NŐI UJJASOK
NŐI UJJASOK
Az ujjasok között a ködmönökre és mentékre is gondolnunk kell, amelyekről – mint a férfiéhoz hasonló vagy éppen velük felváltva viselt öltözetdarabokról – a bőr- és vékonyposztó ruhafélék között emlékezünk meg.
A kimondottan női öltözetekbe illő ujjasokat kétféle szerepük szerint különböztethetjük meg, aszerint, hogy egykor a mai értelemben vett blúz vagy kabát helyét töltötték-e be.
Dillich 1600-ban megjelent Magyarország-leírásában hosszú ujjú derékban örökítette meg a magyar parasztasszonyt. Ez az ábrázolás szinkronban van a korabeli öltözetleírásokkal és szabásrajzokkal, amelyek szerint az ekkor divatos, válltól bokáig érő ruha, korabeli nevén a szoknya felső részét ujj nélkül, de nyakig zárt, ujjas formára is szabhatták. Az ujjas szoknyák derékrésze a vállhoz hasonlóan elöl nyitott és fűzött is lehetett, ilyenkor a szárnyak közé – akár a váll esetében – háromszög alakú betétet is illesztettek (Waugh, N. 1968: 24).
A derékrész ujjas változatától az ujjatlan vállhoz való átmenetet a vendégujjas vállak jelentették, ezek ujját nem varrták bele a karöltőbe, hogy tetszés szerint cserélgethetők legyenek (Radvánszky B. 1986: I. 90–91). Ilyen be nem varrt ujjakat a 15. század elejétől Itáliától Walesig, francia, holland földön is használtak, a 17–18. században is gyakoriak, sőt 20. század eleji példái is ismertek voltak (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 167). A hazai divattörténet a nálunk a 16–17. században használt vendégujjak itáliai előképeire hivatkozik.
A 17–18. század fordulójától, amikor a derekat és az aljat már többnyire külön szabták, a „magyaros” öltözködésben a vállak voltak kedveltebbek, és a későbbi öltözetekben is ezek lettek jellemzőek. Az ujjas derekakról kevesebb szó esik, ill. nagyon gyorsan német szabóktól kölcsönzött elnevezéseikkel találkozunk. 1743-ban a Fejér megyei német szabók pl. „Asszonynak valo Rékl, vagyis Kerset”-et és „Laiblis bellett Szoknya”-t is 661varrtak (FML 1743. Fejér vm.). A rékli gyakrabban mint „háznál viselő” ruhaféle jelentkezik, és a 18. század végére már a mai értelemben vett szoknyával és a külön szabott lajbival, mint ujjatlan mellénnyel öltözetegyüttessé állt össze (VML 1723. és 1775. Vas vm.) az egybeszabott ruha, a kantus ellenpárjaként (VML 1723. Vas vm.) a német szabók készítményei között. Ugyanekkor a lajbi – immár elmagyarosodott névvel – a magyar szabóknál is készült „ujjas” és „ujjatlan” formájában egyaránt (pl. NML 1777. Esztergom vm.). Sőt 1775-ben az esztergomi váltómíves szabók árszabása szerint varrtak „Asz-szonynak való Ujjas Laibli”-t, de készült „Uj Nélkül” is, amelyen a karöltő „Lukakra Környös Környül bé füzetni Való pantlikazott” a vendégujj számára (VML 1775. Zala vm.).
A 18–19. század fordulóján még mindig az ingvállal viselt ujjatlan derekak voltak közkedveltek. A blúzszerű ujjasok csak a 19. század derekától terjedtek, hogy egyúttal a női parasztviseletek polgárosodásának zsinórmértékévé váljanak. A terjedésükkel párhuzamosan szaporodó számú parasztvarrónők ugyanis az egykorú divatot figyelemmel kísérve éppen ezekkel a blúzokkal újították meg évente egy-egy falu tehetős, első leányainak öltözetét, amint ezt Ajak (Szabolcs m.) példáján Nyárády Mihály (1964: 177–180) bemutatta.
Ha párhuzamba állítjuk a 19–20. század fordulójának polgári (F. Dózsa K. 1982: 189–220) és paraszti blúzváltozatait, nyilvánvalóvá válik, hogy ez az öltözetdarab már követte a gyors divatváltozásokat. Ezt példázzák Horváth Terézia (1967, 1972) kapuvári adatai is. Kapuvárott az 1870-es évektől váltottak a pruszlikos-ingvállas-vállkendős öltözetből a polgáriasabb, ujjasos öltözetek felé. Előbb a szoknyán kívül viselt ujjasok szerepe nőtt meg, majd a szoknyába befogott lekötős blúzé, amely az ünnepi öltözetekben is helyet kapott, hogy azt hamarosan átadja a változékony szabású és díszítésű, újabb és újabb divatú blúzoknak. Az ilyen blúzok tették századunk fordulójára városiassá pl. a Vas megyei falvak öltözködését is (Flórián M. 1992a: 25–28, 57–59).
A különféle testhezálló, esetleg övvel vagy madzaggal derékra fogott blúzok azonban csak a két világháború között hódították meg országszerte a falusi asszonynépet. Ekkor jelent meg az ingvállat és a pruszlikot ötvöző, rövid ujjú matyó „blúz”, a fellökő is. Ekkor lettek divatosak a szoknyába már be sem kötött, olykor a deréktól el is álló ujjasok, a ricik, röpikék, lebegők és levesek, szabadkák, tüllemelállók, szabadalányulókák. E blúzfélék számtalan formai és névváltozata a magyar parasztviseleteknek egy itt már nem tárgyalandó, legújabb szakaszát jellemezték.
Korábbi hagyományokban gyökereztek a mentét és a ködmönt felváltó kabátok. A „kicsi ujjas, derékra való köntösök”, mint a hacuka, bomez vagy a kis köntös a 16–17. században a blúz szerepű ujjasok felett szolgáltak (Radvánszky B. 1986: I. 94–96). Talán egyiküket idézi Weigel 1577-ben megörökített magyar parasztasszonyának kurta ujjas kabátkája. A 17. század végén egy jobb módú kecskeméti asszony hagyatéki leltárában feljegyzett kürdi (Papp L. 1930: 34, 40) és a hasonló nevű, a múlt század közepén a háromszéki Kézdipolyán hozományleveleiben emlegetett Kurti, téli Kurti (Kós K. 1981: 474–475) is talán ilyen kabátféle volt, Papp László legalábbis éppúgy a mentét kiváltó ruhadarabnak tartotta őket, mint a szegényebb sorsúak körében a 18. században terjedő bőre szabott, „töltött”, bélelt zubbonyokat (Papp L. 1930: 38; Zoltai L. 1938: 285–295). Ez utóbbiakat a pamuttal töltött pruszlikokhoz hasonlóan a paplanosok varrták, és olykor a szolgálónak illő mentét vagy ködmönt is sokalló gazdákkal kötött cselédszerződésekben 662szerepelnek. Ezek a ruhafélék kortársaikkal, az ujjas lajbikkal és a 19. század elején, a most „kurta fölső köntös” szerepben ismét megjelenő réklikkel együtt (CsML 1803. Csongrád vm.) a nagyobb hatású divatáramlatok befolyása alá kerültek. A 18. század végén pl. a magasított derékvonal, a 19. század elején a lengyel karakó hatására a nagy gallér, szűkre szabott ujjak és a bő szoknyára kifekvő széles derékhosszabbítás jel-lemezhette őket, majd a polgári divat újabb változásával pl. sonkaujjúak lettek. Éppen az ujjak szabásának változásaiban kísérhető nyomon a félpolgári, félparaszti rétegek, pl. Szeged fehérnépének „divatozása” (T. Knotik M. 1990: 157–228). A különféle színes anyagokból, szövetből, kásmírból, selyemből, de leggyakrabban sötétkék vagy fekete posztóból szabott, tűzdelt vatta- vagy vatelinos bélésű vattás rékliket – a pruszlikokhoz hasonlóan – gyakran vállkendővel, ill. vállkendő felett viselték.
A vattás rékliket a múlt század közepén a „vizitli, othonka, Kaczabajka, csurak, meg ki tudná, hogy még milyen nevü, milyen szabású felöltő” szorította ki a parasztruhatárakból (Kresz M. 1956: 80–81), hogy ezek rendszerint fekete posztóból, szaténból, taftból, klottból szabott, béleletlen nyári vagy vatelinos téli változatai vegyék át sokfelé a legrangosabb női felsőruha szerepét. Az ilyen kabátfélék ott maradtak legtovább használatban, ahol a legkésőbb léptek a mente helyére, amelynek díszítményét, szegését, zsinórozását is örökölték, mint pl. a boldogi menyasszony fekete szatén bujkája vagy a jász-dózsai, gazdagon zsinórozott, ezüstpitykés öltöny. A drága sujtásdíszt piros-kék láncöltéses szőrhímzés pótolta a szentistváni vizitkén. Az egykori szabásvonalakat őrizte meg a nógrádi frakkos kabát vagy pl. a rövid derekú, hátul erősen fodros deréktoldású püspök-bogádi bársonyujjas, a duci. A pruszlikokat utánozva gyönggyel, selyemszalagokkal volt díszes a kalotaszegi bujka és például a Duna mentében, Somogyban kedvelt bajkó. Ez utóbbi elnevezés talán az egykor sokfelé használt kacamajka egyik helyi rövidítése, akár a rábaközi majkó.
Századunk fordulóján az ujjasok – a jómód jeleként – bársonyból, plüssből is varrattak. Az ilyen kabátok alatt már sosem viseltek ingvállat, vállkendőt, mint elődeik esetében. Blúz szerepű ujjasok fölé illettek, s ha már zsebet is kaptak, viselője a „zsebes kabátban” valódi városi ruhában érezhette magát.
