VÁLL, LAJBI, PRUSZLIK, MELLÉNY
VÁLL, LAJBI, PRUSZLIK, MELLÉNY
A szoknya és felsőrész szétválásának idején az öltözködésben az ujjatlan váll szerepe nagyobb volt az ujjasokénál. Ekkor a magyar váll itáliai vonásokat mutatott: szögletes nyakkivágása volt, egyforma hosszúságú eleje és háta derékig ért. Elöl horgokba, karikákba bújtatott zsinórral – nyakig zárt ingváll felett – fűzték a derékra. Olykor a köténygallérral leszorítható deréktoldása is volt. A 17. században hazánkban is megjelent – a váll alatt, alsóruhaként – a hát közepén is fűzővel szabályozható, náddal vagy halcsonttal 657merevített francia corset megfelelője, a mellfűző. Mint Európában másutt is, nálunk is, idővel a fűző és váll lényegében összeolvadt, és a magyar váll – főként halcsontos merevítésével, ám felsőruhaként – a francia fűzőhöz igazodott.
A merevített váll használata nem kötődött társadalmi ranghoz, már egy 1650-es árszabás szerint szolgálóknak is készítették (BAZML 1653. Zemplén vm.). A köznép körében azonban általánosabbak maradtak a puha mellényfélék, akárcsak a szomszédos stájer, osztrák területeken, ahol közel azonos időben a merevítetlen Brustfleck és a Leibl egyszerű, parasztos mellrevaló volt.
A 18. században felsőbb körökben Magyarországon is meghonosodott az elöl zárt, csupán hátul fűzött „angol módra való fűző”, amely mindvégig alsóruha maradt. Fölébe változatosan alakítható szabású, esetleg a szoknyával egybe is szabott felsőrész illett, és nem a nyakig zárt ingváll. Erről a megváltozott divatról írta megbotránkozva Apor Péter (1972: 28), hogy a nőknek „csaknem egészlen, többnyire félig, nyakok, csecsek mezítelenül maradt”. Ez a fűző és a mezítelenség elfedésére szolgáló „nyakba való kendő”, „nyakba való fátyol” beférkőzhetett a közrend felsőbb rétegeinek ünnepi ruhatárába is. Az ingváll és a váll azonban századunkig jellemzője maradt a parasztos öltözködésnek, míg a nemesi, főrendi körök asszonyai már az 1700-as évek végén is csak „dísz magyarrá” ünnepélyesedett öltözetükhöz varratták.
A 18. század azonban a paraszti vállakat is nyugatiasra formálta. Kedveltek lettek a német szabók műhelyében készült és paraszti körökben is gyorsan terjedő, az 1720-as évektől már halcsontos lajbik, amelyek – kecskeméti adatok szerint – a férfimellényekhez hasonlóan gombolódtak. A másik új mellényféle, a pruszlik pedig az 1730-as években már konfekcionált tömegáru volt a balkáni kereskedők országunkat átfogó bolthálózatában. Az egykor kimondottan szolgáknak szánt „pamukkal töltött, varrással tűzött”, vagyis vattás és steppelt pruszlikok a szőrmés bőrből varrt mellrevalók vetélytársaiként terjedtek. Eleinte a zubbonyosok, paplanosok termékeként különböztették meg őket a „tőtetlen és tőzetlen”, szabók készítette lajbiktól. 1783-ban a kecskeméti varróasszonyok készítményei között szereplő pruszlikok jellemzése alapján azonban arra következtethetünk, hogy erre az időre a különféle vállak, pruszlikok, lajbik formai elemei összemosódtak. Korábbi jellemzőikből helyenként mást és mást válogatva variálódott, formálódott ki a 18–19. század fordulójára a magyarországi női parasztviseletek egyik fontos eleme, az immár csak lajbinak vagy pruszliknak nevezett, ujjatlan női mellrevaló.
Közöttük találunk példát a legrégiesebb, egyetlen darabból és a két darabból szabott, hátul is fűzött típusra, leggyakoribbak azonban a három darabból szabott mellények, melyek két oldalvarrása a mellény hátlapjára esik a karöltőből induló, a derékközép felé haladó egyenes vagy ívelt szabásvonallal. Volt, ahol a mellények – a szoknyától való elválás jeleként – megtartották a deréktoldást. Ilyen toldott derekú mellényeket pl. a Sárközből és az egykori Nyitra vagy Torda-Aranyos megyéből ismerünk (Fél E. 1936: 19, 25). Deréktoldásuk nem tévesztendő össze a későbbi, az empíre hatását mutató, rövid derekú mellrevalók derékfodrával. Habár a paraszti női mellényeknek gyakran nem is volt fűző szerepe – voltak közöttük, amelyek elöl nem is voltak zárhatóak, csak alkalmanként tűzték össze őket – a régiesebbek megőrizték az egykori magyar váll vállrészt szabályozó összeerősítési módjait és a mellrész zsinórozását.
A zsinórozást a párban felvarrt madzag vagy kapocs, gombolás váltotta fel, végül a patent. Ez utóbbiak a századfordulói polgári, fehérnemű szerepű gyolcs-, vászonmellények 658parasztos, általában színes hímzéses, felsőruhaként használt másaira kerültek, pl. Pest, Kalocsa környékén.
Csak esetleges, amit a halcsontos vállak paraszti változatairól tudunk. Fél Edit (1936: 24–25) egy 18. század végi Szepes megyei halcsontos úri váll szintén szepesi puha változatával dokumentálta az egykorú paraszti lehetőségeket. De a korabeli polgári öltözetekben sem volt általánosan kötelező a merevített vállak használata, mint V. Ember Mária (1960: 224, 228) egri adatai bizonyítják. Talán a 19. század elejétől Európa-szerte közkedveltté vált halcsontos Mieder hatását kell sejtenünk a múlt században mégiscsak használt merevített parasztvállak mögött. A Vas megyei falapocskákkal merevített melles (Flórián M. 1992a: 26, 44), a pentelei „tengeri náddal” feszessé tett nádas purucka (Sergő E. 1976: 217–218) vagy pl. a fa-, még inkább vaslemezekkel merevített vállak, amilyeneket a századfordulón Kalotaszegen viseltek (Nagy J. 1977: 314) mégis kivételesnek tűnnek a paraszti használatban. Az ilyen praktikákra nem is volt szüksége valójában a falusi asszonynépnek. Századunk elején, amikor a mell hangsúlyozása erkölcstelen volt a köznép szemében, a mell összepréselésére általában elegendőnek bizonyultak a nagyon szűkre szabott mellények.
A régies pruszlikok, lajbik mélyen kivágottak voltak, az újabb keletűek nyakig zártak. A mell alá ívelten szabott elejtalálkozás pedig törökös, balkáni hatásra mutat, ilyen a bosnyák, horvát asszonyok pruszlikja. Ez a korábban a magyar női öltözködésben idegen forma még századunk elején is észak felé nyomult, s mint rác pruszlik, nevével is utalt eredetére (Herkely K. 1938: 295).
A mellényeket aszerint díszítették, hogy mennyi látszott ki belőlük. Volt, ahol – a biedermeier divatot követve – a vállkendőt a mellény alá kötötték fel: itt valamennyi látható varrás, karcsúsító vonal és szegés mentén arany-, ezüstcsipke vagy pl. apróra ráncolt színes szalag futott, amit még gyöngyökkel vagy fényes fémkorongocskákkal, islógok-kal, ragyogóval, csécsekkel díszíthettek, akár a drávaszögi csécses pruszlikot (Gönyey S. 1942b: 56–57). Másutt viszont a vállkendő teljesen eltakarta a mellényt. Itt nemhogy nem díszítették, hanem feleslegessé válva, el is hagyhatták a kendő alól a pruszlikot, mint pl. a Sárközben (Kovács A. 1907: 88).
Minél keletebbre megyünk a magyar nyelvterületen, a falusi nők körében a mellények használata annál újabb keletű. A kászoni székelyek között pl. csak a múlt század második felében jelent meg a bársonyos székely lajbi, a Kis-Küküllő mentén pedig századunk elején társult emellé a zsinóros lajbi (Nagy J. 1972: 236; 1978: 296). A még keletebbre lévő moldvai csángóknál pedig még napjainkban sem hódította el a lajbi a keptár, az ujjatlan bőr mellrevaló helyét (Nagy J. 1981: 382–384). Ezek a mellényfélék rendelkeznek esetleg nagy múltú társaik egy-egy vonásával: a mezőségi, széki mellényen talán az egykori vállon történő rögzítés emlékét őrzi a mellény vállára varrt piros vagy kék szalagcsokor, a rózsa. Idesorolható talán a mezőségi és szilágysági mellények zsinórozása is (Nagy J. 1974: 198; Kós K. 1972: 202), habár bojtban végződő zsinórgombolásuk inkább a férfifelsőruhák gombolását idézi. Ezeknek a mellényeknek a szabása is inkább a férfimellényekéhez hasonlít, és a bőrmellények nyáriasabb változataként jobbára posztóból (ünnepre finomabb anyagból) is varrták őket. E történeti átfedések szép példája a gyimesi csángó menyasszony esküvői díszruhája, a férfimellény szabású, vászonnal bélelt brokát, de nyúlprémmel szegett, ragyogókkal, pillangókkal ékes nyuli bunda, prémes bunda (Gönyey S. 1940b: 487).
