SZAKÁLL
SZAKÁLL
A bronzkor óta ismert borotválkozó kések módot adtak a szakáll, a bajusz eltávolítására, azonban a szakállban rejlő férfierő védelmében pl. a mózesi törvények (Mózes 3. könyve 21.5.) tiltották a borotválkozást. Tulajdonképpen Pál apostolnak a férfiak hosszú haját megszégyenítő levelét a szakállra is vonatkoztatva különböztette meg magát a borotválkozással a keresztény Európa a zsidóktól és a keleti egyháztól, így a 8. században az itáliai politikai határok egybe is estek a szakállviselet nyugati határával. Idővel azonban a túlfinomult kereszténység rátartiságával fordultak szembe, és a természethez való visszatérést hirdették a szakállnövesztéssel.
712A szakállas germánok és a borotvált frankok nyomában minden valószínűség szerint szakállasan sodorta a népvándorlás mai hazájába a magyarokat is, magával a honfoglalás előtti török szakáll szóval együtt (Bárczi G. 1958: 77). Korai ábrázolásaink hol szakállasan, hol borotválva ábrázolják a társadalmi elitet és a köznépet is. A 15. században már csak gyász alkalmával hagyták meg szakállukat, egy századdal később a szakáll a házasember előjoga lett. Egy 1527-ben megjelent katonai kézikönyv lebeszélte a hadba indulókat a közelharcban az ellenfélnek jó kapaszkodót hagyó hosszú hajról és szakállról. Egy századdal később pedig a lövészek arcszőrzete bizonyult tűzveszélyesnek (Trümpy, H. 1978: 26). Így elegendő gyakorlati oka lehetett annak, hogy a gyakran hadba kényszerített közembereket is borotváltan örökítették meg a korabeli ábrázolások. Ez a kép mégsem egyöntetű, hiszen pl. a felekezeti hovatartozás is befolyásolta. Luther és Zwingli követői kitartottak a papi borotváltság mellett. Kálvin hívei és az újrakeresztelkedők nőiesnek vélték a sima arcot, ami viszont beleillett a parókát viselő társadalmi elit divatirányzatába is, s a 17. század végére úr és szolga is általában csupasz, kösze arccal járt. A 18. század elejére, a korábban hosszú szakállukkal tiszteletre méltó parasztokat hatósági intézkedésekkel, szakálltörvénnyel kényszerítették annak leborotválására (Zoltai L. 1938: 77), s ez a törvény csak egyes tisztségviselőknek kegyelmezett. A napóleoni háborúk, a német ellenállás szabadparaszt hőse, Hofer András népszerűsége indította újra diadalútjára a szakállat akkor, amikor még egyszerű bajusz is polgárpukkasztó volt, és a forradalmak, a szabadságharcok nagy egyéniségeit utánozva Európa-szerte újra szakállat viseltek a férfiak. Nálunk a reformkor és 1848 állította vissza hosszú időre a szakáll becsületét (Kővári L. 1860: 24). A rajongásig tisztelt viselőjéről elnevezett körszakáll, a Kossuth-szakáll, polgári és paraszti körökben egyaránt terjedt, s teljesen egyértelmű jelentéstartalma miatt 1852-ben, majd 1858-ban ismét kormányrendelet tiltotta (i. sz. 1860: 200) viselését. Ugyanígy politikai állásfoglalást fejezett ki az 1860–70-es években fel-felbukkanó, Ferenc József által népszerűsített pofaszakáll, a cakompart (Mezőkövesd) vagy barkó (észak-magyarországi megyék). A széles császárszakáll Kalotaszeg környékéről ismert. A századvégre divatjamúlt pakombart vendégbajusz néven a Rétközben maradt fenn.
