VÁLLKENDŐ
659VÁLLKENDŐ
A 16–17. században hazánk asszonyai a fejre, kontyra borított fátylat, patyolatkendőt kétfelől előre hozva, azok sarkával betakarták keblüket (Radvánszky B. 1986: I. 107), ámbár ugyanekkor a váll alatt nyakig zárt ingvállat is viseltek. Bél Mátyás (1984: 454–455) a 18. század elejének öltözködésében is az elöl fűzött magyar vállat tartotta jellemzőnek, amely alá, mintegy az ing látható részének kiegészítésére – finom patyolatból ráncolt nyakkal és ujjakkal – egy olyan ruhadarabot vettek föl, amely csak a vállat, „mellet veszi körül, nem hosszabb”. Apor Péter (1972: 27–28) – aki pedig az éppen ekkor beköszöntő, a nyakat, mellet szabadon hagyó divatot kárhoztatta – ugyancsak megemlékezett az egykori „varrott”, azaz hímzett vagy rakott gyolcsról, amely a nőknek „gallér helyett a mellyit béfedte egész a torkáig”. E helyett a ruhadarab helyett a nyugati országokban a parasztasszonyok is már a 15. század végén a mély kivágású vállak dekoltázsába kendőt tűrtek be, amely háromszögben fedte a hátat. Az ilyen kendőket csak a 17. században kezdték a fűző felett vállkendőként hordani, amit a 18. században már általánosan használtak: gyakrabban csupán a mellen összefogták, Hollandiában pl. a mellen keresztbe vezetve derekukon is átkötötték (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 41, 43, 69). Ámbár az empíre is átvette, azokban az időszakokban volt szinte egyetlen, jól felvehető felsőruha, amikor a széles szoknyák divatja virágzott. Ezek a divathullámok, főleg a parasztviseletekben, a vállkendőt szinte századunk elejéig nélkülözhetetlenné tették.
A vállkendő hazai története a terminológiai átfedések miatt nehezen követhető. A 17. századi leltárak keszkenőket, a későbbiek kendőket sorolnak, de rendszerint rendeltetésük megjelölése nélkül. A fehér és fekete nyakravalók említésénél pedig inkább férfiruhára gondolunk. 1709-ben azonban minden kétséget kizáróan „egy nyakba való keszkenőt” (Papp L. 1930: 40) lopott egy kecskeméti leány, s ettől kezdve megszaporodnak a nyakba való kendők, nyakba való fátylak, azaz a vállkendőre vonatkozó adatok. Györffy István (1937: 366) azt is tudni véli egy 1766-os nagykunsági peres iratból, hogy ott „mellyén való kendőjét” keresztben megkötve viselte gazdája, éppúgy, ahogy egy 1790-ben rajzolt Gömör megyei térkép staffázsfigurái, parasztasszonyai tették (Cserbák A.–Gáborján A. 1990: 54). A 19. század elején már oly általános volt a vállkendő, hogy hiánya a feltűnő. Ekkoriban például az ipolysági parasztasszonyok körében nem volt szokásban a „melly keszkenyő”, „a’melynek tisztesség okáért való behozásán a’ lelki pásztorok” igyekeztek, s elérték, hogy a leányok a korábbi fejre való fátylakra emlékeztető, hosszú, keskeny kendőt terítsenek vállukra (Szeder F. 1819: 43).
Ám a 18–19. század fordulóján a fejkendő méretű, négyzetes vállkendők is divatoztak, de többnyire az indiai eredetű, nyomott mintás sálak és ezek ornamentikájával gyárilag szőtt gyapjú- vagy selyemkendők, ill. a szintén nyomott mintás pamutkendők (Ewing, E. 1984: 77–78). Az ekkor szintén divatos fehér hímzéses, fehér gyolcs, batiszt vállkendők házivászon, házilag hímzett társai is megjelentek pl. Göcsejben, Hetésen. E fehér vállkendők könnyű gyári anyagokból – századunkhoz közeledve – tüllből készült leszármazottai, helyileg sajátossá alakult hímzéseikkel egy-egy táj ünnepi parasztöltözeteinek jellemzőivé váltak. Ahogy a vállkendő használata egyre megszokottabb lett, a korábbi fehér, másutt a mesterekkel megfestetett kék vagy fekete vászon, gyolcs vállkendők hétköznapivá süllyedtek, helyüket az ünnepi viseletben a „bécsi olajos piros” kartonkendők, majd pl. a rózsás, rojtos kásmírkendők foglalták el. Századunk fordulóján a Fekete-Körös 660völgyi asszonyok körében pl. a fekete selyem vállkendők számítottak ünnepélyesnek, amelyekbe a cseh gyárakban „holmi magyaros” motívumokat szőttek (Györffy I. 1912a: 25).
Ezek a vállkendők immár másfél-két méter széles nagy kendők voltak, amelyeket háromszögbe hajtva és a helyi ízlés szerint hajtogatva, ráncolva használtak. Nógrád, Heves megyében sokfelé egész keskenyre hajtogatták, és pl. a gyolcs vállkendők felálló fodraival a vállat hangsúlyozták. Ez utóbbi célt a Sárközben több egymás fölé kötött, széles rojtú kendővel érték el. Másutt, így Martoson a hasat, csípőt hangsúlyozták a rátéttel díszes, a hasra ívelten szabott vállkendővel. Testhez szabták a vállkendőket pl. a Dunántúl déli sávjában is (Gönyey S. 1942b: 56–57). A vállkendőnek ez a típusa az ünnepi öltözet kiegészítője volt. Utcai felsőruhaként igen nagy méretű, így hosszában téglalappá hajtva vállra vethető, gyári, vastag posztókendőket is használt a mezővárosi, falusi asszonynép, amelyek a múlt század második felében szintén a polgári divat hatására terjedtek. Ezeknél azonban sokkal kedveltebbek lettek a valamivel kisebb, így háromszögre hajtható, gyárilag kötött, vastag, gyapjú „berliner” kendők, amelyek századunk fordulójától – a fejre is húzva – a téli ruha szerepét is betöltötték.
