A PARASZTI NŐI ÖLTÖZET „FINOM MATÉRIA” FELSŐRUHÁI
652A PARASZTI NŐI ÖLTÖZET „FINOM MATÉRIA” FELSŐRUHÁI
A magyar férfi felsőruhák több évszázados alakulásában a keleties elemek hangsúlya a feltűnő, a magyar és a keletebbi női öltözetek között azonban jelentős szerkezeti eltérés alakult ki.
Az oszmán befolyás alá került balkáni népeknél a salvár nevű bő bugyogó és a kaftánszerű anteri voltak a női öltözet meghatározói. A tőlünk keletebbi, délebbi – főleg pravoszláv vallású – szláv népeknél pedig a tunikaszerű, hosszú ingre csavart lepelszoknya, illetve az elölről és hátulról felkötött, két kötény hatását keltő (Gavazzi, M. 1928) plahta és zápaszka vagy pregácsa és obojak, a románoknál pedig az ezeknek megfelelő katrinca és opreg jellemezte a női öltözeteket. Ezekkel szemben – a nyugati kereszténység déli–délkeleti határán – a magyar női öltözet már a kora középkorban is a nyugati befolyásnak engedett, és nyugati jellegét mindvégig megtartotta, így a 16–17. században az itáliai, spanyol majd francia divatfejlődéssel párhuzamosan alakult. A korabeli szóhasználatban a szoknya a bokáig érő ruha megnevezése volt, amibe beleértették a derékrészt is. Ujjas szoknyának nevezték, ha ujjai is voltak. A 17. század elején átmenetileg az itáliai eredetű vendég ujjas vállakat, vagyis váltogatható ujjú ruhákat, szoknyákat is viseltek, amelyek átmenetet képeztek az ujjas szoknyától az ujjatlan vállakhoz (Radvánszky B. 1986: I. 90–91). A 16–17. században – az európai változásokkal párhuzamosan – Magyarországon is lezajlott a válltól bokáig érő ruha szétválása felsőrészre, derékre, mellényre, ill. vállra és aljra, a mai értelemben vett szoknyára. A köznép asszonyai azonban sokfelé továbbra is használták a derékkal egybeszabott szoknyákat.
Az ilyen ruhafélék legrégiesebb változatai a magyar nyelvterületen a Nyitra megyei szoknyás mellrevalók vagy ezek párhuzamai, a hétfalusi csángó nők válltól bokáig egybeszabott hámos rokolyái (Fél E. 1936: 19), amelyek fehér és fekete változatait 17. századi rajzolók erdélyi szász és oláh asszonyokon is megörökítették. A szoknya és a mellrevaló elválásának fokozatait mutató Pozsony, Nyitra, Hont megyei és erdélyi adatok egészen századunk fordulójáig követhetőek. Ekkor az elválás utolsó stádiumát képviselő, a különféle anyagokból szabott, de összevarrt pruszlikos szoknyát, pl. a satát Nógrád megyében, a lajbitos szoknyát Göcsejben, a kösnyős fersinget Torockón, a vállos szoknyát pl. a Tolna megyei Szakályon viselték.
Egyes esetekben azzal is számolnunk kell, hogy a mellény utóbb, másodlagosan kapcsolódott a szoknyához azzal a céllal, hogy pl. az egyre terebélyesedő és súlyosbodó 653szoknyák súlyát a vállra is ráterhelje, amint ez a mezőségi magyar viseletek vagy a kapuvári melleses szoknya esetében történt. Máskor pedig arra volt hivatott, hogy a – helyi ízlésnek megfelelően megnyújtva a felső test hosszát – a derékvonalat a csípőre süllyessze. Erre a Nyitra megyei Bényből láthatunk példát. Mire azonban a mellényes szoknya ilyen szerepeket töltött be, már alsóbb ruhává vált a derékra rögzített, különálló felső szoknyák társaságában. Ez utóbbiak a különálló mellénnyel és más ruhafélékkel, pl. köténnyel, vállkendővel kiegészítve a magyar női paraszti öltözetek jellemzői lettek. A blúzszerű, könnyű ujjasok csak az újabb típusú öltözetekben kaptak fontosabb szerepet.
