A Magyar Királyi Honvédség
237A Magyar Királyi Honvédség
A magyar hadiipar 1943-ban termelőképessége csúcspontját érte el. Az egyes üzemek termelő kapacitásának fejlesztése mellett a magyar katonai vezetés számos olyan kisebb-nagyobb üzemet is igyekezett bevonni a haditermelésbe, amelyek résztevékenységek elvégzésére képesek voltak. A hadiüzemeknek az 1942–1943. évi jegyzékén – az 1939-ben is már létezettekhez képest – 1370 hadiüzem szerepelt. A hadvezetés a termelékenység növelése, a jobb munkaerő-gazdálkodás és a munkafegyelem megszilárdítása érdekében számos szervezési intézkedést is hozott. A centralizálás jegyében felállította a Hadianyaggyártás Országos Felügyelőjének hivatalát és a Hadianyaggyártás Hadbiztosságát, a felső vezetés intézkedéseinek végrehajtását a hadiüzemek tekintetében pedig a hadtestekre, nevezetesen a hadtestek hadiüzemi előadóira testálta.
A hadianyaggyártás az 1942–1943. évi felfutás s a nagy anyagi ráfordítás dacára sem tudott azonban eleget tenni a 2. hadsereg doni katasztrófája nyomán jelentkezett, s a jelentős anyagi veszteségek pótlására hivatott nagyarányú hadianyag-megrendeléseknek. Az ez irányú erőfeszítéseket az is hátráltatta, hogy a német megrendelésekre való gyártást nem sikerült visszaszorítani, sőt a német hadvezetés egyre határozottabban kereste az alkalmat a magyar hadiipari kapacitásnak a német hadigazdasági komplexumba való beolvasztására. A német hadvezetésnek ezen utóbbi törekvése az ország 1944. március 19-i megszállását követően végül meg is valósulhatott, s az 1944. július 10-i német–magyar tárgyalások (az úgynevezett Buhle-féle tárgyalások) következményeképpen az egyes magyar fegyverfajták gyárthatóságát illetően még inkább éreztette hatását. 1944 tavaszán és nyarán aztán megkezdődött a magyar hadiipar fokozatos visszaesése, melynek egyik oka kétségkívül az ország területének bombázása volt. Ennek hatásait bizonyos mértékben – gyárak széttelepítése, föld alá helyezése – még sikerült csökkenteni, de a hadi helyzet alakulása folytán visszaesett nyersanyagellátást már nem. Nem volt vas, acél, szén és ötvözőanyag. 1944 augusztusától – a romániai nyersanyaglelőhelyek elvesztésétől – a bombázások után megmaradt s helyreállított kapacitást ennélfogva már nem tudták teljes mértékben kihasználni.
A magyar hadiipar területei közül továbbra is a páncél- és gépjármű-, s a löveg- és repülőgyártást, valamint a gyalogsági fegyverek gyártását kezelték kiemelten.
A páncélos fegyvernem mennyiségi fejlesztése jegyében 1943-ban elsősorban a honvédség 1942–1943. évi hadrendjében szereplő 1. és 2. páncéloshadosztály harckocsi-igényeit akarták kielégíteni. A páncélgyártásban jelentkező nyersanyaghiány miatt a korábban megrendelt Toldi könnyűharckocsi és Csaba páncélgépkocsi sorozatok gyártását leállították és a Turán-programot helyezték előtérbe. A többszöri konstrukciós változtatásokon átesett 40 M Turán–40 közepes harckocsi első sorozatának 230 harckocsiját egyéves késéssel 1943 szeptemberére ugyan sikerült leszállítani, de korszerűtlenné válása miatt a második sorozatban már csak 55 darabot készítettek el 4 cm-es lövegekkel. A szintén legyártandó 43 M Turán–75 nehézharckocsik számát ugyanekkor 222 darabban állapították meg, amely hasonlóképpen egy limitált mennyiség volt, mivel a közepeshez hasonlóan már ez a típus is korszerűsítésre szorult. A 7,5 cm-es harckocsiágyúval ellátott rövid csövű nehéz Turánok sorozatgyártása 1943 januárjában kezdődött meg, és az első kocsik 1943 nyarán jelentek meg a csapatoknál. 1944 nyaráig 145 darab készült el belőlük.
A magyar hadvezetés már 1943 áprilisában tervbe vette a Turán harckocsik modernizálását, amely a páncélzat további erősítését és a hosszú csövű 43 M 7,5 cm-es harckocsilöveggel való átfegyverzést jelentette volna. A löveggyártás elhúzódása, a Weiss Manfréd gyárat ért sorozatos légitámadások, s végül az 1944 őszére kialakult hadi helyzet miatt azonban erre már nem kerülhetett sor.
Német haditapasztalatok alapján a Honvédelmi Minisztériumban már 1942-ben felvetődött a gondolat, hogy a Honvédséget önjáró tüzérséggel kell ellátni. Az új fegyvert a magyar 10,5 cm-es 40 M tábori tarack csövének a Turán harckocsi alvázába építésével kívánták megszerkeszteni. A Zrínyi típusnévvel jegyzett rohamlöveg prototípusa a Weiss Manfréd gyárban 1942 decemberében készült el, a honvédség 1943 februárjában 40 darabot rendelt belőle, s ezek 1944 márciusában gördültek ki a szerelőcsarnokokból. A második szériából csupán 25-26 darab jármű készülhetett el, mivel 1944 nyarán egy bombatámadás során a harckocsigyártó üzemet találatok érték. Visszaemlékezések szerint – 1944 őszén – a Ganz gyárban még hat darab Zrínyit szereltek össze, s további hat maradt félkész állapotában.
A tervezett 44 M Zrínyi rohamágyú sorozatgyártását, mely 7,5 cm-es harckocsilöveggel és 10 cm-re vastagított homlokpáncélzattal rendelkezett volna, a Diósgyőri MÁVAG anyaghiány miatt 1944 augusztusában már nem tudta megkezdeni. A Turán és a Zrínyi páncéljárművek mellett a 4 cm-es löveggel ellátott 38 M Toldi könnyűharckocsi és a 40 M Nimród páncélvadász és légvédelmi ágyú hazai gyártása sem valósulhatott meg teljes mértékben. Az előbbi esetében a konstrukciós változtatás miatt jelentkező problémák, az utóbbit illetően pedig az alkatrészhiányok hátráltatták a gyártást.
A hazai gépjárműgyártás elsősorban a jól bevált Botond terepjáró tehergépkocsi sorozatgyártására koncentrálódott, melynek korszerűsített 38/42 M Botond B típusú változatát az Uhry-cég bedolgozásával továbbra is a Magyar Waggon- és Gépgyár, valamint a MÁVAG állította elő. Az 1944. április 13-i bombatámadás ugyan a győri Rába-gyárat is súlyosan megrongálta, 1944. június 30-ig még így is 882 darab gépkocsi került ki ebből a típusból a szerelőcsarnokokból.
A Honvédség alakulatainak mozgatását a tehergépkocsi szállítókapacitásban fennálló hiány bénította a legjobban. Tehergépkocsi-gyártásra a páncéljárművek és a Botond gyártásával teljes egészében lekötött hazai hadiipar ugyanis nem volt képes. Németország ígéretei ellenére nem elégítette ki a magyar tehergépkocsi-szükségleteket, a polgári állományból bevonultatott használható tehergépkocsik száma pedig rohamosan csökkent. Egyedül a hosszas gyártási előkészületek után 1944 májusától leszállított, Botond motorral és Rába-Afi alkatrészekkel és felépítménnyel 238ellátott 3 tonnás Rába-Maros tehergépkocsi érdemel említést, melyből a MÁVAG összesen 100-120 darabot tudott előállítani. A vontatókat illetően szinte kizárólag csak a Hofherr gyár K–50 típusú gépjárművét gyártották a csapatok részére.
A tüzérségi harceszközök hazai előállításánál a korlátozott anyagi lehetőségek mellett a megfelelő lövegtípusok kiválasztása, illetve azok gyártási joga megvásárlásának nehézségei, az anyagellátás zavarai, s a saját konstrukciók kialakításában járatlan, ehhez technológiailag felkészületlen löveggyártásunk gyengesége mindvégig éreztette hatását. A magyar hadvezetés 1943-ban a tömeggyártásra elsősorban a 7,5 cm-es páncéltörő ágyú, a 12 cm-es aknavető, a 42 M 10,5 cm-es könnyű tarack, a 15 cm-es sorozatvető, valamint a légvédelmi lövegek közül a 40 M 4 cm-es légvédelmi gépágyú és a 8,8 cm-es légvédelmi ágyú gyártását határozta el. Ezen lövegek mellett a 4, illetve 7,5 cm-es harckocsiágyúk 1942-től, illetve 1943-tól beindult gyártását a Turán-program végrehajtása miatt továbbra is kiemelten kezelték. A fent említett lövegek közül a sorozatvetők, illetve a 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk gyártása egyáltalán nem indulhatott be.
A gyalogsági fegyverek közül 1943 tavaszától a 39 M Király géppisztolynak és új, 43 M változatának, valamint a 43 M 7,9 mm-es puskának tömeggyártása indult be. A Király Pál által szerkesztett, s gyártásának elhúzódása miatt a csapatokhoz csak 1942/43 folyamán eljuttatott géppisztoly két típusa közötti fő különbség a behajtható válltámasz volt, amely a fegyver módosított változatát rövidebbé és könnyebbé, ennélfogva a gépkocsizó alakulatok számára is alkalmassá tette. A többi lőfegyvert (a 31 M 8 mm-es golyószórót, a 07/31 M 8 mm-es géppuskát, a 34/40 M 8 mm-es harckocsi-géppuskát, a 40 A M 12,7 mm-es repülőfedélzeti géppuskát, a 36 M 20 mm-es nehézpuskát és a 39 M 5 cm-es gránátvetőt) – 1943. évi csúcsteljesítménnyel, majd egyre csökkenő mennyiségben – a hazai hadiüzemek a hadi helyzet alakulása függvényében 1944 őszéig folyamatosan gyártották.
A közös magyar–német repülőgyártási program beindulását számos probléma hátráltatta. A program két fő vállalkozójánál, a Dunai Repülőgyár Rt.-nél és a Magyar Waggonnál – a szükséges szerszámgépek, nyersanyagok és félgyártmányok késedelmes megérkezése miatt – a sorozatgyártás jócskán elhúzódott, az állam hiába biztosította hozzá a szükséges fedezetet. Az első használható repülőgépeket csak 1943 júniusában sikerült leszállítani. 1943. november 15-ig a Messerschmitt Bf 109 G sárkányokat (vázszerkezeteket) gyártó Magyar Waggon 42 gépet (ebből 14-et a magyar légierőnek), a Messerschmitt 210-et gyártó Dunai Repülőgyár pedig 52 gépet (ebből 25-öt a magyar légierőnek) adott át. A gyárak 1944 első negyedéig remélték elérni az adott körülmények közötti maximális kapacitásukat, azonban az ország 1944. március 19-i német megszállása után – a német hadiipari komplexumba való beolvasztás jegyében – ezeket német repülőgyárakkal vonták össze. A magyar kormányra kényszerített megállapodás értelmében a német vezetés a tervezés, irányítás és az ellenőrzés terén ezután teljesen szabad kezet kapott. A gyártást az 1944 áprilisától megkezdődött angolszász légitámadások miatt – fokozatosan a föld alá, azaz a kőbányai, budafoki és nagytétényi pincékben szándékozták tovább folytatni. E pincékbe való telepítés vontatottsága miatt a repülőgépgyárak még sokáig ki voltak téve a bombázásoknak. A gépparkban, illetve az elkészült vagy félig kész gépekben főleg a győri üzemet ért 1944. június végi bombatámadás okozott súlyos károkat. A pincékben alighogy beindult a termelés, az 1944. novemberi és decemberi hónapokban fokozatosan le is állt, mivel ekkor már folyt az üzemek kitelepítése Németországba. A kőbányai pincékben a mostoha körülmények ellenére is több mint 150 darab Messerschmitt 109 G és F vadászrepülőgép készült el.
A szerszámgépeknek, berendezéseknek és a félkész harceszközöknek az állandó légitámadások közepette folytatott németországi kitelepítése roppant körülményesen és vontatottan zajlott. Miután nem komplett hadiüzemeket telepítettek ki, a termelést sehol sem tudták újból megkezdeni. Kivételt képezett a bécsújhelyi Wiener Neustadter Flugzeugwerke-be telepített győri repülőgyár, melynek szerszámgépei egészen a háború végéig működtek.
1943 nyarán a Magyar Királyi Honvédségben széles körű átszervezések kezdődtek. Az eddigi mennyiségi fejlesztés gyengéi és a felszereltség, fegyverzet tekintetében meglevő hiányosságok a Honvéd Vezérkart arra késztették, hogy a hadsereg minőségi tagozású fejlesztésére törekedjen. Egy olyan ütőképes fegyveres erőt akartak kialakítani, amely a visszaszerzett területek megőrzésére is alkalmas legyen.
A Honvédség személyi állományának mindenkori békekeretét úgy kívánták felosztani, hogy a kivonuló, illetve a hátországban mozgósításra váró alakulatokra annak 80, a pótalakulatokra pedig annak 20 százaléka jusson. A teljes békekeret elosztását külön szabályozták a tartalék sereg-, illetve csapattesteket is felállító alakulatoknál, s azoknál a gyalogsági alakulatoknál, amelyeknek tartalék csapattestei a megszálló erők hadrendjébe kerültek. A már haditapasztalt nemtényleges állomány a hadszíntérre elvonulók 50 százalékát képezhette, a nemzetiségi hadköteleseket pedig az úgynevezett nem védett (gyalogsági) mozgósított alakulatokba továbbra is 20, az úgynevezett részben védett (tüzér, műszaki) alakulatokba pedig 10 százalékban osztottak be. A harcos alakulatokba – az előző évek gyakorlatához hasonlóan – politikai és “nemzethűség” tekintetében megbízható katonai és polgári elítéltek is bekerülhettek, akik érdemeik által számíthattak büntetésük egy, vagy hátralevő részének kegyelemből való elengedésére. A megbízhatatlannak minősített katonai és polgári elítéltek, egyes nemzetiségi hadkötelesek (szerb, román) és az 1942. évi XIV. törvénycikk értelmében zsidónak minősülő állampolgárok továbbra is a különleges, a nemzetiségi, illetve a tábori munkásszázadok állományát képezték.
A Honvédség utolsó nagyszabású átszervezésének leglényegesebb vonása a gyaloghadosztályokra való áttérés volt. 1943. augusztus 10-ével – a 27. székely könnyűhadosztály-parancsnokság kivételével – megszűntek az 1. és 4-26. könnyűhadosztály-parancsnokságok, s állományuk felhasználásával ugyanezen időponttal a 6., 7., 10., 13., 16., 20., 24. és 25. gyaloghadosztályok parancsnokságai 239álltak fel. Ennélfogva minden hadtestnél a hadihadrendben egy alap (gyalog-) és egy tartalékhadosztály szerepelt. A gyaloghadosztályok már 1943 augusztusában megalakultak. Miután a Honvéd Vezérkar a tartalékhadosztályok megalakítására az Ukrajnában levő megszálló seregtesteket volt kénytelen felhasználni, a helyszínen történő átszervezések egészen 1944 májusáig elhúzódtak.
A korábbi szervezéstől eltérően a három gyalogezreddel rendelkező gyaloghadosztályok hadrendjébe a három alap- és az egy ikertüzérosztályon kívül mozgósításkor egy-egy felderítő-, utász- és híradózászlóalj, egy tüzérmérő század, egy önálló légvédelmi gépágyús üteg, illetve egy-egy fogatolt és gépkocsizó vonatosztály tartozott. A 760 fős felderítőosztályok új alakulatai voltak a gyalogseregtesteknek. Közvetlen alosztályai páncéltörőágyús-, aknavető-, hír- és árkászszakaszokból álltak, s hadrendjükbe került még egy-egy huszár- és kerékpáros-század, illetve egy négy darab Csaba típusú páncélgépkocsival rendelkező páncélgépkocsi-szakasz is. A három ütegből álló tüzérosztályok mindegyikét négy-négy 10, 10,5 és 15 cm-es könnyű, illetve közepes tarackkal látták el, a légvédelmi gépágyús ütegbe viszont 12 darab 4 cm-es, pajzzsal ellátott löveget rendszeresítettek. A híradózászlóaljak egy-egy vezetékes, illetve rádiós századdal rendelkeztek, az utászzászlóaljak pedig három századból álltak.
A gyalogezredek és gyalogzászlóaljak szervezetében csupán annyi változás történt, hogy megnövelték az aknavető-, páncéltörőágyús- és géppuskás-alosztályok számát. Az egyes alosztályoknak német 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúkkal történő ellátására 1944. április végétől fokozatosan kerülhetett sor, amikor az 1. hadsereg seregtestei már a galíciai hadszíntéren tartózkodtak. A Botond, esetenként Steyer vontatta lövegekre való átképzés egyrészt a hadműveleti területen, másrészt a hadihadrendben szereplő és mozgósítandóként megjelölt gyalogezred-, huszárezred-, gépkocsizó lövész- és hegyidandár-közvetlenek, valamint felderítőosztályok páncéltörő ágyús alakulatai esetében Esztergom-táborban, a páncélos központi lőiskolánál történt. A 12 cm-es aknavetők hazai gyártásának elhúzódása miatt az 1. hadsereg seregtestei e fegyvereket szintén csak a hadműveleti területen vehették át. 1944. június 12-től négy gyaloghadosztálya gyalogezred-közvetlen, 12 cm-es aknavetőkkel ellátott aknavető-századát alakították meg abban a reményben, hogy szeptember közepéig a valamennyi 1. hadseregbeli gyalog- és gépkocsizó lövészezred-, illetve hegyi zászlóalj hasonló közvetlen alakulatát fel lehet majd állítani. A nem mozgósított, vagy a hadműveleti területre még el nem vonult seregtestek aknavető-alosztályait azok Hajdúhadházon történt átfegyverezése és átszervezése révén alakították meg.
1944 nyarától a magyar gyalogsági alakulatokat is ellátták az egyszer használható német egyéni kézi páncélelhárító fegyverrel, a páncélököllel (Panzerfausttal). Az üreges lövedékből s egy méter hosszú vetőcsőből álló kézifegyvert nagy páncélromboló hatása (140-200 mm) és kis (30-80 m) célzott lőtávolsága miatt elsősorban közelharcban, illetve a helységharcok során alkalmazták. A magyar katonák eleinte nemigen bíztak az új fegyverben, mert kiképzésük során ritkán lőhettek ki éles páncélöklöt. 1944. július elején például a 18. tartalékhadosztálynak két bevetett ezrede készletén kívül 826 úgynevezett kis páncélökle (Faustpatrone) és 12 darab 8,8 cm-es schwere Panzerbüchse kézi páncéltörő rakétavetője (páncélréme) volt. A 10. gyaloghadosztály-parancsnokság 1944. október 21-i szervezési intézkedése arról tanúskodik, hogy a lövész- és a géppuskás-századokhoz 16, a légvédelmi gépágyús üteghez 28, a hadosztályvonathoz pedig 36 darab nagy páncélöklöt szándékoztak beállítani. A kézi páncélelhárító fegyver jelentőségének növekedését bizonyítja az alábbi 1944. szeptember 30-i honvédelmi minisztériumi rendelet is:
“Azt a harcost, illetőleg a Magyar Királyi Honvédségnek azt a tagját, aki a most folyó háborúban az ellenséggel vívott harcok során az egyéni küzdelem hősi erényeivel ellenséges harckocsit bármely közelharci eszközzel használhatatlanná tesz vagy harcképes állapotban zsákmányul ejt, minden más igény kielégítése előtt minden egyes leküzdött ( zsákmányolt) harckocsi után öt katasztrális hold terjedelmű, művelhető, legalább középminőségű földhöz kell juttatni. Amennyiben a fegyvertény során a harcos életét veszti, törvényes leszármazóját – ilyen hiányában házastársát, s ha ez sincs, szüleit – tíz katasztrális hold ugyanilyen művelhető földterület illeti meg (…).”
Egy mozgósított gyaloghadosztály személyi állománya közel 20 ezer fő volt, három gyalogezrede egyenként 3000, négy könnyű tüzérosztálya egyenként 500 fővel rendelkezett. Hadihadrendjükbe német mintára, a gyalogság közvetlen támogatására rohamtüzérosztályok beállítását is tervezték. Feladatuk a rohamozó gyalogsággal előretörve a támadás végső terepszakaszán, ahova a hagyományos tüzérség tűztámogatása már nem hat, a még ellenálló ellenséges tűzfészkek megsemmisítése volt. Szervezésük az 1. rohamtüzérosztálynak, mint tancsapatnak a megalakulásával 1943. október 1-jén kezdődött. 1944. április 1-jével vezénylés útján, mint önálló számadó és állománytesteket a Honvédség békehadrendjében felállították a 7., 10., 13., 16., 20., 24. és 25. rohamtüzérosztályokat is. A 387 fős alakulatok egyenként három ütegből szerveződtek, s a tervek szerint ütegenként 10, illetve az osztálytörzsben további egy darab Zrínyi rohamlöveg tartozott volna fegyverzetükbe. Löveghiány miatt azonban 1944 májusában a galíciai hadműveleti területre már az 1. rohamtüzérosztály is csak a 2. és 3. ütegével tudott elvonulni. A rohamlöveggyártás 1944 júliusában történt megszakadása pedig azt eredményezte, hogy Zrínyi rohamlövegekkel csak az 1. és a 10. rohamtüzérosztályt sikerült ellátni, a 7.-et német gyártású StuG. III típussal, a 20.-at, valamint a 16. és 24. rohamtüzérosztály két-két ütegét pedig a Praga- és Skoda-gyárak által készített Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosokkal szerelték fel. Az 1944 nyaráig megalakult nyolc rohamtüzérosztály mindegyike részt vett az 1944–1945. évi kárpát-medencei hadműveletekben, a rohamlövegekkel el nem látott alakulatok állománya szétszórva, gyalogságként vagy mint páncéltörő ágyúk kezelőszemélyzete harcolta végig a háborút. A rohamtüzérosztályokat gyaloghadosztály-közvetlen csapattestnek szánták, de a hadműveleti területen általában hadtest-, illetve hadsereg-közvetlen alakulatként alkalmazták. Budapest védelmében a Billnitzer Ernő altábornagy 240parancsnoksága alá tartozó hat rohamtüzérosztály részei összefogottan hajtották végre feladataikat.
A Honvédség tartalékhadosztályai közül – mint harci kötelék – legtovább a lengyel hadszíntérről 1944 szeptemberében hazaszállítottak, nevezetesen a 12. és a 23., valamint a háború utolsó hónapjaiban a Cseh–Morva Protektorátus területére sodródott 5. tartalékhadosztály maradt fenn. A magyar tartalékhadosztályok három gyalogezredből, egy tábori tüzérosztályból, egy huszár-, egy utász- és egy híradószázadból, valamint egy légvédelmi gépágyús ütegből szerveződtek. A gyalogezredek nagy része rendelkezett ezred-közvetlen nehéz páncéltörőágyús-századdal is, amelyeket három szakaszban összesen hat gépvontatású 7,5 cm-es löveggel szereltek fel. A lengyel területről beérkező, leharcolt 12. tartalékhadosztály szeptember 8-án összesen 5941 főt számlált. Az 1. hadsereg alárendeltségébe került 18., 19., 21. és 201. könnyűhadosztály közül az 1944. márciusi galíciai harcok során súlyos veszteségeket szenvedett 21. könnyűhadosztályt nem is szervezték át tartalékhadosztállyá. A többi felsorolt 1. hadseregbeli egykori megszálló seregtestet ugyan tartalékhadosztállyá fejlesztették, de a galíciai és a kárpátoki harcokban elszenvedett pótolhatatlan veszteségeik miatt fel kellett oszlatni ezeket, illetve más seregtestekbe olvadtak bele. A 201. tartalékhadosztályt 1944. május 26-án, a 18.-at és a 19.-et pedig augusztus 13-án törölték a Honvédség hadrendjéből.
A 23. tartalékhadosztály “harci útja” szemléletesen jellemzi az 1944–1945. évi magyarországi harcokban részt vevő valamennyi kisebb-nagyobb magyar alakulat sorsának alakulását. A többi tartalékhadosztályhoz hasonlóan az 1943/44. évi átszervezés során nem az anyaországban, hanem a hadműveleti területen, Breszt-Litovszk térségében szerveződött. Eredetileg csak megszálló feladatokra szánt csapattestekből állt fel, kezdetben két szervezetszerű gyalogezreddel, nevezetesen a 51.-kel és az 54.-kel. A belorusz, majd lengyel területen vívott súlyos harcok és a hosszú ideig kitolódott hazaszállítás után 1944. szeptember végén leharcoltan érkezett meg – eredeti kiegészítési területe helyett – Szombathely és Körmend területére, ahol a magyar hadvezetés tervei szerint a 8. tábori póthadosztállyal egyesülve teljes harcértékű seregtestté kellett volna feltölteni. Erre azonban nem került sor. Alig néhány napos pihenő és gyors kiegészítés után, s másfél hetes vasúti szállítást követően október 1-től Szeged és Makó térségében vetették be. Harmadik gyalogezredként itt sorolták be hadrendjébe a 42. gyalogezredet. Október végéig a magyar 3. hadsereg szabad déli szárnyán küzdő seregtestbe még számos kisebb alakulattöredék, köztük a térség határvadász-portyázó csapattestei, például az 55. határvadász-portyázóosztály, s különféle rögtönzött őr- és riadó egység olvadt bele, amelyeket elsősorban a veszteségek pótlására a gyalogzászlóaljakhoz osztottak be. Így került a tartalékhadosztályhoz a november 2-án Szabadszállás környékén teljes állományával szovjet fogságba esett várpalotai 201. önálló tanzászlóalj is, mint az 51. gyalogezred III. zászlóalja. A 23. tartalékhadosztály mind szervezés, felszerelés és kiképzés, mind területi kiegészítés szempontjából ezzel egy teljesen vegyes seregtestté vált, a parancsnokok és alárendeltjeik zöme alig ismerték egymást, az összeszokottság a legkisebb egységek között sem volt meg. Tartós helytállást ezen alakulatoktól már aligha lehetett elvárni.
A Magyar Királyi Honvédség kötelékében a második világháború alatt három páncéloshadosztályt állítottak fel, s irányítottak a hadműveleti területre. Míg az alkalmilag szervezett 1. tábori páncéloshadosztály a 2. hadsereg 1942–1943. évi Don menti harcaiban vett részt, addig az 1941. október 1-jén felállított 2., illetve az I. páncéloshadtest-parancsnokság mellett 1942. október 1-jén megalakult 1. páncéloshadosztály az 1944–1945. évi kárpát-medencei hadműveletek részese volt. Hadrendjükbe egy-egy harckocsi- és gépkocsizó lövészezred, kettő gépkocsizó könnyű tarackos tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy-egy páncélgépágyús-, felderítő-, híradó- és utászzászlóalj, valamint a hadosztályvonat tartozott.
Az 1943. október 1-jén életbe lépő szervezési rendelet alapján a harckocsiezred három, egyenként kettő nehéz (századonként 11 harckocsi) és kettő közepes (századonként 17 harckocsi) harckocsi-századból, egy páncélgépágyús ütegből (négy Nimród páncélvadász) és egy gépkocsi-szeroszlopból szervezett harckosci-zászlóaljból állt. Ezenkívül három-három könnyűharckocsit rendszeresítettek a zászlóalj-törzsekhez is, az ezred-közvetlen csapattestként pedig egy-egy árkászszázad, műszaki oszlop és gépkocsi-szeroszlop állt rendelkezésre. A gépkocsizó lövészezredet szintén három zászlóalj alkotta, melyek egyenként három lövészszázadból, egy nehézfegyver-századból (12 géppuska, négy aknavető), valamint zászlóalj-közvetlen alakulatként egy páncélgépágyús ütegből (négy Nimród páncélvadász), egy páncéltörőágyús-századból, illetve egy-egy kerékpáros-, árkász- és távbeszélő-szakaszból álltak. Az ezred-közvetlen csapattestek állományába egy-egy árkász-, távbeszélő-, s kerékpárosszakasz, valamint egy műszaki oszlop tartozott. A páncélos seregtest tüzérparancsnoksága két gépkocsizó könnyű tarackos tüzérosztály s egy légvédelmi tüzérosztály felett rendelkezett. Az előbbi egyenként három üteggel, ütegenként négy 10,5 cm-es könnyű tarackkal állt fel, az utóbbit pedig egy-egy légvédelmi ágyús (négy cső), illetve légvédelmi gépágyús üteg (hat cső) képezte. A páncélgépágyús-zászlóalj páncélvadász-állományát három századra elosztva 18 Nimród alkotta, a felderítőosztály hadrendben szereplő alosztályai pedig egy páncélgépkocsi-század (13 Csaba páncélgépkocsi), egy motorkerékpáros-század (12 motorkerékpár), egy gépkocsizó lövészszázad, valamint egy törzsszázad voltak, benne egy-egy gépvontatású páncéltörőágyús-, árkász-, s távbeszélő-szakasszal és egy gépkocsi-szeroszloppal. A híradózászlóalj egy-egy könnyű vezetékes, illetve rádiós századból állt, a seregtest vonatalakulatai között pedig a különféle tehergépkocsi-, egészségügyi, élelmező, lőszerkezelő és szerelőoszlopokon kívül egy-egy tábori közepes harckocsi pótszázad, gépvontatású légvédelmi gépágyús század, gépkocsizó légvédelmi géppuskás-század, s őrszázad is megtalálható volt.
Az 1944. március 9-én mozgósított, közepes, illetve nehéz Turán harckocsikra átfegyverzett, 16 ezer 500 fős 2. páncéloshadosztályt nem sikerült az érvényes hadrendnek megfelelően menetkésszé tenni, így jelentős fegyverzeti és felszerelésbeli hiányokkal vonult el a galíciai hadszíntérre. 241A seregtest 3/III. harckocsi-zászlóalja páncéljárművek hiányában meg sem alakulhatott, csupán 4 cm-es páncéltörő ágyúi voltak, nehézharckocsikkal való késői ellátása miatt a kiképzés nem valósulhatott meg teljes mértékben, 7,5 cm-es Turán harckocsiágyúk páncélgránátjainak nagy része hiányzott, vonatalakulatai meglehetős késéssel követhették a zömöt, s nem állt rendelkezésre 18 Turán–40 és 14 Turán–75 közepes, illetve nehézharckocsi, egy-egy Toldi könnyűharckocsi, illetve Csaba páncélgépkocsi, két Nimród páncélvadász, illetve egy demotorizálási rendelet következményeképpen 244 gépjármű. Ezek után a 2. páncéloshadosztály 1944. március 29-i jelentése az 1. hadsereg-parancsnokságnak nagyon helyénvaló volt, miszerint: “…a páncéloshadosztály, mint páncéloshadosztály hadműveleti feladatok végrehajtására, egyelőre csak szükségszerűen alkalmas.”
Az 1. páncéloshadosztály 1. harckocsiezrede törzsből és két (1/I. és 1/II.) harckocsi-zászlóaljból állt. 1944. szeptember elején azonban a harckocsiezred még kevés harckocsival rendelkezett. A beérkezett egyik harckocsi-zászlóalj három századába mindössze hét Turán, öt Toldi és három Nimród tartozott. Ennélfogva a kiképző-alakulatok és a rohamtüzérosztályok harckocsijaira is szükség volt. A rohamtüzérosztályok összesen 24 Turán–75-öt adtak át. Összességében a páncéloshadosztály az aradi támadás megindulása előtt 60 páncélost kapott.
Az 1. gépkocsizó lövészezred három (1–3.) gépkocsizó lövészzászlóaljból szerveződött. Mivel hiányzott az ezred-közvetlen páncéltörőágyús-százada, Csatay Lajos honvédelmi miniszter utasítására az ezred német páncélöklöket (Panzerfaust) kapott. Zászlóalj-közvetlen páncélgépágyús ütegei összesen kilenc Nimród páncélgépágyúval rendelkeztek, az ezred gépjármű-állománya pedig főleg a polgári életből bevonultatott tehergépkocsikból és autóbuszokból állt.
A hadosztály tüzérségét az 1. és 5. gépvontatású tüzérosztály alkotta, osztályonként három üteggel (háromszor négy 10,5 cm-es tábori tarackkal). Az 1. felderítő-zászlóalj egy gépkocsizó lövészszázadból, egy BMW–750 motorkerékpárokkal felszerelt motorkerékpáros-századból, egy Csaba páncélgépkocsikkal ellátott páncélgépkocsi-századból és egy motorkerékpáros forgalomszabályozó szakaszból alakult meg. Az 51. páncélgépágyús-zászlóaljat három század, egyenként egy harckocsi és hat Nimród képezte, összesen 18 darab 4 cm-es gépágyúval. Az 51. légvédelmi tüzérosztály egy négy 8 cm-es légvédelmi ágyúval rendelkező ágyús ütegből és kettő, hat-hat gépvontatású 4 cm-es légvédelmi tűzeszközt számláló gépágyús ütegből állt. A hadosztály páncélos-utászzászlóalja az 1. és 5. utászszázadokból, az 1. páncélos-híradózászlóalj pedig ugyancsak két századból szerveződött. Az 1943. augusztusi állománytáblában nem szerepel, de könyvészeti források megemlítik, hogy az 1. páncéloshadosztály alárendeltségébe tartozott egy gépvontatású sorozatvető-osztály is, amely két ütegben négy-négy 15 cm-es vetővel rendelkezett.
Az 1. lovashadosztályt, a Honvédség egyetlen lovas seregtestét még az 1942–1943. évi szervezési rendelet hívta életre. Felállítására a sereglovassági alakulatok utolsó átszervezésekor került sor, amely során a két lovasdandár megszűnt, az 1. huszárezred feloszlott, a 2., 3. és 4. huszárezredekből pedig, parancsnokságával Nyíregyházán, megalakult az 1. lovashadosztály. Kötelékébe a huszárezredeken kívül egy-egy kerékpáros-zászlóaljat, lovas-tüzérosztályt, gépvontatású könnyű tüzérosztályt, légvédelmi tüzérosztályt, lovas-harckocsi- és felderítőzászlóaljat, fogatolt és gépkocsizó vonatosztályt, illetve egy-egy gépkocsizó utász- és lovas-híradószázadot is beállított a magyar hadvezetés. A 3. felderítőzászlóalj a páncéltörőágyús- távbeszélő- és árkászszakaszokon kívül két páncélgépkocsi-századból állt, utóbbiak 13-13 Csaba páncélgépkocsival rendelkeztek. 1944 júniusában csupán az 1. páncélgépkocsi-század és a közvetlen alosztályok kerültek ki a hadműveleti területre. A 15. kerékpáros-zászlóalj kötelékébe három kerékpáros- és egy géppuskás-század, egy négy 10,5 cm-es löveggel ellátott gépvontatású könnyű tarackos üteg, valamint hat Nimród páncélvadásszal egy páncélvadász-század tartozott. Az 1. lovas-harckocsizászlóaljat egy nehézharckocsi-századból (11 Turán–75 nehézharckocsi), három közepes harckocsi-századból (egyenként 17 Turán–40 közepes harckocsi) és egy vegyes harckocsi-századból (törzsszázadból) (három közepes parancsnoki Turán harckocsi és öt Toldi könnyűharckocsi) szervezték meg. Az 1. lovas-tüzérosztályt három könnyű ágyús üteg, ütegenként négy hegyi ágyú, a 3. gépvontatású tüzérosztályt három könnyű tarackos üteg, ütegenként négy 10,5 cm-es löveg, az 55. légvédelmi tüzérosztályt pedig szintén három üteg alkotta. Az utóbbi csapattest légvédelmi ágyús ütegét négy 8 cm-es légvédelmi ágyúval, kettő légvédelmi gépágyús ütegét pedig hat-hat 4 cm-es légvédelmi gépágyúval szerelték fel. Említésre méltó alakulatának számított még a 4. gépkocsizó utászszázad és hadihíd-oszlop, az 1. lovas-híradószázad és a hadosztályvonat. Az 1. lovashadosztály hadilétszáma: 604 tiszt, 16 ezer 292 fő legénység és 11 ezer 57 ló volt. 1140 gépjárművel rendelkezett, ebből 120 harckocsival, illetve páncélgépkocsival. 1944 májusában mozgósított kötelékébe került a VII/1. gépkocsizó közepes tarackos üteg (15 cm-es közepes tarackok), a 2. lovas-tüzérosztály (14 löveg), s a 15. motorkerékpáros-század is. A Varsó környéki kiváló harctéri teljesítményéért 1944. október 2-án 1. huszárhadosztállyá átnevezett seregtest 1944 októberétől részt vett a Duna–Tisza közi, a velencei-tavi és a Vértes-hegységben vívott súlyos harcokban is.
A hegyes terepen folytatott harctevékenységre alkalmas alakulatok felállítása a trianoni békediktátum során elvesztett kárpátaljai, erdélyi és felvidéki területek visszatérését követően vált aktuálissá. A Magyar Királyi Honvédség kötelékében kettő hegyi seregtest szerveződött, az 1. hegyidandárt 1939. október 1-jén, a 2.-at négy év múlva alakították meg. Az 1. hegyidandár hadrendjében 1940-ben még csak négy hegyi- (1943-tól hegyivadász-) zászlóalj, egy hegyi-tüzérosztály, illetve seregtest-közvetlenként egy-egy páncéltörőágyús- huszár-, s híradószázad, valamint egy páncélgépkocsi-szakasz és a dandárvonat szerepelt. Ebben az időszakban magasabb harcértéket képviselt az önálló gyalogdandárnál. A seregtest ezen állományával vett részt a Kárpát-csoport 1941. június 28. és július 9. közötti, Kárpátokon keresztül történt 242előretörésében, majd október 30-ig galíciai területen megszálló feladatot teljesített. A 8. határvadász-dandárból megalakított 2. hegyidandár 1943. október 1-jei felállítását követően a hegyi seregtestek hadrendjét jelentősen kibővítették. Már öt hegyivadász-zászlóaljjal rendelkeztek, melyeknek felépítése és fegyverzete lényegében a gyalogzászlóaljakéval egyezett meg. A páncélelhárítás erejét is némileg megnövelték, mivel a zászlóaljak páncéltörő ágyús szakaszába négy 40 M 4 cm-es, a dandár-közvetlen páncéltörőágyús-századba pedig nyolc 43 M 7,5 cm-es páncéltörő ágyú beállítását tervezték. Két-két hegyi-tüzérosztályuk egyenként három ütegből szerveződött, amelyekbe négy-négy 15 M 7,5 cm-es hegyiágyút rendszeresítettek. Hadrendjükbe tartoztak az erődszázadok és a portyázóosztályok, valamint a dandár-közvetlen csapattestek, amelyeket egy-egy páncéltörőágyús-század, huszárszázad, légvédelmi gépágyús üteg, utászszázad, híradószázad, valamint a dandárvonat alkotta. Az 1944. február 18-án, illetve március 11-én mozgósított egyenként 14 ezer 200 fős 1. és 2. hegyidandárt az 1. hadsereg galíciai, kárpátoki és felvidéki hadműveleteibe vetették be. Súlyos veszteségeik miatt 1944. október végén 1. hegyihadosztály elnevezéssel egybeolvadtak, amelyet december 29-én újjászervezés céljából kivontak az arcvonalból. 1945. január második hetétől hegyivadász-zászlóaljaik a német 4. hegyihadosztály és a magyar 24. gyaloghadosztály kötelékében részt vettek a Szilicei-fennsíkon vívott védelmi harcokban. Ezt követően feltöltésre a Cseh–Morva Protektorátus területére vonultak vissza, majd az 1. hegyihadosztály parancsnokságával együtt 1945. március 18-án a Dunántúlra kerültek át.
Egy 1943 októberében megvalósított szervezési változtatás volt az is, hogy a hegyidandárokhoz hasonló harctevékenységeket folytató 21., 22., 23., 24., 26., 32. és 34. határvadász-zászlóaljakat, s a székely 1–3., 4–6., 8., 10–15., 17–22. és 27. határőr-zászlóaljakat az 1942. november 15-én felállított Székely Határvédelmi Parancsnokságnak rendelték alá.
A székely határőr-zászlóaljakba a sorkötelesek kivételével a 19 és 50 év közötti székely férfiakat állították be, akik tradicionális alapon a Székelyföld védelmét a románok ellen önként vállalták. Milíciaszerű, kizárólag védelmi jellegű alakulataik mozgó hadműveletre nem voltak alkalmasak. Felszerelésük és fegyverzetük a Honvédség gyalogzászlóaljaival volt egyenlő, azzal a különbséggel, hogy nehézfegyverzettel és tüzérséggel nem rendelkeztek. A székely határőrség határvédelmét az 1–24. hadrendi számú erődszázadok részben kiépített völgyzárakkal támasztották alá. Ezen századok szervezete a völgyzárak nagyságához és feladatához igazodott. Létszámukat tekintve század és zászlóalj erejűek voltak, nehézfegyverzetük zsákmányolt szerb, belga és francia anyagból állott. Rendelkezésre álló lőszermennyiségük csak három közepes csatanapra volt elegendő. 1943 októberében nyolc gyalogsági és két tüzér-kiképzőtábort létesítettek, ahol mintegy 8000 székely határőr kapott rövid kiképzést.
A határvadász-zászlóalj hadrendjébe egy, a gyalogzászlóaljakéhoz hasonló lövészszázad tartozott, amely nehézfegyver-századának fegyverzetét 12 géppuska és négy 3,7 cm-es páncéltörő ágyú alkotta. Ezenkívül, mint zászlóalj-közvetlen csapattesttel, egy négy 7,5 cm-es hegyi ágyút magába foglaló üteggel, egy huszárszakasszal (négy golyószóró), egy árkászszázaddal, egy távbeszélő-szakasszal, valamint egy-egy aknavető- (két 8 cm-es aknavető) és páncéltörőágyús- (hat 3,7 cm-es páncéltörő ágyú) szakasszal rendelkezett.
Újonnan hozott szervezési rendelkezéssel Erdély területén felállították a 65., 67., 68., 69. és 70. határvadászcsoport-parancsnokságokat, Kárpátalján pedig a 62., 63., 64. és 65. portyázóosztályokat. 1944. augusztus végétől ezen alakulatok zöme az erdélyi, kisebb része a kárpátaljai honvédő harcok aktív részese volt. A későbbiek során egy 1944. október 1-jei honvéd vezérkar főnöki rendelet aztán valamennyi Székelyföldön harcoló erőből a 27. gyaloghadosztály és a 9. határvadász-hadosztály megalakítását határozta el.
Az 1943. október 1-jén életbe lépett szervezési rendelet – mint ilyen – a Honvédség utolsó békeidejű szervezési rendelete volt, ez maradt érvényben a háború végéig. 1944–1945-ben a magyar hadvezetés minden újonnan hozott szervezési változtatást M (mozgósítási) vonalon valósított meg. Többek között 1944. május 3-án azonnali hatállyal elrendelték a 150. gépkocsizó nehéztüzérosztály négyüteges sorozatvető tüzérosztállyá való átszervezését. A hasonló hadrendi számú, közel 850 fős, Rimaszombaton felállított alakulat egy-egy ütegének mozgósításkor a 151., 152., 153. és a 154. gépkocsizó sorozatvető tüzérosztályokat kellett felállítani. Az 1944. május 13-án elsőként mozgósított 151. gépkocsizó sorozatvető osztály az előírt 24 helyett végül csak 12 német 43 M 15 cm-es, hatcsővű, 6700 méter hatásos lőtávolságú sorozatvetővel (köznyelven “Hitler-furulyával”) vonulhatott el az 1. hadsereg hadműveleti területére. Ezen alakulatot később, szeptember 8-án kivonták az 1. hadsereg kötelékéből és a 3. hadsereg dél-erdélyi hadműveletében vett részt. 1944. augusztus 30-án mozgósították a 152. gépkocsizó sorozatvető osztályt is, mely a 2. hadsereghez, az erdélyi hadszíntérre vonult el, majd lövegei nélkül a solti hídfőharcokban küzdött. A 154. gépkocsizó sorozatvető tüzérosztály azonban 1944. október 28-án ugyanazon hadrendi számmal három ütegből álló röppentyűs osztállyá alakult át. Az egyenként 12 darab (120 lövés) kísérleti kétcsövű páncéltörő rakétavetővel, hivatalosan 44 M buzogányvetővel, köznyelven “Szálasi-röppentyűvel” felszerelni szándékozott ütegek állományát Esztergom-táborban készítették fel.
A 46., 47., 52., 53. és 83. tábori tüzérosztályok, a 104–106. gépkocsizó tüzérosztályok, az 52., 53., 54. és 66. hadrendi számú híradózászlóaljak és a vegyiharc-zászlóaljakból megalakult 202., 203., 204. különleges műszaki zászlóaljak 1944. októberi, novemberi életre hívása mellett a magyar hadvezetés 1945 januárjában új rendeltetésű erődalakulatokat állított fel. Nem a hagyományos műszaki feladatokra szerveződtek, hanem hivatásuk a védelem szükséges mélységben való biztosítása, s egy mögöttes védőállás berendezése és megszállása lett, amely ellenséges áttörés esetén az ellenséges harckocsiknak és gyalogságnak a mélységben való feltartóztatását célozta. Ennek megfelelően erődzászlóaljak, erőd-géppuskászászlóaljak és erőd-tüzérosztályok alakultak 243meg, melyek legénysége általában újoncokból állt, és javarészt német és zsákmány fegyvereik voltak. A Dráva és a Balaton között húzódó Margit-állás mögött bevetett ezen fenti csapattestek közül a 218. erőd-géppuskászászlóalj három lövész- és egy nehézfegyver-századból állt, s 360 puskával, 12 golyószóróval, 54 géppuskával, 12 aknavetővel és 130 géppisztollyal rendelkezett, a három ütegből felállított 220. erőd-tüzérosztály fegyverzetét pedig egyenként 14 géppuska és 10 fogatolás nélküli, Csurgótól keletre beépített szovjet zsákmánylöveg jelentette. Az erődalakulatok 1945 márciusától a Szent László hadosztály “erőd-ezredét” alkották.
A magyar hadvezetés az úgynevezett pótalakulatokat az utolsó lehetőségeket kihasználva, szükségből állította fel az egyre inkább hadszíntérré váló ország védelme érdekében. Beregfy Károly vezérezredes vezetésével 1944. augusztus 17-én Póthadsereg Parancsnokság alakult a pótcsapattesteknek hadra fogható seregtestekbe való szervezésre. Az előírások szerint – az I. hadtest kivételével – valamennyi hadtest pótkereteiből, a hadtestével azonos arab számozással egy tábori póthadosztálynak kellett megalakulnia. Az újonnan felállítandó seregtestek személyi állománya a Honvédség rendszeresített békeállományának 40 százalékából, nemténylegesekből és újoncokból szerveződött. Eredeti állománytáblájuk szerint hadrendjük a hadosztálytörzsön kívül három, egyenként 2400 fős tábori gyalog pótezredből, egy 350 fős tábori felderítő pótosztályból (egy kis létszámú lövészszázad, egy kerékpáros-század és egy nehézfegyver-század), egy tábori fogatolt tüzér pótosztályból (három üteg 7,5 cm-es hegyi ágyúval, vagy zsákmányolt löveganyaggal), egy önálló tábori légvédelmi gépágyús pótszakaszból (két csővel), egy tábori utász pótszázadból és egy tábori fogatolt vonat pótosztályból állt. Létszámuk körülbelül 8000 fő volt.
A tábori gyalog pótzászlóaljak létszáma alig érte el az 500 főt. A három század egyenként körülbelül 150 katonát számlált, két géppuskával és három golyószóróval. A puskás csatárok egyéni fegyverei jórészt elhasználódott, korszerűtlen ismétlőpuskák voltak. Egy zászlóalj tűzereje mindössze hat géppuskából, kilenc golyószóróból és körülbelül 450 egyéb kézifegyverből állt. Német források szerint a tábori gyalog pótzászlóaljak csupán egy puskás- és egy nehézfegyver-századdal rendelkeztek. A felállítás óta eltelt rövid idő miatt a csapatok kiképzettsége nagyon gyenge volt.
Szervezetüket a könyvészeti források ettől némileg eltérően adják meg. Szerintük a tábori póthadosztályok csupán két tábori pótezreddel rendelkeztek volna, egyenként három zászlóaljjal, s “nehézfegyverzetként” mindössze hat-hat géppuskával. Parancsnoka egykorú naplója alapján a 8. tábori póthadosztálynak mégis három, a 4. tábori póthadosztálynak pedig négy tábori pótezrede volt. Ezenkívül három, korszerűtlen löveganyaggal felszerelt üteggel kaptak egy tüzérosztályt, egy lovas-szakaszt, egy utász- és egy híradószázadot is. A 6. tábori póthadosztálynak páncéltörő fegyverei egyáltalán nem voltak, de a többi pótseregtest is csak 37 cm-es vagy zsákmányolt belga 47 cm-es könnyű páncéltörő ágyúkat kapott.
A tábori póthadosztályokat 1944. augusztus 24-én mozgósították, s rövidesen az Erdélyben harcoló magyar 2., illetve a Tiszántúlon küzdő magyar 3. hadsereg alárendeltségébe léptek. A magyar hadvezetésnek azon eljárása, hogy ezen alakulatok felállításánál nem a rendelkezésre álló fegyverzetet és felszerelést vette alapul, hanem csupán az emberanyagot, súlyos veszteségeket eredményezett. A 6. tábori póthadosztályt már a dél-erdélyi harcok után feloszlatták, s összevonásra került a 4. tábori póthadosztály, illetve az 1. és 2. tábori hegyi pótdandár is. Legtovább a 2., 7. és a 8. tábori póthadosztály maradt meg, s az 5. és a 9. tábori póthadosztály is csak 1944. november folyamán oszlott fel. A 3. tábori póthadosztályt fel sem állították.
Az 1. tábori huszár pótezred megszervezése 1944. augusztus 23-ára datálható. Állományába az ezredtörzsön kívül egy híradószakasz, egy könnyű páncéltörőágyús-szakasz (három löveggel), egy nehéz páncéltörőágyús-szakasz (három löveggel), egy (15. pót-) kerékpáros-század (hat golyószóró, két géppuska, egy könnyű páncéltörő ágyú és két gránátvető), egy lovas-tüzérüteg (hat löveggel) és három (1/II., 1/III., 1/IV.) huszár pótosztály tartozott. Egy huszár pótosztályt egy híradószakasz, egy árkászszakasz, két lovasszázad (egyenként kilenc golyószóró, két géppuska, két nehézpuska és két gránátvető), és egy nehézfegyver-század (négy könnyű páncéltörő ágyú és négy aknavető) alkotott. Ezred-közvetlen alakulatait és egyik pót huszárosztályát a 2. huszárezred, a másik kettőt a 3. és a 4. huszárezred visszamaradó különítményei, békehelyőrségükben levő kiképző alakulatai állították fel. Személyi állományának összeállításakor néhány méneskari tisztet, illetve a békéscsabai, szentesi és a palánkai méneskari legénységet is igénybe kellett venni. A 3. hadsereg kötelékében szeptember 13-tól részt vett a Magyar Királyi Honvédség Dél-Erdély birtokbavételére indított utolsó támadó hadműveletében, de már szeptember 10-én Kisperegnél a román határvédelemmel vívott harcokban veszteségeket szenvedett. Megindításuk elhalasztása miatt a kezdetben sikeresen előrenyomuló alakulatok szeptember 16-án már friss román csapatok ellenállásába ütköztek, s 20-ától az előretörő szovjet páncélos ékek is keresztezték útjukat. Az 1. tábori pót huszárezrednek átkelve a Maroson még sikerült birtokba venni a Temesújfalu, Savanyúkútfürdő közötti magaslatokat, de a szovjet előrenyomulás miatt a Maros völgyében már nem tudott előrejutni. Különösen szeptember 17-én Lippakeszinél, Temeshidegkútnál és Szentandrásnál szenvedett súlyos veszteségeket. Az ezt követő általános visszavonulás után Mezőhegyestől délre s Orosházánál vetették be. Rövid pihenőt követően október 7-én jutott el a szentesi hídfőhöz. A Duna–Tisza közi harcokat követően – személyi állománya felének elvesztése miatt – november elején feloszlatták, illetve beolvasztották a huszárhadosztály kötelékébe.
Az 1944. október 12-én életre hívott Szent László hadosztályt a Honvédség 1944. május 10-én jóváhagyott rövidtávú hadsereg-fejlesztési koncepciója alapján állították fel. Ezen koncepció a haderő harcértékét a mennyiségi fejlesztés mellőzésével, a meglevő alakulatok, parancsnokságok összevonásával, a fegyverzet korszerűsítésével, tűzerejének növelésével, megfelelő anyagi tartalékok beállításával és gyorsított gépesítéssel kívánta növelni. Rendelkezései alapján a továbbiakban csak egy hadsereg-parancsnokság 244és négy teljes értékű hadtestparancsnokság (IV., VI., VII. és IX.) maradt volna meg, s a hadrendi kötelékek számát kilenc gyalog-, kettő páncélos- és egy lovashadosztályban, kettő hegyidandárban, hét légvédelmi dandárban, a Székely Határvédelmi Erőkben, a Folyamerőkben, valamint egy repülőhadosztályban határozta meg. A Szabolcs hadrend a hadiiparnak korszerű fegyverek gyártására való átállását irányozta elő. Intézkedett a rendszeresített géppisztolyok és gyalogsági nehézfegyverek számának és minőségének jelentős növeléséről, a tüzérség löveganyagának egységesítéséről és korszerűsítéséről, elrendelte a rohamlövegek és az új, korszerű Tas harckocsik gyártását, valamint azt, hogy a magyar légierőt a Messerschmitt-programból kikerülő Messerschmitt Bf 109 vadász- és Messerschmitt 210 többfeladatoú repülőgépekkel kell felszerelni. E terv szorgalmazta a Honvédség gépjármű-állományának növelését is.
Az egyetlen – jobbára ezen fenti rendelkezéseknek megfelelően létrehozni szándékozott – önálló seregtest a Szent László hadosztály volt. E seregtestet egy olyan elithadosztállyá kívánta kialakítani, mely kötelékében a gyalogos csapattesteken kívül ejtőernyős-, páncélvadász- és repülőalakulatok is jelen vannak. Magját a Honvédség két legjobban képzett alakulata, az ejtőernyős-ezred és a várpalotai gyalogsági kiképző tábor 201. önálló tanzászlóalja alkotta volna. Tervezett hadrendjébe három lövészezred (egyenként kettő-kettő zászlóaljjal), kettő tábori tüzérosztály (egyenként hat-hat üteggel), egy közepes aknavető-tüzérosztály, egy-egy rohamtüzér-, felderítő- és páncélvadászosztály, egy légvédelmi gépágyús üteg, egy-egy utász- és híradó-zászlóalj, valamint a megszűnt 6. tábori póthadosztály vonatalakulataiból képezett hadosztályvonat tartozott volna. A seregtest megalakulása végül jócskán elhúzódott, hadrendje pedig sohasem vált teljessé. Három lövészezrede közül az egyik gránátos-ezred (a későbbiekben ejtőernyős-ezred) ejtőernyős, illetve csendőr-zászlóaljakból, a másik gránátos-ezred a testőrzászlóaljból, valamint az 5. tartalékhadosztály feltöltésére szánt és az 5. honvédkerület-parancsnokság által biztosított állományból, a repülőlövész-ezred pedig a légierő gépek nélkül maradt hajózó és földi személyzetéből szerveződött. A hagyományos tüzérséget végül három (1., 9. és a 76.) tábori és egy (VIII.) német 18 M 15 cm-es közepes tarackokkal ellátott gépvontatású tüzérosztály, a rohamtüzérséget pedig két ütegével a 20. rohamtüzérosztály képviselte, amely utóbbi csak az 1944. december 24-i bevetések előtt kapta meg Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosait. A seregtestet az 1944–1945. évi magyarországi hadműveletek során gyakran vetették be részeire bontva, legnevezetesebb és legsikeresebb védelmi harcát – első ízben szinte teljes állományával – 1944. december 22. és 1945. január 9. között a garam–ipolyi harcok során vívta.
A teljesség igénye nélkül felsorolt hadrendi alakulatokon kívül még számos alkalmi harccsoport és parancsnokairól elnevezett kisebb harci egység szerveződött 1944 októbere és 1945 márciusa között a magyar Honvédség kötelékében. Ilyenek voltak a 23. és a 14. gyalogezredek maradványaiból létesített “Balaton zászlóalj”, a “Holczer”, illetve a “Brokes csoport”, valamint a nagyobb harcértékű “Kesseő harccsoport”, a “Solt”, a “Dráva”, a “Mura”, vagy a “Bakony ezred”. A Martsa Sándor ezredes irányította utóbb említett “Bakony karhatalmi és riadóezred”, röviden “Bakony ezred” szervezése 1944. december 21-én fejeződött be. Négy zászlóalja egyenként három lövész- és egy vegyes összetételű nehézfegyver-századból állott. A zászlóaljak állománya átlagosan 22 tiszt, 600 főnyi legénység volt, fegyverzetükbe 18 golyószóró, nyolc géppuska, 50 német öntöltő puska, nyolc aknavető, hat német MG 42 géppuska, 5-10 géppisztoly, 40-50 páncélököl és ugyanannyi páncélrém (köznyelven Ofenrohr vagy kályhacső) tartozott. Ez utóbbi fegyver a páncélökölhöz hasonló elven működő, többször használható, egylövetű német kézi páncéltörő rakétavető volt; 8,8 cm-es átmérőjű lövedékét 1,6 méter hosszú vetőcsőből legfeljebb 200 méterig lőtte ki, s kezeléséhez egy-egy irányzó és lőszeres szükségeltetett. A Margit-állás védelmében részt vett “Bakony ezred” csapattesteit a német vezetés igen gyakran rendelte alá 2. páncéloshadserege egyes seregtesteinek, összefogásuk ezredkötelékben csak 1945. január 24-én történt meg. Meg kell még említenünk a különböző karhatalmi alakulatokat is, például a főváros védelmében elvérzett “Budapest őrzászlóaljat”, illetve a “Komáromi”, a “Szegedi”, a “Kaposvári”, vagy a “Szombathelyi karhatalmi zászlóaljat”. Az utóbbi alakulat egy repülő csapattest földi személyzete által megalakított századból és egy különféle ellátó szervek és javítóműhelyek állományából rögtönzött vegyes századból állt, amelyeket puskákkal és az amerikai Liberátor bombázó-repülőgépekből kiszerelt géppuskákkal láttak el.
A Magyar Királyi Honvédség magyar gyártású fegyverei közül a Turán harckocsik, a Zrínyi rohamlöveg, a “Lidérc”, vagy “Szálasi-röppentyű” néven ismert kétcsövű páncéltörő rakétavető, a 12 cm-es közepes aknavető s a Király géppisztoly legelőször 1943-ban, illetve 1944-ben jelent meg a csapatoknál, illetve került ki a hadműveleti területre.
A magyar hadvezetésnek a páncélos fegyvernem nagyarányú, erőltetett mennyiségi fejlesztésével kapcsolatos elképzeléseivel nem állt arányban a rendelkezésre álló harckocsik minősége. 1943 januárjában, amikor a magyar harckocsi-csapattestek gerincének tekintett Turán–75 nehézharckocsik sorozatgyártása megindult, a Haditechnikai Intézet szakemberei megállapították, hogy ezek a páncélosok – a Turán–40 közepes harckocsikhoz hasonlóan – 1944 nyarára sem védettség, sem a támadófegyverzet tekintetében nem felelnek meg a követelményeknek. A 2. páncéloshadosztály 1944. áprilisi–májusi galíciai hadműveletei során szerzett tapasztalatok ezt teljes mértékben igazolták.
A 18,2 tonna súlyú, 260 lóerős motorral és 13–50 mm-es páncélzattal rendelkező, 47 km/ó sebességű Turán–40 közepes harckocsikat ugyan könnyen lehetett vezetni, de ezen lég-, elektromos- és olajvezetékekkel sűrűn behálózott, meredek falú páncéljárművek túl bonyolultnak, könnyen és gyakran meghibásodónak, s nehezen javíthatónak bizonyultak. Fegyverzetük kettő 8 mm-es géppuskából és egy 4 cm-es harckocsiágyúból állt. Eredményes alkalmazására csak ott nyílott lehetőség, ahol különlegesen kiképzett szerelőosztagok is rendelkezésre álltak. Kemény György, a 3. harckocsiezred hadnagya az alábbiakban 245jellemezte e harckocsikat: “Motor hibák miatt egymásután estek ki a harckocsik. Nem bírták a sarat, a homokot, és ha két napig nem voltak karban tartva, akkor a motor már felmondta a szolgálatot. A páncélzata gyenge és sok volt benne a foszfor. Ezért is égtek olyan gyönyörűen a kilőtt Turánok.” A Turán–75 nehézharckocsikat a közepes típusú Turánokból fejlesztették ki. Mivel gyártásuk mielőbbi megkezdése érdekében a harckocsitest és a toronykoszorú méreteit nem akarták megváltoztatni, csak egy rövid csövű, 7,5 cm-es harckocsiágyú beépítésére kerülhetett sor. Magyarországi viszonylatban ezért számított nehézharckocsinak. A nagyobb torony és a súlyosabb fegyverzet a harckocsi tömegének egy tonnás növekedését eredményezte, melynek következményeképpen csökkent a fajlagos teljesítmény.
A lapos, kis célfelületet mutató és hatásos fegyverzetű Zrínyi rohamtarack a magyar rohamtüzérség legfőbb fegyverének számított. Alváza, futóműve, meghajtása és erőátviteli szerkezete megegyezett a magyar Turán–40 közepes harckocsiéval. Forgótornya nem volt, s a vezető melletti homlokgéppuska helyére egy 10,5 cm űrméretű, 1940 mintájú tarackot építettek be. A kipróbálások során a lövegek hatékonyságát megfelelőnek ítélték, bár tűzgyorsaságuk az osztott lőszer miatt elmaradt a harckocsikétól. Fordulékonyságban s stabilitásban azonban felülmúlták azokat. Mellső páncéllemezei 75 mm vastagságúak voltak. Prototípusa 1942 decemberében készült el a Weiss Manfréd gyárban. 1944 szeptemberéig hozzávetőlegesen 66 darab Zrínyi rohamtarack készült el.
A visszaemlékezések szerint “Szálasi-röppentyűnek” nevezett kétcsövű páncéltörő rakétavető páncélromboló erejét tekintve igen hatásos volt. Leghatékonyabban 150-200 méteres távolságon működött, ugyanis a viszonylag kis kezdősebességű lövedék csak ezen belül pásztázta egy harckocsi magasságát. A Haditechnikai Intézet mérnökei által az 1944 nyarán kifejlesztett és a Budapest környéki harcokban még ugyanazon év novemberében s decemberében alkalmazott fegyver egyszerűen kezelhető s olcsón előállítható páncéltörő eszköz volt. A konstruktőrök egy, kumulatív fejjel ellátott rakétát kilövő vetőt terveztek, ennélfogva a páncéltörő ágyúk költséges, ötvözött acélból készült csöveit egy kályhaszerű, sima csővel helyettesítették. A vető alapját két 700 mm hosszú, 100 mm átmérőjű és 5 mm falvastagságú, egymástól 350-400 mm távolságra elhelyezett, párhuzamosított vetőcső képezte. A két cső egy kereszttalpra szerelt forgótányéron helyezkedett el. A forgótányér lehetővé tette, hogy a vetőt – az egész szerkezet elmozdítása nélkül – oldalirányba is lehessen mozgatni. Egy visszaemlékezés szerint a maximális csőemelkedés 40ş volt, amellyel “1000 méteren felüli távolságra lehetett lőni.” Mivel a többi rakétavetőhöz hasonlóan az elsütéskor keletkező lángok miatt e fegyver mögött sem lehetett tartózkodni, az irányzókezelő, valamint az irányzó- és elsütő berendezés a vető bal oldalán, 800 mm-re a bal oldali csőtől kapott helyet. A lövész védelmére a csövek és az irányzó- és elsütő berendezés közé egy fémből készült, vékony lángvédő lemezt szereltek. Az egyszerű irányzó berendezés egy Schwarzlose géppuska irányzéka, a röppentyű maga pedig egy 1100-1200 mm hosszú, 27 kg tömegű rakétalövedék volt. A lövedék alakja miatt a buzogány elnevezést kapta. Fejrészében helyezkedett el a romboló-, páncéltörő változata esetében pedig a kettős robbanótöltet. Robbanáskor a lökéshullám által összepréselt vas- és cintölcsér (töltetpalást) megolvadt anyagából keletkezett folyadéksugár nagy sebességgel repült előre, átégetve az útjába kerülő páncélt. Miután e rakétavetőt nem páncélozott célok ellen is használták, feltehetően repeszgránáttal is ellátták. A vető töltéséhez és élesítéséhez négy főre volt szükség, kerekes taligán vontatták, mely leginkább egy ekére emlékeztetett.
A röppentyűk első bevetésére 1944. november végén, Ráckevénél, a soroksári Duna-ágban fekvő Angyali-szigetre beszivárgó szovjet gyalogság ellen került sor. A Szent László hadosztály kötelékébe vont, javarészt leharcolt tüzéralakulatok legénységéből álló röppentyűs csapattest e bevetése nem hozta meg a várt eredményt, mivel a lövedékek a nagy lőtávolság miatt pontatlanok voltak, s az iszapos talajba való becsapódás nem hozta működésbe a gyújtószerkezetüket. A röppentyűs alakulat 1944 karácsonyáig a Csepel-szigeti harcok során súlypontfegyverként még több összecsapásban is részt vett. E kétcsövű páncéltörő rakétavető “Lidércnek” nevezett változatával 1945. január elején felszerelték a 16. rohamtüzérosztály egyik páncéltörő ágyús szakaszát, amely 1944. december 9-én a főváros határában, a Pécel felé vezető út mentén vette fel a harcot az ellenséges páncélosokkal. A vetők tüzelőállásából látható kilenc T–34 harckocsi közül négy felrobbant, kettő találatot kapott, egy megsérült, kettő sorsát pedig nem tudták megállapítani. Kettő vetőt egy ízben alkalmaztak Krupp félraj-gépkocsi platójára felszerelten is.
A 39, majd a 39/A, végül a 43 M Király géppisztoly félmerev reteszelésű, súlyzáras kézifegyver volt, amely 9×25 mm-es Mauser pisztolylőszert tüzelt. Tűzgyorsasága 650-700 lövés/perc, tárkapacitása 40 lőszer, hatásos lőtávolsága pedig 600 méter volt. Elsősorban rohamrajok, ejtőernyős csapatok, páncéljárművek és repülőgépek személyzetének, valamint olyan raj- és szakaszparancsnoki állománynak szánták, akiknek könnyebb, sorozatlövő fegyverre volt szükségük. Alkalmas volt egyes- és sorozatlövés leadására, szerkezetileg egyszerű volt, összesen 93 alkatrészből állt. A Haditechnikai Intézet 1939. január 25-i bemutatójának próbalövészetén a német 38 M 9 mm-es géppisztoly ugyan néhány tekintetben jobbnak bizonyult nála, de a lövedék nagyobb kezdősebessége és kapacitása, valamint a fegyver kisebb tömege és az igénytelensége miatt a magyar hadvezetés mellette szavazott. Az 39/A M típus az alsó faágyban, a tusában, a tusarögzítőben, az összekötőrészben és a szíjkengyelben tért el az eredeti 39 M típustól. A még inkább korszerűsített, kisebb tömegű, s rövidebb 43 M típusánál a tusát behajtható válltámasszal helyettesítették, jobb fogása érdekében az alsó ágyhoz pisztolymarkolatot csatlakoztattak, s többek között megváltoztatták a tárat, a társzekrényt, a sátorvasat, a faágyat, a billentyűt s a tokot.
A Király Pál által szerkesztett géppisztolyok szokásostól eltérő konstrukciója összességében jó elgondolásnak bizonyult, egyedüli hátrányát az jelentette, hogy – hasonlóan a háború előtt tervezett fegyverekhez – tömeggyártásra, túlságosan jó minőségű alapanyagai miatt, nem volt alkalmas. 1939-től 1944-ig több ezer darabot gyártottak 246belőlük, de mennyiségük sohasem volt elegendő. Az 1940. április 1-ji kell-álladék (előírt szükséges mennyiség) még 1020, az 1943. évi I. hadrend 11 ezer, az 1943–1944. évi M hadrend 62 ezer, a Szabolcs hadrend pedig 100 ezer darabbal számolt. A csapatok – főleg a keleti hadszíntér 1942–1943. évi hadműveleteiben részt vett 2. hadsereg alakulatai – helyette, illetve hiányában, valamint lőszerutánpótlása nehézségei miatt főleg a Honvédségnél szintén rendszerben levő német 9 mm-es MP 40, vagy a zsákmányolt szovjet 7,62 mm-es PPS géppisztolyokat használták. Különböző változataiból a Honvédség alakulatain kívül a csendőrség és a rendőrség is kapott, valamint több ezer darabot juttattak a Nyilaskeresztes Párt fegyveres pártszolgálatnak. Konstruktőre 1944-ben elhagyta Magyarországot és többé nem tért vissza. Dominikába nemcsak géppisztolyának gyártási dokumentációit vitte magával, hanem – képletesen szólva – a magyar fegyvergyártás nemzetközi elismertségét is.
)
247Szovjet SZU–152 önjáró löveg (HTM, 44250, PK/OKW).
)
Szovjet 152 mm-es tarack a kurszki csatában (HTM, 9239).
)
A szovjet lövészgyalogságot legtöbbször 45 mm-es páncéltörő ágyúk támogatták repeszgránáttal (HTM, 54345).
)
Szovjet nehéztüzérség Budapest határában 1944 végén (HTM, 24818).
)
Az amerikai gyártmányú páncélozott szállítójárműre szerelt 12,7 mm-es négycsövű légvédelmi géppuskák alkották a szovjet gépesített csapatok légvédelmének gerincét. A felvétel Magyarországon készült 1945 márciusában (HTM, 37125).
)
248Hadianyag-termelés egy német gépgyárban 1943 szeptemberében (HTM, 42289, Scherl Bildedienst).
)
A német gyalogság a világháború második felében is a Wehrmacht legnagyobb fegyvernemét alkotta (HTM, 39460, Weltbild).
)
Az aknavetők okozták a keleti hadszíntér harcoló felei élőerő-veszteségének jelentős részét (HTM, 39631, HH).
)
249A német Panzerfaust (páncélököl) kézi páncéltörő eszköz csak jelentősen enyhítette a német gyalogság nehézségeit (főleg helységharcban), de a hatékony páncélelhárítást nem oldotta meg (HTM, 5251).
)
A német MP 44 (később Sturmgewehr) gépkarabély forradalmasította a gyalogsági kézifegyverek tervezését, és közvetlen előképe volt a második világháború után tömegesen gyártott szovjet AK–47 gépkarabélynak.
)
A német utászok nem csak építettek, de teljes értékű rohamcsapatok is voltak egyben (HTM, 39322, RDV).
)
A német páncéloscsapatokat az egyre súlyosbodó üzemanyag-hiány miatt kisebb távolságokra is legtöbbször vasúton szállították (HTM, 52853).
)
A német páncélgránátosok lövészpáncélosai jelentősen megnövelték harcászati lehetőségeiket, és ezt ki is használták az állandósuló ellenlökések alkalmával (HTM, 91920).
)
A német NSU által gyártott lánctalpas motorkerékpár hasznos jármű volt a keleti hadszíntéren, főként a sáros tavaszi és őszi időszakokban (HTM, 58515).
)
250Német 10,5 cm-es Wespe önjáró tarack (HTM, 52848, OKW-Foto).
)
Német önjáró páncélozott rakéta-sorozatvető (Panzerwerfer) (HTM, 4370).
)
A Wehrmacht és a Waffen-SS a második világháború utolsó pillanatáig alkalmazott orosz és más önkénteseket kisegítő szolgálatra, biztosító feladatokra, sőt arcvonalbeli bevetésekre is (HTM, 41782).
)
Álcázott magyar Ju 87 zuhanóbombázó-repülőgép Hajdúszoboszlón 1943-ban (HTM, 64305, Banai Sándor).
)
Magyar Bf 109 vadászrepülőgép szerelése Harkovban 1943 nyarán (HTM, 73728).
)
Székely huszárok a Keleti-Kárpátokban 1943 nyarán (HTM, 83248/alb, Kayser Vilmos alez.).
)
Magyar 43 M 15 cm-es sorozatvető (HTM, 85229).
