Bombázók Anglia fölött
Bombázók Anglia fölött
Északnyugat- és Nyugat-Európa lerohanásával Németország viszonylag kedvező helyzetet teremtett Anglia háborútól való távoltartásához. A támadó tervekben egyértelműen a Szovjetunió szerepelt az első helyen, ezért Hitler Angliát inkább szövetségesnek, de legalább jóindulatú semlegesnek akarta megnyerni. Ezért 1940. június 19-én békeajánlatot tett a szigetországnak. Anglia május 10-én kinevezett miniszterelnöke, Winston S. Churchill, bár tisztában volt országa szorult helyzetével, külügyminisztere, Lord Halifax útján egy 22-i esti rádióbeszédben egyértelműen elutasította a német ajánlatot: „A brit birodalom és népei nem fogadják el azt az új világot, amelyet Németország tervez.”
A német vezetés gyorsan és haragosan reagált az egyértelmű elutasításra. A Seelöwe- (Oroszlánfóka-) terv alapján Angliát térdre akarták kényszeríteni, de ehhez a térségben a tengeri és a légi uralom megszerzésére volt szükség. A Luftwaffe a légi feladatokra három légiflottát jelölt ki. Sperrle tábornok, három hadtesttel, a 3., Strumpft tábornok, egy hadtesttel, az 5. (ezek a repülőgépek indultak norvég és dán repülőterekről), míg Kesserling tábornok, két hadtesttel és két önálló hadosztállyal, a 2. légiflottát irányította. Az Adler (Sas) fedőnevű támadási terv alapján meghatározták a három légiflotta konkrét feladatát. Ennek alapján meg kellet semmisíteni a RAF-ot (Royal Air Force) és az angol repülőipart, meg kellett akadályozni az élelmiszer-ellátást, továbbá a lehetőségek szerint meg kellett rongálni az angol kereskedelmi és hadiflottát. Ettől függetlenül a minimális cél az volt, hogy az angol diplomáciát és haderőt kikapcsolják arra az időre, míg tart a Szovjetunió elleni hadjárat. Továbbá olyan veszteségeket akartak okozni Angliának, hogy azt legalább két évre akcióképtelenné tegyék.
Az angol légierő az első időszakban olyan problémákkal küzdött, mint Franciaország május 10-én. Repülőgépei szét voltak osztva Anglia különböző részein, és hiányzott egy olyan parancsnokság, amely koordinálta volna a repülők megfelelő helyen és időben történő alkalmazását. Ezért az első időszakban, bár a radar- és a figyelőrendszer jól működött, nagy veszteségeket szenvedtek el, főleg a létfontosságú repülőterek megrongálódása tekintetében.
Augusztusra a Luftwaffe 2669 bevethető repülőgépet vont össze: 1015 bombázót, 346 zuhanóbombázót, 933 vadászt és 375 nehézvadászt. A cél egyértelműen az volt, hogy kivívják a légi fölényt a brit szigetek fölött, és így biztonságosan elindíthassák a Seelöwe- akciót, Anglia megszállását.
A légi háború augusztus 13-án vette kezdetét, amikor német bombázók part menti célokat, ezen belül repülőtereket, radarállomásokat, raktárakat, légvédelmi állásokat és kikötőket támadtak. 15-én pedig már az időszak legnagyobb légi összecsapására is sor került, amelynek során közel 800 kilométeres szakaszon öt nagyszabású légi csata zajlott le.
Augusztus 17-én a Királyi Légierő huszonhét gépével szemben a németek több mint hetven gépet veszítettek el. Ezen a napon intézkedett Göring a lassú Stuka zuhanóbombázó gépek kivonásáról, mert úgy ítélték meg, hogy esélytelenek a gyors angol vadászgépek ellen.
Az angolok közben megpróbáltak új eljárásokat kidolgozni, hogy a nagy számban támadó ellenséges gépek ellen tömegesen tudják felvenni a küzdelmet. Ezt végül úgy érték el, hogy a német repülőkötelékek felderítését követően bármelyik szektorból tudtak rövid időn belül gépeket irányítani a veszélyeztetett területre. Vagyis szükség esetén koncentrálni tudták erőiket, így a támadó már sehol sem mehetett biztosra. Ez a gyors reagálású taktika rövid időn belül éreztette hatását a német veszteségek folyamatos növekedésében.
A németek a továbbiakban főleg az éjszakai támadásokat erőltették, de a veszteségeik így sem csökkentek az elvárt szinten. Azonban egyre komolyabb veszteségek érték az angol légierőt is, vészesen fogyott a bevethető erő, a vadászrepülő-századok állománya 12-15 repülőgépről 5-7-re csökkent.
Egy véletlen folytán azután a „szerencse” az angolok mellé szegődött. Egy német bombázó-kötelék augusztus 23-án a főváros külső területein elhelyezkedő repülőterek és üzemanyagraktárak helyett, London belső, lakott területeire dobta le bombáit.
A britek válaszul azonnal elrendelték Berlin bombázását. Bár az akció nem sok sikerrel járt, mégis alapjaiban rengette meg a német birodalmat, hiszen Göring személyesen ígérte meg, hogy ilyen soha nem fog megtörténni. A 25-én éjszaka végrehajtott támadást aztán követte a többi.
Hitler feldühödött ezen a váratlan visszacsapáson, és megparancsolta a Luftwaffénak, hogy a bombázásokat terjesszék ki a nagyobb városok ellen is. Ez azonban azt jelentette, hogy lélegzethez juthatott az angol légierő. Kevesebb támadás érte a katonai célpontokat, így rendezhették soraikat, kijavíthatták a megsérült repülőtereket, feltölthették a készleteket.
Szeptember 7-től hatvanöt egymást követő éjszaka hullottak a bombák Londonra. Éjszakánként átlag 150-200 repülőgép támadta az angol fővárost, összesen több mint 10 000 bevetést végrehatva. 14 000 romboló- és 13 000 gyújtóbombát dobtak le.
Október 15-ről 16-ra virradó éjszaka volt a leghevesebb támadás. Egyszerre 410 bombázó repülőgép ontotta bombazáporait Londonra. A főváros több mint 900 ponton égett, megbénult a közlekedés, három vízmű, három gázgyár, két villanytelep kapott találatot, és veszélybe került a lakosság ellátása. A város szenvedett, de kitartott.
Októbertől a városok ellátóbázisaira, 38közműveire koncentráltak a német bombázók, és előkészítették az új célpontok: Liverpool, Birmingham, Coventry elleni éjszakai légitámadásokat. November 14-én kapott parancsot a 2. és a 3. légiflotta Coventry éjszakai bombázására. Több mint 500 gép indult a város ellen, és 450 el is érte azt. A támadást a célpont-megjelölő bombázók kezdték, amelyek gyújtóbombáikkal szó szerint kijelölték a célpontokat az őket követő nagy bombázó-kötelékeknek. Ehhez 10 000 gyújtóbombát dobtak le. A bombázó-kötelékek azután módszeresen rombolták a várost. Az utolsónak a város fölé repülő 1. bombázórepülő-ezred már azt jelentette, hogy „az egész város egyetlen lángtenger”.
Coventry bombázásával kapcsolatban azonban meg kell említeni néhány nem elhanyagolható tényt. A brit hírszerzés ekkorra már a birtokában volt a német Enigma típusú rejtjelző gépnek, és Ultra-csoportjuk, amely a rejtjelek megfejtésével foglalkozott, előre jelezte a tervezett bombázást. Az angol vezetés azonban itt komoly dilemma elé került. Ha ugyanis figyelmeztetik a várost, vagy kísérletet tesznek annak kiürítésére, a németek, angol kémeik révén ezt azonnal észlelik, és könnyen rájöhetnek arra, hogy ismerik kódjaikat. Fel kellett tehát áldozni a várost. Annyit tudtak tenni, hogy a támadás előtt megerősítették annak légvédelmét. Az ismert tények alapján ez nem sokat segített, a várost földig rombolta a német bombázó-kötelék.
Az Anglia elleni tengeri háborúnak (atlanti csata) ugyanaz volt a célja, mint a légi terrornak. Elő kellett készíteni a partraszállást, és meg kellett akadályozni, hogy bármilyen amerikai szállítmány eljusson a szigetekre. Ez a németek feladata volt, míg az olasz flottának az angolok földközi-tengeri pozícióját kellett gyengíteni, az ott lévő brit flottaegységek állandó támadásával. Az olaszok nagy erőket mozgósítottak a feladatra, hiszen 39Mussolini be akarta bizonyítani, hogy az olasz haderővel mindenképpen számolni kell. A kezdeti olasz sikerek azonban tiszavirág életűek a voltak, a nagy technikai lemaradást rövid idő alatt nem lehetett pótolni.
Az arányokat vizsgálva megállapítható, hogy a felszíni hajókban nyomasztó volt az angolok fölénye. 12 angol csatahajóval 5 német, 62 angol cirkálóval 8 német, 178 angol rombolóval 21 német állt szemben. Nem beszélve az angolok hét repülőgép-anyahajójáról. A tengeralattjárók tekintetében viszont szinte azonos volt az arány. 56 angol tengeralattjáróval szemben a németek 57-et tudtak felvonultatni, és napról napra fokozták a termelést. Eredmények tekintetében is „jobbak” voltak a német U-Bootok. Szeptemberben a Courageous repülőgép-anyahajót süllyesztették el, októberben pedig a brit flotta büszkeségét, a 30 000 tonnás Royal Oakot érte végzetes torpedótalálat.
A német felszíni flotta már nem volt ilyen eredményes. 1941 májusában elvesztették a Bismarck csatahajót, a német flotta legerősebb hajóját, és ettől kezdve a német hajók már csak epizódszerephez jutottak.
Végeredményben a német „zsebcirkálók”, tengeralattjárók és repülőgépek 1941 júniusáig közel 1500 kereskedelmi hajót sülylyesztettek el, nagymértékben gátolva ezzel Anglia ellátását. A németek is nagy veszteségeket szenvedtek, de összességében a háború első időszakában a tengeri összecsapás eldöntetlen maradt. A német felszíni flotta nem tudott kitörni bázisairól, az angolok viszont nem tudták megakadályozni az ellenséges tengeralattjárók nyílt tengeri tevékenységét. 1941 májusától a németek tengeralattjáróikban bízhattak, amelyek viszont tovább pusztították az angol hadi- és szállítóhajókat.
Az összességében sikertelen légi és tengeri műveletek is hozzájárultak, hogy a német vezetés bizonytalan ideig elhalasztotta a Seelöwe-akciót, pedig Churchill később elismerte, hogy egy partra szállt 150 000 fős professzionális haderő akkor könnyen elsöpörte volna őket.
Az Anglia elleni légi hadjáratban, a legvalószínűbb adatok szerint az angolok 800, míg a németek 1400 repülőgépet vesztettek. A bombázások közel 14 000 polgári áldozatot követeltek, és az anyagi károk szinte felmérhetetlenek voltak. Ettől függetlenül a német légi háború nem érte el célját, sőt veszteségeik olyan nagyok voltak, hogy már-már veszélyeztették a Szovjetunió elleni hadjáratot. Jellemző adat, hogy veszteségeiket 1941 októberéig csupán 60-70 százalékban tudták pótolni.