KÖTÉNY
KÖTÉNY
A kötényről szólva először talán a különféle parasztviseletek ünnepi kötényei és a 16–17. század nagyasszonyainak drága, hímzett előkötői – mint e parasztkötények előképei – jutnak eszünkbe. Pedig éppen a kötényt mint a társadalom felsőbb köreibe a parasztságtól „felemelkedő” öltözetelemet tartja számon a szakirodalom, szemben az úri osztálytól „leszálló” más kultúrjavakkal (Gáborján A. 1991a). A kötényt ugyanis eredendően azok viselték, akik valamilyen piszkos munkát végeztek, így a kovácsok, kádárok, vargák. Kötényüket többnyire bőrből szabták. A bányászok, tímárok védőruhaként gyapjastul kötötték maguk elé a báránybőr kötényeket, ők nemcsak ruhájukat, testi épségüket is védték vele. A mosható vászonkötényeket – a liszt vagy por miatt fehéren hagyva – pl. a kőművesek, szakácsok, molnárok használták, indigóval kékre festve a hentesek, mészárosok. A múlt században festetlen kendervászon kötényeket hordtak a favágók és a halászok, az utóbbiak lenolajjal is átitatták (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 329–332). A 663hazai csizmadiák, vargák a zöld posztókötényt szerették. A mesteremberek köznapi öltözetéhez a 16. századtól szorosan hozzátartozott a melles- vagy gyakrabban a félkötény. A molnár – ha nem is őrölni indult a malomba – fehér kötényt kötött, vállára zsákot vetett, ha az utcára kiment (Nagy D. 1985: 370–371). A félkötényt – ismereteink szerint – a múlt század elejétől a földművesek is maguk elé kötötték, ha pl. az állatok körül foglalatoskodtak. S ahogy a kötény használata egyre gyakoribbá vált, a vászongatyás, néhol a nadrágos (Kapuvár, Mezőkövesd) ünnepi öltözeteknek is elmaradhatatlan tartozéka lett.
Eleinte, a 14–15. században a nyugat-európai parasztasszonyokat is csak köznapi munkák közepette, pl. juhfejés vagy vízhordás alkalmával ábrázolták kötényesen (Marly, D. 1986: 10; Scott, M. 1986: 25; Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 101). Feltehetőleg korábban is használtak az asszonyok ruhájuk védelmére – pl. sütés-főzés vagy kenyérdagasztás közben – hirtelenül derékra kapható, abrosszerű vászonkendőket, amilyeneket a sárközi asszonyok szinte napjainkig viseltek a napi munkákhoz felkészülve. A hátul derékra csomózott abroszt, ha elfenődött, naponta kétszer-háromszor is tisztára cserélték, ünnepen azonban itt is díszes, szabott kötényeket viseltek. A kötényül szolgáló abroszok sárközi, szigetszerű fennmaradását Fél Edit (1950: 19–54) délszláv befolyásnak tulajdonította.
Másutt csak a szabott kötények épültek be a női parasztöltözetekbe, ezek viszont az öltözetnek oly szerves részét alkották, hogy alattuk a nehezen kezelhető, pl. a redőzött szoknyát össze sem varrták, vagy a drága szoknyaanyagot olcsóval toldották ki, hiszen a kötelező kötény alól a szoknyának ez a része sohasem látszódott ki.
A női parasztkötények – első ismert, 14. század eleji ábrázolásai szerint – melles, de gyakrabban félkötények voltak, s közöttük derékon széles darázsolással gallérba ráncolt vagy alul hímzett csíkkal díszített is volt (Scott, M. 1986: 25; Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 200). Ezeket a hosszú, keskeny kötényeket egy szél len- vagy kendervászonból varrták. A 15–16. században a francia kötények rövidebbek lettek, a spanyol, itáliai kötények viszont hosszúak és keskenyek maradtak. Dillich (1600) magyar nemes- és parasztasszonyt ábrázoló metszetein is ilyen kötényeket látunk. Weigel 1577-ben szintén hosszú, de csíkozottan mintázott kötényben örökítette meg viseletsorozatában a magyar parasztasszonyt. Bár szinte századunkig a fehér vászonkötény volt a leggyakoribb, ezek mellett a vörös és a kék és – már az 1600-as években – a fekete kötények is megjelentek Európa-szerte (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 43) és nálunk is, ahogy ezt a 17. század végi erdélyi viseletképek mutatják.
Bár a női kötényviselet a 16. századtól Európa legnagyobb részén már általánosnak tekinthető, e század második felétől élte fénykorát, amikor a legfinomabb fátyol-, selyem- és csipkekötények, fehér vagdalásos és hímzett lenkötények a királyi asszonyok gálájában is megjelentek (Linthicum, M. Ch. 1936: 175–177). Hazai előkelő hölgyeink hozományjegyzékei az egykorú keskenyebb előkötőkön a derékra kötendő gallér alatt gyöngyös darázsolást, ráncolást, a kötény alján széles hímzést említenek. A 17. század elején kezdtek feltűnni a szélesebb, jobbára selyemből varrt, három oldalról csipkével szegett előruhák. A szegéshez szükséges pántlikákat, szalagokat, csipkéket e század közepén már sok hazai boltban is megvásárolhatták. A kötény derekát ekkor még szalagöv, sálöv is keretezhette, erre vagy magára a kötény derékkötőjére fűzték fel pl. a retikül ősét, az asszonyok tarsolyát. A tarsolyt csak a 18–19. században váltották fel a kötény alatt hosszan lelógatott, így a csípő vonalát nem zavaró zsebek, amelyeket előbb a kötény 664alatt a szoknyára vagy egy alsókötényre varrtak fel. Később a zsebek a köznapló kötényre rákerülhettek, de ünnepire sohasem.
A 18. századi Európában már nagytájilag eltérő köténytípusok alakultak ki. Reneszánsz formát vitt tovább pl. az itáliai parasztviselet, a szomszédos Ausztriában az egyszínű kék vászon, a német asszonyok között a virágos, kockás, csíkos kötények voltak kedveltek, ünnepre azonban – főleg a polgárosodott és protestáns tájakon – a fekete selyemkötény volt az illendő (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 73–75). Korabeli adataink alap-ján a hazai köténydivatban „nemzeti jelleget” nem sikerül felfedezni. A fehér vászonkötényeket emlegetik leggyakrabban forrásaink, de tudjuk, hogy a festők tarka és vörös kötői is használatban voltak már a 18. század közepén (Molnár J. 1943: 121), és az „asszonyköténynek való futa” végszámra állt pl. a kókai „görög” boltjában (Bur M. 1985: 261). A Heves megyei szabók rása és selyem előkötői (HML 1711–1716. Heves vm.) talán már éppúgy közasszonynak is készülhettek, mint a kecskeméti nem éppen módos asszonyoké, akiknek drága „reczés”, aranycsipkés selyem-, fátyol- és kamukakötője „övével együtt” hagyatékolás tárgyát is képezhette (Papp L. 1930: 35). És még a 18–19. század fordulóján is a „kék szőttes előruha” (Györffy I. 1929: 117) és a „ki metzet fejér elő ruha” (Schram F. 1964: 27) egyaránt használatban volt.
A 19. század elején a palóc legény „selyem ruhát”, vagyis kötényt vett ajándékba mátkájának (Szeder F. 1835: 36), és a „palóc menyecskét” hamarosan nem is lehetett másként elképzelni, mint az akkor divatos „bő selyem kötényben” (i. sz. 1857: 46), Kecskeméten viszont 12 korbácsütéssel ijesztgették azokat az elszegődő leányokat, akik „a kötőt három szélben viselni és bérükben is a képen kialkudni szoktanak” (Papp L. 1930: 43). Ugyanekkor a pest-budai utcák emberét rajzolgató Paur Max Felix (1978: 46) bő és keskeny kötényes nőalakokat egyaránt megörökített az alsóbb néposztályok köréből. Rangosabb társaik ruhatárában ugyanis éppen ekkor fosztotta meg a divat a kötényt mintegy négy évszázados fontos szerepétől, hogy a kötény ezt követően a polgárosodás fokmérőjévé váljék: a polgárosodó parasztok asszonyai utolsóként majd éppen a köténytől és a fejkendőtől válnak meg. De addig még egy jó bő évszázad alatt a parasztasszonyok öltözetében díszes ünnepi és fontos munkaruha maradt a kötény. Márcsak azért is, mert a mindig kéznél lévő széles lepel sokféle feladatnak tett eleget, amint a martosi példa mutatja: nemcsak a szennytől óvta a szoknyát, de vállra, fejre borítva alkalomadtán mantillaként védte gazdáját a széltől, az esőtől. Az anya kötényébe fogta fázó gyermekét, a gazdasszony a vihar elől kötényébe kapkodta fel a megriadt aprójószágot, oda gyűjtötte a tojást, a hullott gyümölcsöt, a konyhára szánt zöldséget, vagy ha a mezőről hazajövet valami előre nem számított terményt vagy éppen rőzsét, fát akart hazacipelni (Fél E. 1943a: 56–60).
E sokféle feladat sokáig életben tartotta a kötényt köznapló és ünnepi változatában is. Férfiak és nők számára is készítették egy szélből a keskeny surcot. Az északi megyékben szakácska volt az ilyen vászon-, klott- vagy selyemkötény neve. A múlt század elejétől kedvelt széles, bő kötényeket másfél, két, sőt öt szél vászonból összevarrva is viselték, és Kazár környékén pl. gangának nevezték. Társaik, a habos kékfestőből, fekete klottból vagy selyemből gallérba ráncolt vagy rakott, ugyancsak széles kecelék is Nógrádban, Hevesben voltak kedveltek. Míg az ünnepi vászongangák különböző módon díszesek, a kecelék szinte mindig dísztelenek voltak, legfeljebb még egy cifra szakácskát is elébük kötöttek.
665A keskeny női és férfikötényeket sokfelé még köznapi használatra is valamelyest szépítették. Ünnepre esetleg a vászon- vagy a kékítős keményítővel és tojásfehérjével kezelt kékfestő kötényeket fényesre mángorolták, ahogy a sióagárdiak tették a „kenyett” köténnyel (Varga M. 1956a: 168). A vászonsurc alját önmagából húzott rojtozás, ha selyemből volt, selyem vendégrojt vagy csipkeszegés díszíthette. A vászonkötényekbe szőtt mustra (Kerecsényi E. 1977: 5) a későbbi kötényhímzéseket is befolyásolta, geometrikus rajzuk a szőttest utánzó fűzőöltéses, vagdalásos, laposöltéses és keresztszemes hímzések mintáiban is felrémlik. Az országszerte vörös-fekete, ill. vörös-kék hímes kötények színeibe a múlt század végére a sárga és a zöld is belekeveredhetett (Gönczi F. 1910: 204; Bellosics B. 1903: 274).
Ekkor már nem is a szálszámolásos, hanem a szabad rajzú hímzések voltak a kedveltebbek. A mezőkövesdi surcokon az 1880-as években jelentek meg előbb csak „berliner-rel”, gyapjúfonallal varrva, majd az 1890-es évektől a már az osztott selyemtől fényes helyi szűcsminták. Ahogy szélesedett, gazdagodott a minta, különösen a legcifrább vőlegénysurcok egyre szélesebb, horgolt, subrikált végdíszítményt, egyre szélesebb selyemrojtot és a századfordulótól egyre több arany-, ezüst-, azaz rézcsipkét, ragyogót igényeltek. A sok színben pompázó szabad rajzú hímzések mellett már csak ritkán, pl. Tardon ragaszkodtak a régiesebb, keresztszemes hímű kötényekhez (Dajaszászyné Dietz V. 1953: 7–10; 1957: 151–156). De nemcsak a cseh gyárak flitterei, islógjai és ragyogói kellettek egyre többfelé az ünnepi kötényre, hanem a kalászos, bogyós, rózsás mintás Jaquard-szalagok is. Ha széles volt a szalag – akár a régi szalagövek utódja –, önálló derékkötőként is szerepelhetett, a keskenyebb szalagok pedig a régebbi pántlikák helyén ékeskedtek. Kalotaszegen rangjától, a rávarrt pántlikasor számától függően az „egy vagy kétrendi” pántlikás kötény alsó sarkaiba ablakot is kereteztek a pántlikával (Pap Jánossy M. 1971: 520–523). Valószínűleg ugyanezt a divatot követhették a sárköziek, akik alsó sarkaiban ugyancsak pántlikából alakított keretben pántlikából fodrozott „rúzsákkal” díszítették a selyemkötényt (Kovách A. 1907: 83). E pántlikák helyét foglalta el a Jaquard-szalag, és miután a felhasználó, pl. kalotaszegi falvakat a trianoni határok elvágták a beszerzési helyektől, az asszonyok maguk hímezték szalagra a pótolhatatlannak tartott, gyárilag szövött szalagok mintáit (Nagy J. 1957b: 22; Varga M. 1982: 36).
A 19. század közepétől egyre terjedő és a század végén virágkorát élő fehér polgári kézimunka sem volt hatástalan a paraszti ünnepi kötények hímzésére. A különféle új technikákat (madeira, richelieu) elsajátító és sokfelé „bedolgozói” rendszerben, bérben hímező parasztasszonyok a tanultakat saját ízlés szerint, saját öltözetükön is hasznosították. Így alakult ki pl. századunk elején az a Kalocsa környéki sajátos hímzésstílus is, amely a polgári hatásra immár lekerekített, ünnepi alkalmakra felkötött kis gyolcskötényeken is megjelent (K. Csilléry K. 1983).
