A német Wehrmacht és a Waffen-SS
A német Wehrmacht és a Waffen-SS
1943-ban a német fegyveres erők a keleti hadszíntéren hadászati védelembe kényszerültek. Ez a tény kihatott a német csapatok fegyverzetére, harceljárásaira és szervezetére is. Általánosságban jellemző volt, hogy az elszenvedett veszteségek, az élőerő-utánpótlás apadása, valamint a hadiipar termelési nehézségei és nyersanyaghiánya miatt a csapatok élőerő-állományát és fegyverzetét mennyiségi szempontból fokozatosan csökkentették, de a tűzerőt – ahogy az ellenálló képességet is – igyekeztek növelni.
Az egyre súlyosabb angolszász légitámadások a német hadiipari termelést jelentősen csökkentették. Az angol és amerikai légierő 1943-tól szinte teljesen uralta a Harmadik Birodalom fölötti légteret, és bombázó-repülőgépeik összesen 2 millió 697 ezer 473 tonna bombát dobtak le Európára. Ennek 83 százalékával 1943 végétől nemcsak a városokat és az ipari célpontokat, hanem a közlekedési hálózatot is rombolták. A német csapatok utánpótlása és a nyersanyagszállítás ennélfogva sokszor akadozott. 1944-ben tovább nőtt a német hadipari termelés, jóllehet az angolszász légitámadások miatt 12 ezer 963 páncélost, 5921 vontatójárművet és 65 ezer 229 tehergépkocsit már nem tudtak legyártani vagy leszállítani. A bombázó-228repülőgépek elleni védelem 1943-ban több százezer katonát, mintegy 10 ezer német nehéz légvédelmi löveget kötött le, amelyeket egyébként a keleti hadszíntéren vethettek volna be. A német fegyver- és lőszergyártásért Albert Speer volt felelős, aki a lehetőségekhez mérten hatékonyabbá tette a termelést. A németek a hadiipar munkaerőhiányát egyrészt vendégmunkásokkal, másrészt kényszerrel toborzott külföldi munkaerővel vagy a koncentrációs táborok foglyaival pótolták.
A német hadvezetés “Walküre” fedőnéven már 1942-ben kidolgozott egy részletes tervet, amely alapján kiképzésen, felgyógyulóban vagy szabadságon a hátországban tartózkodó német csapatokat zavargások vagy szükségállapot esetén bevethették. A németek mintegy 300 ezer fővel számoltak. Ezen csapatok felállításában a legnagyobb szerep a póthadseregnek jutott. A szárazföldi csapatok kiképzését és felszerelését a póthadsereg végezte, amelynek parancsnoka 1944. július 21-ig Friedrich Fromm vezérezredes volt. Miután a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylet után Frommot kivégezték, Himmler vette át a póthadsereg parancsnokságát. Alárendeltségébe tartoztak a 20 hadkerület nem harcoló alakulatai, katonai intézetei, iskolái, valamint kiképző- és pótalakulatai. A póthadsereg 1944. július 1-jén mintegy 4 millió főt számlált, de ez a létszám az év végéig 3,6 millióra esett vissza, ugyanis a póthadsereg hadkerületei időről időre kénytelenek voltak különböző fedőneveken – például Walküre vagy Brunhilde – soron kívül csapattesteket felállítani, és a megrogyott keleti arcvonal megtámogatására a harcoló csapatok rendelkezésére bocsátani azokat. Az egyre fenyegetőbb élőerő-hiány miatt már 1944. szeptember közepén feloszlatták a német csapatzenekarokat is, és az 1906-ban, vagy annál később született zenészeket arcvonal-szolgálatra vezényelték. 1945 elején a póthadseregnek 711 harckocsija, 446 rohamlövege, 95 önjáró páncéltörő ágyúja, 590 lövészpáncélosa és páncélgépkocsija, valamint 176 oktatópáncélosa és 22 vontató harckocsija volt. Ez idő tájt a Wehrmacht körülbelül 10 millió embert tartott fegyverben. Ezzel Németország mozgósítási tartalékai teljesen kimerültek, ugyanis a népesség 16,5 százalékát mozgósították. Az első világháború végéig a népesség 13,5 százalékának mozgósítása történt meg.
Noha a német csapatok 1943 és 1945 között minden hadszíntéren – elsősorban keleten – erőteljes ellenállást tanúsítottak, a harcfegyelem itt-ott már megingott. Ezt támasztja alá, hogy amíg a hadbíróságok szökés bűntette miatt 1942-ben 3369 főt ítéltek el, és további 16 ezer 548 német katonáról feltételezték, hogy átment az ellenséghez, addig 1943-ban 4237 ítélet született, és 66 ezer 852 esetben merült fel a szökés vádja. 1944-ben ezen számadatok még magasabbra növekedtek, 7190 katonát ítéltek el és 212 ezer 631 fővel kapcsolatban állapították meg, hogy valószínűleg átszökött a szovjetekhez. Érdekes módon azonban a szökés bűntettében bűnösnek találtak közül nem mindenkit ítéltek halálra, 1944-ben például csak 58 százalékukat, és az elítéltek nem mindegyikén hajtották végre az ítéletet. A világháború utolsó hónapjaiban azonban az SS rögtönítélő bíróságai tömegesen akasztották fel a szökéssel gyanúsítható személyeket. Hitler Wehrmachttal kapcsolatos bizalmatlanságának növekedését jelzi, hogy 1944 májusában a törzseknél bevezették az egységes politikai nevelésért és a nemzetiszocialista világnézet kialakításáért felelős tisztek beosztását. A német szárazföldi haderő nemzetiszocialista vezetési törzsének főnöke lovag Georg von Hengl, a hegyicsapatok tábornoka lett.
A német szárazföldi haderő legnagyobb fegyverneme továbbra is a gyalogság maradt. 1943 őszén a németek kidolgozták a lecsökkent forrásokhoz jobban illeszthető, új típusú gyaloghadosztály hadrendjét és állománytábláját, amelyet 1944. mintájú gyaloghadosztály elnevezéssel hamarosan bevezettek a szárazföldi csapatoknál. A 12 ezer 772 fős gyaloghadosztály állományában 1455 keleti segédszolgálatos is volt. A harcos-létszám 6708 katonát tett ki. A seregtest törzsből, három gránátos-ezredből, egy zömében fogatolt tüzérezredből, egy négy század, ebből az 1. kerékpáros alkotta hadosztály-közvetlen lövészzászlóaljból, egy vontatott páncéltörőágyús-századdal, egy vadászpáncélos- vagy önjáró páncéltörőágyús-századdal, és egy légvédelmi gépágyús századdal rendelkező páncélvadászosztályból, egy három századból, közte egy kerékpárosból szerveződő utászzászlóaljból, egy híradóosztályból, egy tábori pótzászlóaljból és az ellátó alakulatokból állt. Egy 1987 fős gránátos-ezred két egyenként három gránátos-századból és egy nehézfegyver-századból álló zászlóaljból, egy gyalogságilöveg-századból (hat könnyű löveggel) és egy három löveges páncéltörőágyús-szakaszt és két 36-36 páncélrémmel ellátott páncélromboló szakaszt magába foglaló páncélvadász-századból alakult. A teljesen feltöltött német gyaloghadosztály összesen 8598 puskával, 309 öntöltő puskával, 513 távcsöves puskával, 108 páncélrémmel, 2013 pisztollyal, 1595 géppisztollyal és gépkarabéllyal, 614 könnyűgéppuskával, 102 nehézgéppuskával, 54 darab 8 cm-es és 32 darab 12 cm-es aknavetővel, 10 vadászpáncélossal, 22 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyúval, 13 darab 2 cm-es légvédelmi gépágyúval, 22 lángszóróval, 19 könnyű és hat nehéz gyalogsági löveggel, 34 könnyű és kilenc nehéz tábori tarackkal, 389 világítópisztollyal és 489 puskagránátvető-toldattal rendelkezett.
Az 1943 nyarán vívott súlyos harcokban számos német gyaloghadosztály igen jelentős veszteségeket szenvedett, és egyenként alig egy gránátos-ezred harcértékét közelítették meg. Emiatt egyenként két-három ilyen legyengült hadosztályból 1943 novemberében hat, (A–E) betűvel jelölt úgynevezett hadtestcsoportot (Korpsabteilung) szerveztek. A korábbi hadosztályokat ezred erejű hadosztálycsoportoknak nevezték át, melyek ezredei már csak zászlóaljnyi erővel rendelkeztek. Egy hadtestcsoport gyakorlatilag három szétvert hadosztály összevonását jelentette egy teljes értékű gyaloghadosztállyá.
A hegyihadosztályoknak és a vadászhadosztályoknak három helyett csupán kettő ezredük volt. Felszerelésük az előbbi esetében a magasabban fekvő területeken vívott harc miatt, az utóbbi esetében pedig a halogató, könnyűgyalogsági harceljárások miatt könnyebb volt, mint a gyaloghadosztályoké, és részben el is tért azokétól, például a hegyicsapatok málhaállatai tekintetében. Fegyverzetüket illetően – beleértve a páncélvadászosztályok vadászpáncélos- vagy rohamlöveg-századát is – viszont szinte megegyeztek azokkal.
2291944. május végén a német szárazföldi haderő néhány – egy-egy tüzérosztállyal és egy-egy utászszázaddal – megerősített gránátos-ezredét gránátos-dandárrá nevezték át, és főleg a németekkel szövetséges csapatok közé tagolva vetették be ezeket. A 193., 308. és 503. gránátos-dandár Finnországban harcolt, a 761. gránátos-dandárt pedig Litvániában alkalmazták. A Közép Hadseregcsoport összeomlása miatt július végén felállították az egyenként két zászlóaljjal, egy-egy páncélvadász- és utászszázaddal, valamint egy tüzérüteggel rendelkező 1131–1136. gránátos-dandárokat, s az arcvonal megtámasztására vetették be ezeket. A dandárokat bevetésük után hamarosan a szétvert gyaloghadosztályok feltöltésére használták fel.
A Közép Hadseregcsoport katasztrófája nyomán 1944 júliusában a 29. felállítási hullám keretében hozták létre az úgynevezett záró hadosztályokat, amelyek elnevezését lélektani okokból hamarosan gránátoshadosztályra változtatták. Ezen csökkentett létszámú gyaloghadosztályoknál nagyobb mennyiségű MP 44 gépkarabély és öntöltő puska kiutalásával növelték a tűzerőt, és csökkentették a nem harcos alakulatok részarányát. 1944. szeptember 16-án elrendelték, hogy ezen hadosztályok hadrendjét és elnevezését a 32. felállítási hullámban szervezett népi-gránátoshadosztályoknak megfelelően kell átalakítani. A népi-gránátoshadosztály (Volksgrenadier-Divison) elnevezésének, bár erősen propagandisztikus hangzású, semmi köze nem volt a német Volkssturmhoz (Népfelkeléshez). Ezek a hadosztályok a német szárazföldi haderő szerves részét képezték; tulajdonképpen megnövelt tűzerejű, de alacsonyabb létszámú, 11 ezer 197 fős gyaloghadosztályok voltak. Kézifegyvereik jelentős része sorozatlövő fegyver volt. Mivel közel sem minden népi-gránátoshadosztály kapott elegendő MP 44 gépkarabélyt, helyettük zsákmányolt szovjet géppisztolyokat használtak. Az 1945. mintájú gyaloghadosztályok felállításakor is a népi-gránátoshadosztályok hadrendjét vették alapul, ezek szervezését 1944. december 10-én rendelték el. Ezek létszáma 11 ezer 909 fő volt, ebből 698 fő keleti segédszolgálatos. Fegyverzetük 7594 puskából, 1269 gépkarabélyból, 205 távcsöves puskából, 370 puskagránátvető-toldatból, 1563 pisztolyból, 1260 géppisztolyból, 462 könnyű- és 74 nehézgéppuskából, 54 darab 8 cm-es és 25 darab 12 cm-es aknavetőből, 14 vadászpáncélosból, 31 darab 7,5 cm-es páncéltörő ágyúból, 10 darab 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúból, 222 páncélrémből, 20 lángszóróból, 29 könnyű és hat nehéz gyalogsági lövegből, valamint 25 könnyű és 12 nehéz tábori tarackból állt. A hadosztályok szervezete alapvetően megegyezett az 1944. mintájú gyaloghadosztályéval, de a gránátos-századok két-két szakaszát gépkarabéllyal szerelték fel, és a gyalogsági nehézfegyverek terén is voltak kisebb eltérések.
Amikor 1944 nyarán a szovjet csapatok egyre inkább megközelítették a Harmadik Birodalom törzsterületét, a német hadvezetés elrendelte a keleti területek megerődítését. Korábban erre azért nem kerülhetett sor, mert Hitler szerint a német tábornokok az állandó erődítésekig vonultak volna vissza. Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke az erődítési munkálatok megkezdése érdekében elrendelte, hogy katonai szolgálatra korlátozottan alkalmas hadkötelesekből 1000 erőd-zászlóaljat és 100 erőd-tüzérüteget állítsanak fel, melyeket erőd-géppuskás-, erőd-páncélvadász- és erőd-utászegységek követtek volna. Még mielőtt azonban Guderian bármit is tehetett volna, a felállított erőd-alakulatok 80 százalékát a nyugati arcvonalon vetették be. 1944 februárjától a németek a megerődített terepszakaszokra kiserődökként különböző harckocsik tornyát építették be. 1945. március 26-i adatok szerint a keleti hadszíntéren három Panzer 35(t), 78 Panzer 38(t), 108 Panzer I, 217 Panzer II, 52 lángszórós Panzer II (Flamingo), 30 Panzer III, 36 Panther, 13 zsákmányolt T–70, 10 KV–1 és 23 T–34 harckocsi tornya szolgált erődelemként a földbe ásva beton-, fa- vagy vastalapzaton.
A német gyalogság leghatékonyabb tűztámogatását továbbra is az önálló rohamlöveg-alakulatok végezték. A rohamlövegosztályokat, amelyek állománytáblájába egyenként 31 rohamlöveg tartozott, 1944. február 25-én rohamlövegdandárokká nevezték át, és a tervek szerint állományukat 45 rohamlövegre egészítették volna ki. Ezen feltöltések azonban a legtöbb dandár esetében nem történtek meg. Az átnevezésre azért volt szükség, mert a gyalog-, népi-gránátos-, vadász- és hegyihadosztályok páncélvadászosztályainak rohamlöveg- (vadászpáncélos-) századát is rohamlövegosztálynak nevezték el. 1944. február elején néhány rohamlövegosztály egy kísérő gránátos-üteget is kapott. Ezt a 4. (kísérő-gránátos-) üteget parancsnoki osztag, málhaoszlop, három Sturmgewehr (MP 44) gépkarabéllyal felszerelt gépkocsizó 43-43 fős gránátos-szakasz és egy 48 fős utászszakasz alkotta. A rohamlövegeket az ellenséges páncélvadász-gyalogságtól és páncéltörő ágyúktól ezen üteg gránátosai védelmezték. Minden rohamlövegnek saját gránátosai voltak, akik feladatuk szerint állandóan a páncélos közelében tartózkodtak. Ezeket a rohamlövegosztályokat ettől kezdve rohamtüzérdandároknak hívták. A rohamtüzérdandár törzsütegét három StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel, három rohamlöveg-ütegének két-két rohamlöveg-szakaszát négy-négy StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel, egy-egy (2.) szakaszát pedig négy StuH. 42 (10,5 cm-es L/28-as) rohamtarackkal szerelték fel. A három ütegparancsnok további két-két StuG. III (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel rendelkezett. A rohamtüzérdandár 33 rohamlöveget és 12 rohamtarackot, összesen 45 páncélost számlált. 1944 áprilisában és júniusában a 236. és 239. egy-egy, a 667. rohamtüzérdandár viszont kettő kísérő-páncélosüteget kapott, egyenként 14 Panzer II harckocsival. A kísérő-páncélosütegeket egy 1944. november 23-i paranccsal feloszlatták, a Magyarországon is bevetett 239. rohamtüzérdandárnak azonban még 1945. március 15-én is volt négy Panzer II harckocsija.
A német szárazföldi haderőben gyakran alkalmazták azt az eljárást, hogy ha egy gyalog-, népi-gránátos-, vadász- vagy hegyihadosztály páncélvadászosztályának vadászpáncélos-százada “elárvult”, vagyis anyahadosztályát szétverték vagy feloszlatták, a rohamlövegosztálynak átnevezett vadászpáncélos-századot önálló páncélvadász-alakulatként hadtestek, illetve hadseregek páncéltörő tűzrendszerének támogatására tovább alkalmazták. Ezek az alakulatok már korábban négyjegyű hadrendi számot (1 + az egykori páncélvadászosztály száma) kaptak.
230A népi-tüzérhadtesteket 1944 őszén kezdték szervezni, közvetlenül azt követően, hogy Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője a német póthadsereg felett is átvette a parancsnokságot. Összesen 13 népi-tüzérhadtestet állítottak fel, ezek közül több alakulat az 1944. december 16-án kezdődött ardenneki német támadás során hatásos tűztámogatást nyújtott. Két különböző állománytáblával kerültek felállításra. Az egyik típus öt tüzérosztálya 75 löveggel rendelkezett, s egy sortüzével 2223 kg lőszert zúdított a célra, a másik öt tüzérosztályának 72 lövegével ez a mennyiség 1353 kg volt. Néhány népi-tüzérhadtest 1945 elején kapott egy hatodik tüzérosztályt is:
– I. népi-tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 7,5 cm-es 7 M85 tábori ágyúval;
– II. népi-tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 8,8 cm-es M43 tábori ágyúval;
– III. népi-tüzérosztály három üteggel, összesen 18 darab 10,5 cm-es l.F.H. 18 könnyű tábori tarackkal;
– IV. népi-tüzérosztály két üteggel, összesen 12 darab zsákmányolt szovjet 122 mm-es M38 tábori tarackkal;
– V. népi-tüzérosztály két üteg 21 cm-es M18 mozsárral és egy üteg 17 cm-es ágyúval mozsár lövegtalpon, összesen kilenc löveggel;
– VI. népi-(aknavető-) tüzérosztály 27 darab 21 cm-es nehézaknavetővel.
A népi-sorozatvető-dandárok az 1945. január 9-i állománytábla alapján két népi-sorozatvető-ezredből álltak. Az egyik ezred három sorozatvető-osztályából kettő 18-18 darab 15 cm-es Nebelwerfer 41 sorozatvetővel, egy osztálya pedig 18 darab 21 cm-es Nebelwerfer 42 sorozatvetővel rendelkezett. A másik ezred a két 15 cm-es osztály 36 vetője mellett rendelkezett egy 18 darab 30 cm-es Raketenwerfer 56 rakéta-sorozatvetővel felszerelt osztállyal is. A dandárt teljes feltöltöttség esetén összesen 108 sorozatvetővel és 2933 főnyi létszámmal vetették harcba. A 15 cm-es sorozatvető-osztályok elméletileg rendelkezhettek egy önjáró üteggel is, melybe nyolc 15 cm-es önjáró sorozatvető (Panzerwerferrel) tartozott.
A 3. és 4. lovasdandárt 1944 májusában a keleti hadszíntéren harcoló Közép Hadseregcsoportnál állították fel, majd Gustav Harteneck lovassági tábornok lovashadtestében fogták össze. A német lovasdandárokat mozgó tartalékként a szovjetek által alkalmazott lovashadosztályok példája nyomán, általában olyan terepen (mocsaras területek, erdők stb.) vetették be, ahol gépjárművek csak nehezen mozoghattak. Egy német lovasdandár 1944 decemberében dandártörzzsel, egyenként két-két lovasosztályból álló három-három lovasszázaddal és egy-egy géppuskás-, illetve egy-egy aknavető-századdal rendelkező két lovasezreddel, egy páncélos-felderítőosztállyal, melyet 1945. január 16-ig nehéz-lovasosztály néven lövészpáncélosokkal felszerelt két páncélos-felderítőszázad képezett, egy három rohamlöveg-századdal és egy légvédelmi gépágyús-századdal szervezett páncélvadászosztállyal, egy tüzérezreddel, melynek két tüzérosztályát egyenként 12 darab 10,5 cm-es könnyű tábori tarackokkal, a harmadikat pedig 24 darab 12 cm-es nehézaknavetővel szerelték fel, egy utászsvadronnal, egy lovas-híradóosztállyal, egy kiképző-lovasosztállyal és ellátó alakulatokkal rendelkezett. A lovasdandárok lovasszázadai jelentős mennyiségű Sturmgewehr 44 gépkarabéllyal és 54 darab 8,8 cm-es schwere Panzerbüchse kézi páncéltörő rakétavetővel (páncélrémmel) rendelkeztek. A lovakat a századok, akár a korábbi korok dragonyosai, csupán manőverezéskor használták. Harcukat általában lóról szállva, gyalog vívták. A saját rohamlövegek és lövészpáncélosok által támogatott, mozgékony és nagy tűzerejű lovasdandárok a keleti hadszíntéren jól beváltak. A dandárokat 1945. február 23-án állománytábla-módosítás nélkül lovashadosztályokká nevezték át.
Az OKH szervezési osztálya utasítására, egy 1944. július 11-én kiadott parancs alapján július–szeptember folyamán 13 önálló páncélosdandárt állítottak fel. Ezen alakulatok ötlete magától Adolf Hitlertől származott, aki a Közép Hadseregcsoport kötelékében szétvert német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok pótlására mozgékony páncélozott kötelékek szervezését követelte. Feladatuk az előretört szovjet harckocsi-ékek megsemmisítése és a szervezett visszavonulást fedező halogató harc volt. Ezek a dandárok gyakorlatilag olyan állandó hadrendű “páncélozott harccsoportok” voltak, amelyeket a német páncéloshadosztályok páncélozott alakulataik összefogásával egy-egy harcfeladat végrehajtására már korábban, 1942-től bevetettek. A páncélosdandárok az 1944. augusztus 6-án kibocsátott – már átdolgozott – állománytábla alapján egyenként egy dandártörzsből, egy híradó-, páncélos-felderítő- és motorkerékpároslövész-szakaszokból képezett páncélozott törzsszázadból, egy három Panther-század 11–11 harckocsijával felszerelt páncélososztályból, egy vadászpáncélos-századból 11 Panzer IV L/70 vadászpáncélossal, három Panther parancsnoki harckocsival, egy négy Flakpanzer IV-ből álló légvédelmi szakasszal és egy ellátó századdal, egy páncélozott páncélgránátos-zászlóaljból, amelyet öt lövészpáncélosokkal felszerelt századból és egy ellátó századból szerveztek, egy páncélozott páncélos-utászszázadból, kiszolgáló alakulatokból és egy 60 tonna szállítókapacitású tehergépkocsi-oszlopból álltak. A dandárok állománytábla szerinti létszáma 65 tiszt, hét hivatalnok tiszti rendfokozattal, 568 altiszt, 1449 legénységi állományú katona és 78 keleti segédszolgálatos, összesen 2089 fő volt. Fegyverzetüket egyenként 33 Panther (vagy Panzer IV) és három parancsnoki Panther (vagy Panzer IV) harckocsi, 11 Panzer IV L/70 (V) vadászpáncélos, négy Flakpanzer IV (3,7 cm) légvédelmi páncélos, egy műszaki (vontató) Panzer III, 157 Sd.Kfz. 251 közepes lövészpáncélos, 1043 karabély, 593 pisztoly, 342 MP 38/40 géppisztoly, 112 MP 44 gépkarabély, 236 MG 34 vagy MG 42 könnyűgéppuska (golyószóró), négy 8 cm-es és nyolc 12 cm-es aknavető, 45 15 mm-es háromcsövű nehézgéppuska vagy 2 cm-es háromcsövű gépágyú, négy 3,7 cm-es légvédelmi gépágyú, 10 darab 7,5 cm-es löveg, 47 KwK42 L/70 harckocsiágyú és kettő lövészpáncélosra szerelhető sorozatvető-keret alkotta.
A köztudatban a Waffen-SS-ről olyan általános kép alakult ki, mintha egy teljesen gépesített, igen korszerűen felszerelt, és kiképzett, nemzetiszocialista szellemben nevelt “szuper párthadsereg” lett volna. Ez a felfogás azonban csak részben felel meg a hadtörténeti tényeknek. A világháború végén a Waffen-SS-ben hadosztálynak 231kiadott legmagasabb hadrendi szám a 38-as volt. Ez nem jelentette azt, hogy összesen ennyi hadosztályt szerveztek volna, hiszen több hadrendi számot – például a 23.-at, a 26.-at és a 27.-et – egymás után többször is kiadtak. A Waffen-SS-ben ezenkívül igen jelentős számú kisebb alakulatot (dandárt, ezredet, önálló zászlóaljat és osztályt) állítottak fel, amelyekkel a szakirodalom tekintélyes része alig, vagy egyáltalán nem foglalkozik. Kötetünkben nem célunk a Waffen-SS teljes fejlődéstörténetének tárgyalása, de arra rá kívánunk mutatni, hogy ezen csapatok közel sem voltak teljes mértékben gépesítve, még kevésbé korszerűen felszerelve. A felállított vagy szervezését megkezdett 39 Waffen-SS hadosztály közül volt hét páncéloshadosztály (18 százalék), és szintén hét páncélgránátos- (gépkocsizó gyalog-) hadosztály (18 százalék). Rajtuk kívül szerveztek hat hegyihadosztályt (15,3 százalék), három lovashadosztályt (7,7 százalék) és 16 gránátos- (fogatolt gyalog-) hadosztályt (41 százalék). Szervezésükből is kitűnik, hogy a Waffen-SS hadosztályok több mint 64 százalékának mozgékonysága alapvetően állati vagy emberi izomerőn alapult.
A fegyverzet tekintetében megállapítható, hogy a Waffen-SS alakulatait általában csapatnemüknek megfelelően, a német szárazföldi haderő hasonló kötelékeinél rendszeresített gyalogsági fegyverekkel, gyalogsági nehézfegyverekkel, tüzérségi eszközökkel, gépjárművekkel és egyéb felszerelésekkel látták el. A német szárazföldi haderő azonban 1942-ig sikerrel akadályozta meg, hogy a vetélytársnak tekintett Waffen-SS páncélos haditechnikához is hozzájuthasson, mivel a fegyverzet elosztását a német szárazföldi haderő fegyverzetügyi hivatala (Heereswaffenamt) végezte. 1943 elején, Harkov körzetében az ellentámadásba lendült szovjet csapatok ellen az SS azonban már páncéloshadtest-kötelékben vetette be páncélosezreddel, Tiger E nehézharckocsikkal, rohamlövegosztállyal és lövészpáncélosokkal is rendelkező első három SS-páncélgránátos-hadosztályát. A Waffen-SS csapatok harci teljesítménye kiváló volt ugyan, de a kíméletlen harcokban maguk is igen érzékeny veszteségeket szenvedtek. Ezzel együtt Hitlerben az a tévhit alakult ki, hogy a Waffen-SS csapatai a keleti hadszíntér minden nehézségén úrrá tudnak lenni. Nem csoda, hogy az 1943 nyarára tervezett kurszki ellentámadásban is ezeknek a Waffen-SS páncélgránátos-hadosztályoknak szánt főszerepet. Ennek ellenére a Waffen-SS felszerelésében a világháború egésze alatt meghatározó szerepet játszottak a különböző zsákmányolt fegyverek, gépjárművek és páncélosok. Ez alól még az SS-páncéloshadosztályok sem voltak kivételek. A nem megfelelő mennyiségű, vagy éppen kifogásolható minőségű (zsákmány-) fegyverzet miatt az SS saját haditechnikai fejlesztést is végzett. Ezen fejlesztés eredményeként tervezett fegyverek egy részét kisebb mennyiségben – csupán az SS-alakulatok számára – gyártották is. 1944-re a Waffen-SS hét páncélos- és legtöbb páncélgránátos-hadosztálya nemcsak elérte, de elméleti állománytáblája szerint több helyen meg is haladta a német szárazföldi haderő páncélos- és páncélgránátos-hadosztályainak előírt létszám- és fegyverzeti viszonyait. Az alábbi táblázat az 1944. mintájú német páncéloshadosztály és az SS-páncéloshadosztály állománytáblájának eltérő tételeit hasonlítja össze:
SS-páncéloshadosztály
|
1944. mintájú páncéloshadosztály
|
Különbség az SS javára
| |
|---|---|---|---|
Teljes létszám
|
17 ezer 809 fő
|
14 ezer 727 fő
|
3082 fő
|
Pisztoly
|
4362
|
3276
|
1086
|
Géppisztoly
|
1712
|
1607
|
105
|
Puska és karabély
|
12 285
|
9094
|
3191
|
Nehézgéppuska
|
102
|
72
|
30
|
Közepes aknavető
|
62
|
52
|
10
|
Nehézaknavető
|
26
|
18
|
8
|
Nehéz páncéltörő ágyú
|
28
|
13
|
15
|
8,8 cm-es légvédelmi löveg
|
18
|
12
|
6
|
Könnyű tábori tarack
|
37
|
25
|
12
|
Nehéz tábori tarack
|
18
|
14
|
4
|
Páncélgépkocsi
|
22
|
16
|
6
|
Könnyű lövészpáncélos
|
63
|
55
|
8
|
Közepes lövészpáncélos
|
241
|
232
|
9
|
232A két páncéloshadosztály-típusban a rendszeresített harckocsik száma (91 Panzer IV és 79 Panther) megegyezett, azonban az SS-páncéloshadosztályoknak 31, a Heer páncéloshadosztályainak viszont csak 21 vadászpáncélosuk volt. A legfőbb különbség abban mutatkozott meg, hogy a Waffen-SS páncélgránátos-ezredei kettő helyett három páncélgránátos-zászlóaljjal és kettővel több ezredközvetlen századdal rendelkeztek. Ez a tény a létszám és fegyverzet vonatkozásában már önmagában is jelentős eltérést eredményezett. A gyakorlatban a két páncéloshadosztály-típus harcértéke között nem volt olyan jelentős a különbség. Egyébként a német szárazföldi haderő és Luftwaffe állományában is szerveztek különleges hadrendű, kiemelt páncélos- és páncélgránátos-alakulatokat – például a Grossdeutschland, Feldherrnhalle és a Hermann Göring hadosztályokat, vagy a páncélos-tanhadosztályt –, amelyek mindig a legkorszerűbb fegyverzetet kapták, s hadrendjük erősebb volt az átlagnál.
1944 végén a németek felállítottak néhány állandó alárendeltségi viszonyokkal rendelkező páncéloshadtestet. A német páncéloshadtest-törzsek néhány saját ellátó és híradó-alakulat kivételével ugyanis időről időre más és más hadosztályokat irányítottak. Az új típusú hadtestekben a két alárendelt páncéloshadosztály ellátó és kiszolgáló egységeit összevonták, s néhány közvetlen alakulatot – például nehézpáncélos-osztályt vagy hadtestközvetlen géppuskás-zászlóaljat – is szerveztek. A páncéloshadosztályok valós harcértéke ezáltal megnövekedhetett. A XXIV. páncéloshadtest a 16. és 17. páncéloshadosztályt, a XXXX. páncéloshadtest a 19. és a 25. páncéloshadosztályt, a Feldherrnhalle páncéloshadtest az azonos nevű és a 13., majd 2. Feldherrnhalle páncéloshadosztályt, a Grossdeutschland páncéloshadtest az azonos nevű és a Brandenburg páncélgránátos-hadosztályokat, a Luftwaffe Hermann Göring páncéloshadteste pedig az 1. Hermann Göring páncélos- és a 2. Hermann Göring páncélgránátos-hadosztályt egyesítette.
1945. március 25-én a német hadvezetés elrendelte, hogy a Heer páncélos- és páncélgránátos-hadosztályai térjenek át az egységes 1945. mintájú páncéloshadosztály szervezetre és állománytáblára. Az új hadosztály-típus törzsből, egy 40 harckocsit számláló páncélososztályt, illetve egy 47 lövészpáncélossal felszerelt lövészpáncélos-zászlóaljat magába foglaló vegyes páncélosezredből, két – csupán részben gépkocsizó – páncélgránátos-ezredből, egy páncélos-felderítőosztályból, egy két vadászpáncélos-századból és egy páncéltörőágyús lövészpáncélos-századból megszervezett páncélvadászosztályból, egy páncélos-tüzérezredből, egy páncélos-utászzászlóaljból, egy páncélos-híradóosztályból, egy légvédelmi tüzérosztályból, egy tábori pótzászlóaljból és ellátó csapatokból állt. A páncélgránátos-ezredeket két-két páncélgránátos-zászlóalj, s egy-egy utász- és gyalogsági löveg-század alkotta. A páncélgránátos-zászlóaljak egyenként három páncélgránátos-századból, melyekben századonként egy Sturmgewehr gépkarabéllyal felszerelt rohamszakasz volt, valamint egy géppuskás- és egy nehézfegyver-századból szerveződtek. A hadosztály létszámát 11 ezer 422 fő jelentette. Harcjármű-állományát tekintve az 1944. mintájú páncéloshadosztállyal összehasonlítva egyebek mellett 111 harckocsival és 198 lövészpáncélossal rendelkezett kevesebbel.
Az SS-lovashadosztályok átszervezését 1944 decemberében Magyarországon rendelték el. Az ekkor rendszeresített új állománytábla alapján a lovashadosztályok és a szárazföldi haderő lovasdandárjainak összehasonlítása az alábbi képet mutatta:
SS-lovashadosztály
|
Heer-lovasdandár
|
Többlet
| |
|---|---|---|---|
Teljes létszám
|
10 ezer 799 fő
|
10 ezer 983 fő
|
a Heer javára
|
Lovak
|
7110
|
8335
|
a Heer javára
|
Karabély
|
6436
|
5400
|
az SS javára
|
Géppisztoly
|
2874
|
3488
|
a Heer javára
|
Könnyűgéppuska
|
279
|
391
|
a Heer javára
|
Nehézgéppuska
|
54
|
58
|
a Heer javára
|
Közepes aknavető
|
36
|
58
|
a Heer javára
|
Nehézaknavető
|
8
|
8
|
–
|
Nehéz páncéltörő ágyú
|
22
|
9
|
az SS javára
|
2 cm-es légvédelmi gépágyú
|
13
|
13
|
–
|
Könnyű tábori tarack
|
33
|
37
|
a Heer javára
|
Nehéz tábori tarack
|
4
|
–
|
az SS javára
|
Tehergépkocsik
|
450
|
531
|
a Heer javára
|
Személygépkocsik
|
241
|
283
|
a Heer javára
|
Vontató járművek
|
64
|
69
|
a Heer javára
|
Motorkerékpárok
|
226
|
166
|
az SS javára
|
233Az összfegyvernemi harc hatékonyabb megvívása érdekében a németek hadosztályaikat továbbra is harccsoportokra (Kampfgruppen) bontva alkalmazták. A harccsoportokat kétféle módon alakíthatták meg. Leggyakrabban a hadosztályok saját alakulataikból – illetve esetleg más megerősítő erőkből – olyan összfegyvernemi kötelékeket hoztak létre, amelyeket egyszemélyű vezetés alatt, meghatározott feladat végrehajtására – például az ellenség védelmének áttörésére, fontosabb terepszakaszok, helységek elfoglalására vagy védelmére, ellenlökések végrehajtására, vagy utóvédként a főerők visszavonulásának fedezésére – vetettek be. A harccsoportok mérete a megerősített zászlóaljtól a megerősített ezredig terjedt. Összetett, azaz élőerő elleni, páncéltörő- és légvédelmi-tűzerővel és saját utánpótlási rendszerrel rendelkeztek, vagyis önálló harcra képes kötelékek voltak. A feladat végrehajtása vagy annak kudarca után ezen harccsoportokat feloszlatták, és elemeik visszatértek eredeti csapattestükhöz.
A német harccsoport másik típusának megalakulását azon helyzet eredményezhette, amikor egy szervezetszerű egység (hadosztály, ezred vagy zászlóalj) olyan mértékben legyengült, hogy többé már nem volt képes azon szintű feladatok végrehajtására, mint amilyeneket feltöltött állománytáblája alapján végrehajthatott volna. A legyengült hadosztályt ezt követően hadosztály-harccsoportnak, a kivérzett ezredet pedig ezred-harccsoportnak nevezték azért, hogy a döntéshozó parancsnokok reális erőkkel tervezhessék a harctevékenységet.
A gyalog-, népi-gránátos-, vadász- és hegyihadosztályok harccsoportjaikat általában alap- (gyalogsági) ezredeikre alapozták, amelyeket tüzérezredük egy-egy osztálya és utászzászlóaljuk egy-egy százada támogatott. A hadosztályok páncélvadászosztályaiban rendszeresített egy-egy rohamlöveg (vagy vadászpáncélos-) századot általában a súlyponton támadó ezred-harccsoport kapta meg. Amennyiben erre lehetőség volt, az elöljáró hadtest-, vagy hadsereg-parancsnokság egyéb megerősítő erőket – például rohamlöveg- vagy rohamtüzérdandárokat, önálló páncélososztályokat, nehéztüzérosztályokat, sorozatvető osztályokat vagy önálló utászzászlóaljakat – is utalhatott a hadosztályok alárendeltségébe.
A német páncéloshadosztályok általában három, néha négy harccsoportot szerveztek. A támadás vagy ellenlökés/ellentámadás legütőképesebb eleme a páncélozott harccsoport volt, amely a páncélosezred zöméből, a hadosztály lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljából, a páncélos-tüzérezred önjáró tarackokkal rendelkező tüzérosztályából, a páncélos-utászzászlóalj lövészpáncélosokon szállított utászszázadából, a páncélozott járművekkel felszerelt páncélgránátos-ezredtörzsből és annak beosztott önjáró gyalogsági lövegeiből állt. Ezt egészítették ki az önjáró légvédelmi gépágyús vagy légvédelmipáncélos-szakaszok, az utánpótlást szállító járművek és az egészségügyi katonák. A gépkocsizó páncélgránátos-ezredek – az egyik a páncélozott harccsoportnak leadott lövészpáncélos-zászlóalja nélkül – legtöbbször egy vontatott tüzérosztállyal, egy gépkocsizó utászszázaddal, esetleg a páncélvadászosztály egy-két vadászpáncélos-századával közösen alkottak harccsoportot. Különleges esetekben a páncélos-felderítőosztályt páncélosokkal erősítették meg, és gyorscsoportként (Schnelle Gruppe) szárnybiztosításra vagy megkerülő manőverekre alkalmazták.
A páncélgránátos-hadosztályok két gépkocsizó páncélgránátos-ezredükből oly módon szerveztek harccsoportot, ahogy a páncéloshadosztályok hasonló ezredei. A különbség csak az volt, hogy esetükben az ezredeket a hadosztály páncélososztályának általában rohamlövegekkel felszerelt századai is támogatták. Értelemszerűen ezek a páncélgránátos-hadosztályok páncélozott harccsoportot csak akkor állíthattak fel, ha kivételes módon lövészpáncélossal és önjáró lövegekkel is rendelkeztek.
A német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok általában kis mennyiségű bevethető páncélozott harcjárműveiket – harckocsikat, rohamlövegeket, vadászpáncélosokat, önjáró lövegeket és lövészpáncélosokat – a nagyobb ütőerő, a jobb vezethetőség és a kölcsönös tűztámogatás érdekében összpontosítva igyekeztek alkalmazni. A hadosztályokon belül ezért úgynevezett páncélozott harccsoportokat vagy páncéloscsoportokat (németül Gepanzerte Kampfgruppe, illetve Panzergruppe) hoztak létre. Ezeket gyakran más seregtestek páncélos kötelékeivel is megerősítették.
Az ilyen jellegű csoportosítások a keleti hadszíntéren rendszerint egy, ritkábban kettő páncélososztályból, egy különböző fedélzeti fegyverzetű lövészpáncélosokkal felszerelt páncélozott páncélgránátos-zászlóaljból, egy önjáró páncélos-tüzérosztályból, melynek két ütegébe 10,5 cm-es Wespe önjáró löveg, egy ütegébe pedig 15 cm-es Hummel önjáró löveg tartozott, valamint egy páncélos-utászszázadból álltak. Gyakran ezen páncéloscsoportba osztották be a seregtest páncélos-felderítőosztályát is, jóllehet ezen csapattestet a felderítő feladatok megoldása helyett inkább könnyű páncélgránátos-zászlóalj szerepkörben alkalmazták. A lövészpáncélosokkal előírás szerint felszerelt német páncélgránátos-zászlóaljnak 1944-ben nagyobb volt a tűzereje, mint 1940-ben egy páncélososztálynak.
A páncélozott harccsoport mintegy 1000-1200 méter széles arcvonalon támadott. Az élen ék alakzatban két páncélosszázad két-két szakasza haladt. Mögéjük zárkóztak fel a századok harmadik szakaszai. A páncélosszázadokat páncélozott járműveken – parancsnoki lövészpáncéloson vagy parancsnoki harckocsiban – a harccsoport elemeinek (osztály- és zászlóalj-) parancsnokai és vezetési csoportjai, illetve maga a harccsoport parancsnoka követték. Utánuk az önjáró tüzérosztály, a páncélgránátosok lövészpáncélos-zászlóalja, egy páncélos-utászszázad és a biztosító (egészségügyi, műszaki karbantartó- stb.) alakulatok következtek, a szárnyakat pedig egy-egy páncélosszázad biztosította. A harccsoport harcrendjének mélysége körülbelül 1200 méter volt.
A páncélozott harccsoportok többnyire a hadosztály páncélosezredének (páncélososztályának) vagy valamelyik páncélgránátos-ezredének parancsnoka után kapták elnevezésüket, aszerint, hogy ki irányította ezeket. A páncélososztályból és lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljból álló úgynevezett vegyes páncélosezred (Gemischtes Panzer-Regiment) kialakításával az 1945. mintájú német páncéloshadosztályok szervezetét 234szabályozó – 1945. március 25-én kelt – utasítás ezt a jól bevált megoldást a páncélos seregtestek állandó hadrendjébe ugyan átvette, de ebből a szervezési irányelvből a világháború végéig már alig valósult meg valami.
A páncéloscsoportok által elért sikereket a páncélvadászosztályok rohamlövegei és vadászpáncélosai, ritkábban páncélvadászai által támogatott – jórészt tehergépkocsikon szállított – páncélgránátos-gyalogság szélesítette ki. Az utánuk beérkező általános gyalogság – amennyiben rendelkezésre állt – általában beásta magát és a beérkező páncélvadász-kötelékekkel védelemre rendezkedett be, vagy éppen felkészült egy újabb támadásra.
A páncélgránátos gyalogság védelmi feladatok ellátásakor megszervezte a tüzérség, a páncéltörő-, gyalogsági- és nehézfegyverek tűzrendszerét, a meglepetésszerű ellenséges betörések ellen pedig kis létszámú, de nagy tűzerejű harcelőőrsökkel biztosították magukat. A főellenállási vonalban – lehetőség szerint mélységben tagolva – raj- és szakasz-védőkörleteket létesítettek. 1944-től azonban ezen alakulatok – ahogy a német általános gyalogság is – egyre nagyobb létszámhiánnyal küzdöttek, s ez gyakran megakadályozta az elfoglalt terepszakaszok alapos megszállását, a védelem mélységben való kiépítését, illetve a páncélosok közelbiztosítását ellenséges páncélvadász-gyalogság ellen.
A német gránátos-, páncélgránátos-, vadász- és hegyivadász-gyalogság harcászata és tűzrendszere a nagy tűzgyorsaságú 7,92 mm-es MG 34 vagy MG 42 típusú általános célú géppuskákra épült. Kétlábú állványról vagy “csípőből” könnyűgéppuskaként (golyószóróként) használták ezeket, háromlábú állványról pedig tartós tűz lövésére is alkalmas nehézgéppuskaként. A lövész- (később gránátos-), a vadász- és a hegyivadász-raj egy, a páncélgránátos-raj két könnyűgéppuskával rendelkezett. Ezek tűzerejét egészítették ki a katonák többségénél megtalálható 7,92 mm-es Kar 98 karabélyok, 9 mm-es MP 40 géppisztolyok, különböző kézigránátok, valamint a raj egy tagja által kezelt puskagránátvető. 1944-től a raj néhány tagjánál mindig volt Panzerfaust (páncélököl) is, amely a páncélosok elleni közelharcban kiválóan bevált. A létszámukban megfogyatkozott német rajok, ha géppuskáik és páncélökleik még rendelkezésre álltak, eredeti tűzerejük nagy részét megőrizhették. Ez a világháború végén jelentősen hozzájárult a német védelem helyi sikereihez. Az MP (később Sturmgewehr) 44 gépkarabély jóval kisebb mennyiségben állt rendelkezésre, de kiválóan egyesítette magában a géppuskák tűzgyorsaságát a karabélyok pontos tüzével. A gránátos- és páncélgránátos-zászlóaljakon belül felállított rohamszakaszokat is – amennyiben lehetőség volt rá – ilyen fegyverekkel szerelték fel. A gépkarabéllyal felszerelt rohamszakasz azonban közel sem volt általános jelenség. A német gyalogság jelentős tűztámogatást kapott a századok nehézfegyver-szakaszainak nehézgéppuskáitól és 8 cm-es aknavetőitől, a zászlóaljak nehézfegyver-századaiban alkalmazott 2 cm-es légvédelmi gépágyúktól és 12 cm-es nehézaknavetőktől, valamint az ezredek 7,5 cm-es és 15 cm-es (olykor önjáró) gyalogsági lövegeitől is.
A német szárazföldi haderő és a Waffen-SS mind támadásban, mind pedig védelemben igyekezett jól megszervezni az egyes fegyverfajták együttműködését. Rajszinten a katonák a könnyűgéppuskák sorozatainak támogatásával felváltva szökelltek előre, vagy húzódtak hátra. Akik fedezékbe értek, karabélyukból, géppisztolyukból, öntöltő puskájukból vagy éppen gépkarabélyukból leadott lövésekkel segítették társaikat az előre- vagy hátramozgásban. A raj mesterlövésze és puskagránátvető-lövésze kissé lemaradva támogatta rohamozó vagy visszavonuló társait. A raj minden tagjánál voltak nyeles vagy tojás kézigránátok, amelyeket támadáskor és védelemben egyaránt használhattak. Szakaszszinten a rajok támogatták egymást. Századszinten már közepes (8 cm-es) aknavetők, a nehézgéppuskák és a páncélrémnek nevezett kézi páncéltörő rakétavetők is bekapcsolódtak a tűztámogatás rendszerébe. A gránátos- és lövészszázadok parancsnokai 1944 novemberétől közvetlen alárendeltségükben hat-hat mesterlövésszel rendelkeztek. A német mesterlövészek a keleti hadszíntéren csupán 1944 novemberében 3300, decemberben pedig 6000 sikeres találatot jelentettek. A zászlóalj nehézfegyverei, nevezetesen a 12 cm-es aknavetők, 7,5 cm-es gyalogsági lövegek és páncéltörő ágyúk, illetve az ezred-közvetlen századok tüzérségi és légvédelmi tűzeszközei tovább növelték a tűzerőt.
A gyalogsági alapú és eredetű csapatok közül a legnagyobb tűzerővel a lövészpáncélosokkal felszerelt (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljak rendelkeztek, amelyekből általában a páncéloshadosztályokban is csak egy állt rendelkezésre. 1944-ben a zászlóalj-törzsben hat – géppuskával felszerelt – lövészpáncélost rendszeresítettek. A három páncélgránátos-század egyenként 23-23 lövészpáncélosból állt. Egy századba fedélzeti fegyverként 18 géppuska, négy nehézgéppuska, két közepes (8 cm-es) aknavető, hét 2 cm-es gépágyú és kettő 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú tartozott. A század 190 páncélgránátosa gyalog vagy a lövészpáncélosokról további 52 pisztollyal, 94 puskával, 44 géppisztollyal, 18 könnyűgéppuskával és 13 darab 8,8 cm-es kézi páncéltörő rakétavetővel (páncélrémmel) harcolt. A zászlóalj nehézfegyver-százada 17 lövészpáncélossal rendelkezett. Fedélzeti fegyverzetüket 11 géppuska, négy nehéz (12 cm-es) aknavető és hat 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú alkotta. A zászlóaljat egy ellátó század szolgálta ki. A páncéloshadosztályok páncélgránátos-ezredeinek egyike olyan törzzsel rendelkezett, amelyet szintén kilenc lövészpáncélossal láttak el, ennélfogva a páncélozott harccsoportok vezetési törzseként is szolgálhatott. Ennek az ezrednek az ezred-közvetlen utászszázada – 14 közepes lövészpáncélos birtokában – páncélozott volt. Az ezred önjáró gyalogságilöveg-százada is rendelkezett öt lövészpáncélossal.
A hadosztály távolharc-képességét általában a (páncélos-) tüzérezredek alkották, amelyek löveganyagukkal tűztámogatást adtak a csapatoknak. Rendszerint egy tüzérosztály egy ezredet támogatott. A lövegek mennyisége, űrmérete, típusa és a vontatás módja a hadosztály fegyver-, illetve csapatnemétől függött.
A harcászati felderítésről a (páncélos-) felderítőosztályok gondoskodtak. Ezeknek a zászlóalj méretű kötelékeknek alapfeladata elsősorban nem a harc volt, hanem az ellenség elhelyezkedésének, erejének és szándékainak 235felfedése. A felderítőosztály páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok esetében páncélgépkocsikkal is rendelkezett, amelyek a terepen gyorsan mozogva kutatták fel az ellenséget. A páncéloshadosztályokban ezenkívül egy féllánctalpas páncélgépkocsi-század (Sd.Kfz. 250/9), két-három könnyű és közepes lövészpáncélosokkal felszerelt páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század és ellátó század alkotta a felderítő köteléket. A többi hadosztály-típusban a lövészpáncélosokat terepjáró személygépkocsik s általában úszóképes VW-Schwimmwagen járművek helyettesítették. A gyaloghadosztályban felderítő feladatokra a kerékpárral felszerelt hadosztály-közvetlen lövészzászlóaljat alkalmazták. A hadosztályok mozgékony felderítő kötelékeiket gyakran szárnyaik biztosítására, tartalékként ellenlökésekre vagy visszavonulás esetén, utóvédként a menetoszlopok fedezésére is bevetették.
A német hadosztályok utászalakulatait nem csupán műszaki zárak, aknamezők létesítésére és felszedésére, állások építésére, hídverésre vagy hídrobbantásra, vagy az utak karbantartására képezték ki és szerelték fel. Ezek a kötelékek az első világháborús német rohamcsapatok egyenes ági leszármazottai voltak, amelyek gyalogsági fegyverzetükön kívül aknavetőkkel, géppuskákkal, lángszórókkal és különféle robbanóanyagokkal rendkívül hatékonyan harcoltak tábori erődítések ellen vagy folytattak helységharcot beépített területen. A páncéloshadosztályokban egy századukat és egy szakaszukat általában lövészpáncélosokkal is felszerelték. Ezen páncélosjárművek közül néhány kettő-kettő beépített lángszóróval is rendelkezett.
A páncélvadászosztályok vadászpáncélosai, rohamlövegei vagy páncélvadászai és vonatott nehéz páncéltörő lövegei a hadosztály mozgékony páncéltörő tartalékát képezték, melyeket az ellenséges harckocsik és önjáró lövegek betörésének elreteszelésére vetettek be. Ezek az eszközök ilyenkor legtöbbször rejtett lesállásokból, meglepetésszerűen nyitottak tüzet. A kötelékek vadászpáncélos-századai gyakran a hadosztály gyalogsági elemeit támadáskor is támogatták.
A hadosztályok légvédelmi tüzérosztályai igen sokrétű tűzerővel rendelkeztek. A 8,8 cm-es légvédelmi lövegeket a közepes magasságon repülő légi célokon kívül páncélosok és erődelemek ellen is megsemmisítő hatással vethették be. Közvetlen irányzással tábori tüzérség gyanánt is használhatták ezeket. A 2 cm-es és 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúk főleg az alacsonytámadásokat végrehajtó repülőgépek hatásos ellenfelei voltak, de legalább ilyen gyakran nyitottak tüzet élőerőre vagy egyéb, gyengén páncélozott földi célpontokra is. A lövegekből és gépágyúkból gyakran ütegnél kisebb, vegyes tűzerejű harci különítményeket is összeállítottak, amelyek a gyalogság harcát támogatták.
A hadosztály szétbontakozott csapatai között a vezetékes és rádiós híradókapcsolatot a híradóosztályok megfelelő századai építették ki és állították helyre, ha azt az ellenséges tűz megrongálta. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályokban a híradócsapatok rádió adó-vevő rendszerekkel és antennákkal felszerelt lövészpáncélosokkal is rendelkeztek. A sebesülteket először az alakulatoknál létesített kötözőhelyeken látták el, majd a súlyosabb eseteket az egészségügyi osztály mentőgépkocsi-szakaszai a hadosztály tábori kórházába szállították. A németek halottaikat akár harc árán is igyekeztek visszahozni a tűzvonalból és tisztességesen eltemetni. A hadosztály lőszer-, üzemanyag- (vagy takarmány-) és élelmiszerkészleteit a vonatalakulatok tehergépkocsi- és/vagy fogatolt járművei szállították. A csapatok a hadosztály vételező helyén vehették át az ellátmányukat. A hadosztály gépjárműveit karbantartó század javította. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályoknak többszintű javítási kapacitás-rendszere volt, amelynek “csúcsszervei” a hadosztályon belül a páncélos-karbantartó osztályok voltak. A tábori körülmények között nem javítható technikát általában vasúton a Harmadik Birodalom valamelyik üzemébe küldték nagyjavításra.
Az élelmezésről – az előre csomagolt élelmiszerféleségeken kívül – a hadosztályok hentes- és pékszázadai gondoskodtak. A rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolattartás eszköze a hadosztály tábori postahivatala által működtetett levelezés volt. A cenzúra természetesen minden katonailag fontos, vagy csak annak tűnő részt töröltetett a levelekből.
A hadászati védelembe kényszerített német csapatok a területvédelmet az ellenlökésekkel és ellencsapásokkal váltogatták. A gyaloghadosztályok arcvonalukon igyekeztek mélységben tagolt védelmet kiépíteni. Az elülső harcárok előtt 30-50 méterre drótakadályokat és aknazárakat helyeztek el. Ezeket a harcelőőrsök fedezték fegyvereikkel. Az elülső harcárokban helyezték el a hadosztály harcos-létszámának egyhatodát. Ezen árok mögött mintegy 200 méterre húzódott a második árok, s a kettőt közlekedőárkok kötötték össze. A harmadik árok a tulajdonképpeni főellenállási vonal – német viszonylatban főharcvonal (Hauptkampflinie) – volt, amelyet az elülső ároktól legalább 300, legfeljebb 1500 méterre létesítettek, s ebben foglalt állást a hadosztály harcos-létszámának kétharmada. A főellenállási vonal mögött három-hat km-re húzódtak a tüzérezred állásai, előttük harckocsi-árokkal. Itt rendezték be az arcvonalra merőlegesen futó reteszállást is. A gyalogsági lövegek és a páncéltörő ágyúk zömét a főellenállási vonal mögé telepítették. A gyaloghadosztály védelmének teljes mélysége ennélfogva legfeljebb mintegy hét és fél km mély volt.
A német csapatok teljesen bevethető harckocsikat vagy rohamlövegeket még tartós védelemre való berendezkedés esetén is csak a legritkább esetben ástak be, mivel ez korlátozta mozgásukat, és növelte a végleges veszteség lehetőségét. Ettől függetlenül a megsérült páncélosokat számos alkalommal használták földbe ásott tűzfészekként. Az önjáró és gépvontatású páncéltörő ágyúk esetében más volt a helyzet. Például 1944. május 26-án a német 1. páncéloshadsereg arcvonalán 21 rohamlöveg, 10 Nashorn és négy Marder páncélvadász, 201 darab 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyú, valamint egy zsákmányolt közepes és három nehéz szovjet páncéltörő ágyú volt beásva.
A német támadó harceljárás sikerének egyik legmeghatározóbb feltétele mindenkor a kielégítő légi támogatás volt. 1943 nyarától a nagyszámú, mesterien álcázott és nagy tűzerejű szovjet védelmi támpont lefogása és megsemmisítése a német csatarepülő-alakulatok hatásos tevékenysége 236nélkül, csupán a páncéloscsapatok önerejéből – a legkiemelkedőbb egyéni teljesítmények ellenére – időrabló és veszteségterhes megoldásnak bizonyult. Elegendő saját vadászrepülőgép-védelem hiányában ezeket a földi célokat támadó repülőgépeket a szovjet vadászrepülőgépek elűzhették az égről csakúgy, mint a szovjet harckocsi-tartalékok ellen vagy az áttört páncélosok feltartóztatására bevetett német páncélvadász-repülőgépek – például Ju 87 G és Hs 129 B2 – kötelékeit. Amennyiben viszont a németek rendelkeztek kellő vadászrepülőgép-mennyiséggel, amely nem minden esetben jelentett német légi fölényt, a szovjet repülőgépek, elsősorban a csata- és vadászrepülőgépek jelentős mennyiségi fölénye kevésbé befolyásolta hátrányosan a földön zajló küzdelmet.
A keleti hadszíntéren harcoló német páncéloscsapatok támadásának eredményessége nagyrészt a levegőben dőlt el, ahogy a nyugati és délnyugati hadszíntereken is tapasztalni lehetett. A német hadászati védelemre jellemző aktív védekezés során az azonnali ellenlökéseket, illetve megtervezett ellentámadásokat indító német páncéloscsapatok a keleti hadszíntéren mégis kevésbé érezték a szükséges mértékű légi támogatás hiányát, s a szovjetek minden vezetési hiányosságát villámgyorsan kihasználták. Az egyre szaporodó kisebb-nagyobb szovjet betörések ellen követendő harceljárást, az ellenlökések és ellentámadások menetét 1944 szeptemberében egy német páncéloshadosztály keleti hadszíntéren szerzett tapasztalatai alapján a következőképp foglalták össze:
“1. Az ellenséges betörést közvetlenül követő ellenlökés mindig eredményre vezet. Az ellenségnek nincs ideje védelmének kiépítésére és nehézfegyverei előrevonására (Pakfrontok és tüzérségi állások kiépítésére).
2. A helyi tartalékokat (harckocsikat, rohamlövegeket és lövészpáncélosokat együtt a gyalogsággal) a főharcvonal mögött úgy kell elhelyezni, hogy a támadás minden irányban bármikor lehetséges legyen.
3. Az ellenlökést abban az esetben is azonnal meg kell kezdeni, ha tüzérségi vagy nehézfegyverek által biztosított támogatás pillanatnyilag nem elérhető. Mérvadó a meglepetés!
4. Harckocsikkal, illetve rohamlövegekkel, valamint a rájuk ültetett gyalogsággal vezetett éjszakai ellenlökések szinte mindig eredményesen végződnek, mivel az ellenség ilyen vállalkozásokra nincs felkészülve és az ellenséges gyalogság összezavarodik. A felültetett gyalogság egyúttal a harckocsikat is védi a páncélromboló osztagoktól.
5. Nappal nem szabad a gyalogságot harckocsikra ültetni, hanem a páncélozott harcjárművekről leszállva kell harcolnia. Különben súlyos veszteségeket szenved, mert a harckocsik minden fegyver tüzét magukra vonják.
6. Egy tervszerű ellentámadás előkészítéséhez elegendő időt kell biztosítani a csapatok számára, hiszen olyan teljesen kiépített védelmű ellenséget támadnak, akinek volt ideje védelmi vonalának kiépítésére, s melynek páncélelhárító körleteiben a 30-40 darab páncéltörő ágyú sem ritkaság.
7. Egy ilyen módon megindított tervszerű ellentámadásnál célszerű az ellenséges gyalogság állásait még pirkadat előtt saját gyalogság és utászok felhasználásával áttörni. Az aknazárakat és akadályokat ezek távolítják el. Ez által megteremtődik a lehetőség a páncélosok előretöréséhez. A páncélosok fő feladata az ellenség mélységébe betörni és a kitűzött támadási célpontokat elérni, de semmiképp sem a terepen visszamaradt páncéltörő ágyúkat megsemmisíteni. Ez a feladat a támogató gyalogságra hárul.
8. Egy ilyen ellentámadás sikeréhez a meglepetés nélkülözhetetlen (minden előkészület titkosítása; elővigyázatos rádióforgalmazás, felderítés és megfigyelés; mozgás csak éjjel; rádiórejtjelezés!).”
A német páncéloscsapatok a szovjet hadianyagfölény ellen abban az esetben harcolhattak a leghatásosabban, ha gyors ellenlökéseket indítottak, és a már megindult szovjet offenzívába sikerült oldalról, a szárnyakra mért csapással beletámadniuk. Az ekkor kialakuló páncélos-találkozóharcban jobban érvényesülhetett a német páncélos-technika tűzfölénye és a németek rugalmasabb harcvezetési felfogása. A német parancsnokok az általuk vívott mozgó harctevékenység közepette, az állandóan változó harchelyzethez igazodva általában nem adtak alárendeltjeiknek részletes parancsokat. A rádión való vezetéskor, a pokoli harci zajban ez igen nehézkes is lett volna. A parancskiadás során legtöbbször csak a megvalósítandó feladatot határozták meg. A részleteket az alárendelt parancsnokokra bízták, akik a helyszínen jobban el tudták dönteni, mi a legjobb megoldás, s a bekövetkező váratlan eseményekre is könnyebben tudtak reagálni. Guderian vezérezredes ezt az alábbiakban fogalmazta meg: “Az ember egy menetjegyet kap a végállomás megnevezésével. A legmegfelelőbb útvonalat, a különböző kerülőket az utazóra kell bízni.” Többek között ennek köszönhetően sikerült a rendkívül megcsappant bevethető páncélos-állománnyal rendelkező német páncélos seregtesteknek olyan sokszor feltartóztatni a túlerőben lévő szovjet csapatok gyalogsági és harckocsi-rohamait, s eközben jelentős veszteséget okozni nekik. A mélyen tagolt, jól kiépített szovjet védelem áttörése a német csapatoknak a világháború második felében viszont már egyre nagyobb nehézségeket – s ezzel együtt súlyos saját veszteségeket – okozott.
Mindez azonban csupán a német harcászatra vonatkozott. A német hadműveleti és hadászati vezetést ugyanis egyre inkább korlátozták Hitler legtöbbször oktalan, katonai szempontból logikátlan és kivitelezhetetlen, úgynevezett Führer-parancsai, amelyek végrehajtása elviekben minden mással szemben előnyt élvezett. Jóllehet ezen irreális utasításokat sokszor csak részben hajtották végre, vagy valamilyen indokkal teljesen figyelmen kívül hagyták a német magasabb parancsnokok, Hitler aggasztó mértékű beavatkozása a hadvezetésbe a német harcvezetés rugalmasságára végzetes csapást mért.
