TETŐFEDÉS
TETŐFEDÉS
A tető fedése, a héjazat anyaga ökológiailag meghatározott, készítésének módozatai pedig összefüggéseket mutatnak az európai zónák technikai fejlettségi szintjével a különböző korokban. A magyar nyelvterületen alkalmazott anyagok és technikák történeti múltja nem eléggé tisztázott, az ide vonatkozó régészeti leletek hiányoznak, az írásos adatok pedig csak a középkor végétől bukkannak fel. Bizonyos, hogy hosszú évszázadokig szinte kizárólag növényi eredetű anyagokat alkalmaztak. Ezek közül a nád tekinthető a legrégebbi tetőfedő anyagnak, noha elterjedését a növényföldrajzi viszonyok mindig erősen befolyásolták. A szalmatető különböző változatai a gabonatermelés fellendülésével terjedtek el, valószínűleg a 12–13. században. Technikai változatai a nagy európai 133zónákkal mutatnak szorosabb kapcsolatot. A teregetett szalmafedés a német nyelvterület jellegzetes technikája volt, míg a csomózott, kötözött szalmafedél a közép- és kelet-európai szláv területeken volt jellegzetes. A legfiatalabb tetőfedési eljárásnak a növényi eredetű anyagok felhasználási körében a zsindelyfedés tekinthető, melynek alkalmazására a 15. századtól vannak konkrét adataink. A cserép- és palatetők 19. századi nagyobb arányú elterjedését a gyúlékony héjazatok fokozatos visszaszorulása, drágulása, valamint az építőanyag-ipar és -kereskedelem fejlődése magyarázza (Dám L. 1992: 52–53; MNL 5: 280–281).
A tetőfedés fontos előkészítő munkálata a tető belécezése. A fedélfákra, szarufákra szabályos rendben felerősített lécek teszik lehetővé, hogy a tetőszerkezetet fedőanyaggal borítsák, s azt rögzítsék. A tetőlécek egymástól való távolságát a fedéshez használt anyag határozta meg. A nádtető pl. ritkább lécezést igényelt, mint a szalma vagy a zsúp, hiszen a nád maga is hosszabb. A zsindely- és cseréptető lécezését mindig a zsindely vagy cserép nagysága szabta meg. A tetőléceket régebben fűzfagúzsokkal, később fa- vagy vasszegekkel erősítették a szarufákhoz.
A 19. és 20. század fordulóján a falusi épületek fedésénél a legfontosabb anyagok a nád, a szalma, a fazsindely, valamint az egyre nagyobb elterjedésű cserép és a pala voltak. A felhasznált anyagok és technikák között több keverékforma volt, és a különböző variációk nemcsak vidékenként, de gyakran egy településen belül is eltérőek lehettek.
