VÁSÁROZÁS, PIACOZÁS, BÚCSÚ
846VÁSÁROZÁS, PIACOZÁS, BÚCSÚ
A feudalizmus kori vásároshelyeknek a táji munkamegosztásban betöltött szerepe nem volt tehát azonos fontosságú. A vásárok többsége egy-egy „kistáj” szervező központja: az ide vonzódó falvak lakói feleslegeik értékesítésekor és szükségleteik kielégítésekor legelőbb ezekkel számoltak. Így a legfontosabb, a leggyakrabban látogatott vásárt tudakoló kérdésre a legközelebbi, gyalogosan vagy szekérrel egy nap alatt megjárható várost nevezték meg. A néprajzi gyűjtések tanúsága szerint a 20. században sem változott az ilyen értelemben „legfontosabb”, azaz: a legközelebbi vásárok paraszti számon tartása. Annak ellenére nem változott meg, hogy a „város és vidéke” kapcsolatrendszert a vasúthálózat kiépülése és az iparosítással együtt járó urbanizáció átrendezte: a korábbi vásároshelyek egy része eljelentéktelenedett és újabb központok születtek. A megközelíthetőség emberi léptékét, az egy nap alatti megjárhatóságot, valamint a gazdasági kapcsolatok intenzitásának és gyakoriságának a távolság növekedésével arányos csökkenését azonban nem befolyásolták mindezek a változások. A falusi lakosság külső kapcsolatait részletesen bemutató néprajzi dolgozatok – például Barta Jánosé egy abaúji falucsoportról (1977: 83–93) és Nagy Molnár Miklósé a Szlovákiához tartozó gömöri kistájról, a Medvesaljáról (1985: 133–147) – arról tanúskodnak, hogy az országos vásárokat, a hetipiacokat eladási és/vagy vásárlási szándékkal rendszeresen látogató, e gazdasági kapcsolatokra rákényszerülő apró falvak lakói a szükségletek mértékét s az ezzel összefüggő gyakoriságot figyelembe véve mintegy rangsorolták a falun kívüli kapcsolataikat. Számon tartottak, és speciális vételi vagy eladási szándék esetén fel is kerestek viszonylag távoli, több napos utazással együtt járó vásárokat. A rendszeresség, s ami ezzel egyet jelentett: az otthonosság, a magabiztosság azonban csak a koncentrikus körökként rendeződő falun kívüli kapcsolatok legbelső körére volt jellemző. Ahol gyakorlatilag mindenki: nemcsak a férfiak, a nők is jól tájékozódtak. Az utóbbiak ugyanis csak ebben a körben alakíthattak ki önállóan kapcsolatokat, nem csupán apjuk vagy férjük alkalmi kísérőiként. E körön kívül a „rendszeresség” – függetlenül attól, hogy az egy nap még megjárható városok és vásárok közül egy vagy több tartozott ebbe a körbe – már nem jelentett napi, heti, esetleg havi gyakoriságú ismétlődést sem.
A városok és falvak gazdasági célú kapcsolata tehát rétegzett volt, hiszen a falusiak nemcsak a legközelebbi, hanem egész sor, esetleg több napi járóföldre lévő vásárt is látogattak; közötte olyanokat, melyek a „nagytájak” közötti árucserét szervezték. A Medvesalja falvaiból például – így emlékeztek a közelmúltban a 20. század első évtizedeire – olykor Egerbe, Edelénybe, Miskolcra, Ózdra, Balassagyarmatra, még Karcagra, Szolnokra, Székesfehérvárra is eljutottak (Nagy Molnár M. 1985: 134). E távoli helyek számon tartását a vásárok szakosodása, azaz: valamilyen árucikk, termék könnyebb beszerezhetőségének és eladhatóságának nem is mindig megalapozott híre, a közeli vásárétól eltérő választék, a kedvezőbb árak csábító ígérete motiválta.
A gyakoriság csökkenésével, a távolság növekedésével viszont együtt járt az útra kelés veszélyességének kollektív érzete és minden egyes utazás jelentőségének megnövekedése, ritka és ünnepi alkalommá avatódása. Egyrészt a gondos, ünnepies nekikészülődés fejezte ki ezt a jelentőségnövekedést, amit – mint Kós Károly megfigyelte 848(1972: 41) – a „díszesen szőtt vagy hímes bőr vásári tarisznya, tetszetősebb, vásárba járó átalvető”, a „jobbik hámba vagy cifra járomba” fogott „jobbik” ló vagy ökör, s ezek sörényének-szarvának kidíszítése is hangsúlyozott. Másrészt nemcsak az eladás és a vétel felkínálkozó lehetőségének, hanem a tapasztalatszerzés, az informálódás szintén igényelt alkalmának minél hatékonyabb kihasználására törekvés, azaz: emberi kapcsolatok ápolása, újak létesítése, a közízlés, a gazdálkodási gyakorlat módosulásainak figyelemmel kísérése is jellemezte a bár ritka, mással nem pótolható alkalmakat.
84724. térkép. Vásárhelyek a ,,Palócföld” peremein a 20. század elején
A rendszeresen látogatott, illetve alkalmanként felkeresett vásárokat abból a szempontból is megkülönböztették a parasztok, hogy a nagyobb távolság leküzdése – felfogásuk szerint – nagyobb kockázatvállalást kívánt, mint az ismert útvonalon való rutinszerű közlekedés. Ezért, ha messzi városokba mentek, a „szekeresek mindig többen indultak együtt egymás kölcsönös segítése, biztonsága érdekében. Az idegen földön való utazás sok veszedelmet tartogatott számukra, s ezekkel közösen inkább megbirkózhattak” Minél nagyobb volt a leküzdendő távolság, annál népesebbé duzzadt az amúgy az útonjárásra szakosodott, tehát korántsem gyakorlatlan hétfalusi szekeresek alkalmi karavánja is – amint arról Kós Károly tudósított (1972: 23).
A közelebbi és távolabbi vásárokhoz fűződő viszony a nemek közötti munkamegosztásban fejeződött ki a legegyértelműbben. A „kistáj” központját mint legfontosabb piacot – említettük már – elsősorban a falvak asszonynépe látogatta, s rendszerint minden hetipiaci napon. Itt értékesítették mindazokat a termékeket, melyeknek megtermelése, előállítása amúgy is kívül esett a férfiak hagyományos tevékenységi körén: a zöldségféléket, a tejtermékeket, a baromfit. A távoli vásárokra – főleg állatokat venni és eladni – viszont szinte csak a férfiak jártak; az asszony esetleg férje kísérőjeként (lásd pl. Gömörszőlős példáját: Dobosy L. 1982: 115).
Az asszonyok olykor igen jelentős – több napi járóföld, száz vagy még több kilométeres – útonjárása nem gazdasági, csak mellékesen a világlátás vágyát kielégítő, hanem kultikus célú volt: a kegyhelyek (gyógyító hatású források vagy kegyképek) szentbúcsúit, szentesbúcsúit elsősorban lányok-asszonyok keresték fel gyalogos zarándokokként. Bár előfordult a 20. század első felében, hogy a templom védőszentje tiszteletére mindegyik faluban évi rendszerességgel megtartott, a helyben élők és az elszármazott rokonok találkozására legfőbb alkalmat biztosító úgynevezett templombúcsúkra is „kereszt és lobogók mögött szervezett csoportban mentek az emberek egyik faluból a másikba” (Bárth J. 1990: 367), a csoporttá szerveződés a gyalogos zarándoklatok esetében volt kötelező. Bárth János úgy következtetett, hogy „a 20. század első felének néprajzi adatai alapján a 100–200–300 fős »körösztök« zarándoklata látszik a leggyakoribbnak”. A Székesfehérvár-felsővárosiak zarándoklatai esetében az is megfigyelhető volt, hogy minél távolabbi kegyhelyet kerestek fel, annál nagyobb létszámú volt a zarándokcsoport: míg a kismáriacelli (celldömölki) vagy andocsi hatnapos búcsúra 120–150 fős, a csatkai kétnapos búcsúra 30 fős csoportok 850indultak a 20. század első felében (Varró Á. 1989: 104). Minden búcsúcsapatot egy előénekes vezetett, aki vagy „a vallási egzaltáltság és fanatizmus jeleit mutató ájtatos szentasszony és szentember”, vagy a közösség által elismerten jó szervezőképességű, a köznapi ügyekben jól eligazodó, köztiszteletben álló személy volt (Bárth J. 1990: 379). A több napos gyaloglás közben az útba eső olcsó kocsmákban vagy házaknál aludtak a csoport biztosította védettségben bízó és az áhítat fegyelmét vállaló zarándokok, akik korántsem a kényelmet keresték: „a búcsújárás fontos részének tartották a testi szenvedést, a törődést, amely a vezeklésnek fontos formája volt” (Barna G. 1990b: 252; a búcsújáróhelyekről, búcsújárásról összefoglalóan: Barna G. 1990a).
84925. térkép. Az átányiak vásározó helyei a 20. század derekáig
1 = Atány (Heves vm.), 2 = gyakrabban felkeresett nagyvásárok, 3 = kisebb jelentőségű, ritkábban felkeresett vásárok, 4 = távoli vásárhelyek, ahonnan a lovakat szokták venni
