ALSÓSZOKNYA
ALSÓSZOKNYA
Az alsószoknya a köztudatban mint a bőszoknyás viseletek tartozéka szerepel, pedig főleg a téli, többrétegű öltözködésben bármilyen szoknya alatt pótolhatatlan volt. Hazai forrásaink nem tájékoztatnak arról, hogy pl. a hagyatékokban, a lopott holmik leltáraiban szereplő szoknyáknak, közöttük az „ócska”, kopott szoknyáknak volt-e ilyen szerepe. Azt sem tudjuk hitelt érdemlően, hogy a 18. században Európa-szerte kedvelt vörös flanel alsószoknyákat használták-e a magyar parasztasszonyok. A hagyományokhoz erősebben ragaszkodó tájakon – így Nógrád megyében is – fennmaradt az emléke, hogy 656egykor vastag csepűszoknyát, „testesítő” rongy-, szőrszoknyát is viseltek a felső alatt, s ezt szamárszoknyának is nevezték (Gönyey S. 1942a: 247), s hogy a havibajos asszonyok vastag alsószoknyája egykor fekete vagy vörös volt.
Az irodalom segítségével megidézhető múltban a megkopott ünneplők országszerte mint köznapló felső- majd alsószoknyák szerepeltek. A Fekete-Körös völgyében pl. a hazaérkező asszony a kímélendő felsőszoknyát levette, és otthon az alatta lévőben maradt (Györffy I. 1912a: 22). Nyilvánvalóbb a szoknya szerepváltása azokon a vidékeken, ahol a fehér női öltözet hosszasan tartotta magát. Az egykor a göcseji hosszú alsóingen felsőruhaként viselt vászonpéntő vagy a sárközi, alig egy százada még felsőszoknya, a csárdás pöndő így lett alsóruhává az időközben színesre váltott újabb divatú szoknyák alatt. Az ilyen szoknyaféle alsóruhaként is megőrizte egykori szabását, lehetett vállpántos vagy melleses is, amilyet pl. a Felső-Répce vidékén, Kapuvár környékén viseltek.
Az alsószoknya külleme akkor lett igazán fontos, amikor a 19. század első felében a bővülő felsőszoknyák egyúttal erőteljesen rövidülni is kezdtek, és az alsók láthatóvá váltak. 1836-ban az Esztergom melletti Párkányból olvasható az első elképedt híradás, hogy a „módos menyecskéken legalább hét szoknya (nem rágalom)… van” (B. É. 1836: 725), és az egri asszonyokon a „szoknyáknak egész légiója szorong” (Kresz M. 1956: 167). Századunkra az ünnepi alkalmakra felkészített lányok, fiatalasszonyok alsószoknya-viseletének tájilag eltérő szabályai alakultak ki. A pendelytől fölfelé haladva az alsószoknyák rendszerint egyre hosszabbak és egyre szélesebben rakottak voltak, a legfelsők csontra keményítetten, mereven álltak. Az ilyen öltözetek dísze volt a habfehér, csipkés, fodros alsószoknyák elvágólagosan rendezett alja, máshol pedig az alsószoknyák kivillanó, korhoz és alkalomhoz illően színes szegése.
A polgári divat az 1870-es évektől, a turnűr megjelenésével, újabb követési lehetőséget kínált fel a vidéki asszonynépnek is: a derék karcsúsítását és a csípő kidomborítását. Bár a csípőpárnák már a 16. században jó szolgáltot tettek a divatos dámák körében, és használatuk nyilvánvalóan alsóbb körökben is terjedt, a derekat hurkaszerűen körbefogó puffandli, kolbász vagy a csak hátul felszerelt farpárnák hazai paraszti használatát talán elegendő e kor divatjában keresnünk.
Amint az 1850-es években az alsót láttatni engedő abroncsos krinolin a polgári öltözködésben, a rövid, bőszoknya a parasztöltözetekben tette szükségessé a női alsónadrágok használatát. Ennek korábbi, hátul nyitva hagyott formája a múlt század végén megjelent főleg a polgárosultabb nyugat-dunántúli tájakon, pl. Vas megyében – mégis jobbára csak a gyöngyösbokrétás színpadi rendezvények révén szokott hozzá az alsónadrág viseléséhez az 1930-as évek falusi leányifjúsága.
