KESZKENŐK
KESZKENŐK
A keszkenő, mint „kezet fedő kendő” a 14. századi királyi ruhatárakban kezdte pályafutását. Régies keszkenő szavunk, mint angol megfelelője, a „handkerchief” is, a kisebb négyzetes kendőnek erre az eredeti szerepére utal. A 16. századra már mai értelemben vett zsebkendőnek és a teljes díszöltözethez tartozó „kézbe való kendőnek” is használták. A „hímös”, kézbe való kendő 1567-ben egy debreceni asszony, az „aranyos török keszkenő” 1662-ben egy férfi hagyatékában (Zoltai L. 1938: 103) talán egykor eljegyzésük fontos kelléke volt, s mint jegykendőt, hűségük szimbólumát halálukig őrizték. 1654-ben Babosné szombathelyi boltjában a „40 apró keszkenjő” mellett „20 öregh keszkenjő”, vagyis nagyobb kendő is vevőre várt, s számos vastag, szőr-, azaz gyapjúkendő is (Hor-váth A. 1956: 265). Ugyanekkor Debrecenben is „himmel varrott fejkeszkenő” (Zoltai L. 1938: 290) egy hagyaték tárgya. A 18. században már a mezővárosok parasztkézfogóin is a keszkenő lett a menyasszony jegyajándéka, amire a legény „fő tetőre való” kendővel válaszolt (Filep A. 1971: 125). A jegyváltást legfontosabb kellékéről, a kendőről palóc vidéken kendőlakásnak is nevezik. A jegykendőknek a magyar paraszti közösségekben is Shakespeare Otellójában megörökített jelentéstartalma volt: a leány hűtlensége, az eljegyzés felbontása miatt a legény a jegykendőt „meghurcolja”, megszaggatja (Thury J. 1890: 382). Egyébként, mint legszemélyesebb emlékét férfi is (Furta, Bihar m.), asszony is haláláig őrizte, és sírba vitte mint a Szigetvár vidéki asszonyok a jegyként őrzött templomos kendőket.
Bár a különféle gyolcs, tarka, azaz „kék festett gyolcs” és egyéb finom kelméjű kendők bolti portékaként vagy vándorárusoktól beszerezhetőek voltak, a 18. századi paraszti kárlistákon még gyakoribbak a különféle hosszúkendők, a selyemkendők pedig kimondottan jómódra utaltak. Még a múlt század elején is a tarka keszkenőhöz, a kékfestő gyerehaza kendőhöz bérként jutott egy orosházi cselédlány. Ugyanekkor – talán az Európán végigfutó „fehér” divat hatására – a Dunántúl nyugati határától megindult a fehérrel „kivarrott” gyolcs-, batisztkendők terjedése. Az eredendően Bécsből szerzett, a század 708közepén már előnyomással sokszorosított mintákból hímző specialisták dolgoztak, és a hímző falvak vonzáskörére jellemző stílusok érlelődtek. Azonos alapmotívumok másként jelentek meg pl. alátöltött laposöltéssel a Rábaközben, Győr vidékén, másként lyukas-hímzéssel és pókozással kiegészítve Hövejen vagy batisztrátétből Csornán. Ez ünnepre való, öröklésre érdemes kendők sokfelé századunkat is megélték.
Köznapra inkább a múlt század 30-as éveitől nagy mennyiségben piacra dobott színes, nyomott, olcsó kartonkendők illettek, amelyek végérvényesen fordítottak a korábbi hosszúkendős fejviseleteken. Nyomukban a kisebb méretű bécsi piros, olajos, majd a színes kásmír fejkendők következtek. Drágább volt a téli gyapjúkendő, de legdrágábbak mindvégig a legpompásabbnak ítélt selyemkendők maradtak. Vékony selyemkendőt vásároltak a szegényebbek, Jaquard-szövésű rózsakoszorús, rojtos, vastag selymet a gazdagabbak. „Van-e magának negyven forintos keszkenője?” címmel csípkelődött a Vasárnapi Újság (P. Sz. 1857: 423) a múlt század közepén a drágábbnál drágább kendőkkel vetélkedő parasztmenyecskékkel.
Köznapra, munka közben a tarkón kikötött, csárdásos, menyecskésre kötött kendő volt alkalmasabb, amely homlok fölé lazítva, hűssösen árnyékot is adott. Martoson az áll alá való kendőt is ernyőszerűre igazították, a matyók sátoros kendőjéhez hasonlóan. A főkötőre vagy éppen alsó kendőre illő ünnepi felső kendőt – az olykor igen bonyolult újrakötést kerülendő – összeöltéssel, összetűzéssel rögzítették, mint a kapuvári cucás kendőt vagy a mezőkövesdi csavarítós kendőt.
Amikor a legegyszerűbb kartontól a selymen, bársonyon át a tüllkendőkig valamennyi összegyűlt egy-egy kelengyében, viselője megfelelő szín-, anyagválogatással készülhetett fel korától, családi állapotától és a felkészülés alkalmától függően. A keszkenő finom batiszt-, tüllkendő formában, akár mint a nagyméretű dulandlé fátyolszerűen (Kalota-szeg), akár mint a nagyféketőre is háromszögűre hajtott felsőkendők (Nógrád m.) még az újasszony stádiumot is kifejezhették.
A fejkendők megjelenése, terjedése a főkötők szerepét meggyengítette. Az asszony korával, pl. gyászával kapcsolatban a felsőt, sokfelé az alsó főkötőt is kendőre cserélhette. A század elején a mezőségi Polgáron az idős asszonyok is csupán piros kendőt kötöttek főkötő helyett, amit Györgyfalván még éjszaka sem tettek le. A fejkendő, ami a városi asszonyok között sosem volt igazán népszerű, a századfordulón már kimondottan parasztosnak tetszett, s a paraszt voltukat hangsúlyozó közösségekben a leányok is előrekötött kendőt használtak. A módos kecskeméti gazdalányok, modern plisszírozott selyemruhájukhoz, fehér kesztyűjükhöz is illőnek tartották a fejkendőt (F. Dózsa K. 1989: 318), ami az azonos öltözetű, esetleg szegényebb polgárlányoktól, úrilányoktól megkülönböztette őket.
