SZÁRAS SARU
SZÁRAS SARU
Honfoglalás előtti saru szavunk eredendően egy szíjjal lábra tekert, bocskorszerű lábbelire utalhatott, később általánosan lábbeli értelemben használták, és csak idővel, példánkban 1480-ban, a kassai vargák szabadalomlevelében (Kemény L. 1918–1919: 112) kapcsolódott az akkor széltében hordott hosszú szárú lábbelihez. A saru a korabeli európai technológia szerint készült: a talp széléhez úgy varrták hozzá a felsőrész bőrét, hogy a varrás körben látható volt, így egymás fölé 2–3 talpat is felvarrhattak (Gáborján A. 1958: 58–89). Kemény talpa, hosszú szára miatt sem a lábfejet, sem a lábszárat nem kellett esőtől, hidegtől védeni, s így a saru az utazók, vadászok, nyeregbe szállók legpraktikusabb lábbelije volt. Csupán a puha saruszár rögzítése okozott nehézséget: hasítékokkal, fűzőkkel, csatokkal, térd alatt megkötve és visszahajtva igazították, erősítették a lábhoz. A saru térden felül, esetenként combtőig érő vagy derékszíjhoz felkötözött szárú változata és neve, a szekernye nálunk a 15–16. század fordulóján tűnt fel. A „szekernyés saru”, „szekernye” leginkább a halászoknak, kocsisoknak, parasztembereknek készült.
A sarut azonban – nemre, korra és rangra való tekintet nélkül – mindenki hordta. Ezek javát karmazsinból és kordovánból, hitványabbját szattyánból csinálták. Többek között ilyen szattyánsarukat vásárolt Nagy-Körös 1661-ben a város szolgáinak (Radvánszky B. 1986: I. 212).
Apor Péter emlékezete szerint is ekkor „még a főasszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ráncos veres sarut szász módon” (1972: 28), amilyet az erdélyi Viseletkódex (pl. 1990: 8., 9., 10., 12., 22., 24. kép) rajzolója is a legjellemzőbbnek látott, és szász, román, magyar, köztük székely asszonyon is ábrázolta. A vörös, sárga asszonysaru ráncos torkú volt. Ritkább volt a fekete saru – akkor is jobbára férfiakon –, amely mindig sima lábfejet és torkot mutatott, és sarkantyús is lehetett. A 17. század végén már nem ritkaság a „Fekete Kordovány, Asszony Embernek valo varrot czifra Saru” sem (BAZML 1697. Borsod vm.), és később a csak férfiaknak csinált „német kápás saru” „csinosan dupla fejér Czérnával ki varrott” (TML 1743. Tolna vm.) is lehetett.
A 19. században a német vargák a kápás, viaszkos sarukat és a technológiájában a csizmához közelítő Stiblit, a „lágy viasszal béeresztett” „Fényes Sarut” és „fényes Stiblit” varrták az úri népnek (BML 1812. Békés vm.). Szaporodó újításaik drágították is a lábbeliket: „Ha a’ kerülete a’ talpa körül akármelly tzipőknek bőrrel béfoglaltatik, 9 krajtzárral drágábban adattathatik” (VeML 1813. Veszprém vm.). Az így „feltalált” ráma idővel a csizmán is megjelent, s a rámás csizma a falusi legények, leányok álma lett. A német vargák igényesebb lábbelijét a jómódú közember is megrendelhette, de a konvenciós cselédek közül csak a libériás háznépnek, a kocsisnak járt a „tsinos vikszolt Stibli” (NML 1812. Nógrád vm.).
692A magyar vargák termékeinek egyre nagyobb részét az egyszerű közemberek és a konvenciókban szereplő lábbelijuttatások révén a cselédek kapták. A béres, ostoros, pásztorember bérében megjelenő fejelés, talpalás is a vargák feladata volt.
