MÚLTJA
MÚLTJA
Az egy vagy két ajtóval záródó szekrény nagy múltú bútordarab. Már az ókorban kialakították, kisebb, ládában nehezen tárolható tárgyak raktározására. Egyiptomi előzmények után a római császárkorból adatolható, főként műhelyberendezésként. Magánházban ősszobrokat, de edényfélét és ételneműt is őriztek benne, a literátusok meg kézirattekercseiket (Richter, G. M. A. 1966: 79–81, 115–116). Iratok, könyvek, kegytárgyak tartására alkalmazta a középkori egyház; de arra, hogy volt egyéb célú felhasználása is, a St. galleni 820 körül keletkezett kolostorterv figyelmeztet, amelyen bejelölték az edény-, étel- és gyógyszerszekrények helyét is. Az alapformából idővel többféle formájú és funkciójú utód származott. Ami a ruhafélék elhelyezését illeti, a polgári lakásokból a 15. 361századtól fennmaradt nagy, négyajtós szekrényekben a fehérneműt rakták el (Windisch-Graetz, F. 1982: 47–55, 66–68, 121–123).
A ruhák felakasztva való tárolása csupán a barokk korban vált szükségessé. Főúri háztartások azonban nem igényeltek ehhez szekrényt. Az európai udvarok számára irányt mutató Franciaországban, nemkülönben Angliában, előkelő helyen erre szolgált a ruháskamra (garde-robe). A kisebb lakással rendelkező polgárság viszont rákényszerült, hogy felsőruháinak is a lakótérben, előszobában vagy lakószobában szorítson helyet és ehhez megfelelő szekrényt csináltasson. A házba betérők szeme előtt lévő polgári ruhásszekrénynek illő díszítést kellett kapnia; így vált tulajdonosai presztízsbútorává (Szabolcsi H. 1972: 89).
Ez a jellemző polgári bútor származott át a köznéphez; ám miként azt a kutatók nem mulasztják el hangsúlyozni, területenként és vagyoni helyzettől függően, mindenütt jelentős eltérésekkel. Franciaországban a 18. század közepétől jelent meg a falusi leányok kelengyéjében (Tardieu, S. 1976: 71, 76). A németországi területi különbségeket jelzi, hogy míg Alsó-Szászország nyugati részén és ugyanígy Bajorországban már a 17. század vége felé előfordult ruhásszekrény parasztházban, Felső-Hessenben jórészt csak egy század múlva, a 18. század végén kapott befogadást (Deneke, B. 1969: 111). Felső-Ausztriában több, 17. század végéről–18. század elejéről származó, festett virágos ruhásszekrény tanúsítja, hogy habár nem egy leánynak kellett még megelégednie ládával, többük már szekrénnyel ment férjhez (Lipp, F. C. 1986: 60–70). Általában azonban a 18. század folyamán tudott csak érvényre jutni a ruhásszekrény az osztrák parasztságnál (Beitl, K. 1976: 18). Csehországból a legkorábbi adatok a 18. század második feléből valók erre (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 40). Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a tény, hogy viszont Közép- és Kelet-Morvaországban a ruhásszekrény a 18. században még jobbára csak a kisvárosi polgárházakig jutott el, a parasztokhoz pedig sok helyütt csupán a 19. század végén, azaz már az akkor városokon dívó szekrényforma (Večerková, E. 1994: 30–32).
Ezek ismeretében nem tűnik túl nagy késésnek, hogy nálunk, úgy látszik a 18. század végén kezdett elérkezni a parasztházakba a ruhásszekrény.
Igaz, a jánosréti mesternek az 1480-as években festett Szt. Miklós-főoltára egyik tábláján már ott látható, kereskedő házában, ládák és ruhatartó rúd szomszédságában – alighanem tárolókamrában – egy egyajtós szekrény. Ajtaja zárva lévén, nem tudni, mit tárolhattak az ilyenben. Nem lehetetlen azonban, hogy élelmiszert, mint sok külföldi társában, hiszen a képen megjelenített, a rúdról textilneműt lerántó, ládát felfeszítő, egy másikat meg elcipelő tolvajok a szekrényt érintetlenül hagyták (a képet lásd pl. Vadászi E. 1987: 23. t., 70).
A polgárházbeli ruhásszekrény Magyarországon is a 17. századtól indult terjedésnek (lásd pl. Szabolcsi H. 1972: 89; Vadászi E. 1987: 110, 112). 1648-ban a győri asztaloscéh ruhásszekrényt írt elő mesterremekként; de ez még egy régebbi típus, kéttestű és négyajtós, amelyben csak fektetve lehetett tárolni, így fehérneműnek szolgálhatott. Az előírás csak 1718-ban módosult, a korábbi „nem hasznosítható” (eladhatatlan) helyett kétajtós, háromoszlopos szekrényre (Gürtler, W. 1983: 48–49).
A szélesebb elterjedés időpontját illetően fel kell figyelnünk arra a tényre, hogy a 18. században kibocsátott hivatalos árszabásokban még nem említik a ruhásszekrényt, következésképp az még nem lehetett tömegáru. A Somogy megye által 1793-ban kiadott 362árszabás meg is jegyzi az asztalosáru felsorolásának záradékában, hogy „Ezen Limi-tatiob(an) bé nem zárt olmáriomok, Asztalok, és más effélék, mivel sok féleképpen kinek, kinek kívánsága szerint készétetnek szabad alkura hagyattatnak” (Domonkos O. 1991: 719). A 18–19. század fordulóján bekövetkezett változásról tanúskodik Pest-Pilis-Solt vármegye 1812. évi árszabása, melyben már egyaránt megemlítésre került a kemény- és a lágy fából készített, a kétajtós és az egyajtós Ruha Almarium, megjelölve mindegyiknél az érte kérhető árat arra az esetre is, ha a megrendelő adja hozzá a fát (Bárth J. 1987: 172).
