81. HERCZEG FERENC (1863–1954) (MEZEI JÓZSEF)

Full text search

81. HERCZEG FERENC (1863–1954)
(MEZEI JÓZSEF)
A hivatalossá szabályozott társadalmi téma: a nemesi középosztály, és a hivatalos forma: a nemzeti romantika megújítóját látták Herczeg Ferencben. A mesterek, Jókai, Mikszáth hittek az örökösnek jelentkező utódban, az irodalmi folytonosság szinte vele látszott megvalósulónak. Az új hang, az új téma már utat keresett magának. Új, de frisseség, erő híján, a régi terhével és gyökerek nélkül. Egy gyenge polgári osztály hordozta vívódva történelmi feladatát, a már eleve elvetélt polgári forradalmat, próbálkozott újra Európa és nemzet szintézisével a művészetben.
Az európai realista hagyományok és az új naturalista, lélektani törekvések nálunk egyszerre csinálhattak divatot vagy iskolát. A polgári irodalom alig jutott túl a "népnemzeti" morális szociologizmusán, talán csak annyiban, hogy a nemzeti utópiákat társadalmi utópiákkal cserélte fel. Szinte szimbolikus Herczeg és Bródy neve egymás mellett a polgári progresszió lapjában, A Hétben és a tradicionális Új Időkben. E nagyon sokféle, mégis alig differenciált irodalom felemássága és viszonylagos egysége a kiegyezéses korszak társadalmi-politikai válságából adódik.
Izgatottan és mind kevesebb hittel reménykedő, szemlélődő író Herczeg Ferenc. Az ámokfutó konokságával megy a hagyományos nemzeti útján, az újból csak annyit ismerve, amennyit óvatos útjelzői mutatnak. Herczeg a századfordulóé; ez az ő kora, ezt ismeri, ebben van otthon. A tízes évekkel egész pályája bevégeztetett. Ami utána jön: szakadatlan ismétlés, átírás. Ha mond is valamit, azt éppen azzal mondja, hogy vaskalaposan régi, úgy ír, vitázik, polemizál, mint az Új Zrínyiász derék magyarjai: egy más korból. Természetesen, a történelem nem menti fel a képzelődőket, de az életmű megértéséhez ez az emberi magatartás is hozzátartozik. Az író-Herczeg néha 872megnyitotta "álomországának" aranykupoláit. Ilyenkor sötét mélységeket, hétköznapi igazságokat látunk benne. Ezért mondja róla Mikszáth, hogy Herczeg nélkül nem írhatja meg senki a dzsentri történetét, s ezért mondhatja egyszer önmagát is "naturalista" írónak.
Azt írja valahol Jókairól, hogy sikerült neki egyesítenie a keleti pompát a nyugati finomsággal. A maga írói eszményét fogalmazta meg így Jókai ürügyén. Modernnek lenni és nemzetinek, európainak és magyarnak egyszerre, a kor művészi vágya volt, mint minden magát kereső korszaké. Érlelődött, de még nem született meg a különböző kísérletek szintézise.
Herczeg az egyik félbemaradt vagy inkább félresiklott egységesítő. Tudatos művész volt. A klasszicizáló törekvést azonban még a "népnemzeti" romantikától örökölte. De örökölte az iskola válságát is, a belső, szervi bajt, amely a harmonikus máz alatt alig tudta összetartani az egymástól idegen elemeket. Eklektikus teljesség ez: sohasem fogta föl az egész életet. Nem elég messzirelátó nézőpont, ahonnan felmérte. Életműve csupán története, csődje egy ferde illúziónak, s dokumentuma is a középosztály romlásnak.
Ugyanakkor nem lehetett már nem-modernnek lenni. A "nyugati finomság" kötelező nyelve lett a provincializmusból szabadulni igyekvő és kényszerülő nemzedéknek. A Jókai-Mikszáth-tanítványok már az új század nyelvén beszéltek, de letagadhatatlanul kiérzett rajtuk az "idegen" ejtés és a "vidéki" ember. A kötelező formák, szellemi divatok, a francia könnyedség és a naturalista mélység, a biologizmus és a freudizmus, a pesszimizmus és az akarat, az erő kinyilatkoztatásszerű költészete megtalálható minden író eszköztárában. Herczegnél is. Hogy mégsem tud igazán új lenni, azt a múlthoz tartozó osztály krónikásának elhatároló szerepe magyarázza. A társadalmiból és nemzetiből, a századforduló – sőt az egész magyar irodalom immár hagyományos – kettős problematikájából, majd csak a nemzetit tartja meg, azt is misztikusan és elvontan, magyar sorstragédiává növesztve a történelmi osztály tragédiáját. Herczeg társadalmi témájú műveit, a kilencszázas évektől kezdve csaknem kizárólag a történelmiek és a lélektani írások váltják fel. Be nem vallott írói kompromisszum ez, a társadalmi utópia csődje és lehetetlensége, elárult illúzió. A szociális "belátás" zsugorodott össze, általánosodott el történelmi-nemzeti sorskérdéssé vagy lélektani kérdéssé. Ennyi maradt csak az 1914-es háború előtti Herczeg szintézis-kísérletéből.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT