KAPCA
KAPCA
Középkori krónikáink, falfestményeink férfialakjain a korra jellemző szűk lábravalót, mondhatnánk harisnyanadrágokat láthatjuk. A gyapjúszövet vagy nemez, általában bőrrel talpalt harisnya csak a 16. század végén különült két részre: nadrágra és kapcára. A közös előzmény neve, a harisnya a magyar nyelvterület keleti felén nadrág jelentésben maradt meg, a köznyelv azonban általában kapca, „varrt Szőr Kapca”, „talpas kapca” (BAZML 1653. Abaúj vm.; GySML 1665. Moson vm.), azaz a mai harisnya, illetve zokni értelemben használta.
Másféle kapca készült a hosszú szárú és a csupán lábfejet fedő lábbelibe, másmilyen egy főrangú megrendelőnek vagy egy béresnek (HML 1771–1716. Heves és Külső-Szolnok vm.), de a kapca használata mindenesetre általános volt. A lábformára nemezelt vagy varrt, a kevésbé tehetősek körében használt szőrkapcákat gyakran „talpaló helyett” a nadrág szárához varrták (Apor P. 1972: 34). Az előkelők a török eredetű lábbelik társaságában megjelenő, bokát fedő, belső oldalán fűzött bőrkapcája, a „Jantzár kaptza” (VML 1597. Vas vm.), janicsár kapca azonban sokszor különálló, az öltöny színéhez cserélgethető volt. A 17. századi Erdélyben a halottat is „bőrös kapcás nadrágban vagy csak matéria- vagy szép gyolcskapcában” nyújtóztatták ki (Apor P. 1972: 67). A szabott vászonkapcák, kendervászon halotti papucsok ebből az időből a sárospataki kriptákból is előkerültek, később a kolozsvári Hóstáton, századunk fordulóján Orosházán is ilyet adtak a halott lábára. Szlavóniában a vászontalpú, vászonszárú kapca, a csarap aratáskor, bocskorban tett jó szolgálatot. A szabott vászonkapca egykori mindennapi használatára a nemesasszonyok kelengyéjében említett bulyavászonból szabott kapcák is utalnak, és ilyenek lehettek a „vászonból való Strimflik” is (SzSzML 1725. Bihar vm.).
Ahogy a szabott kapcák helyét elfoglalják a különféle kötött harisnyák, a csapók a végben árult szűrposztó silányabb kezdőszakaszát, eresztékét: a „töllő vagy is Kapcza Szűrt” (MOL 1755. Veszprém vm.) leválasztva is piacra dobták (NML 1777. Esztergom vm.). Az 1 sing szélességű szűrposztó darab a kocsisok lócsutakoló kellékei között mint „törlő szűr” (Apor P. 1972: 46), igen sokfelé azonban – valószínűleg ekkor már kendőszerű – kapcaként szolgált.
685A kendőforma vagy hosszú csíkra szabott vászonkapca prehisztorikus időkig visszanyúló története Nyugat-Európában a 16–17. században ért véget a legszegényebbek és pásztorok tekergetett vászonkapcáival. A középkori puha lábbelikbe illő, lábforma kapca, mely otthoni használatra magának a lábbelinek a szerepét is betöltötte, ekkor már általánosabbnak látszik. A 18. század végén hazánkba látogató Hofmannseggnek fel is tűnt, hogy kocsisa, egy bocskoros parasztember, négyszögletes vászondarabot csavart a lábára, majd ő is így tett, amikor magyar ruhát, csizmát vásárolt magának (G. Györffy K. 1991: 124–125).
A kevésbé elasztikus, szőtt, szabott szőrkapcák a 18. század közepével eltűntek. A kényelmesebb, egyre gyakrabban botosnak említett „vert süvegkapca”, a nemezkapca azonban még a múlt század elején is – amíg csak a marhaszőrt, juhgyapjút feldolgozó kalaposok és süvegesek működtek – állta a versenyt a kendőkapcával.
A süvegkapcát mestereik vékonyabb, gyakrabban fehér nemezből „meztelen lábra”, vagyis kapca rendeltetéssel, de vastagabbra verve is gyártották: ez utóbbi volt a térdig vagy „Czombig érő Gyapjubul készített uti téli csizma” (BAZML 1771. Heves és Külső-Szolnok vm.). A botosnak ezt a fajtáját, általában fekete színben a „legnagyobb Tsizmára” (CsML 1803. Csongrád vm.) illő méretben is árusították, s míg a 17. században még mindenki használta, idővel a vásározók, szekerezők téli lábbelije lett.
Talán a botos „meztelen lábra” készült változatának utóda a nemezkapcát a Sárközben felváltó színes, kötött gyapjúharisnya, a botos és a Somogyban, Tolnában elterjedt, gyapjúból kötött és ványolt tutyi.
A botosnak a kapcán vagy egy másik lábbelin viselt változata a múlt század eleji árszabások tanúsága szerint ekkor országszerte elterjedt volt, és az „Uti Téli Csizma” utóbb bőrtalppal, majd bőrözött káplival és kéreggel, szövet- vagy posztószárral, szinte napjainkig használatban maradt. A Felvidéken ismert botost, a szlovák halinacsizmák magyar megfelelőjét a Zobor vidékén régiesen kapcának, Nógrádban viszont botoscsizmának nevezik.
