A műfordítás antifasiszta szerepe
A műfordítás antifasiszta szerepe
A fasizmus erősödésére az ellenállás sajátos változataként a magyar költők növekvő műfordítói tevékenységgel válaszolnak. Megélénkül az érdeklődés a modern líra és közelebbi-távolabbi előzményei iránt, és a Nyugat harmadik nemzedékének tagjai – mintegy feleletül a "Drang nach Osten"-ra – francia és angol költők tolmácsolásával reagálnak. Így a Cs. Szabó László szerkesztette Három költő (1942) Byron, Shelley és Keats költeményeiből készült, korszerűen tolmácsolt s a szerkesztő által eleven hangon bevezetett válogatása ezért több irodalomtörténeti tettnél is. Műfordítók "ellenállása" az Athenaeum sorozata is: Illyés A francia irodalom kincsesházában, Halász Gábor Az angol irodalom kincsesházában részint az eredeti szöveg válogatásával, részint fordítógárdájuk 866összetételével állnak ki a progresszió mellett. Keresztury Dezső a német irodalomból végez hasonlóan nevelő célzatú válogatást, Trócsányi Zoltán a sorozatban orosz gyűjteményt jelentet meg. A különböző tematikájú műfordításantológiák elszaporodása az európai kultúra hagyománya melletti állásfoglalást jelzi. Kiemelkedik közülük Szerb Antal gyűjteménye, a Száz vers (1944), ez a világirodalmi ízlésünk legmagasabb korabeli szintjét kifejező vállalkozás, továbbá Horváth Árpád és Lukács László szerkesztésében A tél költészete.
A francia líra közvetítése új aranykorát éli. A Villon-láz után már-már Apollinaire-láz tör ki: nagyjából egyidőben jelenik meg Radnóti és Vas István közös Apollinaire-válogatása Rónay György reprezentatív gyűjteményével, a Modern francia lírával, amelyben a fordító már első kísérletéül a kortárs francia költészet tág szemhatárát nyitja meg Claudeltől a szürrealizmusig. Az eszmei-fogalmi hűség, a stiláris beleélés új jeleként először 1930-ban, majd 1944-ben jelenik meg Kardos László Rimbaud-válogatása, s ugyanebben az évben Rónay Györgyé is. Náluk már megmutatkozik az új műfordítói esztétika egyik legfontosabb elve, a filológiai elmélyülés egyesítése az eredeti vers hőfokán ható közvetlenséggel. Ennek a felfogásnak kiemelkedő képviselője Áprily Lajos is, különösen Ibsen- és Puskin-fordításaiban.
Ezek a fordítások a túlzó nacionalizmus virágzásakor egyúttal a modernebb, európaibb magyar líra alá is szántanak. Képes Géza Napnyugati madarak című gyűjteményében kivételesen széleskörű tájékozódása jeléül már ekkor orosz, sőt finn és észt költőket mutat be nálunk fölfedezésszámba menő néhány angol fordítása, illetve más átültetései mellett. Halász Gábornak a modern angol költészetről szóló Magyar Csillag-beli tanulmányát izgalmas Jékely-fordítások kísérik. A Halász Gábor szerkesztésében megjelenő Kétnyelvű remekművek klasszikusokat publikál ugyan, s a kultúraellenes politika időszakában már ez is tett, de La Fontaine-kötete. Radnóti tolmácsolásában, "az állatmesék ürügyén sokkal bensőbb fájdalmak, sokkal mélyebb nyugtalanságok kifejezése", ahogy Sőtér István látja, s "egy baljós jelenkor gyásza és gondja üt át" rajta. Rónai Pál portugál fordításai mellett említsük meg, hogy Kosztolányi halála után elhanyagolt területre irányítja a figyelmet Gáspár Endre és Pál Endre Lyra hispanicája. Gáspár tevékeny, részben emigrációban kifejtett, műfordítói munkásságának a spanyol fordítások kultúrtörténeti szempontból is fontos állomása. Sokoldalú és figyelemre méltó műfordítói pálya ígéreteként ekkor jelennek meg Csorba Győző ófrancia fordításai is (Helinant: A halál himnuszai, 1940).
Az antik "sziget" benépesül. A latin nyelvű költészet közvetítésének új hulláma a középkori himnuszok fordításaival kezdődik (Kosztolányi, Babits, Sík Sándor stb.), de az ókori irodalomban saját problémáit kereső és világnézeti különállást, arisztokratikus elfordulást jelentő fordítási láz a harmincas évek második felében csap magasra. Kerényinek a régi magyar fordítások gyöngyszemeiből és az akkori élgárdát jelentők művészeti hozzájárulásával készült Horatius Nostere (1935) a történelmi hagyomány illusztrálása, s a vállalkozás filológiai jelentősége mellett a nemzeti kultúra egységét is tanúsító, programmatikus kiállás. Folytatása a Kétnyelvű klasszikusok, az Officina sorozata. Itt jelenik meg, hasonló fordítástörténeti keresztmetszetként, a Pásztori magyar Vergilius. A sort folytatják az élő nyelven közvetített Homerosi himnuszok, 867majd Catullus, Kallimachos, Ovidius versei. Ezen a területen az új "filológiai iskola" legjobb képviselője a pontosságot a természetes hanggal összekapcsoló Devecseri Gábor, de feltűnnek a háború alatt brazil emigrációba kényszerült, s ma ott professzoroskodó Rónai Pál erős fordításai is. A Parthenon Kétnyelvű klasszikusokjában Babits Szophoklész-fordításai és Plautus-komédiák jelennek meg, az utóbbiak Devecseri átültetésében. Az antik zsákmányt gazdagítja Trencsényi-Waldapfel Imre Görög költők című gáncstalan filológiai megértéssel és korszerű művészettel készült antológiája.
A második világháború korszakának egyetlen kerek s ugyanakkor tragikusan lezárt műfordítói pályája Radnóti Miklósé. Az 1943-ban megjelent Orpheus nyomában majdnem teljes fordítói életműve. Legrokonabb hangon néhány francia költőt szólaltat meg: Jammes nosztalgikus impresszionista idilljeit, La Fontaine játékos szellemességét és Apollinaire izgalmas mindennapisággal váltakozó mélabúját. De műgondja és hangulatteremtő ereje legtöbbször sikert hoz, bármely stílus visszaadásával kísérletezzen: antik lírával, angol romantikával, német expresszionizmussal, francia szürrealizmussal. Tökéletességig csiszolt egy Hölderlin-átültetése, Tibullus Detestatio bellijét természetesen ömlő nyelven, saját lelkéből szólaltatja meg, és fordításai költői fejlődésének éppúgy emelői, mint például Szabó Lőrincnek; elég itt eclogáiban Vergilius ösztönzésére utalnunk. Ízlése mégis franciás. Ez Vas István jellemzése szerint "a józanságot, mértéktartást, arányérzéket, a feszült intellektualizmus és a romantikus szenvedély végleteitől való húzódást" jelenti. A kritika klasszikus ízlésével egybevágónak ítéli La Fontaine-fordításait. Sőtér harmónia és kísérletezés, idill és halálfélelem a költő saját lírájára is jellemző egyensúlyát fedezi föl ezekben az átültetésekben. Radnóti a maga nemzedéke legjobbjainak tájékozódásával lépést tartva nagy műveltségű tudat szűrőjén engedi át az idegen verset, de tulajdonképpen nem tartozik a "filológiai iskolához", a Nyugat eszményeit követi, s a "szép magyar vers" érdekében motívumbővítéssel is él. Kosztolányi módszerét juttatná eszünkbe, ha betoldásai ellenére nem maradna mindig hű az eredeti stílusneméhez. La Fontaine-fordításai előszavában maga vallja, hogy jelzőkkel, "a cselekményből természetesen folyó újabb motívumokkal" bővítette az eredetit. Érzékenysége, egyszeri élményt sugalló nyelve mégis La Fontaine egyik legszellemesebb magyar tolmácsává avatja, bár nem egyszer épp a szatírát cseréli föl lírai impresszionizmussal. Apollinaire-t ugyancsak több helyen hűtlen hűséggel közvetíti, egy árnyalattal színesebb, egy fokkal díszesebb is a franciánál, mesterének dallamvezetését, mondatfűzésének izgatott feszültségét és szókincsének evokatív erejét azonban páratlan művészettel eleveníti meg.
