük Szegedet, Pécset és Siklóst.
Április 11-én 1330-tól 14-én délelőttig a magyar 3. hadsereg (nem kifejezetten súlyos harcokkal) elfoglalta a Bácskát és a Drávaközt. A jugoszláv csapatok a német sikerek miatt folyamatosan vonultak vissza a Duna irányába – a magyar hadsereg elől is, hogy elkerüljék a katlanba zárást. A jobbszárnyon a IV. hadtest (2., 10., 12. gyalogdandár, 16. határvadász-zászlóalj) főerőivel Zombor, Bácstopolya és Pacsér, kisebb részeivel Nemesmilitics irányába támadott, középütt az I. hadtestnek (1., 13., 15. gyalogdandár) a Nemesmilitics–Pacsér szakon át kellett törnie a jugoszláv erődrendszert, és el kellett érnie a Bajmok–Kossuthfalva vonalat. A balszárnyon felvonuló V. hadtest (14., 19. gyalog-, 2. lovasdandár) Horgos–Csantavér–Szabadka irányú támadásra kapott parancsot. A gyorshadtestet (1., 2. gépkocsizó-, 1. lovasdandár) Gorondy-Novák üldözésre tervezte alkalmazni, miután a gyalogdandárok áttörik az erődvonalat. Ezen áthaladva gyorscsoportjai 12-én estig érték el Zombor körzetét. A Fővezérség közvetlen alárendeltségébe tartozott az ugyancsak felvonultatott 9. és 11. gyalogdandár, folyamidandár és néhány tüzér, légvédelmi és repülő alakulat. A 11. gyalogdandár a Drávaközbe tört be. A 9. gyalogdandár 12-én harc nélkül bevonult a Muravidékre (Vendvidékre), 16-án a Muraközbe, s birtokba vette Csáktornyát. 13-án a folyamidandár az apatini aknazárat áttörve elérte a Tisza torkolatát, 14-én estére a Bácska visszafoglalása befejeződött.
A gyorshadtest nem állt meg az egykori magyar határnál. 76Német kérésre, amihez április 14-én a magyar katonai vezetés hozzájárult, 16-án az eszéki hídon átlépte a Drávát, a Vukovár–Vinkovci–Sabác vonalon előretörve átkelt a Száván és a Horvátországhoz tartozó, de jugoszláv csapatok által védett Szerémségen át benyomult Szerbiába. 19-ére elérte Valjevót, majd a meginduló fegyverszüneti tárgyalások miatt leállította támadását. 23-ától megkezdte a kivonulást Szerbiából. 16-ától a gyorshadtest kilépett a magyar 3. hadsereg alárendeltségéből, és a német 1. páncéloscsoport kötelékében folytatta hadműveletét. Magyar csapatok 1918 óta első ízben folytattak hadműveletet a történelmi határokon kívül.
Az egyébként sikeres jugoszláviai hadjáratban egy tragikus esemény is történt. A pápai 1. ejtőernyős-zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy a magyar hadtörténelem első ejtőernyős-hadműveletével foglalja el és a főerők beérkeztéig tartsa kézben a Ferenc-csatornán Újverbász–Szenttamás körzetében átívelő vasúti és közúti hidakat, amelyek Újvidék felé biztosították az összeköttetést. A Veszprémből április 12-én 605-kor a bevetésre induló kötelék olasz gyártmányú Savoya–Marchetti 75 típusú vezérgépe a magassági kormánykiegyenlítő rendszer meghibásodása miatt felszállás közben faroknehéz lett, átbillent, lezuhant és felrobbant. 4 repülő és 16 ejtőernyős katona halt hősi halált, köztük a zászlóalj alapítója és parancsnoka, vitéz Bertalan Árpád őrnagy. Az akciót ennek ellenére 14 órától módosított céllal végrehajtották, de az ejtőernyősök az eredeti céltól 15 km-rel távolabb, Csantavértől délre a vártnál gyorsabban előretörő 2. lovasdandár ékei mögött értek földet. Felvették az összeköttetést az előretörő gépkocsizó alakulatokkal, részt vettek Szenttamás és a híd elfoglalásában, a további küzdelemben, s Újvidék északi részén az utcai harcokban. A két újvidéki híd felrobbantását azonban nem tudták megakadályozni.
Békehelyőrségeibe való május 6-i visszatértéig a gyorshadtest Vinkovci és Vukovár körzetét, illetve az eszéki hidat biztosította. A Bácskában maradt magyar seregtestek, nagy részüknek április végi hazatértéig, általában biztosító, partizánelhárító és helyreállító feladatokat láttak el. (A délszláv lakosság ekkor megismerhette a magyar műszakiak hozzáértését a hidak, az utak és a vasutak ideiglenes és végleges újjáépítésében, amit majd fél évszázad múltán, 1996-tól újra megtapasztalhatott.) A IV. hadtest Zombor és Bácstopolya, az V. Szenttamás, Újverbász, Palánka és Titel, az I. Szabadka, a 11. gyalogdandár Eszék körzetében működött, a Csendőrség és 5 hadtápzászlóalj közreműködésével. A katonai közigazgatás a visszacsatolt területeken április 17-től szeptember 15-ig állt fenn. E naptól a Bácska területéről kivonták a magyar csapatokat, s csak azon, zömében V. hadtestbe tartozó alakulatok és parancsnokságok maradtak a Délvidéken, amelyeknek állandó helyőrségét ott jelölték ki. Ez vonatkozott a Muraközbe bevonult III. hadtest csapataira is.
A hadműveletek és a bevonulás eredményeképp összesen 11.417 km2 került vissza Magyarországhoz. Az érintett térségben 1941-ben 1.025.508 lakos élt, amelynek 36,6%-a volt magyar, 19%-a német és 16%-a szerb. Visszacsatolták többek között Szabadkát, Újvidéket és Csáktornyát. A visszatért délvidéki területek három csoportba sorolhatók.
Viszonylag egyszerű volt a jugoszláv királyi csapatok ellenében fegyverrel visszafoglalt Bácska és Drávaszög (Baranya-háromszög) esete. Állandó feszültséggócot jelentett viszont a harc nélküli bevonulással visszacsatolt Muraköz és Muravidék, amely 1918-ig sosem tartozott Horvátországhoz, de az 1941-ben létrejött horvát állam jogot formált rá (Horvátország egyébként igényt támasztott az Olaszországhoz került Adria-mellékre is). A magyar Országgyűlés 1941. december 31-én mind a négy területegység Magyarországhoz történő visszacsatolásáról törvényt alkotott (1941:XX. törvénycikk).
Speciális helyzete volt a Bánság szerbiai felének. Amikor március 27-én Hitler elismerte a Jugoszláviával szemben akkor fennálló magyar területi igényeket, Budapest ezt automatikusan erre a történeti tartományra is vonatkoztatta. Az 1941-től megjelent magyar térképek egy részén a Bánság Magyarország részeként szerepelt. Ténylegesen azonban nem került vissza Magyarországhoz, az 1916. augusztus 17-i, még az Antanttal kötött titkos szerződés alapján támasztott román területi igény miatt 1944 őszéig, a Vörös Hadsereg odaérkezéséig német megszállás alatt maradt. Antonescu román diktátor katonai lépésekkel fenyegetődzött magyar bevonulás esetén, Hitler pedig nem engedhetett meg háborút szövetségesei között a tervezett szovjet hadjárat előestéjén.
A brit hadüzenet az április 2-i figyelmeztetés ellenére sem érkezett meg – talán Teleki önként vállalt halálának hatására is (közismert Churchill nyilatkozata: a leendő béketárgyalásokon Telekinek fenntarttat egy széket). Április 7-én viszont a brit kormány megszakította a diplomáciai viszonyt Magyarországgal. A brit érdekek képviseletét a továbbiakban az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége látta el.
Németország nem csupán lerohanta, de meg is szüntette az 1918-ban mesterségesen, szerb hegemóniával megalakított délszláv államot. A módosított Marita-terv (az eredeti csak a Görögország elleni támadással számolt) alapján lefolytatott német–olasz–magyar–bolgár balkáni hadművelet eredményeképp, 1941. április 17-én Jugoszlávia kapitulált Németország előtt, a kormány Londonba emigrált. Az összeomlást az április 6-án, előző napi dátummal megkötött szovjet–jugoszláv barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés sem tudta megakadályozni – ám egyértelmű üzenetként jelezte a két totális birodalom szembefordulását. Július 8-ára, amikor Németország és Olaszország proklamálták Jugoszlávia megszűnését, kialakult a volt egységes délszláv királyság felosztása.
Jugoszlávia megszűnésével a háború a Balkánon nem szűnt meg. A jugoszláv haderőben 1941 előtt is voltak gerilla-hadviselésre kiképzett ún. csetnik-ezredek. Parancsnokuk, Draa Mihajlovi ezredes (1941. december 7-től tábornok, 1942. január 12-től az emigráns londoni jugoszlávi királyi kormány hadügyminisztere), maga köré gyűjtve a hadsereg mintegy 1200 volt, zömmel szerb katonáját, már 1941. május 10-én partizánháborút hirdetett a németek, olaszok, magyarok, bolgárok és horvátok ellen. Később alakulatainak II. Péter királyhoz, illetve Pál régensherceghez hű tagjai egymás ellen is harcot kezdtek.
A királyi csetnikektől függetlenül szervezte saját partizánosztagait Jugoszlávia Kommunista Pártja. Josip Broz Tito első titkár vezetésével 1941. április 15-én Zágrábban 77alakult meg a párt Katonai Bizottsága, június 27-én Belgrádban a Partizánosztagok Főparancsnoksága. Tito július 7-én szintén partizánháborút hirdetett. Szervezete 1942. november 1-jén átalakult Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereggé, vezető szerve 1943. november 29-én ideiglenes kormánnyá. Tito hadseregének nagyobb részét szerbek tették ki, de harcoltak itt horvátok, szlovének, bosnyákok, sőt magyarok is, például a Kiss Ferenc vezette Petőfi Dandár. A felső vezetés azonban szerb főtisztek kezén maradt.
Mihajlovi és Tito kétszer tárgyalt eredménytelenül a katonai együttműködésről. 1941. november elejétől már harcban álltak egymással, majd többször kötöttek (minduntalan megszegett) fegyverszünetet. Kezdetben Mihajloviot Nagy-Britannia támogatta, Titót a Szovjetunió. Az 1943-as teheráni konferencián Churchill brit miniszterelnök azonban bejelentette, hogy Nagy-Britannia is Titót támogatja. A brit kormány azért fordult el a csetnikektől, mert 1942 második felétől Mihajlovi együttműködött a németekkel kollaboráló szerb fegyveres erőkkel. Az “imperialista befolyásért” később Sztálin megneheztelt Titóra, s az 1940-es évek végétől már katonai terveket készíttetett ellene. 1944. június 16-án Tito Vis szigetén találkozott az emigráns királyi kormány miniszterelnökével, Ivan Subasi-tyal. Megegyeztek egy új kormányról, amelybe Tito 3 minisztert delegálhat, s hogy Tito a háború vége előtt nem veti fel az államforma kérdését. A magára maradt Mihajlovi hamarosan lepaktált a németekkel. Ellene és maradék csetnikjei ellen a hajtóvadászat 1946 tavaszáig folyt a hegyekben.
A csetnikek eleinte a szerbiai hegyekben, a tőlük önmagukat e névvel megkülönböztető partizánok a nagyvárosokban harcoltak. 1941 őszére a partizánok is kiszorultak a hegyekbe. Nyugat-Szerbiában, Uice központtal viszonylag nagy területet ellenőrzésük alá vontak, onnan november végére szorították ki őket a németek és Milan Nedi német-kollaboráns szerb miniszterelnök csapatai. Tito az olasz megszállás alatt álló Szandzsákba vonult vissza. 1942 elején hadserege betört Nyugat-Boszniába, Tito Foában rendezte be főhadiszállását. A németek viszont kiszorították a Szandzsákból a partizánokat, akik a 2. német offenzíva elől a Szarajevó melletti Igman-hegyen át vonultak vissza. 1942 őszén a német–olasz 3. offenzíva elől Tito Bosanska Krajinába vonult vissza, harcálláspontja Glamoban, majd Bihácson volt. 1943. január–április között koncentrált német–olasz–horvát–szerb–csetnik támadás indult (4. offenzíva). A neretvai csatában a partizánhadsereg csak nagy veszteségek árán tudta magát Hercegovina felé kivonni a harapófogóból. Hercegovinából Tito Montenegróba, majd a Szandzsába vonult, ott érte az 1943. május–júniusi német–olasz–bolgár–csetnik támadás (5. offenzíva). A sutjeskai csata arra kényszerítette, hogy visszaforduljon Bosznia felé. Mussolini bukása után Dalmácia egy része Tito kezére került. A 6., német–horvát offenzíva Nyugat-Boszniában zajlott, 1943 végén. Tito ismét kicsúszott a bekerítésből, központját Drvarba, az Una felső folyásához helyezte át. Ez ellen indult meg az utolsó német–horvát offenzíva 1944. május végén. Tito maga is éppen csak elkerülte a fogságba esést, június 4-én Vis szigetére tette át központját.
1944 nyarán, a szovjet haderő megjelenésekor a partizánhadsereg Boszniából behatolt Montenegróba és Szerbiába. A belgrádi hadműveletet már szovjet és bolgár csapatokkal közösen vívta meg. Októbertől Dél-Magyarországon is megjelentek a jugoszláv csapatok. Tito északnyugat felé is támadásba ment át. 1945. május 1-jén elfoglalta Triesztet, majd megszállta Klagenfurt körzetét. A területről, amely negyed századdal korábban is politikai vita és fegyveres konfliktus tárgyát képezte Ausztria és Jugoszlávia között, csak szeptemberben, erőteljes brit nyomásra vonult ki. Az ausztriai brit megszállási zónában ennek következménye volt a m. kir. Szent László hadosztály 1945. október 1-jéig való fegyverben tartása, amelyet karhatalmi és rendfenntartó feladatokra alkalmaztak.
A Horvát Királyság fegyveres erőinek (Domobrana) 1941-ben felállított hat hadosztálya a háború végéig tizenötre nőtt. A szovjet csapatok ellen azok horvát területre érkezésekor csak az 1. rohamhadosztályt vetették be, amely 1945. május 15-én tette le a fegyvert. A többi seregtest a különféle partizánalakulatok ellen harcolt. A német haderőn belül is harcoltak horvát önkéntesek. Az ezred-erejű Horvát Légió Sztálingrádnál semmisült meg. 1942 után további három, horvátokból álló hadosztályt toboroztak a németek, elsősorban a rendfenntartásra és a partizánvadászatra. A horvát párthadsereget, az Usztasát (Ustaa-Hrvatska Oslobodilake Pokret) 1929-től Olaszországban szervezte meg Ante Paveli. Tagjai követték el 1934. október 9-én Marseille-ben a II. Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter elleni merényletet. A Független Horvát Állam fegyveres erőinek keretén belül külön Usztasa-alakulatokat állítottak fel, amelyeket elsősorban karhatalmi és partizánvadász feladatokra alkalmaztak. A Paveli poglavnik (államvezér) vezette, 12 doglavnikból álló főszállás (postrojnik) irányítása alatt álltak. Szervezetileg főcsoportokra (stozser), azok alatt táborokra (logor), azokon belül községi egységekre (villa) tagolódtak. Az Usztasa statáriális bíróságokkal, koncentrációs táborokkal etnikai tisztogatást hajtott végre a horvát államterületen a szerbek, a zsidók és a muzulmánok ellen. A poglavnik saját, Edmund Veesenmayer zágrábi német külügyi megbízottnak (a későbbi teljhatalmú magyarországi német helytartónak) adott közlése szerint a szerb lakosság kb. felét kiirtották vagy menekülésre kényszerítették.
Az 1941. július 8-án proklamált Szerbia is állított fel fegyveres erőket. A Milan Nedi tábornok-miniszterelnök (az április 17-i kapitulációig a 3. hadsereg parancsnoka) vezetése alatt álló, 10.000 fős haderő három részre tagolódott. A Szerb Állami Őrség (Srpska Dravna Straa) rendfenntartó erő, a Szerb Határőrség (Srpska Granina Straa) határvédelmi erő volt, a Szerb Önkéntes Hadtest (Srpska Dobrovoljaki Korpus) a korábbi jugoszláviai fasiszta szervezetek tagjaiból toborzódott. Az 1944-re öt gyalogezredből és egy tüzérhadosztályból álló haderő elsősorban a partizánvadászatban jeleskedett, illetve hasonló etnikai tisztogatásokat végzett Szerbia területén, mint az Usztasa Horvátországban. Amikor 1944 őszén a szovjet hadsereg elfoglalta Szerbia jelentős részét, hátravonták Szlovéniába, ahol közvetlen SS-parancsnokság alá került. Utolsó részei a hegyekben 1945. május közepén tették le a fegyvert – ahol a horvátokkal szövetségben harcoltak...
78A bosnyákok egy részét besorozták a horvát hadseregbe, más részük jelentkezett a Waffen-SS-be (fegyveres SS), belőlük szervezték meg 1944-ben a 13. SS-hadosztályt, a “Handschar”-t. A magyarországi harcokban is megfordult seregtest katonái arról voltak hírhedtek, hogy nem nagyon ejtenek hadifoglyot... A bosnyákok harmadik része partizánnak állt – különféle fegyveres formációk tagjaként. Albán önkéntesekből is szerveztek SS-hadosztályt, a 21. “Skandrbeg”-et. Német oldalon vettek részt a harcokban a fentieken kívül Rupnik tábornok szlovén fehérgárdistái, Mihajlov tábornok macedón fasiszta osztagai (önmagukat nevezték így), a montenegrói Önkéntes Kommunistaellenes Milícia, Drenovi vajda bosnyák szabadcsapatai, a Mihajlovi ellen is harcoló Petyanac vajda Pál régensherceget államfőnek tekintő csetnik zászlóaljai, továbbá Djvji pópa (ugyancsak önelnevezéssel) dalmát fasiszta osztagai, akik még a tradicionális tengeri kalózkodástól sem riadtak vissza. A Vajdaság és Szlovénia kivételével valamennyi délszláv tartományban működtek olyan kisebb osztagok, amelyek saját “haduruk” vezetése alatt felhúzódva a hegyekbe mindenkit támadtak, akik etnikailag, nyelvileg, vallásilag tőlük eltértek.
Nem sokkal a délvidéki polgári közigazgatás bevezetése után történt a köztudatban újvidéki razzia néven elhíresült esemény. 1941 novemberétől a Sajkásvidéken, Csurgó és Zsablya térségében egy partizánosztag működött, amely feltehetően Mihajlovi csetnik-alakulataihoz tartozott vagy kötődött. Létszámát a területileg illetékes magyar katonai parancsnokság 100-110 főre becsülte, ám a valóságban csak hozzávetőleg 40 fős volt. A csoport 1942. január 4-én rajtaütött egy magyar járőrön, majd üldözve azt a közeli határvadász laktanya körül tűzpárbajt vívott magyar katonákkal. A rajtaütésnek mindkét részről több halálos áldozata volt. Mivel a helyi csendőrök száma kevésnek tűnt a partizánok felszámolására, 5-én a térségben állomásozó honvéd, határvadász és csendőr alakulatokat egységes karhatalmi vezetés alá rendelték, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, a szegedi V. hadtest parancsnoka parancsnoksága alatt. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke elrendelte az egész Sajkásvidék átkutatását. A partizánosztagot csendőrök és határvadászok január 5-6-án szétverték. A razzia során azonban sok szerbajkú polgári lakost is megöltek, egyes adatok szerint csak Zsablyán közel 1000 főt.
Január 12-én Feketehalmy-Czeydner a tényekkel ellentétben azt jelentette Szombathelyinek és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek, hogy a partizánok a szokatlanul erős hideg miatt behúzódtak Újvidékre (Novi Sad), ezért a razziát ki kell terjeszteni a városra is. Javaslatát elfogadták, a döntést a minisztertanács is tudomásul vette. Az akció vezetésével a hadtestparancsnok Grassy József vezérkari ezredest, a zombori 15. gyalogdandár parancsnokát bízta meg. Január 20-án este körülzárták Újvidéket, elvágták minden kapcsolatát a külvilággal, beleértve a főispán és a polgármester telefonvonalait is. Másnap reggeltől a 3 körzetre osztott várost 240 járőr kutatta át. Akinek papírjait nem találták rendben, azt a leventeotthonban működő igazolóbizottság, majd Grassy törvényes alap nélkül működő “vésztörvényszéke” elé vitték. Ez utóbbi további eljárás nélkül mindenkit halálra ítélt. Az ítéleteket a Duna-strandon hajtották végre, a tetemeket a jégbe vágott léken át a folyóba dobták. A végrehajtásban részt vett egy német szakasz is. A razzia 23-án este ért véget a kivégzésekről tudomást szerző Szombathelyi azonnali parancsára.
Január 29-én Bajcsy-Zsilinszky Endre a Képviselőház külügyi bizottságában felszólalt a történtek kivizsgálásáért és a felelősök megbüntetéséért. Követelte a vizsgálatot többek között gróf Bethlen István is. A tiltakozások hatására Kállay Miklós miniszterelnök 1942 áprilisától dr. Babós József hadbíró ezredes vezetésével vizsgálóbizottságot küldött Újvidékre. Babós 3 hónapos vizsgálat után 800 oldalas beszámolót adott át Szombathelyinek, akinek július 10-i utasítására a Honvéd Vezérkar főnökének bíróságán katonai ügyészi nyomozás vette kezdetét. Augusztus 10-én (másutt 20-án) Feketehalmy-Czeydnert felmentették beosztásából, és december 1-jétől nyugállományba helyezték, Grassyt a keleti frontra vezényelték. Bár a tömeggyilkosság ténye bizonyítást nyert, augusztus 13-án a kormányzó a honvédtisztek elleni eljárást ideiglenesen leállította (a vizsgálat a csendőrtisztek ellen tovább folyt). 1943. október 11-én Horthy visszavonta korábbi elhatározását, és elrendelte a honvédtisztek bíróság elé állítását (is). December 2-án Bajcsy-Zsilinszky interpellációt nyújtott be a Képviselőházban az ügyben. December 8-án (másutt 14-én) a Honvéd Vezérkar főnökének bírósága megkezdte a tárgyalást. A vád az 1930:III. törvénycikkbe ütköző hűtlenség volt, mivel így súlyos ítéleteket lehetett szabni, azok ellen nem adatott fellebbezési lehetőség, s azokat azonnal végre lehetett hajtani. Szombathelyi utasítására a vádlottak szabadlábon védekezhettek, mivel akkoriban erkölcsileg elképzelhetetlennek tartották, hogy egy tiszt elmeneküljön a felelősségre vonás elől. Az I. rendű vádlott, Feketehalmy-Czeydner ellen az volt a vád, hogy eltért az utasításoktól, nem a valóságnak megfelelő jelentést adott, és a vezérkarfőnök parancsa után, hogy akadályozza meg a további vérengzést, másnap eltűrte további 803 ember agyonlövését. A II. rendű vádlott, Grassy ellen azt hozták fel, hogy “vésztörvényszéket” alakított, s az ott elítélteket bírói ítélet nélkül végeztette ki. A III. rendű vádlott, Deák László ezredes ellen az volt a vád, hogy a Csurgón megsebesült foglyokat agyonlövette. A IV. rendű vádlottat, Zöldi Márton csendőr századost azzal vádolták, hogy járőrei ellenőrzésének elhanyagolásával súlyos kötelességmulasztást követett el, az újvidéki vérengzés egy része a tudtával történt, de nem tett ellene semmit, s hogy személyesen adott parancsot a kivégzésekre. Ez utóbbi vádpontot nem tudták rábizonyítani. Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák és Zöldi 1944. január 15-én Albrecht főherceg féltornyai birtokán keresztül Ostmarkba, német területre szökött. Távollétükben a bíróság nem hozott ítéletet, noha az I-IV. rendű vádlottra halálos ítéletet tervezett kimondani. A bíróság további 20 főt 5-15 évi börtönbüntetésre ítélt.
A háború után Ideiglenes Nemzeti Kormány által kikért és visszakapott, háborús bűnösséggel vádolt személyeket Magyarországon letartóztatták, s újabb perbe fogták. Az újvidéki razzia felelősei elleni népbírósági perekben a razzia körülményeinek kiderítése másodlagos maradt a felelősök példastatuálási célzatú megbüntetése mögött. Elsőként 79Grassy és Zöldi ügyét tárgyalták. 1946. január 11-én a Budapesti Népbíróság dr. Lukácsy Sándor vezette tanácsa háborús és népellenes bűntett vádjával mindkettejüket kötél általi halálra ítélte. Feketehalmy-Czeydnert május 21-én a dr. Horváth László vezette tanács ítélte kötél általi halálra hasonló váddal. Az újvidéki razzia kapcsán perbe fogták a Honvéd Vezérkar akkori főnökét, Szombathelyit is, akit a dr. Molnár László vezette tanács március 30-án háborús és népellenes bűntett, valamint hivatali hatalommal való visszaélés vádjával 10 év, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélt. A Népbíróságok Országos Tanácsa május 22-én Szombathelyi ítéletét életfogytiglanira változtatta.
1946. július 10-én az újvidéki razzia vádlottait kiadták Jugoszláviának. A jugoszláv kormány kikérte Horthy Miklóst is, ám a volt kormányzó kiadatását az angol–amerikai hatóságok megtagadták. Az 1946. október 22-én Újvidéken tartott tárgyalást Varga Péter, a Vajdasági Legfelsőbb Bíróság elnöke vezette. A bíróság célja egyértelműen a megtorlás volt, a hivatalból kirendelt védők is inkább a vádat támogatták. Minden fővádlottat halálra ítéltek. Érvényesült a m. kir. Csendőrség kollektív bűnösségének koncepciója, azokat is súlyos ítélettel sújtották, akik nem vettek részt a kivégzésekben. November 4-én az újvidéki fogház (az erőd) udvarán agyonlőtték Szombathelyit, Bajor Ferenc vezérőrnagyot, a katonai közigazgatás illetékes területi parancsnokát, Gaál Lajos csendőr alezredest, Bajsay Jánost, Bács-Bodrog vármegye alispánját, Nagy Miklóst, Újvidék polgármesterét és Perepatics Pál újvidéki kereskedőt. Ugyanezen a napon a városszéli kaszárnya előtt nyilvánosan felakasztották Grassyt és Zöldit. Kivégeztek még több honvéd- és csendőrtisztet és altisztet, s újvidéki közigazgatási tisztviselőt. 5-én Zsablyán kivégzés gyanánt agyonverték Feketehalmy-Czeydnert, akit gégeoperációja miatt nem akaszthattak fel (más forrás szerint mégis felakasztották). Kivégezték Popovics Milán szerb nemzetiségű képviselőt is, aki 1942-ben elsőként tiltakozott a magyar Képviselőházban az újvidéki razzia ellen.
Korabeli magyar adatok szerint a vérengzésnek összesen 3340 ember esett áldozatul. Közülük 2550 volt szerb, 743 zsidó, 11 magyar, 36 egyéb; illetve 2102 férfi, 792 nő, 299 időskorú, 147 gyermek. Az újvidéki razzia megtorlásaként (is) 1944 végén Tito jugoszláv kormányfő és hadsereg-főparancsnok október 17-i rendelete alapján, amely a “nép- és osztályellenséggel való leszámolásra” intézkedett, mintegy 30-40 ezer (pontos adatok nem állnak rendelkezésre) délvidéki magyart ért retorzió (legalább e szám felét azonnal felkoncolták), s hozzávetőleg ugyanennyi menekült el Jugoszláviából. A többiek szerb átnevelő (gyakorlatilag koncentrációs) táborba kerültek, ahol 25-33%-uk elhalálozott.
A Délvidék visszacsatolásával (és Nagy-Románia összeomlásával) függ össze a bukovinai székelyek hazatelepítése. 1940-ben Bukovina északi részét a Szovjetunióhoz csatolták, déli része továbbra is Romániánál maradt, amely 1918 végén szállta meg és az 1919. évi Saint Germain-i békével integrálta az addig a Monarchián belül Ausztriához tartozott történeti tartományt. 1941 júliusától a magyar állam a korábban már kivándorlással, áttelepüléssel területileg is megosztott bukovinai szórványmagyarságból hozzávetőleg 12 ezer személyt a Bácskába, az 1920 után Szabadkától délre létesített, majd az 1941 tavaszi jugoszláviai hadjárat miatt elhagyott tíz szerb telepesfaluba költöztetett. A bukovinai székelyeknek 1944 szeptember–októberében Tito jugoszláv partizánhadserege elől menekülniük kellett. 1946–1947-ben Bács, Baranya és Tolna megyében, a kitelepített németajkú magyar állampolgárok elhagyott házait és földjeit kapták meg.
De mi is történt a Balkánon? Ahhoz, hogy megérthessük a történteket, de főként azok hátterét, rövid történeti kitekintést kell tennünk – immár nem először tanulmányunkban.
A történelmi Magyarország déli területeinek összefogó neve, a Délvidék fogalma történetileg többször változott. A törökellenes felszabadító háborúk után a határőrvidéket jelentette. A XVIII. században a Temesvidéket (a Maros és a Tisza alsó folyása, a Duna és a földrajzi Erdély határolta terület, más néven Bánság, románul Banatul, németül Banat), a Bácskát (a Tisza alsó folyása, a Duna és a Mohács–Szeged vonal határolta terület) és a Szerémséget (a Dráva és a Száva alsó folyása közötti Pozsega, Verőce és Szerém vármegye területe) értették alatta. A Temesvidék és a Bácska a határőrvidék felszámolásával 1860-ban vármegyékbe szervezve a magyar királyi közigazgatásba tért vissza, a Szerémséget 1868-ban Horvátországhoz csatolták. Akkor a Délvidék a Temesvidéket és a Bácskát fedte. A történelmi Magyarország szétdarabolásával a Szerémség és a Bácska egészét, valamint a Temesvidék 2/3-át a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a Temesvidék 1/3-át Románia kapta. A délszláv államhoz került még a Drávaszög (Baranya-háromszög, a Duna–Dráva köze) együtt a Bácskával és a Temesvidékkel Vajdaság (Vojvodina) néven, a Muraköz (a Dráva–Mura köze) és a Muravidék (a Muraköztől Szentgotthárdig húzódó területsáv, más néven Vendvidék). E történelmi periódusban a térségben több rövid életű ún. kisállam keletkezett.
A Bánáti Köztársaságot 1918. október 30-án kiáltotta ki Temesvárott a helyi Nemzeti Tanács, a Wilsoni 14 pontban is benne foglalt önrendelkezési elv alapján, azzal a szándékkal, hogy az Antant-hatalmakat kész tények elé állítva megelőzzék a Bánság román vagy szerb megszállását. A vállalkozást támogatta a Bánság Temesvárott székelő magyar kormánybiztosa, a bánsági és az oda visszavonuló alakulatok Katonatanácsának vezetője, Bartha Albert vezérkari alezredes, akit a köztársaság katonai parancsnokának neveztek ki. Állami struktúrájának kiépítésére nem került sor, a november 9-én a Károlyi-kormány honvédelmi miniszterévé kinevezett Bartha Budapestre való távozását követően elhalt.
A Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot a volt Károlyi-féle népköztársaság néhány szociáldemokrata politikusa, köztük a pacifista volt honvédelmi miniszter, Linder Béla alezredes vezetésével hozták létre Dél-Baranyában és az Észak-Bácskában a szerb megszállás idején. Megalakításában a terület megtartására irányuló délszláv törekvés, illetve a Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után oda menekült magyar munkásmozgalmi vezetők távlati céljai játszottak szerepet. 1921. augusztus 14-én Pécsett kiáltották ki, amikor a szerb belpolitikában jobbratolódás következett be, s a megszállt területek kiürítése 80napok kérdése volt. A 21 tagú Intézőbizottság elnökévé Dobrovi Petár pécsi szerb festőművészt választották. A kisállam a délszláv királyság “védnöksége” alá helyezte magát, s kérte a kiürítés elhalasztását. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság helyi katonai parancsnokai és közigazgatási tisztviselői az annexió érdekében kedveztek a szervezett munkásoknak, a szociáldemokratákat a törvényhatósági bizottságba és a városi vezető pozíciókba segítették, s támogatták az 1918 végén alakult helyi nemzeti tanács újjáélesztését is. Miután Magyarország a trianoni béke értelmében visszakapta Dél-Baranyát és az Észak-Bácskát, szerb kiürítésükre az Antant 1921. augusztus harmadik hetét tűzte ki. Augusztus 18-án a szerb csapatok megkezdték a kivonulást, 20-28. között a Nemzeti Hadsereg bevonult a Gyékényes–Újszeged vonaltól északra fekvő területekre, a szerbektől magára hagyott Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaság megszűnt.
Bosznia–Hercegovina kettős történeti tartomány együttes területe 51.110 km2, lakossága az 1910. évi népszámláláskor 1.898.000 fő volt, ebből 792.500 fő (41,76%) szerb, 612.100 fő (32,25%) bosnyák, 442.400 fő (23,31%) horvát, a többi (2,68%) német vagy osztrák, olasz és egyéb; illetve 42,8% pravoszláv (többségben szerb), 36,9% mohamedán (többségben bosnyák), 19,9% római katolikus (többségben horvát) vallású. Hercegovina (Chelms, Chom, Chulmia, Chum, Halom, Hercegföld, Hum, Zahumje) 1483-ban került a Török Birodalom fennhatósága alá, Bosznia (Bosna, Bosnyákország, Ráma) 1526-ban. Az 1864. évi török közigazgatási törvény (az ún. vilajet-törvény) után együtt alkották Bosna vilajetet, amelyet 6 szandzsákra osztottak: Banja-Luka, Herszek (Hercegovina), Majdan, Mostar, Novibazar, Szvornik. 1878-ban, amikor az osztrák–magyar hadsereg mind a 6 szandzsákot megszállta, Novibazart közigazgatásilag elválasztották a többitől. A kettős tartomány, egyben Bosznia székvárosa Szarajevó volt, Hercegovináé Mostar. Az okkupáció során bevezetett katonai közigazgatás 1882. évi megszüntetésével Bosznia–Hercegovina mint Ausztria és Magyarország kondomíniuma irányítását a cs. és kir. közös Pénzügyminisztérium vette át, a közös pénzügyminiszternek alárendelt kormányzó Szarajevóban székelt. A kettős tartományt 6 kerületre osztották. 5 kerület alkotta a 43.400 km2-es Boszniát: Banja Luka, Bihács, Dolnja-Tuzla, Szarajevó, Travnik. A 8700 km2-es Hercegovina egészében alkotta Mostar kerületet.
Horvátország 1918-ig a Magyar Szent Korona társországa volt Horvát–Szlavónország néven. A kora középkori Horvátország a Karszt-felvidéken alakult ki, később központja a Zágrábi-medencébe tevődött át. A magyar–horvát határ az Árpád-korban rögzült a Dráva vonalán. A XVI. századtól a török uralom alá került részek horvát népessége Szlavónia területére menekült, így ment át Horvátország neve Szlavóniára is. Az eredeti Szlavónia név viszont átment a Dráván túli magyarlakta területekre, amelyeket Alsó-Szlavóniának is neveztek, szemben a Felsőnek mondott eredeti Szlavóniával. A törököktől visszafoglalt területek egy részén létrehozott határőrvidéken határőr-szolgálatra többségében szerbeket telepítettek be, tőlük származik a Krajina név. 1849-től Horvátországot Bécsből irányították a Muraközzel és Fiuméval együtt. Az 1868. november 17-én szentesített magyar–horvát kiegyezés nyomán Horvátország magyar társország-státusa visszaállt. A 1886. évi közigazgatási rendezéssel nyerte el 1918-ig ismert formáját 42.541 km2-en. Lakossága az 1910. évi népszámláláskor 2.621.954 fő volt, amelynek 62,6%-a horvát, 24,6%-a szerb, 5,1%-a német, 4,1%-a magyar, 3,7%-a egyéb nemzetiségű. Fővárosa Zágráb (Zagreb).
A második világháború alatti Független Horvát Állam (Nezávisna Drzava Hrvatska) formailag szuverén, gyakorlatilag német gyámság alatt álló, fasiszta jellegű állam volt. Területén mindvégig német és olasz csapatok állomásoztak. A Jugoszlávia elleni balkáni hadművelet megindulása után 4 nappal, 1941. április 10-én Zágrábban Slavko Kvaternik tábornok, az Usztasa-szervezet nevében kiáltotta ki, s 1941. június 15-én csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez. Területe, amely kiterjedt a történelmi Horvátországra és Bosznia–Hercegovinára, továbbá Dalmácia és Szlovénia egy-egy részére, 110 (59+51) ezer km2, lakossága 6,75 millió fő volt, ebből 1,5 millió szerb, 150 ezer német, 100 ezer magyar. Legfőbb vezetője a poglavnik (vezér), Ante Paveli volt, aki az olasz Savoya-dinasztiából származó Aimone spoletói herceget neveztette ki királlyá II. Timoslav néven. Németországgal 1941. május 13-án, Olaszországgal május 18-án kötött határszerződést.
A Független Horvát Állammal a Magyar Királyság 1941. április 17-én diplomáciai kapcsolatot létesített, és zágrábi főkonzulátusát követségi rangra emelte. A magyar–horvát viszonyt kezdettől terhelte a Muraköz és a Muravidék problémája. Ez 1918-ig Magyarországhoz tartozott, attól Jugoszlávián belül Horvátországhoz, s oda a Délvidék visszacsatolásakor magyar csapatok vonultak be. Július 10-én a horvát kormány jegyzéket juttatott el a magyar, a német, az olasz, a román és a szlovák kormányhoz a két történeti-földrajzi tartomány Horvátországhoz való tartozásáról. A magyar vezetés lehetővé tette a horvát nyelvhasználatot, a horvát nyelvű lapok megjelenését, s a magyar államra hűségnyilatkozatot tevő horvát tisztviselők hivatalban maradását, de a terület hovatartozásáról nem tárgyalt. 1942. április elején magyar–horvát egyezményt kötöttek a bosznia–hercegovinai szórványmagyarság áttelepítéséről Magyarországra. Ennek alapján Bjelina, Brko, Gunja és Vuinjak községekből 1552 magyar költözött át a Bácskába. Tárgyalások folytak további lakosságcseréről, kulturális kérdésekről, ám ezek nyomán újabb dokumentumok nem születtek. 1944. május 4-én Zágrábban magyar–horvát menekültügyi egyezményt írtak alá. 1944 augusztusában német részről nyomást gyakoroltak magyar–horvát katonai együttműködésre a partizánok ellen, 17-én a Sztójay-kormány leszögezte hajlandóságát 10 km mélységben magyar csapatok bevetésére horvát területen, azzal, hogy ennél kiterjedtebb katonai együttműködéshez a két kormány külön megegyezése szükséges. A horvát vezetés ezt csak a német fellépésre nem utasította el. A gyakorlatban ilyen beavatkozásra nem került sor. A horvát fegyveres erők 1945. május 15-i kapitulációjával a Független Horvát Állam gyakorlatilag, az 1947. évi párizsi békével formálisan is megszűnt.
Szerbia (Srbija) modern formájában a XIX. században alakult ki. Az 1817. november 6-i belgrádi egyezményben 81kapott autonómiát a Portától. 1830. augusztus 30-án vált az Oszmán Birodalmon belül önálló fejedelemséggé, területe ekkor a belgrádi pasalikra és a szendrői szandzsákra terjedt ki, 23.700 km2-en 368.000 fő lakossággal. 1833-ban annektált 6 kisebb török kerületet (amelyet a szerb etnikum az 1810–1817-es felkelés során foglalt el), területe ezekkel 37.900 km2-re, lakossága 957.000 főre nőtt. Az 1878. március 3-i orosz–török San Stefanó-i békével nyerte el teljes függetlenségét, amit a berlini kongresszus július 13-i záróokmánya megerősített. Az 1875–1878-as balkáni háborúban megszerezte a Pristinától északra fekvő 4 szandzsákot (Ni, Pirot, Toplica, Vranje), így területe 48.300 km2-re nőtt. Az 1912–1913. évi ún. első Balkán-háborút lezáró 1913. május 30-i londoni békével megkapta a Novibazar szandzsák északi felét, a második Balkán-háborút lezáró 1913. augusztus 10-i bukaresti békével Macedónia 38,6%-át (25.800 km2-t). Területe 1914 nyarán, a világháború kitörésekor 78.000 km2 volt.
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kralievstvo Srba, Hrvata, Slovenaca) a délszláv etnikumok szerb irányítású uniója volt 1918 után. Az Osztrák–Magyar Monarchia föderatív átalakításának délszláv tervei után horvát és szlovén emigránsok Ante Trumbi vezetésével 1915. április 30-án megalakították a londoni Jugoszláv Bizottságot. Trumbi és Nikola Pai szerb miniszterelnök 1917. július 20-án Korfun deklarálták az új délszáv államot a szerb Karadjordejevi-dinasztia vezetése alatt. Az uralkodó 1903–1921 között I. Péter király volt. Az 1918. április 8-11-i római nemzetiségi kongresszuson a szerbek, illetve a horvátok és a szlovének megerősítették az egyesülést, s ekkortól használták a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nevet. Szerbia hivatalosan december 1-jén vette fel ezt az állami megnevezést. 1918. augusztus 11-én Montenegró is jelezte csatlakozási szándékát. Október 29-én Zágrábban a Horvát Nemzeti Tanács deklarálta az egyesülést, amit francia nyomásra november 19-én Genfben az egyes országok és tartományok vezetői megerősítettek. A genfi deklaráció kiadásakor Montenegró képviselője nem volt jelen. A Magyarországtól elszakított Délvidékből, Drávaszögből, illetve a Bánság nyugati 1/3-ából kialakított Vajdaság (Vojvodina) csatlakozását november 25-én mondták ki. Az új állam az Osztrák–Magyar Monarchia területének 21,3%-át (144.072 km2) szerezte meg, ezen belül az 1918. október 29-én Szerbiával egyesülő Horvátország 42.541 km2-ét, az 1919. szeptember 10-i Saint Germain-i békével Ausztriától 28.400 km2-t 1.626.700 lakossal, ugyanezen békével a Monarchiától Bosznia–Hercegovinát 52.100 km2-en 1.336.100 lakossal, valamint az 1920. június 4-i trianoni békével Magyarországtól (Horvátország nélkül) 21.031 km2-t. A Magyarországtól elszakított részek 1918-ban összesen 1.362.020 lakossal bírtak, amelynek 32,52%-a (443.006 fő) magyar, 22,93%-a (321.350 fő) német, 22,50%-a (306.432 fő) szerb, 10,88%-a (148.193 fő) horvát, 4,27%-a (58.134 fő) szlovén, 6,01%-a (81.790 fő) román, 0,89%-a (12.115 fő) egyéb nemzetiségű volt.
A korfui nyilatkozatban rögzített határok nem elégítették ki az 1914. szeptember 21-én és december 4-én deklarált szerb követeléseket, s elmaradtak az Antant és Szerbia közötti 1915. augusztus 18-i titkos szerződésben foglalt ígéretektől ellentmondtak az 1915. április 26-i londoni szerződésnek: az Antant Olaszországnak ígérte Görz-Gradiskát és Isztriát a Tarvisio–Volosca vonaltól nyugatra az észak-dalmát szigetekkel; továbbá az Antant és Románia közötti 1916. augusztus 17-i egyezménynek is: Romániának ígérték a Bánság egészét. Szerbia magának követelte Klagenfurtot és a Rába–Mura vidéket, ami nem hivatalos háborúhoz vezetett az új osztrák köztársasággal. Montenegró megkapta a Drinától északra eső területeket Shkodrával (Szkutari), ami Albániával állította szembe a délszláv államot. Az 1920. november 13-i szerb–olasz rapallói szerződés (Zárát kivéve) a délszláv államnak juttatta Dalmáciát, kijelölte a határt Isztriában, s szabad városi státuszt adott a Róma és a Belgrád által egyaránt követelt Fiumének (Rijeka).
A versailles-i békerendszer után 248.987 km2 területű délszláv állam lakossága az 1921. évi népszámlálás szerint 12.017.300 fő volt, amelynek 74,4% szerb vagy horvát (9.385.500 fő; a nem létező szerbhorvát nemzetet tüntetve fel a statisztikákban), 8,5%-a (1.024.800 fő) szlovén, 4,3%-a (513.500 fő) német, 3,9%-a (422.400 fő) magyar, 3,7%-a (441.700 fő) albán, 1,9%-a (229.400 fő) román. Megjegyzendő, hogy a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920-as adatai szerint 465 ezer magyar került a délszláv államba.
Az alkotmányos monarchiaként deklarált Szerb–Horvát–Szlovén Királyság uralkodója 1921. augusztus 16-tól II. Sándor volt, aki a szerb–horvát ellentétek kiéleződése miatt 1929. január 6-án felfüggesztette az alkotmányt, és királyi diktatúrát vezetett be. Feloszlatta a regionális és az etnikai pártokat, megvonta a nemzetiségi jogokat, s felfüggesztette a parlamentizmust. A nemzet-neveket eltörölve, rendeleti úton deklarálta a “jugoszláv nemzetet”, s október 3-án az ország nevét Jugoszláviára (Délszláv Királyság, Kraljavina Jugoslavia) változtatta. 1934. október 9-i marseille-i meggyilkolása után Pál régensherceg követte, majd az 1941. március 27-i belgrádi katonai hatalomátvétel után II. Péter.
Jugoszlávia 1941. évi felosztásakor annak területén két utódállam alakult, Horvátország és Szerbia. Ez utóbbi július 8-án alakult meg a felosztás nyomán neki megmaradt, az 1918 előtti szerb államhoz tartozott területeken. Az 1941. május 13-i horvát–német határszerződéssel Németország Ostmarkhoz (Ausztriához) csatolta az 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott Dél-Stájerország egészét, Karinthia és Krajna részeit. Olaszország a május 18-i horvát–olasz határszerződéssel kebelezte be Dalmácia északi és középső részeit, Dél-Szlovéniát Ljubljanával (Laibach) és a Cattarói- (Kotori-) öböl térségét. Július 8-án Koszovót és Nyugat-Macedóniát az olasz megszállás alatt álló, s perszonálunióval Olaszországhoz tartozó Albániához csatolták. Macedónia nagy részét és Kelet-Moráviát július 8-án Bulgáriához csatolták (Macedónia addig Görögországhoz tartozott részeivel, Nyugat-Thrákiával, Thaszosz és Szamothraké szigetével). 1943. szeptember 3-án Olaszország átengedte Horvátországnak Közép-Dalmáciát és a Cattarót. A világháború utolsó évében a Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg újra egyesítette a délszláv területeket. Az 1944–1945-ös fegyverszüneti szerződésekkel és az 1947. évi 82párizsi békével Jugoszlávia felosztása érvényét vesztette, az egységes délszláv állam külső és belső határait illetően visszaálltak az 1941. április 6. előtti állapotok. Azok, amelyeket 1990–1991-ben a világ oly hirtelen és oly tragikusan megismert.
Tito halála után mindenki azt várta, hogy az általa elfojtott etnikai feszültségek mikor és milyen formában törnek a felszínre. Az alkalmat az európai kommunista államhatalmak felbomlása, illetve a kétpólusú világrendszer megszűnése hozta meg. Slobodan Milosevi, a Jugoszláv Kommunista Párt első titkára egyre erőteljesebb nagyszerb nacionalista fellépésre 1989. március 1-jén új alkotmányt léptetett életbe. Ez megszüntette a Vajdaság és Koszovo autonómiáját. A horvátok és a koszovói albánok (egyelőre titokban) megkezdték a fegyverkezést. A magyar Határőrség 1991. január 25-től fokozatosan megerősítette a teljes magyar–jugoszláv határszakaszt. Május 7-én teljes harckészültségbe helyezték és mozgósították a szerb főtisztek vezette Jugoszláv Néphadsereget.
1991. május 12-én a Szerb Krajinában népszavazás döntött a kiválásról Horvátországból. Június 25-én Horvátország és Szlovénia parlamentje kinyilvánította a két ország függetlenségét. Június 26-án a szlovén határátkelőkön és a horvát–szerb határon kirobbantak a fegyveres összecsapások. Július 7-én a hat jugoszláv tagköztársaság elnöke Brioni szigetén még megegyezést írt alá, ám miután 16-án Branko Mikasinovi szerb külügyminiszter érvénytelennek nyilvánította a belső határokat, elszabadult a pokol. Szeptember 8-án Macedóniában, 29-30-án Koszovóban döntött népszavazás a kiválásról Jugoszláviából. Milosevi, akkor már szerb elnök október 4-én a hágai békekonferencián elvileg elismerte Horvátország és Szlovénia jogát a függetlenségre, ezt azonban a Jugoszláv Államtanács 9-én negligálta. 5-én hazatért Belgrádba III. Sándor trónörökös, ám kísérlete a hatalom átvételére sikertelen maradt, s elhagyta az országot. Október 15-én Bosznia–Hercegovina parlamentje nyilvánította ki a függetlenséget. Szeptember 11-én Stipe Mesi, az utolsó jugoszláv szövetségi elnök visszarendelte a laktanyákba a Jugoszláv Néphadsereget, ám másnap Veljko Kadijevi tábornok, szövetségi védelmi miniszter megtagadta a parancs végrehajtását. 27-én az ENSZ fegyverembargót léptetett életbe a jugoszláv tagköztársaságok ellen. November 24-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntést hozott ENSZ békefenntartó erők (UNPROFOR) kiküldéséről Jugoszláviába. A békés rendezés kezdetére négy évet kellett várni. 1995. november 21-én az egymással szemben álló volt jugoszláv tagköztársaságok az amerikai Daytonban békeszerződést írtak alá. December 20-án megkezdte működését az eddig talán legsikeresebb békemisszió, az IFOR (1996. december 20-tól SFOR). S 1999-től van (Koszovó kezdőbetűje után) KFOR.
Az 1875–1878 közötti Balkán-háború óta figyelhető meg két jelenség. Az egyik, hogy a Balkánon folyik egy “hivatalos háború”, ahol reguláris hadseregek küzdenek kirajzolható frontvonalak mentén, egy időben kialakul egy “párhuzamos etnikai háború”, ahol irreguláris csapatok harcolnak az érintett tartományok teljes területén. Itt nincsenek arcvonalak, az etnikumok és a vallások küzdenek egymás ellen, a “mindenki mindenki ellen” elve alapján. A másik az, hogy minden generációra jut egy hivatalos és egy párhuzamos etnikai háború. A fiúk “törleszthetnek” apjuk, az unokák nagyapjuk után.
Az etnikailag és vallásilag reménytelenül kevert Balkánon a török uralom idején párhuzamos etnikai háború még nem fejlődött ki. A törökök elnyomtak minden etnikumot, az évezredes hagyományokkal bíró vérbosszú legfeljebb családi szinten funkcionált. A sorozatos felkelések a törökök ellen irányultak, a közös ellenség szövetségessé tette az egyes nemzeteket. A török uralom gyengülésével azonban megnőtt annak jelentősége, hogy mely terület milyen nemzet főhatalma alá kerül. Az 1875–1878-as háborúkban megjelent a mai értelemben vett etnikai tisztogatás, a vendetta családi szintről nemzetire emelkedett. A kor nagyhatalmai, hogy befolyásukat a Balkánon a török hatalom visszaszorulásával biztosítsák, preferálni kezdtek egyes nemzeteket. Így vált Oroszország a szerbek legfőbb támogatójává, s így került sor Bosznia–Hercegovina osztrák–magyar okkupációjára; bár ez utóbbi egyúttal a béketeremtést és az etnikai tisztogatások megelőzését is szolgálta.
Minden egyes hivatalos háború lehetőséget teremtett ahhoz, hogy a különféle hatalmi szervek által lefojtott etnikai konfliktusok párhuzamos háborúvá fejlődjenek. Nem volt ez másként a XX. századi világháború idején sem, a megszállók jelenléte pedig felgyorsította a folyamatot. E kaotikus állapotokon Tito 1946 közepére tudott csak úrrá lenni – szerb vezetésű hadseregével. Vaskezével sem ért el azonban többet, mint hogy egy generációra ismét elfojtsa az indulatokat. 1991-től a dolog annyiban változott, hogy a hivatalos háború Jugoszlávia tagköztársaságai között robbant ki. Nem maradt el a párhuzamos etnikai háború sem. A jelenség kibővült azonban egy harmadik elemmel. A világtörténelemben nem volt még arra példa, hogy (történelmi léptékkel mérve) hosszú ideig fennmaradt volna egy mesterséges államalakulat. Az 1918-ban összetákolt Jugoszlávia sem volt természetes államalakulat. 1941-ben, majd 1991-től be is következett felbomlása.
A béketeremtés, illetve békefenntartás ebben az értelemben nem mai találmány. Az első négy nemzetközi béketeremtő-békefenntartó misszió a XX. századi világháború előtt zajlott. Akkoriban a két tevékenységet még nem választották külön. Noha a századfordulóra már kialakultak a katonai tömbök, jelesül a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia körül formálódó Központi Hatalmak, illetve a bizonyos vonatkozásokban a NATO elődjének is tekinthető angol–francia Antant, a missziók nem kötődtek ezekhez. A periférikus területeken a hat európai hatalom még együtt igyekezett “rendet teremteni”. S már ekkor megfigyelhető volt, ami napjainkban: a katonák jobban megértették egymást, mint mások. A már egymás ellen fegyverkező országok katonái igazi bajtársi szellemben, a veszélyt is vállalva tettek meg mindent a béke megteremtéséért, illetve fenntartásáért.
Az európai hatalmak az 1878. évi berlini kongresszus idején még úgy vélték, Bosznia–Hercegovina okkupációjával elejét lehet venni az etnikai és vallási konfliktus tovaterjedésének. Két évtizeddel később, 1896 májusában azonban fegyveres konfliktus alakult ki az Oszmán Birodalomhoz tartozó Krétán a görög lakosság és a török hatalmi szervek, illetve a keresztények és a mohamedánok 83között. 1897. február 4-én Canea városában felkelés robbant ki. Február 14-én a görög tengerészgyalogság partra szállt a szigeten. A Monarchia Caneába irányította a Pireuszban tartózkodó KAISERIN UND KÖNIGIN MARIA THERESIA cirkálót és SEBENICO torpedórombolót. A két hajó még február 4-én befutott Caneába, s az osztrák–magyar konzulátus védelmére Heinrich Neugebauer sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt partra tett 30 matrózt. A szakasz egy részét Pintér Gyula krétai konzul önhatalmúan kordonszolgálatra rendelte, hogy elválassza Canea török és görög negyedét, s ezzel megkezdte a modern kori történelem első békefenntartó misszióját. A torpedóromboló 25-én áthajózott Candiába, ahol 12. óta hasonló feladattal állomásozott a brit TRAFALGAR cirkáló. Február 12-én Kréta török kormányzója, Berovics pasa a török mellé felhúzatta a hat európai nagyhatalom (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Olaszország, Osztrák–Magyar Monarchia) zászlaját, s felkérte azokat a béketeremtésre. A nemzetközi erőkkel végrehajtott békefenntartás – bizonyos értelemben – így magyar találmánynak tekinthető.
Február végére öt hatalom egy-egy tengerészgyalogos századot tett partra (az oroszok nem küldtek szárazföldi erőket), majd az Akrotiri-félsziget előtt hathatalmi flottademonstráció kezdődött. Miután a görögök bevették Agia erődjét, a flotta osztrák–magyar, német, brit és orosz hajói az olasz Conte Canevaro altengernagy parancsnoksága alatt szétlőtték Agiát. A francia és az olasz hajók elállták a görög flotta útját. Március 1-jén hathatalmi proklamációt adtak ki a közigazgatás átvételéről a szigeten, amelynek vezetésével Pintér Gyulát bízták meg. 21-én nemzetközi blokád lépett életbe Kréta körül. Áprilistól 2400 fős szárazföldi erőt vezényeltek a szigetre, amelyet hat szektorra osztottak. Az olasz katonai főparancsnokság és osztrák–magyar polgári főkormányzóság Caneába települt. A Monarchia hadvezetése a cs. és kir. 87. gyalogezred trieszti II. zászlóalját küldte Krétára, amely Leo Guzek ezredes parancsnoksága alatt, 18 tiszttel, 656 fő legénységgel és egy tábori egészségügyi osztaggal március 29-én érkezett meg. Guzek parancsnoksága alatt felállítottak egy – mai szóval – gyorsreagálású osztagot, amelybe 11/2 osztrák–magyar század, 70-70 német és orosz, 50-50 brit, francia és olasz katona tartozott. Április 16-án a török csapatok Thesszáliában átlépték a görög határt. A nemzetközi erők jelenléte Krétán megakadályozta, hogy a sziget is hadszíntérré váljon. 17-étől a gyorsreagálású osztag járőrözött a török és a görög csapatokat elválasztó, kb. 1 km-es sávban. Április 26-tól a nemzetközi flotta blokád alá vette Szalonikit. Május 20-án Törökország és Görögország fegyverszünetet, december 16-án békét kötött. Május 18-26. között elszállították a görög csapatokat Krétáról, a hathatalmi kontingens megkezdte a sziget görög hadsereg által kiürített részének megszállását, Guzek ezredes osztaga a fegyverek begyűjtését. 1987 őszétől a helyzet Krétán konszolidálódott. A nemzetközi flotta hajóit fokozatosan kivonták. 1898. április 12-én az újonnan kinevezett török kormányzó, Dzsevad pasa visszavette Kréta polgári közigazgatásának vezetését Pintér Gyulától, az első modern értelemben vett nemzetközi békefenntartó misszió befejeződött.
A második nemzetközi békefenntartó misszió az 1900. június 13-án kirobbant kínai bokszerlázadás leverését követte. Az ősi Mennyei Birodalomban érintett hatalmak (az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Oroszország, Belgium, Hollandia, az Amerikai Egyesült Államok és Japán) nemzetközi haderőt állítottak össze, amely Takunál partra szállt, megverte a Li Huang-csang tábornok kínai császári seregét, augusztus 8-án elérte Pekinget, s megszállta Tiencsin kikötővárost. A hadműveletet támogató hadihajók között volt az osztrák–magyar ZENTA, KAISERIN ELISABETH és ASPERN gróf Rudolf Montecuccoli tengernagy parancsnoksága alatt. A nemzetközi erők kötelékében osztrák–magyar tengerészgyalogság 3 különítménye vett részt. A 4 tiszt vezette, 80 fős pekingi különítmény a követségek környékén foglalt állást, s területén települt a japán tüzérség. Tiencsinben az osztrák–magyar zóna a város közepére esett, ott a rendet 2 tiszt, 45 matróz és 80 melléjük rendelt kínai rendőr tartotta fenn. A legkisebb létszámú csoport 1 tiszttel és 30 matrózzal Taku vasútállomását biztosította. Ez a békemisszió a XX. századi világháború kitöréséig tartott.
1902 őszén etnikai és vallási viszály robbant ki Macedóniában, majd Montenegróban és Koszovóban. 1903 júliusára általános etnikai és polgárháború bontakozott ki a török hadsereg, illetve a macedón, az albán, a crnagorác, a szerb, a bolgár és a görög népesség között. Október 3-án Mürzstegben I. Ferenc József osztrák császár és II. Miklós orosz cár megegyezett a balkáni konfliktus lokalizálásában. 22-én közös jegyzéket adtak át a Portának a rendezésről, amit az november 6-án elfogadott. December 12-én a polgári adminisztráció vezetőjének konzuli rangban kinevezték Heinrich Ritter Müller von Roghoj császári és királyi udvari tanácsost, a török csendőrség parancsnokának gróf Johann Salis-Seewis császári és királyi vezérkari alezredest. 1904 januárjában Olaszország, tavasszal Németország, Nagy-Britannia és Franciaország jelezte csatlakozási szándékát a misszióhoz. Február 8-án a hat európai hatalom megegyezést kötött a közös békefenntartásról. A misszió március 2-án vette kezdetét, az osztrák–magyar kontingensnek Koszovó jutott, ahol 23 szárny 82 őrsében 277 török csendőrt rendeltek alájuk. 9 körzetet irányítottak: Egri-Palanka, Istib, Kocana, Köprülü, Kratova, Kumanova, Osmanie, Radovista, Üsküb.
Bár a török hadsereg visszavonása nyomán a felkelés alábbhagyott, a korabeli meghatározás szerinti bandaharcok folytatódtak. Az ún. megreformált csendőrség akciói elsősorban ezek elfojtására, illetve kivizsgálására irányultak. 1905 őszén a török kormány fel akarta számolni a missziót, ezért november 26-án nemzetközi flottademonstrációra került sor Mytiléné előtt, amelyben a Monarchia a SANKT GEORG páncélos cirkálóval és a SZIGETVÁR cirkálóval képviseltette magát, Julius von Ripper altengernagy parancsnoksága alatt. A török kormány visszakozott. 1907-től 3 vilajetben, de különösen Koszovóban fokozódott a szerb szabadcsapatok tevékenysége, s megnőtt a menekültek száma. Az osztrák–magyar irányítás alatt álló csendőrség menekülttáborokat és egészségügyi állomásokat állított fel. 1908. június 10-én az osztrák–magyar kontingens parancsnokságát August Urbaski von Ostrymiecz vezérkari alezredes vette át.
84Október 5-én I. Ferdinánd fejedelem (e naptól cár) kinyilvánította Bulgária függetlenségét, ami a mindenki mindenki ellen alapon folyó harcok fellángolásához vezetett. Félő volt, hogy a harcok átterjednek az osztrák–magyar megszállás alatt álló, de névlegesen a török Porta fennhatósága alatt maradt Bosznia–Hercegovinára. A határ mentén történt is egy-két tisztázatlan haláleset. A Monarchia ekkor annektálta a kettős tartományt. A misszió 1909 márciusára fejeződött be, az osztrák–magyar tisztek formailag március 31-én léptek ki a török hadsereg kötelékéből. Működésének ideje alatt az osztrák–magyar vezetés alatt álló török csendőrség lokalizált és kivizsgált 25 (helyi viszonylatban) nagyobb ütközetet és számtalan kisebb összecsapást, illetve akciót.
Bulgária, Görögország, Montenegró és Szerbia 1912. március 13-án megkötötte a Balkán-szövetséget, majd októberben mintegy 500.000 katonát, 1100 löveget és 26 hadihajót felvonultatva megtámadták az olasz–török háború során meggyengült, 300.000 fős hadsereggel, 1100 löveggel és 17 hadihajóval rendelkező Török Birodalmat. Saját megfogalmazásukban számukra ekkor következett el a törökellenes felszabadító háborúk azon szakasza, amelyen Közép-Európa (s benne Magyarország) már a XVII. század végén átesett. A támadók gyors sikereket arattak a legyengült török hadsereggel szemben. November elejétől mintegy 30 ezres montenegrói és 15 ezres szerb haderő zárta körbe a főként albánok lakta Szkutari (Skhoder, Skhodra) városát, amelyet 26.000 fős török helyőrség védett. A török Porta december 3-án fegyverszünetet kötött. December 16-án Londonban összeült az európai nagyhatalmak nagyköveti konferenciája. 1913. május 30-án a hadviselő felek aláírták a londoni békét. A Török Birodalom szinte minden európai birtokát elveszítette. Szkutariban azonban az ellenségeskedések nem maradtak abba.
A londoni békekonferencián a nagyhatalmak döntöttek az önálló Albánia létrehozásáról. Ezzel az Oroszországtól támogatott Szerbiát a Monarchia megakadályozta, hogy kijusson az Adriai-tengerre. 1913. március 22-én Londonban hathatalmi (osztrák–magyar, német, olasz, angol, francia, orosz) döntés született Szkutari Albániához való csatolásáról. Mivel a város montenegrói–szerb ostroma tovább folytatódott, Ausztria–Magyarország kezdeményezésére a nagyköveti konferencia március 29-i határozata alapján április 10. és május 14. között nemzetközi flottademonstráció és tengeri blokád kezdődött Montenegró és Észak-Albánia partjai előtt. A Monarchiát az ERHERZOG FRANZ FERDINAND, a RADETZKY és a ZRÍNYI csatahajó, az ASPERN cirkáló, a DINARA, az ULAN és a SCHARFSCHÜTZE torpedóromboló képviselte Maximilian Njegovan ellentengernagy parancsnoksága alatt. A nemzetközi flotta parancsnoka a brit Cecil Burney altengernagy lett, bázisául a cattarói osztrák–magyar haditengerészeti támaszpontot jelölték ki.
A szerb kormány – ekkor még – meghátrált, csapatait április 12-től kivonta az ostromgyűrűből. Szkutarit azonban a montenegrói hadsereg Janko Vukoti vajda parancsnoksága alatt április 23-án bevette. 26-án a Burney altengernagy vezette tengernagyi tanács határozott Szkutari megszállásáról, s ehhez egy 1000 fős tengerészgyalogos kötelék összeállításáról. A Monarchia megerősítette kontingensét a SANKT GEORG páncélos cirkálóval, s május 3-án mozgósította Bosznia–Hercegovinában lévő csapatait. I. Miklós montenegrói király az osztrák–magyar csapatmozgások és az orosz csatlakozás hírére visszakozott, és május 4-én bejelentette, hogy átadja a várost a nemzetközi erőknek. Erre május 14-én került sor. A megszálló különítménybe 300 osztrák–magyar tengerészgyalogost osztottak be gróf Otto Welsersheim korvettkapitány parancsnoksága alatt, ezzel a Monarchia a legnagyobb kontingenssel képviseltette magát. Július 30-án Njegovan helyét Richard Ritter von Barry ellentengernagy vette át. Nyáron a tengerészgyalogságot szárazföldi csapatok váltották fel. Az osztrák–magyar Vezérkar a cs. és kir. 87. gyalogezred IV. zászlóalját jelölte ki. A 29 tiszt és 480 fős legénység Ottmar Kailer ezredes parancsnoksága alatt július 28-án érkezett Szkutariba. Az 1600 fős nemzetközi erőből ismét a legnagyobb létszámú kontingens feladata a rendfenntartás volt a városon belül. A bécsi politikai vezetés határozottan éreztette a többi öt európai nagyhatalommal, hogy saját befolyási övezetének tekinti a Balkánt. Ezt Berlinben elfogadták, ám ez a fajta kardcsörtetés negatív visszhangot keltett Londonban, Párizsban és Rómában, s kifjezetten rossz hatást gyakorolt Szentpétervárott. Isztambulban viszont meglepően megértőnek mutatkoztak. Már határozottan közeledett az első nagy világégés. A szkutari misszió a világháború kitöréséig tartott. A brit kontingens 1914. augusztus 1-jén, az osztrák–magyar és a német 4-én, az olasz 21-én, a francia 24-én hagyta el Szkutarit. A német századot beosztották az osztrák–magyar 87. gyalogezredbe, ez volt az első német alakulat, amely az osztrák–magyar csapatokkal együtt harcolt a Nagy Háborúban.
Amikor 1918. november 16-án a m. kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum megalakult, javarészt olyan tisztek kerültek állományába, akik megjárták a frontot. Sokan közülük az ott összegyűjtött emléktárgyakat átadták az új katonai szervezetnek. Mondogatták is egymás között, hogy már előre a Múzeum számára gyűjtöttek anyagot. 1941-től ez a hagyomány intézményessé vált. Időről időre ún. múzeumi anyaggyűjtő tisztek látogattak a különböző hadszínterekre, s gyarapították az egyes gyűjteményeket. A hagyományt 1996-ban elevenítették fel. 1996. február végén néhány napra e tanulmány szerzője Okucsányba (Okuani) utazott az IFOR zászlóalj-harcértékű ún. magyar műszaki kontingenséhez mint múzeumi anyaggyűjtő tiszt. Az okucsányi magyar táborból kiinduló “csillagtúrákon” az IFOR járművein Banja Lukáig, Jajcéig, illetve Boanski Brodig jutott el. Élményeinek egyike örök életére elkíséri. A földig rombolt, kihaltnak látszó, nemegyszer aknamezőkkel tűzdelt falvakon áthaladva egy alkalommal megálltak. Nem tudni honnan, de perceken belül előkerültek a kisgyermekek (felnőtteket továbbra sem lehetett látni). Néhány szomszédos országban ilyenkor csokoládét szoktak kérni a magyar rendszámú autók utasaitól. Ezek a gyermekek kenyeret kértek... Máig nem tudja, szerbek, horvátok, netán bosnyákok voltak, de a magyar katonák embernyi szendvicseit nem egészen egy perc alatt megették. Sírni már – egy kislány kivételével – elfelejtettek.
85
)
Magyarország a XX. században
)
86A Központi Hatalmak allegorikus ábrázolása. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, II. Vilmos német császár, V. Mohamed török szultán és I. Ferdinánd bolgár cár (HTM)
)
„A Négyesszövetség” (HTM)
)
87Az Antant vezetői. A Négyek Tanácsa a békekonferencián. Balról jobbra David Earl of Dufor Lloyd George brit, Orlando olasz, Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök és Woodrow Thomas Wilson amerikai elnök (HTM)
)
V. György angol király kitüntetést ad át a fronton (HTM)
)
II. Miklós orosz cár és Alekszej cárevics (trónörökös) a testőrök körében (HTM)
)
)
III. Viktor Emmánuel, az olaszok királya két világháborúban (HTM)
)
88I. (IV.) Károly császár és király tábornagyai között. Ülő személyek balról jobbra haladva: Kövess Hermann, Jenő főherceg, I. (IV.) Károly, József királyi herceg, Hötzendorfi Konrád. Álló személyek balról jobbra haladva: Wurm Vencel, Kritek Károly, Krobatin Sándor, Arz Artúr, Böhm-Ermolli Eduárd, Scheuchenstuehl Viktor, Boroević Szvetozár, Rohr Ferenc, Kirchbach Károly (HTM)
)
Frigyes főherceg tábornagy, az osztrák–magyar hadsereg főparancsnoka (HTM)
)
Gróf Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy, az osztrák–magyar Vezérkar főnöke (HTM)
)
89Ferenc Ferdinánd főherceg osztrák–magyar trónörökös (HTM)
)
I. (IV.) Károly osztrák császár és magyar király (HTM)
)
József Ágost magyar királyi herceg, osztrák főherceg, tábornagy, homo regius Magyarországon (HTM)
)
Gróf Dankl Viktor vezérezredes altábornagyi képe (HTM)
)
Kolbučar Vilmos lovassági tábornok (HTM)
)
Potiorek Oszkár táborszernagy (HTM)
)
Kusmanek Hermann gyalogsági tábornok altábornagyi képe (HTM)
)
Tamássy Árpád táborszernagy (HTM)
)
Báró Szurmay Sándor gyalogsági tábornok, honvédelmi miniszter (HTM)
)
90Báró Hazay Samu vezérezredes, honvédelmi miniszter (lovon) szemlét tart a fronton (HTM)
)
Tersztyánszky Károly vezérezredes (HTM)
)
Hadfy Imre gyalogsági tábornok (HTM)
)
Gróf Tisza István volt és leendő miniszterelnök, huszárezredes, a 2. honvéd huszárezred parancsnoka a fronton (elöl szemüvegben) (HTM)
)
Auguszta főhercegnő, vöröskeresztes főápolónő (HTM)
)
Sávoly János altábornagy, az utolsó honvédfőparancsnok (a képen ezredes) 1918 végén (HTM)
)
Stromfeld Aurél, a Vörös Hadsereg vezérkarfőnöke (balról) a felvidéki hadjárat idején (HTM)
)
Julier Ferenc, a Vörös Hadsereg vezérkarfőnöke a tiszai hadjárat idején (HTM)
)
91August von Mackensen német tábornagy (HTM)
)
Radko Dmitrijev orosz altábornagy (HTM)
)
Douglas I. Earl of Haig brit tábornagy (HTM)
)
Mahmud Sefket pasa török tábornok (HTM)
)
Alexandru Averescu román hadseregtábornok (HTM)
)
Ferdinand Foch francia marsall (HTM)
)
Konsztantin Anton Zsosztov bolgár vezérőrnagy (HTM)
)
Mihajlo Rasić vajda szerb tábornok (HTM)
)
Armando Diaz marsall, olasz vezérkarfőnök (HTM)
)
92Adolf Hitler és Benito Mussolini a keleti hadszíntéren (RI)
)
Gustav Mannerheim marsall, a finn hadsereg főparancsnoka (RI)
)
Ante Pavelić horvát államvezér (poglavnik) búcsúztatja a frontra induló katonákat (RI)
)
Horthy Miklós sorhajókapitány, az osztrák–magyar NOVARA gyorscirkáló kapitánya (HTM)
)
Horthy Miklós altengernagy, Magyarország kormányzója és fia, Horthy István kormányzóhelyettes (HTM)
)
93Ferdinand Čatloš szlovák hadügyminiszter (elöl balra) búcsúztatja a frontra induló katonákat (RI)
)
Ion Antonecu román államvezér (conducător) szemlét tart a keleti fronton (RI)
)
Hirohito japán császár (HTM)
)
Pu-Ji, Mandzsukuo császára (középen) (HTM)
)
Cyrill régensherceg bolgár katonák között (RI)
)
Henri Philippe Pétain, a Vichy-i Francia Állam elnöke (HTM)
)
94Az 1941. június 22-én kezdődött „Nagy Összecsapás” katonai vezetői egy 1941-ben készült montázson. (RI)
)
95Sztálin a Kreml mellvédjén, mellette Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos (RI)
)
Winston Churchill brit miniszterelnök Anthony Eden külügyminiszterrel (HTM)
)
Charles de Gaulle tábornok (jobbra), a Szabad Franciaország vezetője és Henri Honoré Giraud tábornok, főparancsnok (HTM)
)
Csang Kai-sek generalisszimusz, a Kuomintang-Kína vezetője (HTM)
)
I. Mihály, a sikeresen átálló román király (HTM)
)
VI. György, Nagy-Britannia Egyesült Királyság királya (HTM)
)
Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök (HTM)
)
Edvard Beneš, „a szürke eminenciás” (RI)
)
96Friedrich István miniszterelnök (civilben) (HTM)
)
Gróf Teleki Pál első miniszterelnöksége idején (HTM)
)
Világnézetek találkozása. Gróf Teleki Pál második miniszeterelnöksége idején Bárdossy László külügyminiszterrel (HTM)
)
Gróf Bethlen István Párizsban mint a magyar békedelegáció főmegbízottja (HTM)
)
Gróf Bethlen István miniszterelnök vadászaton (HTM)
)
Kállay Miklós miniszterelnök vadászaton (HTM)
)
Imrédy Béla, a Magyar Megújulás Pártja pártvezére a jelképül választott csodaszarvas alatt (HTM)
)
Lakatos Géza vezérezredes, Horthy utolsó miniszterelnöke (HTM)
)
A Szálasi-kormány (HTM)
)
Jány Gusztáv altábornagy, Nagy Vilmos vezérezredes és Csatay Lajos altábornagy a keleti fronton (HTM)
)
97Vörös János altábornagy a Gamma Művekben, mellette kalapban Juhász István mérnök, a Gamma–Juhász légvédelmi lőelemképző feltalálója, 1942 (HTM)
)
Werth Henrik vezérezredes (Mihalovits Miklós festménye) (HTM)
)
Szombathelyi Ferenc vezérezredes (HTM)
)
Farkas Ferenc vezérezredes (HTM)
)
Veress Lajos altábornagy (HTM)
)
László Dezső altábornagy (HTM)
)
Major Jenő vezérőrnagy (HTM)
)
Náday István altábornagy (HTM)
)
Bakay Szilárd altábornagy (HTM)
)
Szügyi Zoltán vezérőrnagy (középen) (HTM)
)
Rumy Lajos ezredes (HTM)
)
Lázár Károly testőr altábornagy (HTM)
)
98Hardy Kálmán vezérfőkapitány (HTM)
)
Gerd von Rundstedt német tábornagy (HTM)
)
Joachim von Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter Budapesten (HTM)
)
Szirmay Aladár repülő vezérőrnagy (HTM)
)
Ewald von Kleist német vezérezredes (HTM)
)
Karl Dönitz német nagytengernagy (HTM)
)
Beregfy Károly vezérezredes (jobbról) (HTM)
)
Hans Friessner német vezérezredes (jobbról a második) a Vérmezőn (HTM)
)
99Erwin Rommel német tábornagy (HTM)
)
Bernard Law Montgomery brit tábornagy (HTM)
)
Dwight Eisenhower amerikai hadseregtábornok (HTM)
)
Rodolfo Graziani olasz marsall (HTM)
)
George Patton amerikai tábornok (HTM)
)
Matvej Zaharov szovjet hadseregtábornok (HTM)
)
Miklós Béla vezérezredes (altábornagyi képe), a Kormányó Katonai Irodájának főnöke, az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke (HTM)
)
Nicolaoe Şova román hadtesttábornok (RI)
)
Vladimir Sztojcsev bolgár vezérőrnagy (HTM)
)
100XII. Pius pápa (HTM)
)
Serédi Jusztinián hercegprímás sebesültek között (HTM)
)
Ravasz László református püspök (HTM)
)
Deportálás Magyarországról, 1944 (HTM)
)
Deportálás Magyarországról, 1944 (HTM)
)
A Sztójay-kabinet. Jobbra elöl Sztójay Döme miniszterelnök (HTM)
)
Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer, a deportálások irányítója (HTM)
)
Menlevélért (Schutzpass) sorban álló zsidók Budapesten (HTM)
