Új témák jelentkezése
Új témák jelentkezése
A havasi selyemfiú (1925) című lírai szépségű, népmesei hangulatokat idéző kisregényében szintén morális problémák foglalkoztatják. A társadalom szélén élő nincstelenek tisztaság utáni vágyódását és a polgári közerkölcs viszonylagos voltát ábrázolja ebben a művében is. A nincstelen pakulár szorult helyzetében, kiszolgáltatottságában szinte akaratlanul szeretője lesz a gazdag és özvegy vénasszonynak, aki munkát és helyet ad neki és arra nógatja, hogy házasodjanak össze. A fiú elhallgatja, hogy van már szeretője, akit nem tud feleségül venni, mert a pap érdekből nem adja őket össze, pedig már gyereke is van a tizenötéves menyecskétől. Végül minden kiderül, és ebben a Tersánszky-műben kivételesen minden jóra is fordul: a vénasszony lesz a fiatalok ügyének gyámolítója. A történet meghitt líraiságával és népmesei hangulatával magyarázható, hogy a váratlan és mindent jóra fordító befejezést sem érzi az olvasó kompromisszumos megoldásnak.
A céda és a szűz (1924) szintén a polgári erkölcsi felfogás viszonylagos voltát feszegeti, azt a problémát, amely már a századforduló óta állandóan napirenden lévő kérdés prózairodalmunkban, az a témakör, amely a fiatal Nagy Lajost is erősen foglalkoztatta, különösen pályája kezdetén.
Az 1926-ban megjelent Rossz szomszédok a kisvárosi élet sűrűjéből meríti anyagát. Két szomszédos család útját rajzolja meg. Ábrázolásának kiindulópontja itt is erkölcsi probléma. Azt mutatja be, hogy az előkelőbb család tagjainak minden bűnét megbocsátja a közvélemény, a gyengébbeket, a polgári megítélés szerint gyanúsabb származású családot pedig mindig gyanakvás fogadja. Az ellentét itt sem végletes: nem bűnös és bűntelen emberek kerülnek szembe egymással, mind a két család múltjában és jelenében vannak foltok, az író ítélete éppen azért meggyőző, mert reális emberi tapasztalatokra alapozódik. Mindemellett vannak a Rossz szomszédoknak olyan részletei, amelyek a múlt század végi karrier- és elbukás-regények naivságaira emlékeztetnek; a századforduló naturalista irodalmával is mutat némi rokonságot ez a regény. De részletei mindenütt meggyőzőek, hitelesek, átéltek.
A margarétás dal (1929) című regényében újra az első világháború élményanyagához tér vissza, ismét egy nő sorsán át mutatva be a háborús hányódtatások hatását emberi jellemek és sorsok alakulásában. Egy félig orosz, félig osztrák származású nevelőnő a hőse a regénynek, amely arról szól, hogy ez a nő, aki első férfi-ügyén szinte észrevétlenül esett át, aki talán hajlama, 396még inkább körülményei révén, különösen a háborús viszonyokban könnyedén sodródik férfitől-férfiig, miként szeret bele egy osztrák katonatisztbe, és miként nem sikerül soha igazán és teljesen összekerülnie a rajongott férfival, aki szintén vágyakozik utána.
Ebben a regényben is kitűnő a háborús atmoszféra megrajzolása, nagyszerű, vázlatos portrékat ad a háborús kavargás során felvetődő figurákról, a Monarchia hadseregének tisztjeiről. Arányos, kitűnően megszerkesztett remekmű ez is, de a friss átélés közvetlensége korábbi háborús könyvében, a Viszontlátásra drágában még erősebb volt, mint ebben a műben. A margarétás dal ihletője szintén erkölcsi probléma. A Viszontlátásra drága a megromlott, eltékozolt szenvedély bomlasztó hatását vezette végig, itt azt mutatja be, (mintegy ellenpróbaként), hogy a hajlékony erkölcsű emberek világában is milyen alakító és összefogó ereje van egy igazabb, erősebb érzelemnek, miként forr szenvedéllyé egy magát bárkinek könnyen odaadó nő életében az egyetlen erősebb érzelem.
Mindamellett A margarétás dal nem valamiféle megtérési regény. A regény hősnőjének élete az egyetlen megrázó érzelmi élmény hatására sem fut más irányba, mint korábban. Tersánszkytól mindig távol álltak a látványos, könnyed megoldások, a színpadias fordulatok. Általában derűs fatalistaként nézi hőseinek botladozásait, tekergőzéseit saját sorsuk, rögeszméik és javíthatatlan szokásaik örök labirintusaiban.
A Legenda a nyúlpaprikásról (1936) szintén a népmesék hangulatára emlékeztet. Legenda egy élhetetlen öreg falusi emberről, afféle falu-szegénye derék emberségéről és egyetlen öröméről, arról, ahogy egy viskójába szaladt kis vadnyulat, sivár élete egyetlen örömét megszelídíti, magához szoktatja. Népmesei jellegű a történet grófkisasszonyának jótékony és jótékonykodó szerepe is, aki a nyulával bűvészkedő szegényembert pártfogásába veszi, és a legenda végső beteljesedéseként elviszi nyulával és a nyúl (a történet során megszaporodott) családjával a grófi palotába, ahol alkalmazást nyer az öreg. Az író célja itt is a társadalom szélén élő egyszerű szegények emberségének a megmutatása, ártatlanságuk példázata, esendőségükben is tiszta sorsuk legendává emelése. Gyengéd színekkel rajzolja meg a történet mellékszereplőjét, a megszelídített vadnyulat. Nincs még egy írónk, akit ennyire foglalkoztatna az állatok világa. Több művének állatok a főszereplői (A szerelmes csóka, A vezérbika emlékiratai. Forradalom a jég között, Baleset? Az emberek jósága). Aprólékos megfigyeléssel és mély átéléssel közelíti meg az állatok belső világát, örömüket, szenvedésüket. A Forradalom a jég között (1942) című kisregényében a Duna jegén telelő vadkacsák életéről ír.
Két regényében, az 1934-ben megjelent Szerenádban és a kilenc év múlva kiadott Vadregényben dzsentri-témához fordul. A pusztuló dzsentrivilág alakjait, kalandjait, hangulatait idézi fel ezekben a regényekben. Tersánszky dzsentri-regényeire is az a kettősség jellemző, amely Mikszáth, Móricz, Kaffka Margit vagy Török Gyula dzsentri-ábrázolását egyaránt meghatározza: együttérző szánalom, a pusztulás romantikája, de ugyanakkor az egész bomlási folyamat reális és hiteles megelevenítése. A dzsentri rétegből kihulló figurák sorsát együttérző érdeklődéssel ábrázolja, mert a züllő hősök szintén a társadalom szélére került emberek életét élik, kényszerű társadalomkívüliségük olyan életforma részeseivé teszi őket, mint amilyen Tersánszky egyéb kedvelt 397figuráinak is éltető közege. Elszegényedve, vagyonukból kifordítva, maguk is a bohémeskedő csavargófélék napjait élik, hozzáhasonulnak azoknak az embereknek az életstílusához, akik a polgári társadalom eszméihez mérve bizonytalan egzisztenciák, bohémek, talán züllöttek is, de nem élnek önmaguk ellenére, és fölényüket, a dolgok megítélésében való nagyvonalúságukat a pusztulásban is megőrzik.
