MEZÍTLÁBASSÁG
684MEZÍTLÁBASSÁG
A bártfai Szent Kereszt oltárának királyalakja – fején koronával – mezítláb vonszolja keresztjét, vezekel, vállalja a megaláztatást. A középkori szerzetesek mezítláb jártak – vállalták a szegénységet. Ugyanakkor a földet művelők körében a mezítlábasság csak kedvezőtlen éghajlati viszonyok vagy ünnepélyes megjelenés esetén utalt megalázó szegénységre, és a 19. század végéig Európa legkülönbözőbb, még gazdagnak mondott tájain is magától értetődő paraszti, nyári szokás volt, hogy mezítláb járjanak. Mintha a mi asszonyainkról írta volna Battista Angeloni, jezsuita atya a 18. század végi Angliában, hogy az otthon mezítlábas parasztok a városba menet kezükben viszik lábbelijüket, s a város közelében megmosdva, felöltöznek (Marly, D. 1986: 53). Ugyanígy a Mátra-vidéki palóc lányok, akik „halálba szeretik a magas sarkú piros csizmát, sáros időben hónuk alatt viszik a templomig s csak az ajtóban húzzák fel” (Vahot I. 1857: 191).
