SÜVEG
SÜVEG
Bolgár-török jövevényszavunk, a süveg eredendően valamennyi fejfedőnkre vonatkozott, közöttük a legelébb a Képes Krónikában megörökített, fejhez idomuló, kerek tetejű fejrevalóra is, melynek oldalához simuló karimáját középen bevágták, hogy az a fülre visszahajtható legyen. A süveg szőrmebéléses téli változatának karimája körbefutó prém volt. Ezt a fejrevalót úrtól a parasztig viselte a férfinép, télidőben néhol az asszonyok is.
A 16. század végén még fejre simuló, keskeny karimájú süveg teteje a 17. század elején kezdett hosszabbodni, a kemény nemezsüveg egyre magasabb lett, a lágy szövetű süvegek teteje pedig zacskósan lecsüngött. Ez utóbbi formát nevezték az ukránok magerkának (Tkach, Y. 1986: 49), megkülönböztetve az ott is lengyel süvegnek ismert típustól. Ez utóbbi teteje lapos maradt: viszont szőrmeprémes karimáját elöl – gyakran hátul is – középen behasították, és a hasíték végei szarvszerűen elálltak a fejtől (Bartkiewicz, M. 1979: 90; Tkach, Y. 1986: 48; Bél M. 1984: 454). Ez a mindig szőrmével – rendszerint „Erdélyi leg-apróbb fekete báránybőrbül” (VeML 1795. Veszprém vm.) – bélelt süveg a 19. század elejéig fel-felbukkant a szűcsök készítményei között.
Fényesebb karriert futott be a 17. század második felétől a fekete nemezsüveg. A szokásosan középen bevágott karimájú süvegtől eltérően az urak, katonák, hajdúk süvegkarimáját ferdén, csákóra vágták (Viseletkódex 1990. 33., 68., 70. kép), a leffegő csákót az úrfiak „ezüsttővel sűrűn megrakták”, s a díszektől: forgóktól, saját hosszától egyre súlyosabb föveget a karimán alul vágott lyukon kicsüngő zsinórral, álladzóval fogták a fejhez (Apor P. 1972: 31). Ez a csákós süveg a 18. század elején tilalmas lett a köznép számára, csak katonához illőnek tartották: legényt verbuváláskor azzal avatták katonává, hogy süvegére nyomban csákót vágtak. Legelőbb 1757-től a Nádasdi-huszárok, 1769-től valamennyi magyar huszárezrednél viselték egyenruhához tartozóként, majd „csákó néven” szinte egész Európában elterjedt (Nagy G. 1905: 194).
Egyébként a vágatlan, a fejoldalra simuló, „Dupla tetejig való karimájú”, „Nagy karimájú”, „Alacsony karimájú” süvegeket apró gyermekektől idős emberekig mindenki hordta. A hazai süvegesek árukészletét a görög kereskedők boltjaiban is kapható fekete parasztsüveg, szirmos fekete süvegek egészítették ki. A szirmos süveget – a vastagra nemezelt gyapjúposztónak a bőr felületére emlékeztető barkás textúrája miatt – gyakrabban Magyar barkás süvegnek, Vas megyében pl. fodros süvegnek, Tolnában pedig bodros fekete süvegnek emlegették. E nemezsüvegek virágkorában, a 18. század első felében szolga, béres ezt kapta konvencióban, a céhbeli legényt, az inast süveggel látta el mestere, s a debreceni diákok is magas fekete süvegben, sinkóban jártak. A század közepén a süvegtest és a karima tájanként változó arányával helyi típusok is kialakultak. Az egri süvegesek megkülönböztették a magyar, közöttük a pozsonyi és a tót süveget. Alacsonyabb teteje, oldalát csak félig takaró karimája volt a kun süvegnek, „kerek tetejű hegyes süveget” említ Kiss Bálint (1839: 118) a túri süveg tájkörzetében. Az uradalom tulajdonosának monogramját viselhették süvegkarimájukon a dunántúli béresek (Domonkos O. 1962: 152). Ekkor a süveg karimáját már senki nem hajtotta le, nem is vágta csákóra, akadályozta is volna a karima alatt használt abroncs, amely arra szolgált, hogy a süveg 715formáját mereven tartsa (Györffy I. 1937: 123). A hortobágyi pásztorok azonban még századunk elején is éppen úgy nyakukba húzták rossz időben süvegük karimáját, mint 17–18. századi elődeik tették (Ecsedi L. 1914b: 39).
A nemezsüveg télies, szőrmével bélelt párja a „szőrös bőrből készült kétrétű süveg, melynek külső rétjét le lehet húzni a fülre” (MT I: 79). Ezt mint téli füles süveget emlegetik a 18. század eleji szűcsök árszabásai. Győrben a „téli füles vagy bagoly süveget” matériából, ellenzővel készítették, és cselédember számára rókaháttal bélelték (GySML 1744. Győr vm.). E süvegforma számtalan névváltozattal országszerte ismert volt: ilyen volt a moldvai magyarok füles kucsmája, a kiskunhalasi füles süveg, a nagykunsági „báránybőrből csinált téli levonó süveg” (Györffy I. 1937: 123), a Hont megyei „fekete süveg sapka”. Egerben 1854-ben bagolysüvegnek, a Sárközben bagó-süvegnek, az Őrségben bagu süvegnek ismerték, amelynek „hosszú leffegője” csüngött le (Mészöly G. 1917: 102). E fejrevalót követték a szőrmével bélelt posztósapkák, a díszmagyarhoz illő Árpád-sapkák s parasztos másaik, az ormánsági, hegyhátvidéki, Kapuvár környéki perzsián, asztrahán sapkák.
