FUVAROSOK
FUVAROSOK
A termékcsere-kapcsolatokban érdekelt, nagy távolságra utazó parasztok legnépesebb, egyszersmind legheterogénebb, igen sokféle tevékenységet űző csoportja nem is magára a kereskedésre, hanem az áru elszállítására szakosodott. A lótenyésztést kellett az önellátó parasztgazdaságokéhoz képest „túlfejlesztenie” annak, aki szekerező szállítást akart vállalni. Annak tehát, aki kereskedőkhöz, iparosokhoz szegődött el bérfuvarosnak, illetve annak, aki önálló, a kereskedésben is érdekelt vállalkozóként szállított nyersanyagot vagy árucikkeket. Jellegzetes gyakorlata, helyi hagyományú eszközkészlete, munkaszervezési módszere alakult ki a középkor óta a legszámottevőbb kereskedelmi tételt jelentő borexportnak; a folyópartról vontatott fahajók biztosította vízi szállítást és a szekerezést kombináló gabonakereskedelemnek; a tutajozást és a szekéren szállítást egyaránt igénylő fakereskedelemnek, illetve a bányászati termékek (a só, a fém) felhasználási helyére juttatásának (vö. Viga Gy. 1990: 167. skk; Barna G. 1988; Gráfik I. 1992).
Ezek a bérfuvarozó-szekerező vállalkozások a feudalizmus századaiban fejlődtek ki, és a vasúti szállítás uralomra jutásáig jellemzőek is maradtak, ha bármilyen árut nagyobb távolságra kellett eljuttatni. Az igényelt fuvarozóeszközök mennyisége és minősége, következésképpen a szekerezés alkalmisága, mellékfoglalkozás volta vagy az életformát is befolyásoló jellege tekintetében koronként és vidékenként igen nagyok voltak a különbségek. Abban is volt különbség, hogy mely társadalmi réteg kapcsolódott be az árucserébe bérmunkásként, s mely réteg tőkéjét kockáztató vállalkozóként. A messze földön híres komáromi szekeresgazdák, akik egyébként nemcsak a közúti fuvarozásban, hanem a dunai hajóvontatásban is jeleskedtek, nemes emberek voltak. Ezt a társadalmi helyzetüket egy jellegzetes rétegszervezethez tartozásukkal s külső megjelenésükkel is hangsúlyozták (Kecskés L. 1978: 186. skk.). Ugyancsak nemesek voltak a Balaton-felvidéki bort elszállító burgenlandi fuvarosok is, jóllehet a magyar bortermelők a „kocsmárosok cselédjét” látták bennük (Csorna Zs. 1988: 138). A fuvarozás persze a városi polgároknak is jellemző foglalkozása volt: néhány nyugat-magyarországi városban a 18–19. század folyamán fuvaros céhek 855is alakultak (Buda – 1700, Pest – 1733, Győr – 1759, Pozsony – 1818, Kőszeg – 1840). A Brassóhoz közeli Hétfaluban viszont, ahol Kós Károly találó megfogalmazása szerint „a szükség és a lehetőség volt a szekeresség tanítómestere”, a kevés földű magyar falvak parasztsága azért szakosodott a fuvarozásra, mert így remélte megmenteni szerény gazdaságát (Kós K. 1976a: 80. skk.). Viga Gyula, amikor összefoglalóan jellemezte az észak-magyarországi fuvarosoknak (szekeresek, furmányosok, furmanok) az árucserében játszott szerepét, azt állapította meg, hogy bár „a fuvarosok zöme a szegényebb rétegből került ki”, mégis „a kis határú hegyi falvakban… lényegében vállalkozói státust biztosítottak önmaguk számára”. Abban az értelemben legalábbis, hogy „ők voltak a legmozgékonyabbak a szó gyakorlati és társadalmi értelmében egyaránt”. Ennek a vállalkozói mentalitásnak pedig feltétele is, következménye is volt – folytathatjuk a gondolatmenetet –, hogy a fuvarosok „az átlagosnál szélesebb látókörű emberek voltak. […] Sokat láttak és tapasztaltak, pénzzel bántak, számolni, általában írni is tudtak, akik megismerték más tájak népét, termelvényeit, gyakran szokásait és gesztusait is” (Viga Gy. 1990: 187).
85426. térkép. A vándornyomtatók útirányai a Kárpát-medencében (19. század)
A más-más társadalmi helyzetű szekereseknek ilyen jellemzése azokra a parasztokra is érvényes, akik csupán alkalmilag vállalkoztak a távolsági áruszállításra. Az a Békés megyei vagy nagykunsági parasztgazda, akit egy évben egyszer budai, pesti, tatai, veszprémi vagy pápai gyapjúkereskedő, illetve gubacsapó mester fogadott meg fuvarosának a helyben összevásárolt és bálákba kötegelt gyapjú elszállítására – ez a 18. század második–19. század első felében általános gyakorlat volt –, a maga társadalmi közegében bizonyosan „szélesebb látókörűnek” számított, mint a mezővárosi lakosság általában (Szilágyi Miklós 1968: 356; 1977a: 627–630).
