MUNKÁK A HÁZBAN
MUNKÁK A HÁZBAN
A lakóházban végzett munkák évszakonként, nemek és életkor szerint különböztek. A parasztok sok évszázada kialakult munkamegosztása alapján a házimunkák túlnyomó részét az asszonyok végzik, míg a férfiak a mezőkön – a maguk gazdaságában vagy mások földjén – dolgoznak, gondozzák az istállóban tartott állatokat, s legfeljebb alkalmanként segítenek a házimunkában. A lakóház tehát elsősorban az asszonyok mozgástere, az istálló, a határbeli föld pedig a férfiaké. A mezei munkában az aratás, a kukoricakapálás és a tél hoznak ebbe a rendbe némi változatosságot.
Mindennap ismétlődő házimunka a főzés, télen a ház fűtése. Rendszeresen ismétlődő a takarítás, a mosás, a kenyérsütés és tésztagyúrás, a fonás és szövés, a varrás, ritkábban előforduló a nagytakarítás, a tollfosztás, a szappanfőzés, a lekvárfőzés, a ház tapasztása és meszelése. A család állandó tartózkodási helyét az asszony mindennap felsöpörte, a döngölt agyagpadlót fel is locsolta. A dunántúli füstöskonyhát, a felföldi kürtős kemencés házat, ahol a fűtés, a főzés előkészületei alatt sok hulladék elszóródott, és ahol a család élete is zajlott, napközben is felsöpörték.
Télen a házimunkákat rendszerint a fűtött szobában végezték, míg nyáron színterük megoszlott a pitvar, a tornác, a nyárikonyha és az udvar között. Hetente mostak, és két-három hetenként került sor nagymosásra. A teknőlábat télen bevitték a szobába, és a mosóteknőben hamulúggal vagy sziksóból öntött lúggal forrázták, s több léből mosták a ruhákat, vászonneműt. Voltak, akik a hidegkonyhában mostak, hogy kíméljék a szobát a páralecsapódástól. A kimosott ruhát, ágyneműt télen és rossz időben a padláson, máskor az udvaron kifeszített kötélen szárították, de szokás volt fűtött kemencére is teregetni. A századforduló tájáig a tiszta ruhát nyújtófára tekerték és a szobabeli asztalon mángorlóval simították. Azóta elterjedt a faszenes vasaló, bár alföldi tanyákon a hatvanas években is voltak, akik mángolták ruháikat. A kenyérdagasztást télen-nyáron, kora hajnalban a szobában végezték. Amíg a kenyér kelt, az asszony befűtött a kemencébe, s mire a család felkelt, kisült a kenyér és a lángos. Gyakori, hogy télen a főzés előkészületeit is a szobában folytatták, de nem az asztalnál, hanem a kemence, illetve a tűzhely körül.
A hagyományos berendezésű, sarkos elrendezésű parasztszobában két eltérő funkciójú tér állapítható meg: a belső a kultikus tér, az ajtó, illetve tűzhely előtti pedig a munkatér (Gunda B. 1961). Az utóbbi a színtere a fonásnak, varrogatásnak, kukoricamorzsolásnak is. A guzsalyról fonó nők az Alföldön rendesen a kemence padkáján ültek és lábuk alá kisszéket, gyalogszéket tettek. Ugyanoda telepedtek a varrogató, babot, mákot fejtő idős asszonyok, hátukat a meleg kemencének vetve. Erdélyben, a Felső-Tisza vidékén, ahol a házban nyílt, ún. kandallós tüzelő volt, „télen a nők a tűzhely szélén ülve a tűz világánál 188fontak, varrtak, a férfiak meg a tűzhelyre támaszkodó pucikpadon és kisszéken ülve kukoricát morzsoltak vagy – a külső munkákból érkezve – szárítkoztak, melegedtek…” (Kós K. 1989: 109). Ahol rokkán fontak, ott az asszonyok az ágy előtti vagy az asztal közelébe tett széken ültek.
A parasztszövőszéket a szobában állították fel. Rendszeresen csak télen szőttek: novembertől március-áprilisig, utána a szövőszék legtöbb helyen szétszedve a padlás vagy a csűr oldalára került. Ahol a gyékényszövés kenyérkereső foglalkozássá, háziiparrá vált (Biharnagybajom, Tápé, Bodrogköz, Bősárkány, Sarród), ott ősztől nyár elejéig a szobában szőttek. A földön szövés a sarkos elrendezésű szoba közepét, a kemencétől a sarokpadig egészen elfoglalta.
Disznóölés alkalmával a kettéhasított disznó feldolgozását, a kolbász- és hurkatöltést a konyhában vagy – ahol az szűknek bizonyult – a szobában végezték. A nagyobb bútorokat – ládát, sublótot – ilyenkor átvitték a kamrába. A zsírt a szabadban vagy a pitvarbeli katlanon üstben sütötték. Télen a nagyjószágok (ló, szarvasmarha) ellátása után a férfiak beszorultak a házba. Sokan szakajtó- és kaskötéssel, mások söprűkötéssel foglalkoztak. Barkácsoló parasztemberek ilyenkor javították meg a fészerben a törött, elhasználódott faeszközöket, a szakadt lószerszámot.
Nyáron a házimunkák a lakószobából és a konyhából kikerültek a tornácra, a nyárikonyhába és az udvarra. A tornác egyik végén elrekesztett vagy különálló nyári-konyha a 20. században tavasztól őszig a háztartási munkák központjává vált. Az asszonyok itt főztek, itt sütötték a kenyeret, kalácsot a kívülről fűtött kemencében, itt mostak. A nagymosást, lekvárfőzést, szappanfőzést, babfejtést – ahol nyári kemence épült, a kenyérsütést – az asszonyok legszívesebben az udvaron végezték.
Falun élő kisnemeseknél a lakóház kevésbé vált munkahellyé, mint a parasztoknál. Részint ott a női munkák a nyárikonyhában, a férfimunkák a fészerben zajlottak, részint fogadott cselédlány és béres vagy napszámos végezte a tennivalók nagy részét (Cseri M. 1987: 111).
