Az újjáéledő világháború küszöbén

Teljes szövegű keresés

Az újjáéledő világháború küszöbén
A versailles-i–washingtoni békerendszer egyenes következményeként törvényszerű volt a vesztesek, köztük Németország és Magyarország revansra való törekedése. Az ő oldalukra sodródtak a magukat megcsalatottnak érző egykori győztesek, így Olaszország és Japán is. Az 1939-től újjáéledő világháború addig nem látott méretű globális konfliktusba sodorta az emberiséget, amelynek során leverték a totális diktatúrák egyik fajtáját, a fasizmust és nácizmust, de megerősödött a másik típus, a kommunizmus. Ez, a szintén megerősödött polgári demokráciákkal, ezen belül elsősorban az amerikaival – miután a brit és a francia világbirodalom éppen a háború során és nyomán gyengült meg visszavonhatatlanul – az elkövetkező fél évszázadra kétpólusúvá tette a világot.
1938-ra jelentősen megváltozott Magyarország helyzete, amely az 1930-as években gazdasági fejlődése, eredményes külpolitikája és nem utolsósorban a nemzetközi viszonyok átrendeződése következtében felértékelődött az európai politikában. Március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök Győrött már nyílt fegyverkezési programot 51hirdethetett meg a Nemzeti Egység Pártja politikai gyűlésén, pedig még érvényben voltak a trianoni béke katonai korlátozásai, amelyek megszegése elvileg nemzetközi szankciókat vonhatott volna maga után. A Képviselőház április 30-án megszavazta a vonatkozó törvényjavaslatot, s az erről szóló 1938:XX. törvénycikk június 2-án kihirdetésre került.
Az Imrédy Béla pénzügyminiszter és munkatársa, Judik József, a Magyar Nemzeti Bank igazgatója által 1937 novemberében kidolgozott tervezet 5 év alatt 1 milliárd pengőt irányzott elő a Honvédség és a katonai infrastrukturális háttér fejlesztésére. A kormány felhatalmazást kapott, hogy a program alapját képező egyszeri vagyonadó teljes összegéből 600 millió pengőt közvetlenül a Honvédség fejlesztésére, a többit kölcsön kibocsátása útján a hadiiparra és az azzal kapcsolatos beruházásokra fordítsa. Végrehajtását a Honvéd Vezérkar három ütemben, az 1932-ben elfogadott ún. fegyveres nagyhonvédség elvét követve tervezte. Ez Huba-hadrend név alatt 107 ezres békelétszámú kerethaderő létrehozását jelentette, amelynek mozgósítása után három hadsereg, egy gyorshadtest, egy repülőhadosztály, öt hadosztálynak megfelelő Határőrség és egyéb közvetlen csapat áll rendelkezésre. A fejlesztés első ütemében (Huba-I) a vegyesdandárok hadtestekké fejlesztését, a gyorscsapatok felállításának megkezdését, a tüzérség, valamint a Honvéd Légierő mennyiségi és minőségi bővítését tervezték. A második ütem (Huba-II) a páncéloscsapatokat és a légierő teljes kiépítését, a harmadik ütem (Huba-III) a három ezredből álló gyaloghadosztályok kialakítását tartalmazta. A Legfelső Honvédelmi Tanács, mivel a végrehajtásához szükséges pénz már rendelkezésre állt, 1939. február 25-i ülésén határozott, hogy a programot két évre szorítják le, s 1940. augusztus 1-jéig befejezik. Eddig az időpontig csak a Honvédség 1,6 milliárd pengőt használt el fejlesztésre.
A Legfelső Honvédelmi Tanács a legmagasabb szintű honvédelmi politikai döntéshozó testület volt. Megalakítását a kormányzó 1928. július 28-án hagyta jóvá. Elnöke a kormányfő, tagja a honvédelmi, a külügy-, a belügy-, a pénzügy- és az adott ülés tárgyában érdekelt miniszter, valamint a Honvéd Vezérkar főnöke és (1940. március 3-áig, a beosztás megszűnéséig) a Honvédség főparancsnoka volt. Az 1939:II. törvénycikk, a honvédelmi törvény 3. -a tagjává tette az összes minisztert. Évente kétszer össze kellett ülnie, de elnöke szükség esetén bármikor összehívhatta. Az egyes ülések elnökletét a kormányzó szabadon átvehette. 1928–1939 között Legfelsőbb, 1939-től Legfelső néven működött.
A Kisantant, amely a térségre gyakorolt francia befolyás csökkenése, a német, az olasz és a szovjet hatalom növekedése következtében már széthullása felé haladt, nem tudott szembeszegülni. Miután Ausztria 1936. április 3-i egyoldalú lépését a Saint Germain-i béke katonai korlátozásainak felmondására nem követte hatékony retorzió, április 22-én a magyar kormányzat bejelentette a német, az olasz és a lengyel kormánynak, hogy vissza kívánja állítani katonai egyenjogúságát. A Kisantant 1936. december 29-30-i pozsonyi külügyminiszteri értekezletén kimondták, hogy a tagállamok külön-külön lépéseket tehetnek viszonyuk megjavítására szomszédaikkal. A jugoszláv kormány 1937. január 21-én a jugoszláv–bolgár–török barátsági szerződés mintájára négyoldalú egyezmény megkötésére tett javaslatot Budapestnek. A január 23-i válasz szerint Magyarország akkor kész lemondani az erőszak alkalmazásáról, ha Jugoszlávia elismeri katonai egyenjogúságát, valamint javít a magyar kisebbség helyzetén. Jugoszlávia a magyar ellenjavaslatot március 31-én elutasította, ám a nyilvánosságra jutott jegyzékváltások nyomán viszonya megromlott a másik két Kisantant-állammal.
1938. augusztus 20-29-én a szlovéniai Bledben a Kisantant tárgyalóasztalhoz ült Magyarországgal. Itt a csehszlovák, a román és a jugoszláv delegáció arra törekedett, hogy Magyarországtól garanciát kapjon a fennálló határok tiszteletben tartására, vagyis az lemondjon területi igényeiről. A nemzetközileg légüres térbe került Kisantant pozíciói az új nagyhatalmi törekvéseket maga mögött érző magyar külpolitikával szemben a tárgyalásokon csak romlottak. 29-én a bledi egyezményben a négy ország lemondott az erőszak elsőként való alkalmazásáról egymással szemben, a Kisantant-államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, kötelezettséget vállaltak, hogy javítanak a magyar kisebbség helyzetén, s azt is tudomásul vették, hogy miután a magyar küldöttség nem hajlandó a kért garanciákat megadni, a kisebbségi és területi vitás kérdéseket későbbi tárgyalások útján fogják rendezni. A “vabank” bejött, Dávid legyőzte Góliátot.
A belpolitikában a tekintélyuralmi rendszer kiépítésének hívei a kizárólagos olasz–német (majd német–olasz) orientációt szorgalmazták, míg a bethleni rendszer kései követői szükségesnek látták a nyugati hatalmakkal, mindenekelőtt a Nagy-Britanniával fennálló kapcsolatok megőrzését. Az angolbarát magyar politikusok csoportja az Anschluss, tehát Ausztriának a Német Birodalomba történt betagolása után formálódott a rendszer szürke eminenciása, gróf Bethlen István és Chorin Ferenc, a nagyiparos-bankár csoportok képviselője körül. Ide sorolható gróf Teleki Pál és Kállay Miklós későbbi miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc, Ghyczy Jenő és Varga József miniszter, számos külügyminisztériumi diplomata, köztük báró Apor Gábor, Barcza György, Szegedy-Maszák Aladár és Ullein-Reviczky Antal. Az angolbarát csoporttal kapcsolatban állt Horthy István későbbi kormányzóhelyettes és ifj. Horthy Miklós is, továbbá az ellenzékből a legitimista báró Sigray Antal, a polgári liberális és demokrata Rassay Károly és Vázsonyi Vilmos, a szociáldemokrata Peyer Károly és irányzata, s a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endre. A katonai elitből azonban csupán Kádár Gyula ezredes, a katonai hírszerzés és elhárítás vezetője, s Náday István tábornok, az egyik hadseregparancsnok kapcsolódott a csoporthoz.
A bethleni rendszer kései hívei később, a háború éveiben nem hittek a német haderő legyőzhetetlenségében, de abban igen, hogy az angolszász hatalmak képesek lesznek Németország legyőzésére, ennélfogva ők alkotják meg a békefeltételeket, így elősegítik a térség demokratizálását, egyben megakadályozzák a kommunizmus térhódítását. Mindezekből következően bírálták a hivatalos külpolitikát mindakkor, amikor – megítélésük szerint – következetesen ellen kellett volna állni a német befolyás erősödésének, 52még a megszállás kockázatát is vállalva. Céljuk volt a magyar haderő kivonása a keleti hadszíntérről, megóvása a háború végére (megelőzendő az 1918 végéhez hasonló összeomlást), az angolszász hatalmakkal való közvetlen harcérintkezés elkerülése, továbbá egy angolbarát magyar kormány megalakításának előkészítése.
Visszatérve az 1938. évhez, május 25-29. között Budapesten rendezték meg a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszust. Az Eugenio Pacelli bíboros pápai legátus (a későbbi XII. Pius pápa) jelenlétében lezajlott, s a jubileumi Szent István-évet megnyitó monumentális eseménysorozat messze túlmutatott a rendezvény egyházi (katolikus) jellegén, s jól mutatta Magyarország nemzetközi súlyának növekedését. Akkor is, ha ennek a tekintély-növekedésnek nem voltak meg minden vonatkozásban a belső alapjai. Ez már Imrédy Béla miniszterelnöksége idején történt, noha Magyarország tekintélyének növekedése a Bethlen István gróf nevével fémjelezhető korszakban alapozódott meg, s Gömbös Gyula és Darányi Kálmán kormányfősége idején teljesedett ki.
1938. május 14-én Imrédy Béla alakított kormányt. A Pénzügyminisztériumot Reményi-Schneller Lajos vezette, aki a következő kormányokban is megőrizte tárcáját. A Külügyminisztériumot november 28-ig továbbra is Kánya Kálmán irányította, majd december 10-től gróf Csáky István. A Belügyminisztérium élére visszakerült a középutas politikusként ismertté vált és tárcáját több kabinetben megőrző Keresztes-Fischer Ferenc. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot gróf Teleki Pál vette át, de a nagy formátumú kultúrpolitikus, Hóman Bálint július 11-ig még a kormány tagja maradt mint tárca nélküli propagandaminiszter. A Földművelésügyi Minisztériumot Sztranyavszky Sándor vezette, november 15-től gróf Teleki Mihály, a honvédelmi tárcát Rátz Jenő gyalogsági tábornok, november 15-től Bartha Károly táborszernagy. November 15-től új kormánytagként került a kabinetbe Jaross Andor felvidéki tárca nélküli miniszter.
A németekkel szembeni szimpátia erősödését érzékelő kormányzó úgy vélte, új miniszterelnöke visszatér a Darányi által az Anschluss előtt képviselt külpolitikai irányvonalhoz, s nem tesz további engedményeket a szélsőjobboldalnak. Imrédy a külpolitikában kezdetben őrizte cselekvési szabadságát. Első hivatalos külföldi útja 1938. július 17-20-án Olaszországba vezetett, ahol többek között Róma magatartásáról tárgyalt egy esetleges magyar–csehszlovák háború esetén. Augusztus 20-26-án a kormányzóval, a külügyminiszterrel és a honvédelmi miniszterrel a Hitlerrel folytatott tárgyalásokon elutasította, hogy a magyar haderő részt vegyen egy Csehszlovákia ellen indítandó német támadásban. A miniszterelnök és a külügyminiszter szeptember 20-án ismét Berlinben járt a Csehszlovákia elleni együttműködés ügyében. A Kisantant államaival augusztus 29-én megkötötte a bledi egyezményt, amelynek nyomán a Kisantant széthullása végérvényessé vált. Amit Imrédy Rómában sikertelenül kísérelt meg elérni, hogy Olaszország vegye rá Jugoszláviát a távolmaradásra egy magyar–csehszlovák konfliktustól, azt Göring érte el Pál jugoszláv régensherceggel lezajlott titkos találkozóján szeptember 6-án. A hivatalba lépését követően elfogadott ún. rendtörvények (1938:XVI. és 1938: XVII. törvénycikk) és a köztisztviselők politikai tevékenységét korlátozó 3400/1938. ME. rendelet a nyilasmozgalom megfékezését célozták. 1938. július 6-án a mozgalom vezérét, Szálasi Ferencet 3 év börtönbüntetésre ítélték. Politikailag a nemzetiszocializmus elutasítását és a magyar függetlenségi gondolatot fejezték ki 1938 nyarán a kettős szentév rendezvényei: a római katolikus XXXIV. eucharisztikus világkongresszus és a Szent István-emlékév. Június 3-án hirdették ki a még a Darányi-kormány idején kidolgozott és beterjesztett választójogi törvényt (1938:XIX. törvénycikk), amelynek alapján az 1939. május 28-29-i ún. pünkösdi választásokkal megalakult az új Képviselőház.
A németországi látogatásokat követően Imrédy politikájában alapvető fordulat következett be, amiben jelentős szerepe volt a szeptember 30-i müncheni egyezménynek és a november 2-i első bécsi döntésnek, annak ellenére, hogy az augusztusi elutasítás hatására Hitler Münchenben nem a Budapest által kívánt szinten képviselte a Csehszlovákiával szembeni magyar igényeket. Az Imrédy-kormány kezdte meg 1938 őszén a Rongyosgárda szervezését a Csehszlovákia elleni diverziós akciók céljából, s a magyarlakta területek visszacsatolásának kérdésében élvezte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt támogatását is. Szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Lengyelországgal, a két kormány kölcsönösen törekedett a külpolitikai lépések egyeztetésére, s szóba került esetleges közös fegyveres fellépésük is Csehszlovákia ellen. 1938. november 15-én kötötték meg a barátsági és szellemi együttműködési szerződést Japánnal. Az 1938. június 1-jén kihirdetett sajtótörvény (1938:XVIII. törvénycikk) szűkítette a sajtószabadságot. Az Imrédy-kormány nyújtotta be 1938. december 7-én a honvédelmi törvény javaslatát, amit 1939. március 11-én hirdettek ki (1939:II. törvénycikk), s terjesztette be 1938. december 23-án a második zsidótörvényt, amit 1939. május 5-én, már a Teleki-kormány idején hirdettek ki (1939:IV. törvénycikk). Az Imrédy-kormány idején, 1938 szeptemberében létesítették az első internálótáborokat Magyarországon: Szentesen és Egerben. A kormány igyekezett javítani az állami alkalmazottak, a munkások és a nyugdíjasok anyagi helyzetén, ezt szolgálta az 1938. december 30-án kihirdetett 1938:XXXVI. és XXXVIII. törvénycikk.
A miniszterelnök diktatórikus hatalmat kívánt volna magának biztosítani, rendeleti úton való kormányzás bevezetésével. Törekvésével azonban a Nemzeti Egység Pártjának többsége, a Kisgazdapárt és a Bethlen-csoport szembefordult, s 1938. november 23-án az Imrédy-kormányt a Képviselőházban leszavazták. Imrédy lemondott, a kormányzó azonban megtartotta hivatalában, elsősorban Németország támogatásának biztosítása céljából a további revíziós tervekhez, jelesül Kárpátalja visszacsatolása érdekében. További belpolitikai ellentétet okozott Imrédy kísérlete a kormánypárt (a NEP) helyett a Magyar Élet Mozgalom megszervezésére. Diktatórikus törekvései egyre erősítették a kormányzó bizalmatlanságát vele szemben. A leváltása elleni esetleges német tiltakozást úgy lehetett megelőzni, hogy bebizonyították egyik dédszülőjének zsidó származását. Az államfő erre való hivatkozással szólította fel a lemondásra, amit az 1939. február 15-én tett meg.
Imrédy Béla miniszterelnöksége idején felgyorsult az 53ország jobbratolódása. Mindemellett (1944 októberéig) Magyarország nem vált fasisztává. Az országban keresztyén-nemzeti kurzust hirdető, önmagát nyíltan ellenforradalminak valló, konzervatív-liberális rendszer volt. Hiányzott a fasizmus egyik legfőbb kritériuma, a diktatúra kiépítése. Működött a parlament, ahol legális ellenzéki pártok fejthették ki tevékenységüket (köztük a Szociáldemokrata Párt, s ne feledjük, hogy a két világháború közötti német szociáldemokrácia a koncentrációs táborokban végezte). A rendszer Szálasi hatalomátvételéig alapvetően megőrizte azt a struktúrát, amit még Bethlen István alakított ki az 1920-as években.
Ami a mindenkori kormánypártot illeti, az 1920–1930-as évek Magyarországán szerepe nagyobb volt a klasszikus polgári demokráciákban megszokottnál, de kisebb, mint a diktatúrákban. Az 1920-as évek elején kialakult stabil kormánypárt, az Egységes Párt (EP) a Gömbös-kormány hivatalba lépése után, 1932. október 27-én vette fel a Nemzeti Egység Pártja (NEP) nevet. 1939. február 22-én az Imrédy Béla miniszterelnök által január 6-án meghirdetett Magyar Élet Mozgalom célkitűzéseit átvéve a kormánypárt deklaratív módon felvette a Magyar Élet Pártja (MÉP) nevet. Noha Imrédy 1940. október 4-én kilépett a MÉP-ből, s 21-én megalakította a Magyar Megújulás Pártját (MMP, közkeletű nevén Imrédy-párt), a MÉP a nyilas hatalomátvételig kormánypárt maradt. Az első Sztójay-kormányban az MMP-t a német nyomás mellett is csak négy miniszter képviselte. Szálasi országlása idején a kormánypártot a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom alkotta, noha a Szálasi-kormány is – ellentétben a Hitler-kormánnyal – koalíciós maradt.
Az Ausztriát 1938. március 13-án az Anschluss-szal birodalmához csatoló Hitler – követve saját “menetrendjét” – Csehszlovákia ellen fordult. Az európai béke megőrzése érdekében (a nyugati hatalmak legalábbis hittek ebben) Csehszlovákiát feláldozó Daladier francia és Chamberlain brit miniszterelnök 1938. szeptember 29-én Münchenben Hitlerrel és Mussolinivel szerződést írt alá a nagyobbrészt németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz csatolásáról. Szeptember 14-én Sztójay Döme berlini magyar követ közölte a német Külügyminisztériummal, hogy Magyarország érthetetlennek tartaná a német–csehszlovák viszony olyan rendezését, amelyben a felvidéki magyarok érdekeit nem veszik azonos mértékben figyelembe a szudétanémetek érdekeivel. Göring 18-án egy kelet-poroszországi vadászaton “megrótta” Horthyt a német felkérés elutasításáért a Csehszlovákia elleni esetleges katonai akcióban (lásd fent), s ennek következményének nevezte, hogy Hitler és Chamberlain három nappal korábbi Bad Godesberg-i találkozóján a szlovákiai magyarok kérdése nem került a napirendi pontok közé. 20-án a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter ismét Németországban tárgyalt, s a fegyveres támadás kivételével támogatásáról biztosította Németországot Csehszlovákiával szemben.
A müncheni egyezmény záradékába részben olasz fellépésre, részben a 20-i magyar demars hatására – brit egyetértéssel – belefoglalták, hogy Csehszlovákiának tárgyalásos úton rendeznie kell Magyarországgal (és Lengyelországgal) fennálló vitáit, s amennyiben a tárgyalások 60 napon belül nem vezetnének eredményre, nemzetközi döntőbíróság elé kell vinni a kérdést. Az ennek nyomán meginduló kétoldalú komáromi csehszlovák–magyar határtárgyalások Ipolyság és Sátoraljaújhely szlovákiai felének október 11-i átengedése ellenére eredménytelenek maradtak. Lengyelország igényei ezzel ellentétben kielégíttettek: fegyveres erejének demonstratív felvonultatásával elérte, hogy Csehszlovákia hozzájárulásával október 2-án bevonulhatott Tesín (Teschen, Cieszyn) morva felébe, október 8-án Bohumínba és néhány községbe a Magas-Tátra két oldalán.
Magyarország október 20-i felkérésére, amihez 26-án – többek között a lengyel fellépés hatására – Csehszlovákia is hozzájárult, s miután 27-én Nagy-Britannia és Franciaország lemondott jogairól a magyar–csehszlovák területi vita rendezésében Németország és Olaszország javára, ez utóbbiak 29-én elvállalták a döntőbíró szerepét. Az 1938. november 2-án kihirdetett első bécsi döntés Magyarországhoz csatolt vissza a Felvidék és Kárpátalja déli részén egy 11.927 km2-es sávot (ebből Kárpátalján 1600 km2-t), amelybe beletartozott többek között Dunaszerdahely, Losonc, Kassa és Munkács. Az érintett 1.058.000 lakos (ebből Kárpátaljára esett 173.233 fő) 86,5%-a magyar volt. A többoldalú határmegállapító bizottságnak sikerült nagyjából etnikai határvonalat húznia. Az utólagos határkiigazításokkal a visszacsatolt terület az 1939. március 31-i magyar–szlovák határegyezmény megkötéséig 12.012 km2-re növekedett. A visszacsatolást az Országgyűlés november 13-án az 1938:XXXIV. törvénycikkel iktatta be.
A felvidéki bevonulás a Magyar Királyi Honvédség első hadmozdulata volt 1919 óta. A visszatért dél-felvidéki területek birtokba vételében (noha 1938. október 13-án az egész Honvédséget mozgósították) csak négy megerősített vegyesdandár vett részt, amelyek a meginduláskor a hadtest elnevezést vették fel. Az I. hadtest hadrendjébe az 1., 2., 3. gyalog-, a 2. gépkocsizó- és a 2. lovasdandár, a II. hadtestébe a 4., 5. és 6. gyalogdandár, a VI. hadtestébe a 17. gyalog- és az 1. lovasdandár, a VII. hadtestébe a 19., 20. és 21. gyalogdandár tartozott. Részt vett a bevonulásban az 1. repülődandár és az 1. folyamőrdandár is. A csapatoknak november 3-ára kellett felzárkózniuk a határra, s 5-étől hajtották végre a békés bevonulást. A Csallóközt a II., az Ipoly térségét az I., Rozsnyó és Kassa körzetét a VII., Munkács és Ungvár vidékét a VI. hadtest vette birtokba. Az egyes seregtestek november 10-ig mindenütt elérték végcéljukat. 3-4 hét elteltével (a hátrahagyott helyőrségek és a határbiztosító erők kivételével) visszatértek békehelyőrségeikbe.
Az első bécsi döntéssel visszacsatolt területek betagolására 1938. november 15-én felállították a Felvidéki Minisztériumot. Vezetője Jaross Andor tárca nélküli miniszter, államtitkára Szilassy Béla, az 1938. december 5-én a Képviselőházba behívott 17 felvidéki képviselő egyike volt. A minisztérium feladata az volt, hogy a visszacsatolt területek különleges érdekeit képviselje az anyaországgal történő összeolvasztás során. Minisztertanácsi határozat alapján az egyes minisztériumoknak az érintett területekre vonatkozó vagy azokat érintő döntéseiket egyeztetniük kellett e kormányszervvel. Elsődlegesen konzultatív, illetve tanácsadó szervként működött, 1940. április 1-jéig.
A magyar kormány november 18-i határozata alapján a 54felvidéki bevonulást követően a Honvédség készen állt Kárpátalja visszafoglalására is, de a készülő akciót a november 21-i német és olasz tiltakozó jegyzék nyomán leállították, csakúgy, mint a román mozgósítást és felvonulást Kárpátalja későbbi visszacsatolásakor. Az első bécsi döntéssel egy időben Pozsonyligetfalu (Engerau, Petralka) és Dévény (Devín) Ostmarkhoz (a Német Birodalmon belüli Ausztriához) került.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages