82. AZ ÚJ NÉPIESSÉG KEZDETEI A PRÓZÁBAN (DIÓSZEGI ANDRÁS)

Full text search

88582. AZ ÚJ NÉPIESSÉG KEZDETEI A PRÓZÁBAN
(DIÓSZEGI ANDRÁS)
A nyolcvanas évek novella-irodalmában a népiességnek olyan sajátos elemei jelennek meg, amelyek eltérnek a népiességnek a költészetben és a drámairodalomban megszokott szemléletétől. Ez a változás nem hirtelen következik be, Mikszáth, Petelei, Papp Dániel, Tömörkény, Gárdonyi népiességét igen erős szálak kapcsolják a Jókai-féle romantikában és az Arany költészetében testet öltő népiességhez. Az Arany-balladák tragikus, fátumos szemlélete, lélektanisága és a romantika patriarkális anekdotizmusa és idillizmusa egyaránt hat az új novellaíró generáció képviselőire is.
A nyolcvanas éveknek az új nemzedék realizmusában kibontakozó népiessége egyelőre nem szemléletében, hanem művészi kifejezésmódjában válik el élesebben az előző évtizedekétől. Természetesen ez a kifejezésbeli különbség is végső soron szemléleti különbségekre vezethető vissza, ezek azonban nem jelentkeznek élesen, ugrásszerűen, – lassan, szinte észrevétlenül halmozódnak.
A romantikus – tehát a reformkori és az abszolutizmus korabeli – népiesség sajátos historizmussal és patriarkális anekdotizmussal karöltve jelentkezik. A nyolcvanas évek fiatal realistáinak a népköltészet iránti érdeklődése már kevésbé történelmi jellegű, kevésbé anekdotikus. A pozitivizmus rendszeresebb, kritikaibb alapokra helyezi a folklorisztikát és az etnográfiát; a népköltészet és a néprajz iránti érdeklődés a hetvenes évektől kezdve válik romantikus műkedvelésből tudománnyá. Ennek a pozitivista tudományosságnak az irodalomra gyakorolt közvetlen hatása két vonatkozásban válik azonnal érezhetővé. A historikus jellegű érdeklődés mellett ettől az időtől fordul határozottabban a figyelem egy-egy vidék sajátos népköltészettel, folklorisztikai hagyománnyal rendelkező népcsoportja felé. Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság tudós kutatói egy-egy körülhatárolt tájegység, néprajzi csoport folklórját vizsgálják. S mintegy ezzel párhuzamosan az irodalom érdeklődése is hozzátapad egy-egy jellegzetesebb táj, népcsoport világához. Az erdélyi írók figyelme a Székelyföld és a Kalota-vidék felé fordul; Mikszáthé a palócság felé; Papp Dániel és Herczeg Ferenc a Bácska írója kíván lenni; s egészen önálló iskolaként jelentkezik a szegedi népiesség. Ezzel a regionalizmussal kapcsolatos ennek az új, pozitivizmusra épülő népiességnek egy másik sajátossága. Mind a tudományos, mind az írói kutatókedv rengeteg új folklorisztikai és etnográfiai anyaggal gazdagítja az irodalmat. Olyan új témák és alakok kerülnek be ezen új népiesség útján az irodalomba, amelyek azelőtt hiányoztak. Ez a regionális közelség, tárgyszerűség lassanként átalakítja az írók romantikához szokott szemléletét is. A romantikában az egész ország népéről, parasztságáról szinte egységes képzet alakul ki, az irodalomban megvan a nép, a paraszt idealizált – mondhatni sematizált – típusa, s ez variálódik minden szituációban. Az alakuló új népiességben viszont a még mindig idealizált típusokat is megkülönböztetik a regionális sajátosságok: az etnográfiai különbségek, az eltérő beszédbeli, viselkedésbeli vonások. Ezek egyelőre úgy jelentkeznek még mint egzotikumok, mint a paraszt "csodabogár" voltának bizonyítékai; mégis alakítják, formálják a romantikában kialakult konvencionális szemléletet.
A pozitivizmus néprajztudományra és az irodalomra gyakorolt hatása 886természetesen nem hazai specialitás, hanem nemzetközi jelenség. Az orosz narodnyikoknak, a francia félibrige-mozgalomnak, a német Heimatkunstnak, s az amerikai egzotizmusnak a folklór iránti érdeklődése hasonló alapokon nyugszik. S legfontosabb képviselőiknek, Turgenyevnek, Tolsztojnak, Daudetnak, Mistralnak, Bret Harte-nak jelentős hatása is van az új generáció népszemléletére.
Ezeknek a különböző vidékekhez kapcsolódó, regionális jellegzetességű iskoláknak legtöbb képviselője vagy megtapadt a romantika és a realizmus közötti átmenet szintjén (mint például a Kalota-vidék népét ábrázoló Gyarmathy Zsigmondné), vagy pedig túllépett a népiességen egy modernebb, polgárosult jellegű látásmód irányába (mint Mikszáth, Petelei, Gozsdu, Justh, Thury, Papp). Kivételnek tekinthető a szegedi népies iskolából kinövő Tömörkény István és Gárdonyi Géza művészete. Ezek az írók egész művészetükkel (vagy annak egy jelentős szakaszában) megmaradnak a népiesség irányzatán belül, de úgy, hogy ezt az irányzatot jelentős mértékben továbbfejlesztik s a századforduló magyar prózai fejlődésének önálló értékű áramlatává teszik. Ez az új népiesség azonban már nemcsak forrásaiban, kifejezésmódjában, hanem világszemléletében is lényegesen különbözik nemcsak a romantika, hanem a romantika és a realizmus közötti átmeneti időszak népiességétől is.
A szegedi népies írók – mint Cserzy Mihály és mások – tanyai riportjaikban és rendőrségi tudósításaikban készítik elő a szegedi parasztnovella útját. Ebben a novellatípusban a felülről szemlélt, egzotikusan rajzolt, de számos realisztikus jegyet mutató Szeged vidéki parasztzsáner jelenik meg. Ehhez az irányzathoz kapcsolódik majd Mikszáth s később Tömörkény és Gárdonyi pályakezdése is, az ő első írásaik ugyancsak a szegedi parasztnovella jellegzetességeit mutatják. Tömörkény és Gárdonyi útja majd akkor válik el szegedi elődeikétől, amikor kialakítják a maguk új viszonyát a néphez, a parasztsághoz. Ez a viszony már nem a parasztot felülről néző, egzotikumain csodálkozó, örömeihez, gondjaihoz patriarkálisan közeledő úrnak a viszonya, hanem a nép között élő, problémáival azonosuló értelmiségié. Tömörkény, a muzeológus, Gárdonyi, a tanító nem fölülről nézi a népet, vele együtt él és mellette áll. Innen van az érzelmi, lelki azonosulásnak az a foka, amely a kilencvenes években írt novelláiknak, s e novellák népies realizmusának a legfontosabb művészi jegye. Mindkettőjüknél nagy szerepet kap ekkor is a folklór és az etnográfia, de ennek motívumai csak színezik (s némileg még mindig romantizálják) írásaikat. De ennél sokkal fontosabb az a halk, finom líraiság, a tiszta humor és a komor tragikum köntösében megjelenő sokféle érzelem, amely írásaikban kifejeződik, s amelyben a népnek hitelesebb, és reálisabb képe jelenik meg, mint a külsődleges, egzotikummal színezett népiességben.
A korabeli kritika Tömörkényt a próza Petőfijének nevezte, s ezzel találóan mutatott rá arra, hogy ebben az új népiességben a negyvenes évek plebejus népiességének bensőségessége, s ezúton forradalmi lehetősége fogalmazódik újjá. S valóban, az érzelmek, a nép lelkivilágának hiteles ábrázolása elkerülhetetlenül vezet mind Gárdonyinál, mind pedig különösképpen Tömörkénynél 887a szociális problémák ábrázolásához. S az, amit kezdetben indirekt úton mint az érzelmekben adott valóságot ragadnak meg, később mint önálló téma is jelentkezik. Tömörkény különösen pályájának 1895-el kezdődő felében tudatosan érdeklődik nemcsak a tanyavilág, a parasztság, hanem a gyarapodó szegedi munkásság szociális problémái iránt is. Novelláiban benne foglaltatik az agrárszocialista mozgalmak és a sztrájk-mozgalmak szociális feszültsége, lázongása, forradalmas gyújtóanyaga.
A Szeged vidéki parasztság és munkásság érzés- és gondolatvilágában nagy helyet kap a 48-asság, a kossuthi forradalmas és nemzeti eszmények tisztelete. Ezekhez az érzelmekhez azonban rengeteg illúzió tapad, amelyeket ki is használnak a kor uralkodó politikai kurzusai. A szociális mozgalmak sodrásában azonban ezek az illúziók fokozatosan letisztulnak, s a 48-asság és az agrárszocialista és szocialista forradalmiság azonos értelmű jelentést kap. Így állítódik helyre a szegedi nép tudatában 1848 igazi értelme. Ez a folyamat hitelesen tükröződik Tömörkény művészetében is, s ez a tükröződés egyben népiességének fokozatos letisztulását is jelenti. Az illúziós népiességnek, a polgári etnografikus népiességnek s a szimpatizáló értelmiségi népiességnek átváltódása ez egy igazi, forradalmi népiességbe. S ez a metamorfózis magyarázza azt, miért lehet Tömörkény művészete összekötő kapocs nemcsak Arany és a Nyugat között (mint Mikszáth népiessége), hanem Petőfi és Ady, illetve Móricz forradalmas népiessége között is. 1849 után az ő művészetében kerül helyére először a népiesség alapvetően szociális, forradalmi értelme és tartalma.
Ez a századvég új népiességének funkciója, ez minősíti Gárdonyi és Tömörkény munkásságát a kor polgári realista művészeti törekvésein belül.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT