SZOKNYA – ROKOLYA
SZOKNYA – ROKOLYA
A derékrésszel egybeszabott szoknya szabása lefelé tölcsérszerűen bővülő volt, s a divat változásainak megfelelően elöl nyitott is lehetett, láttatni engedve a díszes alsószoknyát. A felsőrésztől elvált alj már többnyire derékon gallérba fogott, egyenes, párhuzamos szélű lapokból állt. Az ilyen szabású szoknyákat elöl rendszerint összevarrták. Számos hazai adat bizonyítja azonban, hogy a gallérba ráncolt szoknyát elöl nyitva is hagyhatták, és azt, hogy az európai szoknyát kímélő paraszti gyakorlat – miszerint a szoknya szárnyait elöl a derékba visszatűrték – a magyar asszonynép előtt sem volt ismeretlen. Egy finoman subrikált eresztékű, láthatóan a nyilvánosság számára készített tardi pendely ürügyén indult Gáborján Alice az itthoni „felszúrt” szoknyaviselet nyomába (1948: 135–137), melynek 19. század eleji példáit Kismartonból, az Alföldről, Pest környékéről ismerjük (Kresz M. 1956: II. 17., 19., 67. tábla). Kós Károly (1964: 169–170) felföldi magyar–szlovák és Belgrád környéki délszláv párhuzamokban találta meg e szoknyaviselési mód határait. Számos földrajzilag elszórt, így pl. sárközi, matyó adat (Kovách A. 1907: 79–80; Györffy I. 1956: 85, 98) utal arra, hogy egykor talán országosan éltek ezzel a szokással. A kazáriak vagy távolabb, a Szamos és a Küküllő vidékének magyar és velük érintkező román asszonyai szinte napjainkig így viselték szoknyájukat. Éppen az erdélyi, torockói vagy a mezőségi felakasztós fersing, leginkább azonban a kalotaszegi muszuly, ill. bagazia testesíti meg e szoknyaviselési mód legünnepélyesebb formáját. A kék vagy fekete muszuly színes belső posztószegője, abája, mikor a szoknya sarkait elöl az övbe felakasztják, kifelé fordul. Ez a szegés, a muszulyposztó a múlt század végére kiszélesedett, és ekkorra kiszínesedett jellegzetes hímzésével vált híressé (Kós K. 1964: 160).
Kós Károly (1964: 153–178) – Zelenin és Manninen közlései alapján – az orosz, ukrán és a keleti-tengeri finn népeknél ismert téglalap alakú, csípő köré csavart és széles övvel derékra szorított lepelszoknyák és a nyugati típusú szoknyák ütköző zónájaként Moldva és a Havaselve északkeleti részét tünteti fel. Itt a csángók között, de a Keleti-Kárpátok szorosain át nyugatra, a Nagy-Szamos forrásvidékére is benyomulva és pl. a Gyimesbe kitelepült székelyek között is elterjedt ez a lepelszoknya. A lepelszoknyát korábban kerekítőnek nevezték, manapság azonban már csak románul – ha erős, fekete gyapjúszőttes, katrincának, ha finomabb anyagú, fotának emlegetik. Kós Károly a nyugati és keleti kultúra sajátos érintkezését véli felfedezni abban, hogy ott, ahol a muszuly és a katrinca találkozik, a katrincát is „felakasztva” viselik.
654A lepelruhák, az egy pendelyre, néhány alsószoknyára öltött, „felszúrt” szoknyák karcsú, nyúlánk sziluettet adtak viselőjüknek. Talán a turnűr hatására azonban még a kalotaszegi muszuly alatt is farpárnát viseltek, hiszen a szoknya az elmúlt évszázadokban általában másféle szépségideál szerint formálta a női körvonalat. A 17. században a szabásában megújult szoknya a beleráncolt anyag mennyiségétől függően bő volt, csípőtől harangszerűen kiszélesedett. A korabeli hatósági rendeletek a szoknyák szabásával, formájával nem foglalkoztak, csak azt tiltották, hogy parasztasszony „állapottyához illetlen Nemesi, fris, draga” öltözetekben járjon. Így közrendű asszony legfeljebb morvai-, faj-londis- vagy rásaszoknyát varrathatott a szabóval, és szoknyáját sem ezüst-, sem aranycsipkével nem díszíthette (BAZML 1666. Zemplén vm.). A 18. században azonban – a hirtelen megszaporodott, a „náj Módit” terjesztő német szabók révén – a főrangú, nemesi és paraszti sorú asszonyok öltözete szabásában, szerkezetében is különbözővé vált.
Az abroncsokkal, csípőpárnákkal harang alakúvá szélesített szoknya használhatatlan volt a paraszti életformában. A korábban súlyos szövet- és posztószoknyák helyett azonban a falusi nők között is a könnyebb anyagokból bővebbre ráncolható vászon-, gyolcs-, ünnepre finomabb pamutvászon szoknyák lettek kedveltek. Ezeket már nem szabóval, hanem esetleg varróasszonnyal varratták vagy házilag készítették, így szabásuk, ráncolásuk, arányaik nem követték a kurrens divatot, s múlt századból megismert nevük is tájilag eltérő volt. A Dunántúlon a ráncos pentel, a Rinya, Dráva mentén a vászonbikla, az ormánsági, szlavóniai magyaroknál pl. nagykebel volt a neve, Erdélyben a „háznál szőtt ruha” és a gyolcsfersing járta.
Ezeket a rendszerint már hazai manufaktúrákban szőtt, sok esetben északi vagy balkáni eredetű, könnyű vásznakból varrt felsőszoknyákat legáltalánosabban rokolyának nevezték. Összefoglalóan ezzel a szóval különböztethetőek meg a szabók készítette, divatos szoknyától, amelyet – néhány szegényebb tájon – a 19. század elején is csak a tehetősebbek varrathattak maguknak.
A fehér női öltözet, a gyolcsrokolya a 18. század 30-as éveiben lett divatos, ekkor idézi nosztalgiával Apor Péter (1972: 29) azt a korábbi állapotot, amikor a drága „gyolcs-rokolyának… híre sem volt”. Kb. ezektől az évektől a szabók termékei között és bolti portékaként terjedtek a festőmesterek által színezett vászonszoknyák, azaz a tarka szoknyák és „veres pamut Bagasia” rokolyák, majd a század második felében a kartonrokolyák is. A 19. században már sokféle színes kelme, külföldi ruhaanyag beszerzésére volt lehetőség, s „csak az erszény és az el fajult módi” határozta meg (Mészöly G. 1917: 99–112) a közrend asszonyainak öltözködését is, amelyben e színes, mintás kelmék is megjelentek. Ekkorra a „paraszt asszonyok és leányok ruháját csak a szabás választja meg az úri asszonyokétól” (Berzsenyi D. 1943: 165). Az empíre divat városias viganóját, majd a biedermeier krinolinját a jómódú, vagyonosodó parasztság asszonyai igyekeztek ugyan utánozni, de ez a szegényebb, falusi kortársak szemében erkölcstelennek, városi, polgári szemmel viszont nevetségesnek tűnt, hiszen a széles szoknya gyakran szűrdarabokat, keménypapírt, „ágyneműből kirablott pehelytömeget” takart (Kresz M. 1956: 79). Leggyakrabban az alsószoknyák számának szaporításával érték el a divat diktálta szoknyabőséget, amelynek szélessége társadalmi rangjelző lett: csak az viselhette, akinek nem kellett benne dolgoznia, szegényebbje legfeljebb csak ünnepekre készült fel a szertelenül bő szoknyában. A parasztasszonyokat – a nyugatabbi országokban már korábban is – egyre inkább bevonták a saját földön, az új növényi kultúrákat meghonosító mezőgazdasági 655munkákba, s egykor hosszú szoknyájuk – gyakorlatias okokból – rövidülni kezdett. Ez a jelenség a 19. század elején hazánkban is meggyorsult, és az alsószoknyák számának szaporodásával egyre feltűnőbbé is vált. Erre utal Mártonffy Károly (1854: 78–79) az egri leányok „tirolias kurta szoknyájáról” szólva. A múlt század végére a legrövidebb „bokorugrós” szoknyákat éppen ezen a tájon és a szomszédos hevesi, nógrádi falvakban viselték (Istvánffy Gy. 1900: 184), s a későbbiekben is a palóc női viseletek jellemzőjének tartották (Györffy I. é. n.: 369).
Természetesen a szoknya anyaga továbbra is vallott viselője pénztárcájáról: nem kékfestőből, kartonból, kásmírból, vékony selyemből, hanem nehéz lyoni selymekből, Bécsben vásárolt borokátból varrták pl. a gazdag sárközi leányok ünnepi szoknyáját. Sokáig kedvelt szoknyaanyag maradt a „bécsi olajos piros” és a vörös-fekete, hosszában csíkos gyapjúszövet is, mely utóbbit nyugat-dunántúli és erdélyi, pl. a székely asszonyok viselték előszeretettel. A Mezőségen házilag is megszőtték maguknak, ha másként nem jutottak hozzá (Tőkés B. 1935: 74).
A szoknyát ritkábban csak korcba húzott madzaggal fogták a derékra, ahogy ez a magyar nyelvterület déli sávjában sokfelé szokásban maradt. Gyakrabban azonban gallérba rögzítették a szoknya ráncolását: darázsolással – mint a kalotaszegi muszulyt – vagy apróra fogott tűránccal, századunk elejétől általában szélesebb, lapos ránccal. A megnedvesítve „rődbe szedett” szoknyák redőit pl. Sióagárdon ujjukat belül végighúzva kigömbölyítették, majd a napon vagy kemencében szárították (Varga M. 1956b: 169). Általánosabb volt azonban, hogy – esetleg kemencéből kivett forró kenyérrel – a ráncot, rakást élesen levasalták.
Egykor a szoknyák belső szegése, bélelése volt szokásban, a 19. században az immár színes szegés a szoknya színére került, és pl. a dunántúli, észak-magyarországi szoknyák fontos díszévé vált. Másutt a sujtás vagy pl. a Zobor-vidéken, a Sárközben Jaquard-szalagok díszítették a szoknya alját. A fodor – a korabeli divat jellemzője – csak a múlt század végén kapott szerepet a szoknya aljának díszítésében. A székely nők keskeny szelekből derékra ráncolt szoknyái hosszát pl. fodrozódó toldalékkal egészítették ki, Mezőkövesden pedig a szoknya aljába belülről felvarrt, sűrűre húzott fodor tette jellegzetessé a hendergős szoknyát.
Míg századunk fordulójára a mezővárosi és falusi módos parasztréteg asszonyai országszerte az éppen divatos hosszú és szűkebb szoknyában jártak, a falusi asszonynép sokfelé továbbra is kitartott a bő szoknyák mellett, s a szoknya rövidsége, bősége is a parasztos viselet jellemzője lett.
