SZÁRAS CIPŐK
SZÁRAS CIPŐK
V. Ember Mária (1961: 222) a hazai oldalt fűzős, száras cipőt a félcipő és a benne viselt, oldalt fűzött bőrkapca 17. századi, egybeszabott utódának tartja. Más késő középkorra, kora újkorra visszanyúló kutatások alapján viszont a puha talpú, oldalt fűzött, száras lábbeli korábbi használata is igazoltnak látszik, s ezek leszármazottjainak tekinthetjük a régi erdélyi, főleg a bányavidékeken felbukkanó (Viseletkódex 1990. 7. kép) lábbelit, amelyet a székelyek mint cepőköt, még a múlt században is viseltek.
A legelső, 1490-ből származó, száras lábbelire vonatkozó adatunk a sólyát említi (OklSz IV: 854), ami 1522-ben Buda város árszabásában is feltűnik, mint a legdrágább lábbelik egyike (Kemény L. 1889a: 378). E puha talpú lábbelit I. Melis Katalin korabeli bőrleletekkel azonosította (1974: 284–286). A sólya már a 16. század elejétől a deli saruként megjelölt lábbelivel került kapcsolatba, s annak analógiájaként élt a 18. század elejéig. A készítési módjában különböző deli saru és deli csizma eredetileg egy török katonatípus, a deli viseletéhez tartozott. Hoefnagel György 1616-ban metszett budai látképén ábrázolt deli, a magyarázó szöveg szerint: „Barbár és vakmerő embertípus, amely minden gonos tet végrehajtására kész. Delinek nevezik. Tollakat szurnak fejük bőrébe, hogy minél vadabb hatást keltsenek” (Rózsa Gy. 1955: 11).
Az árszabásokban a 18. század elejétől – hozzávetőleges rendszerességgel – a deli sarut a topánka, a deli csizmát a bakancs elnevezés váltja fel. A század második felétől pedig egyre következetesebben elválik a bőr minőségében is rejlő különbség a kordován topánka és marhabőr bakancs között. Ez utóbbira vaspatkót is verettek, és rendelték a vargánál hajdúnak, konvenciós cselédségnek, „Kerülőnek, vagy kondásnak, jó Ökör Bőrből” is (SzSzML 1811. Gömör vm.).
A múlt század elejéről megszaporodott számban ismert tájnyelvi formák növelték a magas szárú, fűzött cipőfélék körüli terminológiai bizonytalanságokat. Így kényszerült 689magyarázkodásra Szeder Fábián is (1835: 29) az ipolysági lábbeliket ismertetve, ahol „Bótka, topány, topánka” ebben az időben gyakoribb volt, mint a csizma.
