SZALMATETŐ
SZALMATETŐ
A népi építészet másik, széles körben elterjedt tetőfedő anyaga volt a szalma, mely a gabonatermesztés következtében mindenütt rendelkezésre állt. A szalmával való fedésnek a magyar nyelvterületen három alapváltozatát kell elkülöníteni, melyek az alkalmazott anyag és technika tekintetében is különböztek egymástól. A gabona szalmáját ugyanis felhasználhatták összetörve (kinyomtatva, illetve géppel csépelve) vagy töretlenül (kézi cséplés útján). Az összetört szalmával való tetőfedés legegyszerűbb módja az az országszerte gyakran használt eljárás, hogy az épületet szalmaboglyával fedik. A bogárhátú tetőnek nevezett fedésmódot szinte kizárólag melléképületeken, kisebb ólak, kasok, vermek, színek esetében alkalmazták (Dám L. 1992: 48).
Az összetört szalmával való fedés jelentősebb módozata volt az ún. taposott szalmatető. Erdélyben volt domináns héjazat, de kisebb mértékben Északkelet-Magyarországon és az Alföld északkeleti peremén is elterjedt. Ennél a technikánál összetört és megnedvesített búzaszalmacsomókat használtak. A tetőlécekbe gereblyeszerű fogakat, faszögeket vertek az előre kifúrt lyukakba, hogy a szalma lecsúszását megakadályozzák. Az előkészített szalmacsomókat apránként felhordták a tetőre, az alsó sornál kezdve, majd csigavonalban körben és felfelé haladva keményen a lécek közé taposták. A gerincen és a széleken betaposott szalmát nyársakkal és a gerincre ültetett páros rudakkal rögzítették. A tetőlécekbe vert szögeket Erdélyben gyakának, míg a gerincet védő rúdpárokat kalodának, károgónak, a Bodrogközben és Zemplénben kobónak nevezték. Egy közepes házhoz 4–5 szekér, 50–60 q szalmát használtak fel, a szalmafedés 40–50 cm vastag volt, jól összetapadt. A magas hajlásszög és a nagy vastagság biztosította a csapadék elleni védelmet. A tetőfedő anyagot a padlástérbe eresztett füst is konzerválta. A taposott szalmatető a 19–20. század fordulójára fokozatosan visszaszorult (Cs. Sebestyén K. 1941b: 58; Dám L. 1992: 47–48; MNL 4: 543).
A teregetett vagy felvert zsúptető a töretlen szalmából készült tetőfedési eljárás egyszerűbb formája volt. Készítéséhez hosszú, egyenes szárú rozsszalmát használtak. Készítésének módja szinte azonos volt a nádtetőével, s általában a nádfedés területén, a szalma- és a nádfedél érintkező zónájában, Észak-Dunántúlon, az Alföld északi peremén és a déli részén terjedt el. Ennél a fedési módnál rozsszalma csomókat fektettek tövükkel lefelé a tetőlécekre, majd a csomókat kioldva a zsúpverővel vagy nádverővel egyenletesen felverték, végül gúzzsal vagy dróttal korcolva, a nádfedés technikájával megegyezően a lécekhez kötözték. Nyilvánvaló, hogy ez a technika a nádas területek visszaszorulásának és a gabonatermesztés előretörésének arányában terjedt el, de az említett zónákban 135sem lett domináns (Vajkai A. 1959a: 180–181; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 49, 61; Dám L. 1992: 54).
A századfordulón az egyik legjelentősebb szalmafedés a kévés zsúpfedés vagy kötött zsúpfedés volt. Ehhez mindig kézzel csépelt, gondosan válogatott, erős és hosszú szálú rozsszalmát használtak, ezért alkalmazása szoros összefüggést mutatott a rozstermesztéssel és a kézicséplés területeivel. Magyarországon ezek a területek az Alföldet környező peremvidékek, a középhegységek területei és a Dunántúl nagy része voltak. Észak-Magyarország hegyes-dombos vidékein ez szinte kizárólagosan alkalmazott technika volt (MNL 5: 641–644).
A kévés zsúptető készítése technikailag nagyjából azonos volt a magyar nyelvterületen, a zsúptetőt alkotó rozsszalma csomók terminológiája viszont rendkívül változatosan, tájanként eltérően alakult. A zsúpozás mindenütt a zsúptetőt alkotó kis csomók, kévék elkészítésével kezdődött, nevük északkeleten zsúf, bábu, babka, matring, melyből kettőt vagy négyet kötöttek egybe, s lett a neve babka. Délkelet-Dunántúlon a kis csomó neve zsúp vagy babics, babajka. Általában az egész nyelvterületen két- vagy háromfajta zsúpot használtak attól függően, hogy a tető melyik részére került. Az egyik fajta zsúpkévét a kalásznál kötötték, ezt a tető alsó sorában használták, mert ennek a töve volt lefelé, és így a tető széle egyenes vonalú lett. Neve a keleti palócoknál fejesbábu, fejesmatring, Zemplénben pedig kicska. Nyugat-Magyarországon kancakéve, Dél-Dunántúlon kancazsúp. A másik fajta zsúpcsomót a tövénél kötötték meg, s ezt a tető többi részénél használták, mert a kalászos vége volt lefelé, és így adott sima, egyenes tetőt. Ennek a neve a keleti palócoknál simabábu, Zemplénben sznobka, szobka, a Dunántúlon kankéve, bag-zsúp. Harmadik fajtáját, a pendely- vagy szegélyzsúpot derékban kötötték meg, s a tetőéleken vagy a gerincen használták (Knézy J. 1973: 211; L. Imre M. 1973: 237; Bíró F. 1975: 54; Cseri M. 1987: 60; Dám L. 1992: 48–50; MNA 234. térkép).
A kévés zsúptető készítése mindig az alsó sornál kezdődött. A kalászánál megkötött szalmacsomót általában kettesével vagy négyesével összekötve, kalászával felfelé fordítva a lécekre fektette a zsúpozó, s a belőle elvett néhány szál szalmából kötelet csavart és ezzel kötötte a léchez. A melléje fektetett következő csomót az előzőből elvett szalmából sodort kötéllel kötötte a léchez, s ez így ment a sor végéig. A következő sorhoz és a tető többi részéhez a tövénél megkötött simabábut használták, ugyanúgy megkötve, mint az első sort. A tetőélekhez fejesbábut használtak, így az általuk fedett tetőélek lépcsőzetessé váltak. A magyar nyelvterületen csak Észak-Magyarországon volt általános az, hogy az egész tetőt fejesmatringból készítették, s így jöttek létre a jellegzetesen lépcsőzetes, helyi elnevezéssel létrás, grádicsos, gerezdes tetők Abaúj, Zemplén és Felső-Borsod vidékén (Selmeczi K. A. 1968).
A tetőgerinc lekötése és díszítése nagyon változatos volt ennél a technikánál. Észak-Magyarországon a gerincre kenderrostokat fektettek, majd hosszában lécekkel szorították le. A léceket fordított V vagy X alakú rudakkal, ún. nyomtatófákkal, ekelovakkal rögzítették, nehogy a szél kikezdje. Dél-Dunántúlon a gerincre kalászánál megkötött zsúpcsomókat ültettek tövével felfelé, mely védte is és díszítette is a tetőt. Ezt hívták sörtének. A ház elülső csúcsára gyakran vizes szalmából csavart dísz került, melyet címernek, címörnek neveztek. Az Ormánságban és Göcsejben ismert volt az az eljárás is, amikor a gerincre és az élekre kerülő zsúpkévéket felrakás előtt sárban megmártották, s csak ezután kötötték fel. A tetőgerincen lévő zsúp rögzítése az ekelónak nevezett eljáráshoz hasonlóan 136a nyelvterület egyéb területein is ismert volt. Elnevezései kaloda, kolostya, kobola, katona stb. voltak (Dám L. 1992: 51).
A jól megkötött zsúptető tartós volt, jó hőszigetelő, az egyenes és hosszú rozsszálak jól levezették a vizet. Javításokkal 30–40 évig is kitartott. Javítása, megújítása a felkötési módok miatt nem okozott gondot, hiszen mindig csak a sérült egységet, a rongálódott kévét kellett kicserélni. Visszaszorulásának oka részben a kézi cséplés fokozatos háttérbe szorulása, majd az iparszerűen előállított, tartós és egyre olcsóbbá váló égetett cserép térhódítása.
Mind a nád, mind pedig a szalmafedés legfőbb hátránya fokozott tűzveszélyessége volt. Ezt kiküszöbölendő a 18. század végén és a 19. század elején a hatóságok szorgalmazták az ún. habántető, habánfedél elterjesztését. Ez lényegében a sározott zsúpfedésnek felelt meg. Noha már 1772-ben szakkönyvek jelentek meg az eljárás népszerűsítésére, az ajánlott fedési mód nem tudott elterjedni a nyelvterületen (Vajkai A. 1937a; Zoltai L. 1937).
