CSIZMA
CSIZMA
A csizma szót szerb-horvát közvetítéssel, de magát a lábbelit közvetlenül a törököktől vehettük át még a 15. század végén, illetve a hódoltság első évtizedeiben, amikor – talán éppen a török hódítók szolgálatára – hirtelen megugrott hazánkban a csizmadiák száma. A csizmát, a saruval ellentétben, kifordított állapotban varrta mestere: feje bélését a kiszabott felsőrészre, majd a szár két szélét összevarrta. A kész felsőrészhez a talpat sarokig varrta hozzá, és csak miután színére fordította a lábbelit, kívülről fejezte be a sarokvarratot. A kifordíthatóság érdekében a csizma orrát hegyesedőre szabták, ezért – már kifordítva – az orr kissé felfelé hajlott. Miután a keményebb szárbőr különösebb rögzítés nélkül is viselhető volt, az álló szártetőt térd felé kerekítve vagy szív alakban fejezték be (Gáborján A. 1958:39–58). A csizma aránylag vastag talpa a tüskékkel belevert orr-, talp-, a 2–3 cm magas sarokvasalást és a patkókat is elbírta (I. Melis K. 1974: 278). Ilyen vasalt csizmát viselt az 1595-ben – Esztergom látképén – egy gyaloghajdú, akiről a metszet készítője magyarázza: „Hangos lábú magyar katona öltözete. Ezek a többi magyarhoz hasonlóan vasalt lábbelit viselnek és bár csak lábujjhegyen lépkednek, a földet döngetik… Inkább lovas harcra alkalmasak, mint gyalogosra” (Rózsa Gy. 1955: 11). Valóban, a gyaloghajdúkat a későbbiekben bocskorban, saruban, majd bakancsban örökítették meg, és a lovaskatonákat, huszárokat megillető vasalt, patkolt, sarkantyús csizma viselése jó ideig nemesi előjog maradt.
A széles vassal megemelt sarkú csizmák nem maradtak hatástalanok a nyugati lábbelikre sem. Nyomukban tűntek fel a cipőkön a bőrlapokból rakott és a bőrrel borított fasarkak, hogy a sarok ilyen formában visszatérve a mi csizmáinkon is megjelenjen.
A 17. században már jelentkezett a „teöreök munkáju” és „magyar munkaju” csizmák közötti különbség. Az 1686-os sátoraljaújhelyi artikulusokban még törökös: „egy varrással tódás nélkül, sima sarku, egyenes talpu” csizma varrását kívánták meg a mesterjelölttől (Gáborján A. 1966a: 149), amelyek sárga és veres karmazsinból, sárga és fekete kordovánból férfiak és asszonyok, de apró gyermekek számára is készültek. A korabeli öltözködési rendelet ugyan előírta, hogy a „Parasszthi rend, akar Mester Ember, akar Mester legeny, es Aszony, Karmasia vagy Kordovan börbül, csizmat ne mereszellyen viselni” (BAZML 1666. Zemplén vm.), a görög kereskedők boltjaiban azonban nemcsak a kötésben árult finom török bőröket, hanem törökországi kordováncsizmákat és a fenti tilalom alá nem eső, silányabb szattyáncsizmákat is bárki beszerezhette. S ha a legcsekélyebb módja volt rá, a szükséges, divatos és tetszetős lábbeli csábításának nem is tudott ellenállni. Tehetősebb, bár alsóbb rendű emberek Borsodban eldicsekedtek vele, hogy csizmájukat nem vásáron vették, hanem „mondva csináltatták” (Radvánszky B. 1986: I. 52), vagyis a vásári, bolti késztermék a még közöttük is szegényebbeknek maradt.
A törökös csizmákhoz képest a „magyar munkáju” talán engedett a 18. században újra erősödő nyugati hatásoknak. Esztergomban, Losoncon a csizmadiák a fasarkú csizmával a „Régi Magyar Módra, azaz Stékli nélkül” valót állították szembe (NML 1777. Esztergom 693vm.; 1778. Nógrád vm.), és a német vargáknál a „Magyar csizma Németh fejre” készült (SML 1813. Somogy vm.). Az ő révükön a csizmát „fontos talppal”, sarkosan is varrták, fejét toldással, persze nélküle is alakították, halzsírral kezelt bőrből is szabták, szárát merevre is bélelték, s terjedtek a különféle nyugati szármegoldások is. Újításként ekkor érkezett hozzánk a francia előkelőségek egykori kiváltsága, az általában fekete lábbelin a piros sarok, amit a Dunántúlon, főleg Somogyban szerettek meg, és viseltek pl. a csökölyi asszonyok. Ugyancsak a francia udvarból indult ki és ekkor teljesedett ki nálunk a sarkantyús csizma mániája. Hiába igyekeztek tiltani a parasztságtól, mondván, hogy „az olyan sarkantyú nem egyébre, hanem a ruhában való bujaságra és kényességre vall, amelyet az Isten törvénye tilt” (Palotay G. 1939: 14), mihelyst a tehetősebb köznép csizmában járt és felkötötte a sarkantyút, követte a paraszt- és pásztornép is, és különösen tánc közben élvezte a sarkantyúk pengését. A sarkantyút szíjakkal kötötték a csizma sarkára, vagy rászegezték. 1745-ben a karcagi Kátainénál „tilosban járó” Tóth Miska sarkantyúja nyilván szegezett volt, mert ruhával kellett bekötni, „hogy ne peregjen” (Györffy I. 1938: 241). A parasztlegények csizmáján a sarkantyú éppúgy szükségesnek bizonyult a későbbiekben is, mint a szártetőn a szintén a 18. századtól szokásossá váló zsinórozás.
A múlt század fordulóján Európa nyugati országaiban csak egyes sportokhoz, katonai öltözetekben vagy bizonyos munkákhoz használták a csizmát. A korabeli Magyarországon viszont valamennyi társadalmi rétegben közkedvelt volt, sőt oly általánossá vált, hogy már a cselédség járandóságai között is szerepelt (Gerelyes I. 1980: 266). A csizmadiaszakma nemhogy lehanyatlott volna, hanem módszerében még meg is újult: a 19. század elején a parasztcsizmákon megjelent a talp szögelése is (Gáborján A. 1958: 52).
A régi és új ismeretek, szokások, igények keveredése másként jelentkezett az ország különböző tájain. Békésben a marha- és lóbőrcsizmákat még a század közepén is a régi „kaptára” varrták, sarkán „jó mély patkóval, mellyből a hó sajt módra válik ki, s hordozható raktárul szolgáló bő szárral” (Palugyay I. 1852–1855: IV. 82). Könnyebb borjú-, kordoványcsizmában járt pl. a Nógrád megyei Verőcze férfinépe és az asszonyok közül a szegények, a módosabbak harisnyát, cipellőt hordtak (Krizsány J. 1827: 53–54). Nem csoda, ha a kevéssé tehetős ipolysági palóc lányok „A’ sárga vagy piros csizmát sáros időben addig viszik hónok alatt, míglen olyan helyre nem érnek, a’hol azt minden kár nélkül felhúzhatják” (Szeder F. 1819: 42–43). Ugyanígy kímélték, s csak nagy hidegekben vették fel kordováncsizmájukat az egri „kapás-nők” is (Frantz A. 1868: 235), hiszen a piros kordováncsizma egyre inkább ritkaságszámba ment. Éppen a nógrádi, hevesi asszonyok féltő gondossága őrizte meg néhányukat az utókor számára. A hegyes orrú, ráncos torkú, piros csizmát a parasztviseletéhez nagyon ragaszkodó tájakon, mint Kalotaszegen is, a századfordulón kemény szárú, esetleg fején, szárán, kérgén hímzett, fekete csizmákkal pótolták. Ekkor még csak a legpolgárosultabb országrészeken, így a Dunántúl északnyugati felében tűnt el nyomtalanul az egykor szinte mindenütt kedvelt piros és sárga női csizma. A férfiak ekkor már fekete csizmában jártak, de még sokfelé élt az egykori színes férficsizmák emléke is. De azoknak a vidékeknek a kivételével, ahol egy másik lábbeliféle, például a papucs játszott döntő szerepet az ünnepi öltözködésben, a falusi emberek még mindig csizmában jártak, és a csizma – ha lagos szárú formában is – túlélte az első világháború éveit is.
