A nyugat-európai hadjárat | Magyarok a II. világháborúban

22A nyugat-európai hadjárat

A „furcsa háború” lehetőséget biztosított Németország számára, hogy megfelelően felkészüljön Nyugat-Európa lerohanására. Franciaország megtámadása előtt azonban a német vezetés északi szárnya biztosítása, valamint nyersanyagszükségleteinek kiegészítése miatt úgy döntött, hogy megszállja Dániát és Norvégiát. A Weserübung-hadművelet sikerétől előnyös tengeri és légi támaszpontok megszerzését is remélték, amelyek már egy újabb ellenfél, Anglia legyőzésében játszhattak nagy szerepet.

A hadműveletet 1940. április 9-én indították meg. Dánia fegyveres ellenállás nélkül megadta magát, de Norvégia ellenállt. Segítséget kért Angliától és Franciaországtól, továbbá megerősítette kikötői védelmét. A szövetségesek több sikeres akciót is végrehajtottak, de végül is nem tudták megakadályozni, hogy egyre nagyobb német erők szálljanak partra, így az erőviszonyok teljesen a németek javára tolódtak el. A május 10-én meginduló nyugat-európai hadjárat pedig értelmetlenné tette a további ellenállást, így végül a norvég kormány június 10-én aláírta a feltétel nélküli kapitulációt.

A Franciaország elleni terv, a Fall Gelb végső formáját Manstein gyalogsági tábornok javaslata alapján nyerte el. Ez megváltoztatta az eredetileg a jobb szárnyon, Belgiumon és Hollandián át tervezett főcsapás irányát, és a teljes meglepés szándékával az az arcvonal középső részére, az Ardennekre helyezte át. Ehhez az új tervhez igazították a légierő tevékenységét is. A meglévő 14 bombázórepülő-ezredből ötöt a holland-belga, most már mellékirányban tevékenykedő 2. légiflotta állományába, nyolcat a főcsapás irányában elhelyezett 3. légiflotta harctevékenységi körzetében terveztek alkalmazni. A megmaradt egy ezredet a haditengerészetnek rendelték alá. A feladat érdekében hasonló módon vonták össze a zuhanóbombázó-kötelékeket is. Meghatározták a legfontosabb célokat, ami az angol-francia légierő gyors szétverését, a légi uralom gyors kivívását, majd a szárazföldi csapatok hatékony támogatását jelentette.

A francia légierő ebben az időszakban igaz, hogy több mint 3000 repülőgépből állt, de valójában csak ennek a felét tudták az anyaországban alkalmazni. Ezeket az erőket is szétforgácsolták, hiszen a harckocsikhoz hasonlóan a szárazföldi csapatok között arányosan osztották el őket. Így a háború előestéjén a francia légierő, az Armée de I Air egy dekoncentrált, a hadsereg- és hadtestparancsnokok harcászati elgondolásainak alárendelt szervezet volt.

A Wehrmacht 1940. május 10-én, 05.30-kor kezdte meg támadását. A Luftwaffe 3500 repülőgéppel, mintegy 400 km mélységig behatolva erős csapásokat mért a hátországi objektumokra, közlekedési vonalakra, repülőterekre, és már az első órákban kivívta a légi fölényt. A bombázásokkal egyidőben a hadműveleti szempontból fontos objektumokat légideszant-csapatokkal vették birtokba. A gyors ütemben előretörő németek a meglepetés előnyét kihasználva, rövid idő alatt elfoglalták 24a fontos átkelőhelyeket. A francia légierő május 13-án, amikor a Kleist-csoport Sedannál 100 kilométeres arcvonalon elérte a Maas folyót, már teljesen összeroppant.

Május 14-én a német 54. bombázórepülő-ezred, a hollandok késlekedése miatt, súlyos csapást mért Rotterdam városára. Az eredmény 980 halott, 2000 sebesült és 78 000 hajléktalan volt. Ezen a napon Hollandia kapitulált, majd a folyamatos támadások és veszteségek eredményeként május 28-án Belgiumban is felhúzták a fehér zászlót.

A támadó német szárazföldi ékek május 20-án Calais-nál elérték a La Manche-csatornát. Ezzel a hadászati jellegű előretöréssel kettévágták a szövetséges erőket, és közel 40 hadosztályt szorítottak Dunkerque térségében a tengerhez.

Ezeket az angol, francia és belga erőket a német I. a IV. és a IX. repülőhadtest folyamatosan támadta, igaz, egyre több problémával küszködve. A személyi állomány nagyfokú fáradtsága, az ellátás, a technikai eszközök egyre gyakoribb meghibásodása miatt folyamatosan csökkent a repülőegységek harcértéke. Fokozta a gondot az a 200 angol vadászrepülőgép is, amely Angliából naponta átrepülve oltalmazta a Dunkerque feletti légteret. Ennek eredményeként nem volt meglepetés, hogy Dinamo-hadművelet során több mint 300 000 szövetséges katonát tudtak Angliába juttatni.

Június 4-ével lezárult a Franciaország elleni hadjárat első szakasza. A német légierőt ezután átcsoportosították és felkészítették Dél-Franciaország elleni csapásokra. Ennek során támadták a még fontosnak ítélt repülőtereket, megerődített vonalakat, illetve a francia hátország még stratégiailag fontos objektumait. Marseille, Párizs, Dijon, Lyon és St. Étienne elleni légitámadásokkal pedig a lakosság demoralizálását célozták meg. Az eredmények önmagukért beszélnek. A német csapatok június 14-én bevonultak Párizsba, majd a tragédia bekövetkezett, Európa legnagyobb katonai hatalmának ítélt Franciaország 6 hét alatt megsemmisítő vereséget szenvedett, és június 22-én aláírta a fegyverszüneti egyezményt.

30Az ország déli része francia irányítás alatt maradt, és a francia flottához egyelőre nem „nyúlt” senki. A britek – félve attól, hogy a németek és az olaszok ráteszik a kezüket a francia hajókra – szerették volna, hogy a hadihajók gyorsan angol kikötőkbe vonuljanak. A franciák azonban erre nem voltak hajlandóak, így az angol vezetés kiadta a parancsot:

„Naplementéig a francia hajóknak teljesíteniük kell feltételeinket, ha nem, el kell süllyeszteniük magukat, vagy nekünk kell elsüllyesztenünk őket.”

Július első napjaiban az angolok hathatós segítségével a francia flotta harcképtelenné vált. Több hajót a franciák maguk süllyesztettek el.

A felek légiereje a 42 napos hadműveletek alatt komoly veszteségeket szenvedett. Csak a győztesek több mint 2000 repülőgépet és közel 6000 ember veszítettek, és ezek pótlása már ekkor sem volt egyszerű feladat.