A PIHENÉS ÉS ALVÁS HELYE
A PIHENÉS ÉS ALVÁS HELYE
A 10–13. században a jobbágyok házaikban többnyire a puszta földön, illetőleg földre terített gyékényszőnyegen aludtak (K. Csilléry K. 1982: 210–226). A földön hálást évszázadokkal később, a 19. században is megfigyelték a köznép körében. A 20. század eleji leírások és a későbbi gyűjtőtapasztalat szerint egyes családtagok századunk első évtizedeiben is földre terített gyékényponyván vagy szalmán aludtak a szobában, gyakrabban a pitvarban, illetőleg a padlásolt konyhában.
Őrségből, Erdélyből, Moldvából és a Sárrétről adataink vannak rá, hogy a fal mellett körös-körül sárpadok voltak. Az őrségi füstöskonyhában „ott heverésztek naphosszat a legények, sőt éjszaka is ott aludtak a férfiak” (Kardos L. 1943: 188). Az alacsony sárpadokra utóbb karólábas deszkapadot helyeztek. Ilyen lócapadok voltak a fal mellett a 184palóc ház szobájában, ahol a kemence végében lévő tűzlóca szolgált fekvőhelyül (Pápai K. 1893: 27; Istvánffy Gy. 1911: 12–13).
Nyugat-Dunántúlon és az Északi-középhegység falvaiban a magas, négyszögletes kemence széles, lapos tetején, utóbbi tájon a kemence oldalába épített padkán, szaphán, kocigon is aludtak. A kemencén való pihenés, alvás Kelet-Európában elterjedt mindazoknál a népeknél, amelyek a házban hasonló kemencéket építettek. Az Alföldön a boglya alakú kemencét kétfelől övező sárpadka, valamint a kemence mögötti 40–50 cm széles zug – a Tiszántúlon sut, a Duna–Tisza közén kuckó – nyújtott télidőn igen alkalmas hálást. Régebben a kemencepadkát szélesebbre készítették, Békés megyei visszaemlékezések szerint ketten is fekhettek rajta egymás mellett (Gunda B. 1935: 20). Télen a kemencéből áradó meleg tette kedveltté ezeket a hálóhelyeket. Sárréten az 1860-as években a férfiak, fiúgyermekek a pitvar széles padkáin háltak, bundával, juhbőrrel takarózva. A pitvar földjén égő tűz adott némi meleget, amíg el nem hamvadt. A családfő, a nők és a kisgyermekek aludtak benn a házban, szintén a fal mentén készített sárpadkákon (Szűcs S. 1943: 144–146). Ez a téli alvásrend a nyitott kéményű alföldi parasztházban szélesebb körben elterjedt lehetett.
A földbe vert lábú ágy már Árpád-kori jobbágyházakban kimutatható (K. Csilléry K. 1982: 226), házi készítésű változatai (a karólábas dikó, vacok) szinte napjainkig használatosak szegényparaszti hajlékokban, félreeső tanyákon. Az asztalosmestertől rendelt, vásárolt ágy a 19. században vált általánossá a köznép körében. Az átlagos parasztházban ekkor legfeljebb két ágy volt (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 32). Göcsejből a múlt század közepe tájáról, Átányról és a szanki tanyákról (Bács-Kiskun m.) századunk elejéről említi a szakirodalom, hogy a szobában egyetlen hálóágy akadt. Ezen az ágyon a gazda és felesége aludt, a család többi tagja sárpadon, lócapadon, a kemencesarokban, szalmaágyon, földre terített szalmán vagy szalmazsákon hált.
A háromnemzedékes családközösségben gyakran 25–30 személy lakott egy fedél alatt. A göcseji nagycsalád hálásának rendjét 1838-ból így ismerjük: a szobában „egyedül a házigazdának feleségével, és a kisebb gyermekeknek van lakások, a többi házas személyek tulajdon, egy csekély ablakkal ellátott kamrájokban laknak. Itt tartják mindeneket és a leghidegebb éjszakában is ezekben hálogatnak” (Plánder F. 1838: 23–24). A család szaporodtával a nyitott színt, a pitart is kamrává alakították át, néhol 6–8 kamra épült. Fagyos éjszakákon fazékba tett parázzsal enyhítették a kamrák levegőjét.
A Felföld falvaiban, ahol a nagycsaládi házközösség a múlt század végéig szintén tovább élt, a három osztatú ház kamrája volt a menyecskék és a felnőtt lányok hálóhelye. Télen is a fűtetlen kamrában háltak kisgyermekeikkel. A kamrának egyetlen, tenyérnyi szellőzőnyílása volt, amit télire zsúpszalmával tömtek be, vagy fűzvesszővel befontak (Morvay J. 1956). A hideg ágyat a kemencében hevített cserépdarabbal, bükkfa deszkával, kövekkel igyekeztek fölmelegíteni. Az idős gazda, a férfiak és a fiúgyermekek télen a kürtős kemencés szobában háltak, nyáron pedig az istálló és a csűr volt a felnőtt férfiak szokott alvóhelye. Előfordult, hogy a fiatal pár az első gyermek megszületéséig a kamrában aludt, más helyeken pedig nyáron többnyire a padláson töltötte az éjszakát (Bakó F. 1989a: 733–736).
A kétnemzedékes parasztcsalád téli hálása a 19. század vége óta legtöbb helyen így alakult: a sarkos elrendezésű szobában két, legfeljebb három ágy volt, közülük az utca felőli szobasarokban lévő a vetett ágy, melyet nem mindenütt és nem állandóan használtak 185hálóhelyül. Ha a családban volt legényfiú vagy fogadott béres, a gazda benn aludt a szobában, feleségével egy ágyban. Amíg nem volt segítője, a gazda aludt az istállóban, maga készítette dikón, priccsen vagy régi, elhasználódott nyoszolyán. Gazdálkodó parasztember az istállót éjszakára sosem hagyta felügyelet nélkül.
A kisgyermek egyéves koráig bölcsőben, szegény családban a szülők ágya mellett padra vagy székre helyezett kis teknőben aludt. Utána a kemencekuckóba vagy a kemencepadka és az ágy közé készített kiságyra került, ahol rendszerint ketten is elfértek. Országszerte elterjedt a széles körben tolinak, tolóágynak nevezett, deszkákból összeszegelt, négy keréken guruló, ládaszerű fekvőhely, amelyet nappalra az ágy alá toltak (Gömörben tologó, Szilágyságban kerekeságy a neve). Benne szalmán vagy szalmazsákon szükség szerint három-négy-öt, 8–12 éves gyermek is aludt. Pokróccal, kabáttal takaróztak. A lányok és fiúk iskoláskorig, néhol 8–10 éves korukig is együtt aludtak. Amikor a toliból kinőttek, a szobabeli másik ágy lett a fekvőhelyük.
A hálóágyba szalmazsákot vagy pusztán szalmát tettek, arra pokróc, fehér vászonlepedő, módos családban a lepedő alá tollal tömött, puha derékalj is került. Ahol kisgyermekek aludtak, sűrűn, néhol havonta új szalmát tettek az ágyba. A párnákat (régebben fűajj, fejel, févaj) libatollal, ahol arra nem telt, tyúktollal, a dunnát libapehellyel töltötték meg. Az ágyban sokan a 20. század közepe tájáig kizárólag dunnával takaróztak. Sok helyen azt tartották, paplanuk az uraknak van. Bolhák ellen az ágy alá szokás volt vadkendert tenni, mert annak a szagától „elvadultak”.
Ahol nagylány volt a családban, a szobából nem hiányozhatott a magasra vetett ágy, díszágy, amely a lány stafirungját őrizte. Helye az utcai ablak melletti szobasarokban volt. Általában úgy vetették meg, hogy a párnák fölé hajtogatott dunnát letakarták fehér vászon, fodros szélű ágyterítővel, és erre tették a jól megtömött, hímzett végű hajba (huzatba) bújtatott párnákat. Kis földű paraszt családjában is legalább három párna volt a vetett ágyon. Ahol – és amíg – nem tudták a díszpárnákba való libatollat megkeresni, szalmával, apró forgáccsal vagy gyékénybuzogány pelyhével töltötték a díszágy párnáit. Kisparaszt házában a fölvetett ágyon két sorban általában hat párna, módosabb gazdáknál egy-egy ágyon olykor kilenc párna is magasodott.
Az Alföld és a Dunántúl több tájáról ismerjük azt a gyakorlatot, hogy a díszágy két végére lécvázat fektetnek, ágyterítővel letakarják, és erre rakják a hímzett végű párnákat. A díszágy így magasabb lett, többet mutatott. A szalmazsák és a lécváz között ezáltal 40–50 cm magas búvóhely maradt, amit nagy lélekszámú családok hálásra használtak. Ezt búvóágynak (Balatonszentgyörgy), katisátornak (Miske, Bács-Kiskun m.), kolädának (Szeged környéke) emlegették, és 8–12 éves lányok ketten is megaludtak benne (Juhász A. 1971: 489; K. Csilléry K. 1974). Ilyen díszágyak többnyire gazdaházak tisztaszobáiban voltak. Szórványos adatainkból úgy látszik, hogy a magasra felvetett ágyban a Tiszántúlon, Szatmárban, Zemplénben, Gömörben a háziak sosem aludtak, némely helyen legfeljebb a kedves vendégnek vetették meg.
Általánosnak mondható, hogy a fiúk 12. életévük betöltése után rendszeresen az istállóban aludtak. Tanyai családokban sokan már hamarabb, Szatmárban a legénysorba lépve, 17 évesen kerültek az istállóba hálni. Fekvőhelyük a lóistállóban, a lovak faránál ácsolt karólábas ágy, a szénatartó vagy a gerendák alatt készített priccs volt. A kisparaszt- és gazdalegény otthon, a szegényparaszt legény elszegődött béresként az istállóban hált berukkolásáig, majd házasodásáig. Volt olyan parasztlegény, aki a párnát 186és a dunnát nem ismerte, míg meg nem házasodott (Luby M. 1935: 208; Juhász A. 1971: 489).
Fiatal házasok első gyermekük születéséig télen leginkább a kamrában aludtak, egyik sarkába beállítottak egy nyoszolyát. Szülés után a menyecske a szobában hált. A gyermekágyas fekvőhelyét a múlt században ritka szövésű házivászonból, ún. szúnyoghálóval kerítették el, aminek szemmel verést, rontást elhárító szerepet tulajdonítottak. Idős, beteg családtag a szobában rendszerint az ajtó mögötti ágyon hált, ahol napközben a gyermekek heverésztek, játszadoztak. Innen a szeghalmi szólásmondás: „Gyereknek, betegnek ajtó mögött a helye” (Cs. Tábori H. 1979: 602). Ezt az ágyat Dél-Tiszántúlon vacoknak nevezik: gyakorta karólábas, házi készítésű fekhely volt, benne szalmazsák és rongypokróccal takarták le.
Nyáron a parasztcsalád pihenése kötetlenebb, mint télen, bár megvolt a nyári alvásnak is a kialakult rendje. A Nagykunságról ezt így rögzítették: „Nyáron a szoba kihalt. A háznép vagy a tanyán van, vagy a konyhában tartózkodik. A szobát besötétítik (…) és jól fellocsolják a földjét, hogy hűvös legyen, legfeljebb hűsölni mennek be. Aludni sem igen alusznak benn. A gazda a tornácban levő ágyon alszik, a legényfiú az istállóban, a gazdasszony és nagyobb lánya a konyha küszöbén, legfeljebb az apró gyerekek alusznak a sutban, hogy reggel láb alatt ne legyenek a korán kelő szülőknek” (Györffy I. 1909: 77).
Tavasszal, amint az idő fölmelegedett, leghamarabb az idős gazda költözött ki éjszakára a szobából a nyitott, oszlopos tornácra, ahol a pokróccal leterített ágyon vagy dikón subával takarózott. Sok idős gazda mindenszentekig vagy az első hó leestéig a tornácon hált. Gyakran erre a hálóágyra is szúnyoghálót akasztottak, ami védett a legyek, szúnyogok ellen. Ahol nem volt idős ember a házban, ott a fiatal pár aludt az ereszalján (tornácon) lévő szúnyoghálós ágyban.
Leggyakoribb nyári alvóhely a pitvar, ahol földre terített subán, ponyván vagy szövött gyékényen aludtak, fejjel a küszöbnek, lábbal befelé. Sok helyen szalmát terítettek a pitvar földjére, vagy szalmazsákot tettek oda, és azon háltak. Némelyek szerettek a hűs kamrában lepihenni, de meleg időben a házaspárok, legények, nagylányok rendszerint a házon kívül: a csűrben, fészerben, a széna- és szalmakazlak tövében, szénapadláson éjszakáztak. A nyári hálás különösen az alföldi tanyákon kötetlen: előfordult, hogy rekkenő melegben az egész család a szabad ég alatt, a kazlak mellett keresett fekvőhelyet. Ilyenkor a béresek, gazdalegények sem az istállóban, hanem az istálló előtt, szalmán pihentek le.
Ősztől nyár elejéig a munkában megfáradt ember napközben a szobaajtó mögötti vetetlen ágyra vagy a kemencepadka és az ágy közötti kiságyra, priccsre pihent le. Újabban a konyhába került az ilyen heverőágy. Erdővágásról, trágyahordásról hazaérő, átfázott emberek a kemencepadkára telepedtek. Az Alföldön és peremvidékein a boglyakemence padkája a megszokott tartózkodási helye az öregeknek. Idős asszonyok hátukat a meleg kemencének vetve vagy kispadkán ülve varrogattak, fosztottak tollat és itt is szunyókáltak napközben.
Összegzésül elmondható, hogy a parasztházban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma. A házastársak – rövidebb-hosszabb időszakoktól eltekintve – egy ágyban háltak. „Egymás görbéjibe' aludtunk”, vagyis felhúzott térdekkel – mondották egybehangzóan több helyen. Több gyermek rendszeresen aludt egy ágyban és a szülő is aludt együtt azonos nemű gyermekével. Az asztalos készítette ágyakon kívül általános a 187házi készítésű fekvőhelyek (táji elnevezései: vacok, dikó, priccs) használata, télen elterjedt a kemencén és padjain (padkáján), valamint a deszkalócákon, -padokon – nyáron pedig a földön alvás. A parasztcsaládok éjszakai pihenésének rendje sok évszázados, a földön alvás több évezredes beidegződéseket őrzött meg, egészen a közelmúltig. A mai értelemben vett kényelmes pihenés, alvás többnyire ismeretlen volt a parasztok otthonaiban. Módos gazdahelyen századunkban a harminc-negyvenes évektől az ember és az asszony külön ágyban alszik. A század közepétől a házastársak külön alvása terjedőben van, de nem lett általános. Módosaknál a családtagok is hamarabb jutottak külön fekvőhelyhez, és ehhez hozzátartozott a puha derékalj is.
