A Vörös Hadsereg
A Vörös Hadsereg
A szovjet hadiipar 1943 és 1945 között tovább fokozta termelését. A csapatok 1943-ban egyebek mellett 3 millió 850 ezer puskát és karabélyt, 2 millió 60 ezer géppisztolyt, 125 ezer 600 tüzérségi löveget és aknavetőt, 23 ezer 400 páncéltörő ágyút, 3300 rakéta-sorozatvetőt, 27 ezer 300 harckocsit és önjáró löveget, valamint 38 ezer 200 repülőgépet kaptak. 1944-ben az ipari termelés és az angolszász kölcsönbérleti szállítások jóvoltából 2 millió 60 ezer puskát és karabélyt, 1 millió 780 ezer géppisztolyt, 43 ezer 300 tüzérségi löveget és aknavetőt, 6400 páncéltörő ágyút, 2600 rakéta-sorozatvetőt, 34 ezer 700 páncélost és 43 ezer 100 repülőgépet szállítottak ki a harcoló alakulatokhoz. A szovjet hadiipar ennélfogva nemcsak pótolni tudta az elszenvedett veszteségeket, de a Vörös Hadsereg fegyverzetének mennyiségét, és részben minőségét a világháború végéig folyamatosan növelte is.
A szovjet szárazföldi csapatok gerincét a világháború második felében is a lövészhadtestek alkották. E lövészhadtestek általában két-három lövész- vagy hagyományos gyalogságként alkalmazott légideszant-hadosztályból, és egyéb megerősítő (páncéltörő tüzér-, műszaki stb.) alegységekből álltak. A megerősítő tüzérség 1943 júniusától egy hadtest-tüzérezredből, 1944 áprilisától pedig egy hadtest-közvetlen tüzérdandárból állt. Az előbbit 16 darab 122 m-es löveggel, az utóbbit pedig két tüzérezredben (öt-öt ütegben) egyenként 20 darab 100 mm-es ágyúval és 20 darab 152 mm-es tarackkal szerelték fel.
A lövészhadosztályok zöme az európai háború végéig még nem az 1944. december 18-i új előírások által megszabott szervezet keretében harcolt, hanem egy korábbi állománytábla alapján, amelyet 1943. július 15-én rendeltek el. Ez alapján a 9380 fős szovjet lövészhadosztály hadosztálytörzsből, híradószázadból, felderítőszázadból, egyenként 2398 fős három lövészezredből, egy három tüzérosztályból álló tüzérezredből, egy három üteggel és egy páncéltörőpuskás-századdal rendelkező páncéltörő tüzérosztályból, valamint egy géppuskás-zászlóaljból, egy műszaki zászlóaljból, egy kiképző-zászlóaljból és hadosztály-hadtápszolgálatból (vegyivédelmi, gépkocsizó szállító-, egészségügyi, pék- és állat-egészségügyi alegységekből) állt. Fegyverzetét 6274 puska és karabély, 1084 géppisztoly, 494 golyószóró, 111 géppuska, 56 darab 50 mm-es aknavető, 83 darab 82 mm-es és 21 darab 120 mm-es aknavető, 212 darab 14,5 mm-es páncéltörő puska, 48 darab 45 mm-es páncéltörő ágyú, 32 darab 76 mm-es löveg, 12 darab 122 mm-es tarack, 124 gépjármű és 15 vontató alkotta. Ezen harceszközök közül az 50 mm-es aknavetőket 1944-ben törölték állományából.
A lövészhadosztályok gyakorlatilag sem légvédelmi géppuskákkal, sem pedig légvédelmi gépágyúkkal vagy lövegekkel nem rendelkeztek. Emiatt meglehetősen ki voltak szolgáltatva a német csatarepülőgépek támadásainak. A jelentős veszteségek következtében még 1944-ben és 1945-ben sem volt ritka, hogy egy lövészhadosztály alig 2000 harcképes katonával rendelkezett.
A lövészezred egy-egy lovas- és gyalogos felderítőszakasszal, híradószázaddal, három lövészzászlóaljjal, egy géppisztolyos századdal, egy 45 mm-es ágyús üteggel (hat csővel), egy 76 mm-es ágyús üteggel (hat csővel) és egy 120 mm-es aknavető-üteggel (hét csővel) rendelkezett. A lövészzászlóaljakat három lövészszázad, egy géppuskás-század, egy 82 mm-es aknavető-század és egy 45 mm-es ágyús szakasz alkotta. A gárda-lövészezredeknek két géppisztolyos százada s nyolc 120 mm-es aknavetője volt. A gárda-lövészszázadok egy helyett két géppuskával rendelkeztek, a gárda-géppuskásszázadnak pedig kilenc helyett 12 géppuskája volt. A gárda-lövészzászlóaljak egy további 45 mm-es lövegekkel rendelkező páncéltörő szakaszt is kaptak.
A légideszant-csapatok zömét a szovjetek a világháború második szakaszában is gyalogságként vetették be. A gárda-légideszant-hadosztályok a gárda-lövészhadosztályok hadrendjével és állománytáblájával rendelkeztek. 1943 áprilisában és májusában a SZTAVKA újból megpróbálta újjászervezni a levegőben szállított csapatokat, és 20 új légideszant-dandárt állítottak fel. Ebből 17-et szeptemberben azonban ismét újabb hat (11–16.) gárda-légideszant-hadosztály szervezésekor használtak fel. A megmaradt dandárok egyenként 3553 főt számláltak, és törzsből, híradószázadból, kerékpáros-felderítőszázadból, négy ejtőernyős-zászlóaljból, egy nyolc 45 mm-es löveggel és páncéltörő puskával ellátott páncéltörő tüzérosztályból, egy légvédelmi géppuskás-századból és egy műszaki századból álltak. Az ejtőernyős-zászlóaljakat egyenként három lövészszázad, egy géppuskás-század, egy aknavetőszázad és egy páncéltörőpuskás-század alkotta. 1944 augusztusában a SZTAVKA hozzákezdett a 37. gárda-, 38. gárda- és 39. gárda-légideszant-hadtestből álló önálló Légideszant Hadsereg szervezéséhez. A kilenc hadosztályból álló hadsereget azonban 1944 decemberében átnevezték 9. gárdahadseregnek, és Magyarországon 1945 tavaszán hagyományos, összfegyvernemi hadseregként vetették be.
222A szovjetek a megfelelő erőösszpontosítás céljából bizonyos arcvonalszakaszokat úgynevezett megerődített körletekkel védtek, és a lövészcsapatokat máshol vetették be. A megerődített körletek ezred vagy dandár erejű, manőverekre képtelen, helyhez kötött, amolyan erőd-egységek voltak, és legtöbbször három géppuskás-tüzérzászlóaljból álltak. Egy-egy ilyen zászlóaljat golyószórókkal, géppuskákkal, páncéltörő puskákkal, 50 és 82 mm-es aknavetőkkel, 45 mm-es páncéltörő ágyúkkal és 76 mm-es tüzérségi lövegekkel szereltek fel.
A szovjet gépesített-hadtest az 1944-ben érvénybe lépett szervezési előírások szerint három gépesített-dandárral, hadrendjükben egyenként három gépkocsizó lövészzászlóaljjal és egy harckocsiezred 39 páncélosával, egy három zászlóaljból álló, s összesen 65 harckocsival felszerelt harckocsidandárral, három önjáró tüzérezreddel, egy aknavető-ezreddel, egy légvédelmi tüzérezreddel, egy sorozatvető-osztállyal, egy motorkerékpáros-zászlóaljjal, egy utászzászlóaljjal, egy híradózászlóaljjal és egyéb kiszolgáló alegységekkel rendelkezett. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:
1943. január
|
1944. január
|
1945. május
| |
|---|---|---|---|
Személyi állomány:
|
15 ezer 18 fő
|
16 ezer 370 fő
|
16 ezer 438 fő
|
Könnyűharckocsi:
|
42
|
21
|
–
|
Közepes harckocsi:
|
162
|
176
|
183
|
SZU–76 önjáró löveg:
|
17
|
21
|
21
|
SZU–85 önjáró löveg:
|
–
|
16
|
21
|
SZU/ISZU–152 önjáró löveg:
|
8
|
12
|
21
|
76 mm-es tüzérségi löveg:
|
36
|
36
|
36
|
45 és 57 mm-es páncéltörő ágyú:
|
36
|
44
|
44
|
37 mm-es légvédelmi gépágyú:
|
26
|
18
|
16
|
82 és 120 mm-es aknavető:
|
148
|
154
|
154
|
BM–13 sorozatvető:
|
8
|
8
|
8
|
A Vörös Hadsereg állományában csupán elvétve fordultak elő alaprendeltetésük okán a lövészeket szállító páncélozott szállító járművek, német viszonylatban lövészpáncélosok, amelyekről gyengébb ellenséges védelem esetén leszállás nélkül is lehetett harcolni. A szovjetek a második világháborúban ilyen harcjárművet nem gyártottak. Az angolszászoktól kapott mintegy 3808 M2 és M3 típusú járművek különböző változatait főleg mozgó vezetési pontokként, önjáró páncéltörő eszközként és önjáró légvédelmi eszközként alkalmazták a harckocsizó és gépesített csapataiknál. A harckocsizó és gépesített alakulatok gyalogságát emiatt a világháború végéig zömében tehergépkocsikkal szállították, melyeket főleg az Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak. Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a gyalogság deszantként kapaszkodott fel a páncélosokra. A harckocsikat ez viszont akadályozta a tűzharcban, mert lövészekkel megrakva nem tudták elfordítani lövegtornyaikat. A páncélosokra zúduló elhárító tűz ráadásul a szovjet gyalogság soraiban is nagy veszteségeket okozott.
A szovjet harckocsihadtest 1944-ben három harckocsidandárral rendelkezett, harcjármű-állományában egyenként 65 harckocsival. Gépesített-dandár helyett lövészerőit harckocsik nélkül egy gépkocsizó lövészdandár jelentette. Állományába továbbá egy könnyű tüzérezred és három önjáró tüzérezred is beletartozott. Egyéb vonatkozásban szervezete megegyezett a gépesített-hadtestével. Főbb létszám- és fegyverzeti adatai a következők voltak:
2231943. január
|
1944. január
|
1945. május
| |
|---|---|---|---|
Személyi állomány:
|
7853 fő
|
12 ezer 10 fő
|
11 ezer 788 fő
|
Könnyűharckocsi:
|
70
|
–
|
–
|
Közepes harckocsi:
|
98
|
208
|
207
|
SZU–76 önjáró löveg:
|
–
|
21
|
21
|
SZU–85 önjáró löveg:
|
–
|
16
|
21
|
ISZU–152 önjáró löveg:
|
–
|
12
|
21
|
76 mm-es tüzérségi löveg:
|
24
|
12
|
36
|
45 és 57 mm-es páncéltörő ágyú:
|
12
|
28
|
28
|
37 mm-es légvédelmi gépágyú:
|
2
|
18
|
16
|
82 és 120 mm-es aknavető:
|
52
|
94
|
94
|
BM–13 sorozatvető:
|
8
|
8
|
8
|
A keleti hadszíntérrel foglalkozó szakirodalomban elterjedt az a nézet, hogy egy szovjet gépesített- vagy harckocsihadtest leginkább egy német páncéloshadosztálynak feleltethető meg. Ez a megközelítés azonban a teljesen feltöltött német páncéloshadosztályokat veszi alapul, amelyekből 1943 és 1945 között a keleti hadszíntéren elenyészően kevés volt. A jellemzően 60-70, vagy sokszor ennél is kevesebb bevethető páncélossal rendelkező német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályoknál egy 50 százalékosan feltöltött, tehát mintegy 135 harckocsit és önjáró löveget számláló szovjet gépesített- vagy harckocsihadtest is csaknem kétszer erősebb volt.
A szovjetek 1943 és 1945 között is jelentős számban alkalmaztak lovas-magasabbegységeket. A Vörös Hadsereg még 1945-ben is 26 lovashadosztállyal rendelkezett. A hadosztályok teljes létszáma mindössze körülbelül 6000 fő volt. A hadosztálytörzsből, egy híradószázadból, egy felderítő-századból, három lovasezredből, egy két századból álló és összesen 21 harckocsit számláló harckocsiezredből, egy nyolc 76 mm-es löveggel és 18 darab 120 mm-es aknavetővel ellátott tüzér-aknavető ezredből, egy 18 légvédelmi nehézpuskás légvédelmi géppuskás-ütegből, egy műszaki (utász-) századból, valamint ellátó alegységekből szervezték meg ezeket.
A feltöltött lovasezredek 1138 katonából álltak. A szervezés sok szempontból megegyezett a lövészalegységekével, de a lovasság több géppisztolyt kapott. A négy lovasszázad egy-egy szakaszát kizárólag az utóbb említett egyéni sorozatlövő lövészfegyverekkel szerelték fel. A csapatok megtartották jellegzetes lovassági szablyájukat is. Az ezred aknavető-századának három szakaszában összesen 12 darab 82 mm-es aknavetőt rendszeresítettek. Az ezred-közvetlen üteg négy 76 mm-es gyalogsági löveget kapott. A lovasezrednek ezenkívül volt egy négy 45 mm-es páncéltörő ágyút számláló páncéltörő ágyús ütege és több kisebb harcbiztosító és hadtáp-alegysége is.
A lovashadosztályokat a legtöbbször lovashadtestekben vetették be. Ezek három lovashadosztályból, egy hadtest-közvetlen aknavető-osztályból, egy páncéltörő tüzérezredből, egy légvédelmi tüzérezredből, egy gárda-aknavető- (rakéta-sorozatvető-) ezredből, egy általában 21 SZU-76 könnyű rohamlöveggel ellátott önjáró tüzérezredből, valamint egyéb ellátó és harcbiztosító alegységből álltak. A lovashadtestek teljes létszáma mintegy 21 ezer fő volt. A világháború utolsó két évében a lovashadtesteket általában már csak gépesített- vagy harckocsihadtestekkel együtt, úgynevezett lovas-gépesített vagy lovas-harckocsicsoportokban vetették be. Ennélfogva már hadműveleti feladatok végrehajtására is alkalmasak voltak.
A szovjetek összfegyvernemi hadseregeket két-három lövészhadtestből és további megerősítő alakulatokból szerveztek. Ezek alárendeltségébe rendszerint egy-két gépesített- vagy harckocsihadtestet is utaltak, amelyek a hadsereg-gyorscsoport feladatait hajtották végre. Az összfegyvernemi hadseregek 1944 májusától általában kaptak egy hadsereg-közvetlen ágyús tüzérdandárt, melynek fegyverzete két osztály egyenként 12 darab 152 mm-es ágyútarackjából, és egy osztály 12 darab 122 mm-es 224ágyújából állt. Ezenkívül a kapott feladatnak megfelelően a hadseregek alárendeltségébe önálló harckocsi-, rakéta-sorozatvető-, páncéltörő-, légvédelmi- és önjáró tüzéralakulatokat is utalhattak. A fő csapásirányban tevékenykedő összfegyvernemi hadseregeket általában önálló tüzér-, önjáró tüzér- és/vagy harckocsi-alegységekkel, valamint műszaki csapatokkal is jelentősen megerősítették. Ezen hadseregeket sokszor elnevezésükben is megkülönböztették, és csapásmérő hadseregekként tartották nyilván. A harcokban kiválóan helytállt összfegyvernemi hadseregek is megkaphatták a “gárda” megkülönböztető elnevezést.
A szovjet harcászat és hadműveleti tevékenység az úgynevezett mély hadművelet elméletén alapult, amelyet a megszerzett harci tapasztalatok felhasználásával tovább tökéletesítettek. A bevett harceljárás szerint, ha a harckocsikkal és önjáró lövegekkel, valamint tüzérséggel támogatott lövészgyalogság áttörte az ellenség harcászati mélységét, harcba vetették a harckocsizó és gépesített (néha a lovas-) erőket. Az ellenség védelmének hadműveleti mélységében a harckocsihadseregek, illetve a gyorsan mozgó hadtestek úgynevezett előrevetett osztagokat különítettek ki állományukból. Ezek 20-50 km mélységben üldözték a visszavonuló ellenséges csapatokat, megkerülték az erősebb ellenállási csomópontokat, fontos objektumokat (hidakat, átkelőket, vasútállomásokat, útkereszteződéseket vagy településeket) vettek birtokba, és megtartották azokat a főerők beérkezéséig. Ezek az előrevetett 800-1200 fős osztagok hadtestek esetében legtöbbször dandár erejűek voltak, harckocsihadseregeknél pedig egy önálló harckocsidandárt vagy az egyik hadtestet jelölték ki erre a feladatra.
Amennyiben a gyalogság nem tudta teljesen áttörni az ellenség vonalait, a harckocsi- és gépesített-hadtesteket az áttörés befejezésére vetették be, de ekkor a páncélos-veszteségek jelentősen megnövekedtek. A támadás üteme is lecsökkent emiatt. Az 1944. október 29. és 1945. február 13. között megvívott budapesti csatában a szovjet csapatok támadási üteme 10-15-ször(!) volt alacsonyabb, mint a világháború ezen időszakában megvívott egyéb hadműveletek során. Ez mindössze napi 1500 méternyi előrenyomulást jelentett. A szovjet gyalogsági és harckocsi-támadások zömét besulykolt módon hajtották végre, ahol szinte minden lépést előre meghatároztak. Az alárendelt parancsnokok olyan térképeket kaptak, amelyeken színes vonalak jelölték a támadás irányát és az elérendő célokat. Ez a vezetési felfogás szinte semmi teret sem engedett az egyéni kezdeményezéseknek, kivételt csak az előrevetett osztagok tevékenysége jelentett. A támadást szigorúan betartott sávokban hajtották végre, amely az első világháború viszonyaira emlékeztetett.
A lövészcsapatokat támogató önálló harckocsiezredeket 1943 januárjától egyenként három közepes-, egy könnyűharckocsi- és egy 94 fős géppisztolyos-századból, valamint egy páncéltörőpuskás-szakaszból szervezték. Harcjármű-állományukat 32 T–34 és hét T–70 harckocsi, illetve három páncélgépkocsi alkotta. 1943 nyarától a gyalogságot támogató harckocsik harcrendjét ismét lépcsőkre osztották. Az első lépcsőben T–34 közepes, míg a másodikban T–60 vagy T–70 könnyűharckocsik támadtak. Sok esetben a németektől átvett új harcjármű-fajtával, a német rohamlövegek módjára alkalmazott önjáró lövegekkel is megerősítették ezeket. 1943 végétől a szovjet harckocsizó csapatok alap-harckocsija a T–34 lett. 1944 februárjában a könnyűharckocsikat törölték az önálló harckocsi-alakulatok hadrendjéből. Ezen év áprilisától számos harckocsiezredet négy, egyenként 10-10 T–34 közepes harckocsival felszerelt harckocsiszázaddal és egy géppisztolyos-századdal vetettek be, melyek teljes harcjármű-állományát egyenként 41 harckocsi és három páncélgépkocsi jelentette. A korszerűsített, 85 mm-es löveggel és háromfős kupolás toronnyal felszerelt T–34/85 közepes harckocsi első példányait 1944 februárjában és márciusában a 2., 6., 10. és 11. gárda-harckocsihadtest dandárjai kapták meg. E típusból a szovjet oldalon harcoló lengyel csapatok számára összesen 328, a csehszlovák erőknek mintegy 130, a jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg kötelékeinek pedig 60 darabot adtak át.
Az 1942 októberétől szervezett áttörő gárda-nehézharckocsiezredek egyenként 21 KV nehézharckocsiját 1944 februárjától fokozatosan felváltották az ISZ–1, majd a jóval nagyobb mennyiségben gyártott ISZ–2 nehézharckocsik. Az ISZ–1-et 1944 februárjában, az ISZ–2-t pedig 1944 áprilisában vetették be először. 1943 végén a 115 szovjet önálló harckocsiezredből például 34 volt nehézharckocsi-ezred. Elsősorban az ellenséges védelem harcászati mélységének áttörésére számos gépesített- és harckocsihadtest kapott hosszabb időre megerősítésül nehézharckocsi-ezredet. 1945 februárjában egy önálló harckocsidandárból három ezreddel, összesen 65 ISZ–2 nehézharckocsival, három SZU–76 önjáró löveggel, három páncélgépkocsival, 19 páncélozott szállító járművel és egy géppisztolyos-zászlóaljjal gárda-nehézharckocsidandárt szerveztek. Az önálló harckocsidandárokat és harckocsiezredeket a lövészcsapatok harcrendjében, a harckocsi-veszélyes irányokban helyezték el. Védelemben mozdulatlan “tűzfészekként” alkalmazták ezeket, ellenlökések esetén összevontan támogatták a támadó gyalogságot. Kivételt képezett az a hét önálló műszaki harckocsiezred, amelyből négyet lángszórós harckocsijaikkal együtt műszaki rohamdandárok kaptak, a másik három pedig SZTAVKA-tartalék lett. Ezek a harckocsiezredek egyenként 16, aknataposó felszereléssel ellátott T–34 harckocsit kaptak.
A Vörös Hadsereg 1943-ban 1300 nehéz-, 14 ezer 700 közepes és 6400 könnyűharckocsit veszített. 1944-ben 900 nehéz-, 13 ezer 800 közepes és 2200 könnyűharckocsi került veszteséglistára. 1945 első öt hónapjában pedig újabb 900 szovjet nehéz-, 7500 közepes és 300 könnyűharckocsi semmisült meg.
A szovjet gyalogság ugyancsak jelentős tűztámogatást kapott az önjáró tüzéralakulatoktól is. Az első 30 önjáró tüzérezredet 1943 decemberében kezdték szervezni, és 1943 márciusában váltak bevethetővé. Ezek legtöbbje négy, SZU–76-tal és két, SZU–122-vel felszerelt ütegből állt, ütegenként négy-négy önjáró löveggel. Néhány ezred viszont két üteg SZU–76-tal és három üteg SZU–122-vel rendelkezett. 1943 márciusában 16 újabb, ezúttal nehéz önjáró tüzérezredet is felállítottak, egyenként 12 SZU–152 önjáró löveggel. 1943 áprilisában egységesítették az ezredek szervezetét: a közepes önjáró tüzérezred négy ütegben 16 SZU–122-ből, egy könnyű önjáró tüzérezred pedig 225négy ütegben 20 SZU–76 önjáró lövegből állt. Az ezredparancsnokok minden esetben T–34 harckocsit vagy egy további SZU–76-ot kaptak. 1943 augusztusában megjelent a kiváló páncéltörő képességű SZU–85, amely az SZU–122-öt váltotta fel, majd szeptembertől az SZU–152-öt a legtöbb alakulatnál ISZ harckocsialvázra épített ISZU–152 önjáró lövegekkel cserélték fel, és megkezdődött az SZU–100 páncélos gyártása. 1943 decemberében a csapatok megkapták az első ISZU–122 önjáró lövegeket. A típusjelölésben jelzett szám milliméterben minden esetben az önjáró löveg főfegyverzetének űrméretére utalt. 1944 februárjától minden önjáró tüzérezredet egységesen 21 önjáró löveggel láttak el, és ugyanekkor kezdték meg az önjáró tüzérdandárok szervezését is. Hét könnyű önjáró tüzérdandárt állítottak fel, egyenként három, 21 löveges önjáró tüzérosztállyal, egy géppisztolyos-zászlóaljjal és egy légvédelmi géppuskás-századdal. A hétből hat dandár a harckocsihadseregek állományába került. 1945. január és március között a szovjetek felállítottak négy közepes önjáró tüzérdandárt is, egyenként három önjáró tüzérezreddel, egy felderítő századdal és egy légvédelmi géppuskás-századdal, állományukban 65-65 SZU–100 és három-három SZU–76 önjáró löveggel. Az év márciusában megalakult egy nehéz önjáró tüzérdandár is hasonló szervezettel, de 65 ISZU–152-vel és három SZU–76-tal.
A harcászati felderítést leginkább a motorkerékpáros-alakulatok hajtották végre. A motorkerékpáros-ezred 1943 márciusától három motorkerékpárokon szállított lövészszázadból, egy 45 és 76 mm-es lövegekkel rendelkező páncéltörő tüzérosztályból, egy kezdetben 17 T–70, majd tíz T–34 harckocsival ellátott harckocsiszázadból, egy műszaki századból és egy angolszász eredetű páncélozott szállító járművekkel felszerelt századból állt. A motorkerékpáros-zászlóaljakat 1943 októberétől két lövészszázadból, egy tíz T–34 közepes harckocsit számláló harckocsiszázadból és egy angolszász eredetű páncélozott szállító járművekkel felszerelt századból szervezték.
A szovjet páncélelhárító képesség a világháború kezdeti időszakában nem volt kielégítő. A németek először 1943 elején Harkovnál, majd nyáron a kurszki csatában tapasztalhatták meg, hogy a szovjet páncélelhárítás is új alapokra helyeződött. A szovjet csapatok páncélelhárító körleteket a védelem egész mélységében hoztak létre, a németek ezeket hívták Pakfrontnak. Ezen körletek általában nyolc 76 mm-es és négy 45 mm-es vagy 57 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50-70 darab páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóalj-szinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. A szovjet lövészhadosztály ezenkívül utolsó – harmadik – állásának előterében is berendezett egy-két páncélelhárító körletet. Bár 1943 nyarától a szovjet csapatoknál megjelentek az 57 mm-es páncéltörő ágyúk, a Panther, Tiger E, majd a Tiger B harckocsik ellen a későbbiekben is be kellett vonni a tábori tüzérség közvetlen irányzással tüzelő 122 és 152 mm-es lövegeit is.
A hadosztályok tüzérezredein, a hadtestek és hadseregek megerősítő tüzérezredein és dandárjain kívül a szovjetek számos tüzérhadosztályt is szerveztek. A tüzérhadosztályoknak 1942 decemberétől egyenként 72 darab 76 mm-es, 60 darab 122 mm-es lövege, 36 darab 152 mm-es ágyútarackja és 80 darab 120 mm-es aknavetője volt. Az áttörő tüzérhadosztályok 1943 áprilisától egyenként 72 darab 76 mm-es, 84 darab 122 mm-es löveget, 36 darab 152 mm-es tarackot, 32 darab 152 mm-es ágyútarackot, 24 darab 203 mm-es tarackot és 108 darab 120 mm-es aknavetőt kaptak, de 1944 októberében megváltoztatták fegyverzetüket. Ekkortól egyenként 48 darab 76 mm-es, 84 darab 122 mm-es löveget, 32 darab 152 mm-es ágyútarackot, 24 darab 203 mm-es tarackot, 108 darab 120 mm-es és 32 darab 160 mm-es aknavetőt, valamint 36 rakéta-sorozatvetőt vethettek be. 1943 végén a szovjet Vörös Hadsereg úgynevezett reaktív (rakéta-sorozatvető-) tüzérsége hét hadosztályból, bennük 20 dandárból, 13 önálló (M–30) dandárból, 96 (BM–13) ezredből és 30 osztályból, valamint további 19 (BM–8) ezredből és nyolc osztályból állt. Egy osztály általában két ütegben nyolc sorozatvetőből, egy ezred három osztályból, egy dandár három-öt osztályból, egy hadosztály öt dandárból szerveződött. Ezek a nagy tűzerőt képviselő harceszközök pontatlanságuk miatt leginkább csak területtűzre voltak igazán alkalmasak.
A szovjet páncéltörő tüzérség önálló alakulatait jellemzően osztályokba, ezredekbe és dandárokba szervezték, igen változó eszközállománnyal. 1943 elején a legtöbb (91) ezrednek 20 darab 76 mm-es lövege volt, de 64 ezred 20 darab 45 mm-es löveggel rendelkezett. A meglévő 13 dandár egyenként négy 37 mm-es légvédelmi gépágyút, 12 darab 45 mm-es és 16 darab 76 mm-es löveget kapott. 1944 januárjától a legtöbb (111) ezredet 24 darab 76 mm-es ágyúval látták el, 37 dandárnak egyenként 20 darab 45 mm-es vagy 57 mm-es és 40 darab 76 mm-es lövege volt, a másik 13 dandár pedig 24 darab 57 mm-es és 48 darab 76 mm-es tűzeszközt kapott. 1945 elején hét olyan dandár is volt, amely 40 darab 76 mm-es és 16 darab 100 mm-es ágyúval rendelkezett.
A szovjet csapatlégvédelemről a légvédelmi tüzérhadosztályok, az önálló légvédelmi tüzérezredek és tüzérosztályok gondoskodtak. 1942 novemberétől 46 légvédelmi tüzérhadosztályt szerveztek, egyenként négy ezreddel, összesen 1345 fős létszámmal, 48 darab négycsövű Maxim géppuskával, 32 nehézgéppuskával és 48 darab 37 mm-es légvédelmi gépágyúval. Ezek az alakulatok csak az alacsonyan repülő célok ellen harcolhattak hatékonyan. 1943-ban a hadosztályok létszáma 1973 főre emelkedett, s fegyverzete 52 nehézgéppuskából, 48 darab 37 mm-es gépágyúból és 16 darab 85 mm-es légvédelmi ágyúból állt. A légvédelmi ágyúk miatt a hadosztályokat már nagyobb magasságban tevékenykedő repülőgépek ellen is alkalmazhatták. 1944-ben a légvédelmi gépágyúk számát a légvédelmi tüzérhadosztályokban 72-re növelték. Az önálló légvédelmi tüzérezredek szervezetét 1943 áprilisától elméletileg átállították a légvédelmi tüzérhadosztályok ezredeinek szervezetére, de négy kivételével minden ezred a korábbi állománytábla szerinti 12 löveggel rendelkezett. Az önálló légvédelmi tüzérosztályok legtöbbször 76 vagy 85 mm-es légvédelmi lövegekkel voltak felszerelve.
A szovjet lövészgyalogság harcászatát a világháború második felében alapvetően két harcmód jellemezte. A nagy hadműveletek első szakaszában, az ellenség harcászati mélységének áttörésekor általában igen veszteségterhes 226tömegtámadásokat hajtott végre, mivel az időtervet tartani kellett. Kisebb vagy kevésbé fontos támadások, illetve helyi összecsapások során a szovjet katonák már jobban kihasználhatták leleményességüket. Ennek egyik mesteri formája az úgynevezett “beszivárgás” volt, amikor kisebb, de jól felszerelt alegységek az éjszaka leple alatt átlopakodtak az ellenséges állások között, és ott befészkelték magukat. Felszámolásuk általában nem volt könnyű, s ez a taktika a németek idegeit jócskán megviselte. Ugyancsak kiválóan harcoltak a szovjet lövészek éjszakai körülmények között, erdőkben és a településekért vívott helységharcok során is.
A szovjet gyalogság jelentős mennyiségű 7,62 mm-es PPS 41 és PPS 43 géppisztolyt, valamint sok öntöltő puskát használt, de alapfegyvere a világháború végéig a cári időkből származó, majd korszerűsített 7,62 mm-es 1891/30 mintájú Moszin-Nagant ismétlőpuska és karabély maradt. Ez utóbbi fegyvert a szovjet mesterlövészek távcsöves változatban halálos pontossággal alkalmazták. A tűzerő fokozására rajonként egy 7,62 mm-es Degtyarjov DP golyószórót is rendszeresítettek. A csapatok általában már az 1943-ban rendszeresített SZG–43 Gorjunov géppuskát használták, de még nagy mennyiségben rendelkeztek a nehéz és korszerűtlen 1940 mintájú Maxim típussal is. A szovjet gyalogság 14,5 mm-es páncéltörő puskái 1943-tól a német harckocsik és rohamlövegek ellen – viszonylagos pontosságuk ellenére – már nem sokat értek, de a lövészpáncélosok és felderítő páncélgépkocsik páncélzatát még átütötték. A kiválóan célzó szovjet páncéltörőpuska-irányzók sok német harckocsi-parancsnokot lőttek ki a lövegtoronyból, amikor azok a jobb tájékozódás kedvéért nyitott búvó-nyílásból vezették páncélosuk harcát. A szovjet lövészek ennek ellenére kénytelenek voltak a német páncélosokkal hatásos egyéni kézi páncéltörő fegyverek hiányában, csupán páncélrobbantó kézigránátokkal és “Molotov-koktélokkal” felszerelkezve szembeszállni. A lövészzászlóaljak 82 mm-es és a lövészezredek 120 mm-es aknavetői gyakorlott kezelőszemélyzettel rendkívül pontos és pusztító tűzre voltak képesek, főleg élőerő ellen.
A szovjet hadvezetés az ellenség védelmének áttörésére 1944–1945-ben az áttörési szakasz minden kilométerére öt-hét lövészzászlóaljat, 200-250 löveget és aknavetőt, 20-30 harckocsit és önjáró löveget, valamint kettő-négy utászszázadot vont össze. Egy 1944 nyarán, a németek által a magyar csapatoknak kiadott harcászati összefoglaló az alábbiakban foglalta össze a szovjet támadások módszereit:
“Orosz támadásokat nagy általánosságban az alábbiak jellemzik: nagyobb páncélos kötelékek fokozódó erőben való fellépése, a tüzérség és aknavetők fokozódó ereje és súlyképzése, páncélos kötelékekkel kísért gyalogsági tömegtámadás és csatarepülők tömeges bevetése. A tapasztalati jelentések részletekben az alábbi helyzetet mutatják:
a/ Az ellenséges páncélos csapat az eddiginél inkább hajlik tömegtámadásokra és célját a gyalogsággal együttműködve igyekszik elérni. A páncélos támadást gyakran erős tüzérségi előkészítés és az aknavetők fokozott tűztevékenysége előzi meg. Orosz páncélosok harceljárására 3 bevetési mód jellegzetes (sic):
1. A tüzérségi bevetés főleg nyílt terepen gyakran alkalmazott eljárás. Jól rejtett páncélosok nagy távolságból (1500 m-en felül) megkezdik a tűzharcot, hogy vagy támpontokat (falvakat, szállásokat) és ellenálló fészkeket megsemmisítsenek, vagy saját támadó gyalogságukat közvetlen lövéssel támogassák.
2. A csoportonkénti bevetést sűrű kísérő gyalogsággal vagy harckocsikra felült gyalogsággal hajtják végre. A harckocsik több irányból támadnak az elülső vonal egyes támpontjaira. Az előnyomulás szakaszonkint (sic) történik, melynél a harckocsik 600–200 m-re közelítik meg az egyes fészkeket.
3. A tömeges bevetésnél (2–3 harckocsidandár = 40–50 harckocsi) előbb végig tapogatják a főellenállási vonalat páncéltörő fegyvereink felderítésére. E célból egyes nehézharckocsik előre jönnek, míg a zöme a főellenállási vonalunktól kb. 1500 m-re visszamarad. Egyes harckocsik kilövése után a páncéltörő felderítést más helyen folytatják. Csak miután a páncélelhárításban hézagot állapítottak meg, kísérlik meg ott az áttörést. Ellenséges harckocsik az áttekinthetetlen terepet és a helységeket kerülik, attól tartva, hogy közelharcban leküzdjük őket. Ugyanezért saját állásterületünkön nagy sebességgel robognak át, vagy a harckocsi-legénység – mindig több, egymást támogató harckocsi – géppisztollyal és kézigránáttal a nyitott toronyból küzdi le gyalogságunkat. Újabban az orosz páncélosainak zömét csak sikerült betörés után veti be a főellenállási vonal felgöngyölítésére és a mélységbe való áttörésre.
b/ A támadó gyalogság magatartása: erősen tömörített gyalogsági egységek már nagy távolságra kedvező célokat képeznek tüzérségünk és aknavetőink részére. Összefogott elhárító tüzünk után a támadás lendülete megbénul és a támadó gyalogság többnyire fekve marad. Ennek dacára makacsul ragaszkodnak az elrendelt támadási célhoz és sávhoz. A további hullámok az első hullám sikertelensége ellenére, előre meghatározott mozdulataikat végrehajtják, részben a helyzetet nem ismerve törnek előre.
Az orosz gyalogság támadásának ereje: felderítő- és roham-járőrök mintaszerűen közelítik meg állásainkat; eközben sokáig fekve maradnak, halottnak tettetik magukat még nagy hidegben is, a felderítés és megfigyelés érdekében. Erős elhárítás esetén szívósan előreássa magát a rohamtávolságig. Akadályokat és zárakat hangtalanul küzd le. Drótakadályok leküzdésére szalma-, gyékény- vagy nádfonatokat alkalmaz. Aknák felismerésében és ártalmatlanná tételében nagy az ügyessége és gyakorlata.
c/ Az ellenséges tüzérség jól lövi be magát. Erős tűzösszpontosítást alkalmaz, nagy lőszermennyiség felhasználásával. Igen pontos a megfigyelése. Súlypontokon a tűz sűrítésére aknavetőket és sorozatvetőket (50 db-ig) összpontosít. A tűzvezetés először eléggé hajlékony, a betörés megtörténte után azonban nincs szoros összeköttetésben a támadó gyalogsággal. Hangerő és fényhang-mérő felderítést többször megállapítottunk. Több nappal a támadás megindulása előtt gyakran tervszerű rombolótüzet lő a főellenállási vonal és a főellenállási öv felismert berendezéseire.
d/ Aknavetők: az oroszok ezt a gyalogság részére legveszedelmesebb fegyvert rendkívül mozgékonyan és a 227súlypontokban összefogva az elülső vonalaink ellen alkalmazzák. Az aknavető-századok és zászlóaljak állandó mozgása miatt azok leküzdése igen nehéz.
e/ Vetőeszközök: tűzrajtaütéseket lőnek. Három km-es lőtávolság mellett tüzelőállásai gyakran közvetlenül az orosz elülső vonal mögött vannak. A 30 cm-es vetőakna hatásuk (sic) kb. megfelel az 50 kg-os repülőbombának. A vetőállvány fogyóanyag, s azt általában csak egyszer használják.
f/ Sorozatvetők (Sztálin-orgona): tűzrajtaütései leginkább fontos támpontokra és uralgó állásrészekre irányulnak; ellentámadás esetén az előretörő gyalogságunkra. Tüzelés után állást változtat. Újabban azonban be is építik.
g/ Köd- és gyújtóeszközök alkalmazása: nagy támadásoknál tömeges ködlövés és repülőgépekről való leöntés és leszórás kerül alkalmazásra.
h/ Légierő: erős csatarepülő-kötelékek a legelső állásokat, a tartalékok rejtett készenléti helyeit, valamint a tüzérség tüzelőállásait bombákkal és fedélzeti fegyverekkel támadják. A nagy támadásoknál tömeges bevetéssel léptek fel (több száz gép!). Bombázó gépkötelékek többnyire a nagy magasságban és nagy tömegben lépnek fel. Támadási céljaik: a tüzérségi tüzelőállások, helységek, ellátó állomások és az utánpótlási vonalak kényes pontjai. Egyes bombázók elhelyezési körletekre irányuló támadásával mindig számolni kell. Élénk légi felderítő tevékenység állandóan folyik (rejtőzés!).
j/ Az arcvonal mögött letett ejtőernyős vadászok, átszivárgott ellenség és bandák saját állásunk háta ellen irányuló támadása mindig lehetséges.”
A szovjet légierő a világháború második felében sem vált önálló haderőnemmé, hanem a szárazföldi csapatok harcát támogatta. A frontok alárendeltségében légi hadseregek működtek, amelyeknek 1944–1945-ben átlagosan mintegy 1500 repülőgépük volt, de egyes hadműveletekben a hadászati főirányban tevékenykedő légi hadseregeknek akár 2500-3000 repülőgéppel is rendelkezhettek. A légi hadseregek vadászrepülő-, csatarepülő- bombázórepülő-hadtestekből, azok pedig egynemű hadosztályokból és önálló repülőegységekből álltak. A légi uralom megszerzéséért harcoló szovjet repülőcsapatok egyre korszerűbb vadászrepülőgépeket (Jak–3, Jak–7, Jak–9, La–5, La–7), csatarepülőgépeket (Il–2, Il–10) és bombázó-repülőgépeket (Tu–2, Tu–8) kaptak. Az Il–2 csatarepülőgépeket 1943-tól kumulatív hatású páncéltörő repülőbombákkal is felszerelték, amelyek növelték hatékonyságukat. A szovjet légierő legeredményesebb csatarepülő-pilótája A. Ny. Jefimov százados volt, aki a 198., majd a 62. csatarepülő-ezred kötelékében 126 páncélost, 30 mozdonyt, 193 tüzérségi eszközt és 43 légvédelmi ágyút semmisített meg. Az eredményességben őt követő, s az 59. gárda-csatarepülőezredbe tartozott A. A. Bondar százados 70 páncélost és 250 gépkocsit lőtt ki, de 1943. október 28-án hősi halált halt. A szovjet légierő 1943-ban 1700 bombázó-, 3900 csata- és 5600 vadászrepülőgépet, 1944-ben pedig 1500 bombázó-, 4100 csata- és 4100 vadászrepülőgépet veszített el harci bevetés közben. 1945-ben a harci veszteség 600 bombázó-, 2000 csata- és 1500 vadászrepülőgép volt.
A szovjet haditengerészeti flotta fegyvernemei a felszíni hadihajók, a tengeralattjárók, a haditengerészeti repülőegységek és a partvédelmi erők és a tengerészgyalogság egységei voltak. Szervezet szempontjából a szovjet haditengerészet flottákból, flottillákból, hajórajokból és haditengerészeti támaszpontokból állt. 1943 elején a szovjetek 394 felszíni hadihajóval, 172 tengeralattjáróval és 1369 egyéb, katonai célra használt vízi járművel rendelkeztek. A világháború végén a szovjet haditengerészet 411 felszíni hadihajót, 161 tengeralattjárót és 1915 egyéb, katonai célra használt vízi járművet számlált. Az elszenvedett veszteség 1941 és 1945 között 212 felszíni hadihajó, 102 tengeralattjáró és 700 egyéb, katonai célra használt vízi jármű volt.
A szovjet hadvezetés felső szintjén általában igen jó képességű katonák tevékenykedtek. A szovjet tisztikar középső rétege azonban gyenge teljesítményt nyújtott, mert szinte jobban félt elöljáróitól, s saját döntései következményeitől, mint magától az ellenségtől. Erre meg is volt az oka, hiszen a németek gyakran hallgattak le olyan rádióbeszélgetéseket, amelyben szovjet tiszteket halálbüntetéssel fenyegettek meg, ha késlekedtek egy-egy elakadt támadást megismételtetni. A szovjet harcvezetést nehezítette, hogy szinte teljesen hiányoztak a páncélozott vezetési pontok, s nagy volt a hiány motorkerékpárokban is. Ha egy írásbeli parancsot kellett valahova eljuttatni, a feladatra sokszor harckocsit alkalmaztak. Mivel a hosszadalmas, minden részletre kiterjedő utasításokat és parancsokat rádión szinte lehetetlen volt továbbítani, a páncélosok “futárszolgálatára” számos alkalommal került sor. Egyébiránt még a világháború végén sem rendelkezett minden szovjet harckocsi és önjáró löveg rádió adó-vevő készülékkel.
