Kakuk Marci
Kakuk Marci
1923-ban jelent meg azóta nagyhírűvé vált alakjáról szóló első regénye, Kakuk Marci ifjúsága címen, amelyet később több folytatás követett: Kakuk 394Marci a zendülők között (1934), Kakuk Marci vadászkalandjai (1935), Kakuk Marci kortesúton (1937). Gazdag, kifogyhatatlan erejű meseszövő készség, a társadalom rendjén kívül élő emberek életformájának, erkölcsi világának felfedezése és sokszínű ábrázolása jellemzi ezt a nagyszerű regénysorozatot.
Íróink a múlt században a nem létező őseposzt akarták újjáteremteni, Tersánszky pedig egy valóságos mesehőssel, egy magyar Till Eulenspiegellel gazdagította irodalmunkat, mert Kakuk Marcija az elmúlt évtizedek során szinte magyar népmesei hőssé vált az olvasók tudatában. A népmesei hősök rokona, de egyben nagyon is reális figura Kakuk Marci, aki a magyar századforduló kisvárosi életének környezetében jelenik meg és futja végig kalandos életpályáját, különböző foglalkozásokkal, alkalmi munkákkal, munkakerüléssel és szerelmi ügyekkel bajlódva, gyanús dolgokba keveredve, de magát mindig kimentve a nagyobb bajokból, állandóan szembekerülve minden kialakult és megmerevedett erkölcsi renddel. Kakuk Marci figurájában és életsorsában testet ölt Tersánszky társadalomellenes utópiája, de regényciklusa még sincs rokonságban az utópisztikus regényekkel. A korabeli kritika joggal ünnepelte a Kakuk Marci-könyvekben egy addig teljesen ismeretlen társadalmi (és társadalmon kívüli) réteg élesszemű felfedezését és hiteles ábrázolását. "Sohasem volt magyar író – írja az 1922-es Nyugatban Móricz –, aki ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sár-lakók világát oly közelről és oly édes-otthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky."
Figuráinak szemléletén át érdekes és igen tanulságos tükörképet kap az olvasó a társadalom egyéb rétegeinek az életéről is. Kakuk Marcinak és társainak a szemlélete szándékuk szerint is amorális, munka és fáradság nélkül viszonylag jól akarnak élni, ez minden cselekvésük rugója. De a társadalommal való kisebb-nagyobb konfliktusuk mind azt bizonyítja, hogy a társadalmi berendezkedés sem egészségesebb az ő moráljuknál. Az író azzal, hogy amorális magatartásokat viszonyít egy amorális társadalmi berendezkedéshez és ál-szent közerkölcshöz, kora társadalmi viszonyairól és az egész polgári rendről is ítéletet mond.
Kakuk Marci világának reális megrajzolásában jelentős része van annak is, hogy az író olyan nyelven beszélteti figuráit, amely emberi tartalmukat, társadalmi helyüket, műveltségbeli színvonalukat egyaránt hitelesen kifejezi. Nem arra törekedett, hogy etnográfus-naturalisztikus hűséggel rögzítse modelljeinek beszédét, hanem alkotói szuverenitással újrateremtette figuráinak beszédmódját. Ő nem akarta ellesni alakjainak szavait és nyelvi fordulatait, mint Móricz, hanem valósággal megkomponálta hőseinek beszédmodorát. Mégis Móricz volt Tersánszky írói nyelvének egyik leglelkesebb méltánylója.
Tersánszky stílusa az élőbeszéd kötetlenségét, közvetlenségét akarja visszaadni. Ebben a tudatosan laza és pongyola stílusban népi elemeket és a csavargók, diákok, kártyások és általában a társadalom peremén élő elemek "tolvajnyelvének" legízesebb fordulatait éppúgy meg lehet találni, mint a kisvárosi félművelt rétegek beszédmodorának tudálékos-zavaros körülményeskedését. Erősen érvényesül nyelvében a kultúrától nem érintett elemek ösztönös nyelvteremtő szellemessége vagy éppen szellemeskedése. "A keleti felvidék iparos, paraszt, bányásznépségének saját stílusa van – írja Móricz a Kakuk Marci-könyvek nyelvét elemezve. Egy olyan kultúraáztatta beszédmodor, amely már kiemelkedett a paraszt közmondásokban gondolkodó, 395tömör, lehiggadt nyelvéből, de nem jutott el a kultúrember, a könyv s az újságtípus merevségéig." Schöpflin szerint "egy furcsa nyelvalakító géniusz találja meg önmagát ebben a nyelvben"; szerinte "ilyen nyelvformálásra talán nincs is több példa irodalmunkban".
Tersánszky írói nyelvének megítélésében nem egységes a kritika álláspontja. Szerb Antal magyar irodalomtörténetében a stilizáltságot hangsúlyozza Tersánszky nyelvével kapcsolatban, és a "nyugatos stílusromantika legkésőbb föllépett" képviselőjét látja benne. 1929-ben a Nyugatban Németh László meg éppen veszélyes modorosságnak bélyegzi az író szándékos pongyolaságát, olyan modorosságnak, amely már az akaratlan önparódia határain jár.
