FEJREVALÓ LEPLEK
FEJREVALÓ LEPLEK
A fejet, vállat takaró leplek időtlen idők óta alkalomadtán előkapható takaróként
szolgálták az asszonyokat. Még a múlt század közepén is „a’ nők, vasárnap, hosszúkás formára összehajtott vörös szélű lepedőket hordanak, melyeket midőn esső van, egész terjedelemben magukra borítanak” (Prónay G. 1855: 77–78). Ezt a sűrű szövetű, piros csíkos vászonabroszt nemcsak eső, hanem hideg, por, szúnyog ellen is magukra kapták nemcsak az asszonyok, hanem a leányok is, ezért mint karra való kendő az ő útikészületükhöz is hozzátartozott (Viseletkódex 1990. 8. kép). Ez az abroszforma kendő a Sárközben még századunkban sem maradhatott el a házból kilépő asszony karjáról, és pl. Kalotaszegen virágos kásmírkendő formájában a leány ünnepi öltözetét kiegészítő dísszé vált.
szolgálták az asszonyokat. Még a múlt század közepén is „a’ nők, vasárnap, hosszúkás formára összehajtott vörös szélű lepedőket hordanak, melyeket midőn esső van, egész terjedelemben magukra borítanak” (Prónay G. 1855: 77–78). Ezt a sűrű szövetű, piros csíkos vászonabroszt nemcsak eső, hanem hideg, por, szúnyog ellen is magukra kapták nemcsak az asszonyok, hanem a leányok is, ezért mint karra való kendő az ő útikészületükhöz is hozzátartozott (Viseletkódex 1990. 8. kép). Ez az abroszforma kendő a Sárközben még századunkban sem maradhatott el a házból kilépő asszony karjáról, és pl. Kalotaszegen virágos kásmírkendő formájában a leány ünnepi öltözetét kiegészítő dísszé vált.
De az abrosz méretű lepel – egyszerűen a fejre borítva – nyomokban, az asszonyi fejviselet részeként is megmaradt. Az Őrség krónikása, Nemesnépi Zakáll György szerint, itt a múlt század elején a „menyasszony feje egy önkezével fonott és szövött fél lepedővel derékig van betakarva, mely fejrevalót köczölének” is neveztek (Mészöly G. 1917: 102), s amelyet viselője elöl, mellénél összefogott. Az ilyen leplet Somogyban fére-vetőnek, Göcsej, Hetés vidéken takarítónak nevezték. Valószínűleg hasonmásaik a felvidéki 706megyében használt ráfogók, a „Két Rafogót avagy Kis Lepedőket” (NML 1782) is felsoroló Nógrád megyei kárlista szerint.
Adataink számából ítélve sokkal elterjedtebbek lehettek az anyagot a szövőszék adta szélességében felhasználó, fejrevaló hosszúkendők. Az esetenként 2–3 m hosszú, keskeny végeiken gyakran kivarrott vászon-, patyolat-, gyolcs-, fátyol-, legújabban tüllkendőket országszerte használták. Anyaguk minősége nemcsak viselője anyagi lehetőségeire utalt. Az éppen legújabb, így legdivatosabb kelmék mindig az újasszony fején jelentek meg, s e kendők többnyire éppen az újmenyecskéket megkülönböztető szerepük révén maradtak fenn néhány konzervatívan öltözködő tájon.
Fejreillesztésük módozatai közül legsajátosabb a pacsa készítése. Ez a szögletes lappal merevített, fejtetőre hajtogatott kendő a múlt század elején a Dunántúl nagy részén köz- és ünnepnapi viselet volt. S ha a pacsa hazánkban különös benyomást is keltett a másféle kendőkötési módok mellett, rokonságot mutatott a szomszédos stájer és horvát asszonyok fejviseletével, s beleilleszkedett a Mediterráneum már a 15. században is könnyű fátylakat kedvelő övezetébe. Természetesen a pacsa készítése sem rögződött egy valamikori előképhez. Még e dunántúlnyi kis területen is eltérés volt a nyugatabbi, bonyolultabb, a pacsavető asszony által még fejretétel előtt hajtogatott és így káplira tűzött, valamint a keletebbi, somogyi, baranyai, ormánsági, magán a fejen kialakított forma között. Itt az arcra és a hátra boruló hosszú kendőre helyezett szögletes lapon át „hátra-vetették” az arcból a kendővéget, s e műveletről hátravető kendőnek nevezett pacsát közvetlenül a hajkontyhoz tűzték.
Ehhez az arcot, nyakat láttatni engedő fejviselethez képest sokkal inkább megfelelt a középkorból örökölt követelményeknek a Dunától keletre gyakorolt kendőkötési mód. Itt, a homlok- és állkendőt pótolandó, a hosszúkendőt homlokukba húzták, s áll alatt hátravezetve megkötötték. Így jelent meg Amman fametszetén 1586-ban a magyar nemesasszony (Amman, J. 1586; Viseletkódex 1990: 62), s így ábrázolták a magyar parasztasszonyt a Nürnbergben 1577-ben és W. Dillich 1600-ban kiadott viseletalbumának lapjain (Weigel, H. 1577. 166. kép; Dillich, W. 1600; MMT III. 339). Ilyen módon kötötték meg hosszúkendőiket a 17. században s később is Moldvától Kalotaszegig az erdélyi úri- és parasztasszonyok (Viseletkódex 1990. 10., 22., 34. és 26. kép). Ez a fejviselet rekonstruálható a 18. századi nagykunsági, kecskeméti adatokból is. A finom fehér bulázó, bulyázókendők, mellyel nyakukat „csinosan körülbulázgatván (tekergetvén) végeit lelógatják” (Majer I. 1837: 495) a 17. században az északi megyékben is használatban voltak, s a 18–19. században – Esztergom, Nyitra, Nógrád megyei, Garam menti adatok szerint – a falusi asszonyok ünnepi öltözetében is jelentkeztek. Errefelé a hosszúkendőt gyakorta fidelnek, fedélnek nevezték. A szó eredetileg a nemesasszonyok fejviseletéből ismert homlokelőt jelölte, egy ilyen, „mak himw fedelet” 1645-ben egy szombathelyi boltban leltároztak (Horváth A. 1956: 265). A fidelt a Felvidéken a szlovákok is és északabbi szomszédaink is általánosan használták (Fél E. 1942: 111).
A különféle patyolat- és fátyolkendők közül a legfinomabb szolgált az újmenyecskék felkészítésére, akik hosszúkendőiket a 17. században már gyakran nem hátrakötötték, hanem áll alatt átvezetve, a fül mellett tűkkel megtűzték. A hétfalusi újasszony sárga selyembarancsikját éppúgy bogláros tűkkel rögzítették, mint a barcasági, a torockói, távolabb a nagykőrösi, a 18. században pl. a szentesi, ormánsági, szlavóniai magyar új menyecske fátylát. Az újasszony ilyen módon való felkészítése a Sárközben és környékén 707maradt fenn legtovább. A tekerődzőfátyol itt is finom lenvászon, bíbor volt, melynek végeit, a bíborvéget, sajátos, geometrikus mintákkal varrták ki. A fátyoltűket tekerődző tűnek nevezték. Fél Edit a délebbi párhuzamok alapján a fátyol ilyesfajta megtűzését délszláv hatásnak tartotta (Fél E. 1943b). Feltevése találkozik a 18. század végén, Szentesen leírtakkal: „A fátyol fejér vagy fekete volt, a főkötőre czifra gombos tűkkel a fejéhez aggatva, és hátul a kontyára le eresztve szinte a földig – még a Törököktől maradt módik vótak ezek, de a mellyek 1780 táján már nagy részint el hagyódtak” (Filep A. 1971: 125). Tudjuk, hogy a 17. és még inkább a 18. században a „görögnek” mondott balkáni kereskedők leginkább alföldi és felvidéki falvakban működő boltjaikban bőven tartottak többféle patyolatot, kivarrott török bulyavászon kendőt, bíbort, fehér és fekete fátylat, valamint a fátylak feltűzésére alkalmas „báb tűt” (Bur M. 1985) is.
A női öltözet – ellentétben a keleties vonásokat előszeretettel adoptáló férfiruhával – a keleti eredetű anyagokat, díszítményeket is következetesen nyugati szemlélettel ötvözte magába. Ennek ellentéte elvétve fordult csak elő, mint éppen e fátyoltűzés vagy pl. a moldvai csángó asszonyoknál egykor szokásos törökös fez és kendő, a tulpán esetében, és a székely asszonyok a múlt század elején turbánszerűen felcsavart kendőt is viseltek.
