Felszabadultság és vívódás
245Felszabadultság és vívódás
Ami a háború éveiben csak nosztalgia és távoli remény volt, az a felszabadulás történelmi pillanatában elérhető közelségbe került. A fordulat új irányt adott a történelem menetének. Az előzmények után magától értetődik, hogy 1945 Fodor József pályáján is fontos állomást, új periódus kezdetét jelző választóvonalat jelent. Egy csapásra megváltozik érzésvilága, hirtelen felszabadul a költő éneklő kedve, a hiábavalóság-érzet makacs – és motivált – kényszerképzetei szétoszlanak, a belső háborgások hullámai kisimulnak. Szóhoz jutnak a bizalom, a lelkesültség, a fesztelen otthonosság érzelmei. Már a Mérlegen (1945) című kötet darabjai közt is ott találjuk a felszabadulás élményét frissen, közvetlenül, a gyors reagálás lendületével kibeszélő költeményeket (A munka éneke, Feltámadás, Piros fejfák, Óda a békéhez, Tovább), s Az ember és a hang (1947), valamint a Boldog zendülés (1949) című gyűjtemények folytatják és elmélyítik a fordulat évéig tartó rövidebb pályaszakasznak ezt a telt zengésű és összefüggő vallomásmotívumát. A költő ünnepli a munkát, a "virágnyitó szabadság" eljövetelét, zengő pátosszal énekel az új világról; szinte vakítja szemét a végtelen élet káprázata. Tájversei is megtelnek ragyogással; látomásai megfényesednek. Az iszonyat nyomása alól szabadult ember beszél. Bizakodása föltétlen. Vallja, hogy "végtelenig tágítható az élet!", s "győz az élet, a termő, az erős".
A fordulat évét követően azonban ez a szép lendület hamarosan elakadt, az ív megtört. A nyugodt és lelkesült alkotás ideje helyett küzdelmes, próbára tevő esztendők következtek. A költő és a kor találkozása ismét elmaradt. A korabeli kultúrpolitika és kritika – a szektás-dogmatikus ideológia torzító hatására – feszült, zavaró atmoszférát hozott létre, súlyosan akadályozva a zavartalan, arányos fejlődést. Fodor József kiszorult az irodalomból, a Boldog zendülés után csak 1957 áprilisában jelent meg verseskönyve, a Jelenések évei című válogatás, mely a pályakezdéstől 1949-ig tartó korszak foglalata. Bár versei majd tíz esztendeig nem kerülhettek a nyilvánosság elé, a költő természetesen nem hallgatott el: magányosan, mellőzötten, szenvedve a perifériára kerülés állapotát, alkotott. A periódus termését az Idők útján (1958) foglalja össze. A kötet híven tükrözi akkori lélekállapotát s versművészetének belső problémáit.
Érthető, hogy az ötvenes évek első felében keletkezett versek elsősorban a személyes sors kérdéseivel tusakodó ember önarcképét rajzolgatják; az egyedülmaradás és elszigeteltség átérzéséből fakadó elégikus érzelmekkel, panaszos indulatokkal, szomorú és keserű hangulatokkal telnek meg. Rezignált tűnődései közben mindenekelőtt a megújuló, elemi szépségeket kínáló természet látványa deríti kedvre egy-egy pillanatra (Virágok, Mező, Illan a tündér, Fényben stb.), s a hitvestársi szerelem bensősége, tiszta áhítata igézi (Szavak nélkül, Kéz a kézben). Nehezen fakad éneke, képzelete is fáradt. A romantikus hevületek, teljességre törő vágyak, a mindenséget ostromló erős szenvedélyek csillapodtak. Vallomásaiban legtöbbször a magány, a méltatlannak érzett útfélre szorítottság bukkan fel. "Balga minden akarás, beszéd" – "Senki se hall már, senki" – "Ki ember, egész: 246Magában alkot, szenved, nyugszik, él" – "De markodból kardot s erőt kicsaptak / Túlnőtt napok, s kérdező szemed maradt csak / S hullámölelt lelked, a zord sziget": ilyen kulcsmondatokat, jellegzetes részleteket lehetne kiemelni vallomásaiból, amelyek kétségtelenül bizonyos megtörtséget, egykedvűséget éreztetnek. Ám nemcsak ez a magamegadó csüggedtség jellemzi lírikusi magatartását. Fodor József megnyilatkozásaiban csupán az indokolt panasz szavait találjuk meg. Általánosító kételkedésnek, az eszmények feladásának, a sértettség felnagyításának, arányokat torzító kiélezésnek nincs nyoma költeményeiben. Első gondja tulajdonképp a hivatáshoz való hűség megőrzése, a helytállás erkölcsi parancsa, a remény és hit megtartása. A "legemberibb ember", Lenin alakját idézi (Arckép), az "új örömért" szóló vers szükségéről ír vallomást (Drága szavak ragyogásai), a lakható mindenség, a végtelen lét képzete s visszaidézett élménye vigasztalja (Ha minden elhagy is) , a reményt, a hitet szólongatja (Május), a tántoríthatatlan igazmondás hitvallását fogalmazza meg (Mit csüggsz?); nemes indulattal vágja oda "egy gyalázkodónak": "Ne oktasson ma helytállásról engem / Az, aki a balidőben megugrott" – s 1951-ben megírja a hivatásvállalás, az értelmes és szükséges küzdelem nagyszabású, bontott formájú vallomásos példabeszédét, A tékoai pásztort.
