FELSŐ FŐKÖTŐ
FELSŐ FŐKÖTŐ
Az alsó főkötőkkel ellentétben a felsőkről már az 1600-as évekből tájékoztatnak bennünket pl. az erdélyi viseletábrázolások. Ekkor az eperjesi polgárasszony előhajat is betakaró főkötőjéhez hasonló (Viseletkódex 1990. 9. kép), de csupán a kontyot fedő főkötőket is viselték. A balkáni kereskedők boltjaiban az 1730-as években vásárolható „paraszt fejkötő”, „32 Rama főkötő” (Bur M. 1985: 263, 265) formájáról mit sem tudunk, de e készen kapható portékák mellett a főkötőre való drótok, csipkék, csecsebecsék számának gyarapodásából arra következtethetünk, hogy egyre több főkötővarrónőt foglalkoztatva sokféle, helyi ízlést tükröző főkötő is készülhetett. Ezek külső megjelenését minden bizonnyal meghatározta az ekkor már magyarosnak tartott kontyfőkötő, de befolyásolta az egyre sűrűbben változó polgári főkötődivat is.
Mária Terézia korához kötődik a német főkötőnek is emlegetett – korábban városi, polgári körökben megjelenő –, a hajat egészen beborító főkötő terjedése. Ezt a főkötőt az arcot keretezve, sűrűn rakott, fodrosra húzott szalag vagy inkább bodros csipke szegte (V. Ember M. 1960: 229). A 18. század végére ez a búbos főkötő (Hont m.) viola színű Karsetli, fekete tafota Posonyi főkötő (Schram F. 1964: 31), tarajos főkötőnek is emlegetve Alföld-szerte elterjedt, és a szatmári, tiszaháti falvakon, a Fekete-Körös völgyén át a Székelyföldig eljutott. Itt már a debreceni kaskétlit érezve előképnek, debreceni főkötőként, fekete rakott magyar főkötőként volt ismert. Ugyanígy, a szegedi polgárasszonyok bóbitás, búbos főkötőik átvételi útját jelezve úgy tartották, hogy „kecskeméti tarajos főkötőt” viselnek (Czerzy M. 1906: 215). Bár néhol katolikusok is hordták fekete és fehér fodorral is a „rakott magyar” budréjos főkötőt, ez mégis inkább a református asszonyok körében volt kedvelt. Közöttük is maradt meg legtovább, Erdélyben csepesznek nevezett változataiban (Vámszer G. 1977: 139–142) s pl. Diósjenőn, Kis-Nógrád egyetlen református falujában. A vele szomszédos Szokolyán csak a fekete és fehér sűrűn rakott homlokkötőt viselték, azonos színű kendővel lekötve.
A holland-flamand asszonyok homlokközépen hegyesedő elejű fekete főkötője, amelyet a 17–18. századi strasbourgi viseletképek tanúsága szerint ekkor már a gazdag polgárasszonyoktól az egyszerű szolgálókig mindenki viselt, a 18–19. század fordulóján ért pintli elnevezéssel hozzánk. Fél Edit (1942: 107, 110) cseh, morva és stájer párhuzamok segítségével rajzolta meg érkezésének útvonalát. Az északi megyéken (Komárom, Nyit-ra, Hont, Nógrád) kívül főként Somogy, Tolna megyében, pl. a Sárközben használták. Csak amíg a dunántúli, Balaton környéki viseletképek szerint itt a pintli eredeti, merevnek 704ható, középen homlokba nyúló változatában ismert, a Komárom megyei Martoson ehhez a homlokba hegyesedő pintlihez társult a tarajos főkötők ez esetben laposra lerakott fodra.
Ezek mellett a puritánnak hirdetett, polgárias főkötők mellett, a 16–17. századtól a nemesasszonyaink fején megmagyarosodott kontyfőkötők is folyamatosan használatban maradtak. Több évszázados múltjuk folytán olykor korábban általánosan ismert technikák zárványaiként is tekinthetjük némelyiküket. Ilyenek az Erdély, Felföld egyes foltjain, a szlavóniai magyarság körében előkerült, fonással készült csipkefőkötők (Palotay G.–Ferencz K. 1933. 80–86) vagy a „csupán” a reneszánszig visszavezethető hálózott necc, recefőkötők (Kalotaszeg), melyek erdélyi, alföldi, dunántúli szórványai a technika egykor egységesebb, országos elterjedtségét sejtetik. Ahol e neccfőkötők kedveltek voltak, ott gyakran horgolt, legutóbb pedig tüll utódaik (Somogy, Vas vm.) léptek a helyükbe. Lágy szövetüket kéregfőkötő, pl. a nagybajomi tompa végű, csökölyi, nagydobszai „kétszarvú”, szennai, csurgói hasáb alakú kápli (Somogy vm.) merevítette.
Sokkal körülhatárolhatóbb területen, a Rábaköztől Borsodig húzódó felföldi megyékben, a Jászkunságban hódítottak a 19. században a fémcsipke főkötők. Az arany-, ezüstcsipke főkötők az osztrák-német divatú, pl. linzi főkötőket idézték. Az aranycsipke merev vázat igényelt, így pl. Martoson (Komárom vm.) gömbölyded, a Zagyva völgyében az igencsak hegyes (Hasznos) kéregfőkötőket borították be vele, Kazár környékén pedig kéregpapírra feszítve, pártaként egészítette ki az újasszony főkötőjét. Bár az aranycsipke főkötő a parasztosan öltözködő tájakon érte meg századunk fordulóját, a múlt század közepén a gazdag parasztpolgár jászsági, szolnoki, kecskeméti asszonyoké volt, akik mellett a „szegények” viselték a velencei csipkés, fekete főkötőt (Tahy G. 1985: 234–245). A neccelt, horgolt csipkefőkötőket is selyem-, bársonyszalagokkal, tarka pántlikákkal, gyöngyökkel, rezgőkkel tették különféle jeles alkalmakra még ünnepélyesebbé.
Időben és térben is legszélesebben talán a hímzett kontyfőkötők terjedtek, amilyeneket a Hont megyei asszonyok is viseltek 1819-ben, nekik „ökölnyi nagyságú finom gyolcs kontyok vagyon, mely gyakorta csipkés és kivarrott” (Szeder F. 1819: 42–43). Selyemvirágokkal hímzett főnemesi főkötőket a 16–17. századi kelengyeleltárak említenek. Ezeknek egyszerű társait, a „fehér és fekete cérnával kivarrt” fehér és fekete fátyolfőkötőket a 18. század elején „konfekcionáltan” lehetett megvásárolni (Bur M. 1985: 262–263) az alföldi boltokban, a dél-dunántúli, Dráva menti és a sárközi fehér hímzéses fekete fátyolfőkötőiről híres falvak közeli szomszédságában. A könnyen beszerezhető finom patyolat, gyolcs és a házilag is előállítható vászon később is önként adódó alapanyaga volt a főkötőknek, ami hozzájárult, hogy inkább fehér változatuk terjedjen, különösen a késői, színes hímzések korában. Utolsó variációjuknak a Kalocsa környéki, dúsan hímzett gyolcsfőkötőket tekinthetjük. Említenünk kell a sapkaszerű, áll alatt megkötött, nyaknál fodros gyolcsfőkötőt is, amely szintén hímzetten pl. Nógrád megye szlovák lakta, de evangélikus magyar falvaiban is felbukkant, s hasonmásaikat a szintén evangélikus orosházi asszonyok viselték.
